1954 nyarán kiderítették, hogy a mezőtúri földműves szövetkezet fél tucat kis boltjában hamis leltárfelvétel történt. A vizsgálat alatt Dobos Gyula, a szövetkezet hálózati ellenőre többnyire éjszakáig az irodában maradt a revizorokkal.
A sok túlórázás főleg a családja miatt zavarta: három kislánya volt, akiket mostanában már csak az ágyban látott. Mire halkan kinyitotta a verandaajtót, aludtak. Tíz nap is elmúlt anélkül, hogy a hangjukat hallotta volna.

Mégis, amikor Marika, a középső kislány fölkereste a munkahelyén, Dobos megriadt tőle. Fiatalságától búskomorságra hajló férfi volt, sovány, kék szemű, kisfiús hajú férfi, akit minden váratlan helyzet lesújtott. Marika az apjára ütött, restellt kérni, s bármire vágyott, a húgát biztatta: „Te mondd meg, Puki!” Most se szólt semmit, csak átadta a Törökszentmiklósról érkezett lapot. A feladó, Schuller Antalné, Dobosné húga, nyaralni hívta a kislányt. Dobos tudta, hogy a gyerek örül a hírnek, hiszen tüstént hozzá szaladt vele. De a biztonság kedvéért megkérdezte azért:

– „Nem fogsz hazavágyódni?”

A lányok megszokták, hogy apjuk hétköznapi dolgokról is ünnepélyes és szomorkás hangon beszél velük, Marika mégis szégyellte kimondani a nemet. Félszegen állt, Dobos pedig vívódva nézte. Munkahelyén minden bizonytalan volt, így voltaképp arra vágyott, hogy otthon egy pohár se cseréljen helyet. De nem bírt önző lenni, hát bólintott. Ő pedig halkan és gyorsan, mintha politikailag tiltott megjegyzést tenne, fülébe súgta:

– „Légy jó…”

Délután Dobosné felkészítette lányát az útra. Megmosta hosszú, ezüstszőke haját, melyet nappal két fonatban viselt, de este, amikor kifésülte, olyan lett, mint a sátor, s Puki szerint „Hét törpe is elbújhatott volna alatta.” Anyjában ez az emlék maradt: „Ahogy odahajolt a lavór fölé, a nyakláncán függő kis szív már nem bírt előrebukni, mert Marika melle elfogta.”

Amíg a gyerek fürdött, Dobosné kivasalta a kombinéját meg a halványrózsaszín „svájci” nadrágot, amelyet másnap viselt. Közben benézett hozzá, és megkérdezte, hogy milyen ruhában akar utazni? Marika ekkor kiemelte lábát a kádból, s megmutatta sebesült öregujját, amely a vízben vérezni kezdett. Az ujj az átlagnál nagyobbra nőtt, s nyáron, amikor sarut viselt, minduntalan fel is horzsolta. De még egy szépséghiba volt ezen a lábon: összenövés harmadik és negyedik ujja között. Ezt a stigmát mindhárom testvér örökölte, s anyjuk szerint ezer gyerekláb láttán is ki tudta volna választani őket.

Éjfél felé, amikor Dobos hazaérkezett, és szokása szerint bepillantott a hátsó szobába, két alvó kislányt látott: a harmadik, üres díványon csak egy megtömött nylonzsák hevert. Mivel Kati pár napja Újpesten nyaralt, Dobos nyugodt szívvel behúzta maga után az ajtót.

Másnap a vekker időben csörgött, de Marika nehezen ébredt, anyja sokáig hiába keltegette, s végül annyira kapkodnia kellett, hogy a tejeskávét már a veranda lépcsőjén hajtotta le. Az autóbuszt azonban még sikerült elérniük.

Augusztus tizenegyedike volt, reggel hét óra, meleg, napfényes idő.

A megállónál Dobos három munkatársával találkoztak: Nagy Miklós, Kara Lajos és Benedek János bírósági tárgyalásra utazott. A szülők, ahogy ilyenkor szokás, megkérték őket, hogy útközben vigyázzanak a kislányra.

Marika az ablaknál kapott helyet, így anyja az utolsó percben még rámutathatott egy közeli padra: jelezve, ha nagynénje késne, a leányka üljön le Kopárdi néni trafikja elé. A bódé pár lépésnyire van a megállótól, a Tanácsházával szemben. Mindezt Marika a meghívólevélből pontosan tudta. A kocsi már mozgott, amikor Dobos előkapta a töltőtollát, és aktatáskája lapját böködve mutatta a leányának, hogy írjon. Marika, fejét hátrafordítva, még látta ezt a pillanatot, és bólintott.

A menetidő hivatalosan hetven perc, de szerdán, amikor a falvakból sokan utaznak a törökszentmiklósi hetivásárra, rendszerint hosszabb. Augusztus tizenegyedike szerdára esett.

A gyerek megváltotta jegyét, és hét forintot kapott vissza a húszasából. Több pénze nem volt, poggyásza pedig a testén viselt ruhákkal együtt legfeljebb ötven forintot ért.

Apja munkatársai hivatali ügyekről vitatkoztak, s a kislány szótlan nézelődéssel töltötte el az utat. Később, amikor szülei tudakozódtak, senki sem emlékezett rá, hogy bármit mondott vagy kérdezett volna. Ellenkezőleg; szinte észre se lehetett venni, s anyja tudta, hogy ez így igaz: soha senkinek fel nem tűnt.

Az autóbusz ezen a szerdán is késett. Nem sokat, mindössze annyit, hogy a szolnoki járat, amely a menetrend szerint követte volna, előtte futott be. De ez a csere a forgalomban semmilyen zavart nem okozott.

Öt perccel fél kilenc előtt, Dobos Marika leszállt a piactéren.

A megyei kapitányság bűnügyi csoportjának gépkocsija aznap foglalt volt, Tinka Ferenc, a pilóta, csak a szolnoki MÁVAUT-állomásig vitte el Farkast.

A kistermetű nyomozó a kocsi lépcsőjén már szivarzsebébe nyúlt, de aztán meggondolta magát, és mégsem mutatta fel szabadjegyét. Tudta, hogy az útiköltséget nem fogják elszámolni, a pénz azonban nem érdekelte. Tinka szerint „a nadrágját is odaadta volna, csak elkaphassa a tettest!”

Farkas a beszállás után feltűnés nélkül szemügyre vette a Törökszentmiklós-ra induló autóbusz utasait, hátha a portyára készülő gyermekrabló is köztük van. De senkit nem talált gyanúsnak. Viszont észrevett egy falusi asszonyt, aki neki köszönhette, hogy ellopott tyúkjai megkerültek. A községben annyi baromfi tűnt el, hogy a tanács a megyei kapitánysághoz fordult, és Farkas díjnyertes, Rata nevű nyomozókutyájával már az első reggel lefülelte a tolvajt. A tettes az utolsó lopás színhelyétől négy kilométerre lakott, a kutya mégis könnyen megtalálta, és kirángatta az ágyból. Alatta, két zsákba gyömöszölve, még ott voltak az elveszett tyúkok. Farkas most elkerülte az ismerős tekintetet, a bravúr emléke azonban növelte önbizalmát.

A hadnagy, aki az ötvenes évek legsötétebb bűnügyét készült megoldani, hat elemit végzett, önéletrajza szerint „kiváló eredménnyel”. Ezután kifutó lett egy virágüzletben. Innen nyomdászinasnak szegődött, de nem volt „anyagi kitartása.” Végül a fodrászszakmát tanulta ki, s negyvenkettőben egy szegedi üzletből hívták be katonának. Kétévi szolgálat után sikerült megszöknie, negyvennégy őszén már otthon volt, Mártély községben. Látta a toborzó plakátot, s átmenetileg – akkor még így gondolta – beállt rendőrnek.

Most, miközben az autóbusz Törökszentmiklós felé vitte, rég biztos volt benne, hogy nyomozónak született. Ezt már akkor sejtette, amikor még csak pár hete szolgált, s „kint a prérin”, egy Mártély környéki tanyán kettős gyilkosság történt: valaki végzett az Asztalos házaspárral. Pusztai boltosok voltak, agyonverték és kirabolták őket. Farkas még egyenruhát sem viselt, mindössze puskát, karszalagot meg igazolványt kapott a frissen szervezett rendőrségtől. Lovat már a szovjet parancsnokság kölcsönzött neki. Így indult útnak, és hosszú vágta után, tizenkét kilométerre Martélytől, a mindszenti Tisza hídon utolért egy gyanúsnak látszó férfit. Igazoltatta, megmotozta, s hátizsákjában ott találta a véres baltát. Farkas remélte, hogy az ünneplés, amelyben azon az őszi napon részesítették, egyszer még megismétlődik, de azóta, sajnos, nem csinált ekkora fogást. Mégis szorgalmas tisztnek tartották, s ő mindmáig szerény maradt. Sohasem lépett fel durván, sőt, a kelleténél is szelídebb kihallgatónak ismerték. Megjelenése már kis termete miatt sem lehetett ijesztő, hangja a rengeteg cigaretta ellenére is lágy volt. Egyedül szeme árulta el, hogy a bűnügyi pálya meghittebb okból is vonzza: mintha gyerekkorában megdobták volna kővel, és túlságosan fogékony lenne a borzalmakra.

Ez a szempár, riadtságát a rémségek iránti kíváncsiságra átváltó tekintetével, most már az elsuhanó törökszentmiklósi házakat nézte, a hosszú utcát, ahol kislányok sora veszett el nyomtalanul. De Farkas a mesehősök önbizalmával hitte, hogy véget vet a helységre szakadt rettegésnek: legyőzi a várost sarcoló Sárkányt.

Az autóbusz nyolc óra húszkor állt meg a piactéren, s a nyomozó fél kilencre már a kapitányságra is beért.

Schullerné már nyolckor ott volt a megállónál. De látva, hogy még korán jött, ki akarta használni az alkalmat, és elment árpát venni a terménypiacra. A vásárlást gyorsan befejezte, így a legkisebb sietség nélkül is jókor visszaért volna. Csakhogy, máig se tudja miért, hirtelen félni kezdett, hogy elkésik. Órája nem volt, érdeklődéssel pedig nem merte az időt pazarolni. Amennyire a megrakott talicska engedte, futva iparkodott a megállóhoz. Ott éppen megüresedett egy kocsi. Ez még inkább felizgatta. Odarohant a kalauzhoz, aki rögtön közölte vele, hogy az autóbusz nem Túrról jött, a túri járat csak ezután áll majd be. De a futástól kimerülve és elkábulva, Schullerné nem tudott mindjárt megnyugodni.

Az átélt izgalom nélkül bizonyosan megnézte volna az első érkező kocsi névtábláját. De így csak azt leste, hogy Marika felbukkanjon. Amikor az utolsó utas is leszállt, és az üres autóbusz továbbhajtott, hogy szabaddá tegye a kocsiállást, Schullerné hirtelen lecsillapult, tudomásul vette, hogy keresztlánya valami okból otthon maradt. Fogta a talicskanyelet, és elindult hazafelé.

– Este – mesélte évekkel később – az uram mindjárt a kislányt kereste. Mondtam, hogy hiába vártam, de nem hitte. Azt hitte, játszunk vele, Marika megjött, csak elbújt előle, és váratlanul a nyakába ugrik. Még mosolygott, kacsintgatott is rám. Végül muszáj volt leinteni, hogy ne bolondozzon, nincs kedvem hozzá, a gyerek otthon van, Túron. Persze, nem tetszett neki, hogy a sógorom lóvá tette, hisz’ nagyon várta a kislányt. Emlékszem, egy kosár gyönyörű szőlőt is hozott neki.

Másnap reggel a mezőtúri földműves szövetkezet teherautója, útban Szolnok felé megállt Schullerék előtt. A sofőr, Dobos megbízásából, bement a házba, megérdeklődni, hogy Marika jól utazott-e? Schullerék úgy néztek rá, mint a szélütöttek.

A sofőr a közeli boltba rohant át telefonálni, s bár halkan beszélt, az üzletben rögtön izgalom támadt: a bolt arról volt híres, hogy az első kislány az utcán sort álló vásárlók közül tűnt el.

Dobost gyakran keresték interurbán, a hosszú csengés, majd a törökszentmiklósi központ jelentkezése most mégis megijesztette. Takács közölte vele, hogy a lánya útközben valószínűleg leszállhatott, mert pillanatnyilag még nincs a nagynénjénél. Kérte, legyen nyugodt, a gyereknek biztosan nem történt baja, elvégre nyár van. Dobos, Kara Lajostól, a szövetkezet könyvelőjétől ekkor már tudta, hogy Marika igenis megérkezett Törökszentmiklósra, amit csakhamar Nagy Miklós és Benedek János is megerősített. Mindhárman látták, hogy a kislány ott várt a trafikos bódé előtti padnál. Mivel közben teljes hosszú négy óra eltelt, de se a rendőrség, se a mentők nem jelentkeztek, Dobos abba az üres rémületbe zuhant, amely az ismeretlen borzalmak gondolatára mindenkit meglep.

Az utcán leállított egy motorkerékpárost, mögéje ült, és az illető átrobogott vele Törökszentmiklósra. Egyenesen a kapitányságra vitte.

Dobos mindig idegenkedett a rendőrségtől, s most olyan megbánást érzett, mint az istentagadó, aki szerencsétlenségében hirtelen egy templomban találja magát, és egész lelkével hinni akar. Miután bediktálta Marika adatait, valóban megkönnyebbült, a kérésre, hogy másnap a kisebbik lányát is hozza át Mezőtúrról, mert a nyomozáshoz esetleg szükség lesz rá, azonnal igent mondott. A sietség, amellyel rendelkezésére álltak, bizalmat keltett benne. Már kifelé ment, amikor a szomszéd szobából átjött egy tiszt, s a gépírónő türelmetlenül ezt súgta neki:

– Megint egy gyerek!...

Dobos meghallotta és visszafordult, de közelebbit, „a nyomozás érdekében”, a tiszt nem mondott neki. Ehelyett figyelmeztette, hogy ne üljön fel a rémhíreknek, mert lányán ez úgysem segít, de ő, mint lázító, bajba kerülhet.

Dobos még semmilyen rémhírt nem hallott, és nem tudta elképzelni, hogy ki ellen lázíthatna? Most ráeszmélt, hogy a környéken szovjet egységek állomásoznak, a rémhírek őket is érinthetik, s a tiszt nyilván erre is célzott. Gyorsan erőt vett magán, távozáskor szerényen fejet hajtott, de idegrendszere hirtelen megrokkant: a sokkot, amit a nyers és váratlan figyelmeztetéstől kapott, soha többé nem tudta kiheverni.

Átment a Tanácsházára, ahol készen várta az „Eltűnt…” kezdetű szöveg, csak Marika életkorát és testmagasságát, hajának és szemének színét, meg viseletét kellett belegépelni. Biztosították, hogy a felhívást „szokás szerint” rendszeresen beolvassák a megafonba, de nem árt, ha egy példányt a szomszédos Divatcsarnok is megkap, mert a szezonvégi kiárusítás miatt ott is működik hangosbemondó.

Az áruházban Dobos gépiesen kezet fogott a mikrofonnál ülő fiatalemberrel, a férfi fürkésző tekintete elől azonban kitért, s valószínűleg jobb lelkiállapotban se szívesen társalgott volna vele. Pedig Kazal Gyula csinos, sólyomképű, fekete hajú fiatalember volt, állandó foglalkozására nézve ószeres, tehát szemfüles, sok mindenben járatos ember, akiben egy lecsúszott dzsentri meg egy zsidó szatócs hetykesége és élelmessége keveredett. Mindezek folytán jól értett a reklámozáshoz, emellett a 25 wattos erősítővel ellátott mikrofont, valamint a piactéri fákra szerelt két 15 wattos hangszórót is ő kölcsönözte az áruháznak. Dobos megköszönte, hogy Kazal a reklámszövegek között a Marikáról szóló felhívást is beolvassa a mikrofonba, és iparkodott elválni tőle.

Az, amit az események sodrának hívnak, idegen közeg volt neki: se örömében, se bánatában nem tudta magát feltalálni. Most is, miután föleszmélt, úgy érezte, hogy percek óta lopja az időt: áll az utcán, a patika előtt, és a barométert vizsgálja. Mindig vonzotta, mint a távcső, az iránytű meg a többi hasonló műszer, amelyet cserkész korából ismert. De valójában a barométer emelkedése hatott rá biztatóan: ha nem lesz eső, mondta neki a rendőrtiszt, másnap kihozzák Szolnokról a nyomozókutyát. A légnyomás emelkedett, Dobos azonban tudta, hogy egyetlen, helyi adat nem lehet megbízható, s a nyár sajnos csapadékos volt.

Sógornőjével, akit felelőssé tett a tragédiáért, nem akart találkozni, így mindjárt a trafikos bódéhoz sietett. A padon most a motoros ült és dinnyét evett. Dobos figyelmeztette, hogy megárthat neki, hiszen még nem reggelizett. Közben ő is leült a fülledt utcán, a tűző napfényben. Nézte a padot, amelyre Marika a csomagját tette, a földet, ahol a kislány állt. A porban az elmúlt délelőtt óta ott volt az első, tíz hónappal korábban elveszett gyerek cipőjének a nyoma. De Dobos hiába nézte a földet. A por kis ráncolatai a bűnügyi technikust talán eligazították volna, de neki nem mondtak semmit. Ismerőse befejezte az evést, felállt, és begyújtotta a motort. Éppen indultak, amikor a megafon bemondta az újabb eltűnés hírét. Dobos látta, hogy az úttesten hajtó szekerek, teherautók és kerékpárok épp úgy megállnak, mint a járókelők, ő maga azonban csak a távolodó motor zúgásán keresztül hallotta, hogy lánya az elmúlt napon „kék fiúinget, szürke szoknyát és pepita kabátot viselt”. Feleségére gondolt, aki még nem tudott semmit.

Dobosék használtak ugyan enyvespapírt – a hálóban kettő is függött a lámpáról –, de nem volt rá szükség. Nyáron mindig gondosan befüggönyöztek, a spalettákat is behajtották, az ajtót pedig csak résnyire nyitották ki. A szülők fóbiáját a három kislány játékká változtatta: surranva közlekedtek, szemüket magasba meresztve, a pillanatra megnyíló résre. A szokást olyan természetesnek tartották, hogy megszegése a butaság jele volt számukra. „Nevetséges dolog beengedni a legyeket!” – mondta Kati, egy csodálkozó barátnőjének. Ha Puki, a legkisebb vétett a szabály ellen, nénjei nem szóltak rá, csak összenevettek. De Puki rendszerint nemcsak becsukta: villámgyorsan be is csapta az üveges ajtót, s belülről nekidőlve, pár pillanatig fürkészve nézte a plafont.

Most, a Marika eltűnését követő második éjjel, Puki hallotta, hogy a szobában zsongnak a legyek. Délután mindig felpattant, és becsukta a nyitva felejtett ajtót, amellyel anyja már nem törődött. Így aztán a legyek lassanként beszálldostak. Megtelt velük a plafon, ellepték Marika használt fehérneműjét, amelyet Dobosné a szennyesbatyuból kotort ki, hogy a nyomozók megszagoltassák a rendőrkutyával; ott futkostak a napfényes asztalterítőn, ahol kunkorodni kezdtek a szétszórt családi fényképek. A legújabb, Marika arcképe, melyet a házbeli fényképész egy csoportképből nagyított ki, még száradt.

Dobosné délután sokáig ült a postán, várta, hogy Újpestet kapcsolják, s közben minden rémséggel számot vetett. Azt a látványt, hogy Marikát erőszakkal hurcolják el a padtól, gyorsan elűzte. Ha nyílt utcán, fényes nappal, a járókelők szeme láttára megtámadják, a gyerek biztosan sikoltozik, és az emberek közbelépnek. Parancsra viszont csak rendőrrel vagy egy rendőrnek öltözött gonosztevővel mehetett el. Az csendben, feltűnés nélkül kényszeríthette, hogy vele tartson. De a legvalószínűbb mégis az volt, hogy a kislányt elcsalták. Valaki odament hozzá, hogy ő vagy a férje telefonált utána, kérte, hogy kövesse a közeli boltba, ahol telefon van, s persze raktár meg pince is… Aztán ott volt a lehetőség, hogy egy vakságot színlelő férfi kért segítséget tőle. A gyerek hazakísérte, s akkor az illető levette a fekete szemüveget…

– Amikor a telefonoslány elkiáltotta, hogy Újpest, a postán hirtelen csend lett. Az a csend, amely a kisvárosi postahivatalokban, ahol az emberek legalábbis látásból ismerik egymást, a halálhírt közlő beszélgetések alatt rendszerint beáll.

Dobosné röviden beszélt, kérte nővérét, hogy Katit, unokabátyja kíséretével, rögtön indítsa útnak Miklósra; péntektől ő is ott lesz. Magyarázatként mindöszsze annyit mondott, hogy Marika eltűnt, s nővérének ez elég is volt.

A csapás régi vendégnek számított náluk: lánykorukban kerültek Mezőtúrra, miután apjuk, aki a csepeli Weisz Manfréd Műveknél gépész volt, egy kazánrobbanás következtében meghalt, nagybátyjukat pedig, aki mostohaapjuk lett, egy sorompónál halálos autóbaleset érte. Dobos a túri cserkészegyletben ismerte meg a feleségét, s gátlásos, félszeg fiú létére, épp a lány tragikus múltja vonzotta. De választottja nem egy Vörösmarty-rege melankolikus hősnője, hanem erősen gyakorlatias teremtés volt, s így a hétköznapi életben is jól kiegészítették egymást.

Most, a sötét hálószobában, ahová erre az éjszakára Pukit is beköltöztették, sírás és vádaskodás nélkül feküdtek egymás mellett, s Puki, aki minden szavukra fülelt, sok év múlva, asszonykorában is úgy beszélt erről a békességről, hogy házassága ideges perceiben nemegyszer erőt ad neki:

– Anyu gyakran odavette az ágyba az órát, megnézte, mennyit mutat, mikor lesz reggel, apám meg többször felkelt, az ablakhoz ment, és félrehúzta a függönyt, hogy lássa: nem borul-e? Később egy időre elaludtam, s amikor felébredtem, mindketten az ablaknál álltak. Rögtön tudtam, hogy esik, de reménykedtem, talán csak szél van. Aztán apuék hátat fordítottak az ablaknak, és visszamentek az ágyba; nem volt mit nézni, mert hangosan dörgött, és a csatornák is bugyogni kezdtek.

Farkas a törökszentmiklósi Rákosi Mátyás útról nyíló kiskapun még a zivatar előtt besurrant a néhai zsidó hitközség udvarába. Első látásra leginkább a telek mélyén álló házikót, az egykori sakterházat találta riasztónak. A kántorlakot, a szecessziós stílusú villát csak „túl keletiesnek” érezte. A házban tíz éve nem lakott senki. A fű, amely az épületek tövéig elborította az udvart, már a villa meglazult lépcsői között is kinőtt, s a faverandára rozsdás drótként tekeredtek a vadszőlő indái. A detektív legszívesebben még a zsinagógába vagy a szemközti tanácsterembe lépett volna be. A templomról tudta, hogy a németek lakatosműhelynek használták: az udvarra bevontatott sérült harckocsik alkatrészeit javították ki benne. A tanácstermet a Seprőkészítő KTSZ bérelte: a fekete ablakok mögött sok száz új seprő sorakozott.

A tanácsterem alatti pince valaha pászkasütő műhely volt, de a kemencét a Bergen Belsenből hazatért Ölbaum Ignác gondnok még 1946-ban lebontotta, s a pincét azóta semmire sem használták. De pár hete olyan hírek jártak róla, hogy Bundás százados jónak látta, ha beosztottja itt is eltölt egy éjjelt. A gyanú, hogy felettese maga is zsidó, Farkasban semmi kétséget nem ébresztett: a klerikális reakcióról minden rémséget elhitt, de abban is biztos volt, hogy Bundás, mint párttag, ellensége annak a disznóságnak, amit volt hitsorsosai esetleg elkövetnek.

A sütödébe vezető lépcső rég beomlott, a detektív pár lépés után megcsúszott, és belezuhant a sötétségbe. A pince mélyén, elemlámpája fényénél többször elvégezte a benzidinpróbát, de a kőpadlón egyetlen vérnyomot sem bírt kimutatni. Erre behúzódott a lépcsőfok fedezékébe, egy-két tégladarabból ülőhelyet csinált magának, és várt.

De a föld alatt lassanként olyan szorongást érzett, mintha megint abban a veremben volna, ahol katonaszökevény korában elbújt. A pince a felkoncolástól való félelem éjszakáira emlékeztette, a távoli éjszakákra, amelyek a mindszenti híd felé lovagló fiatal rendőrt sohasem kísértették. Most, nyomasztó magányában újra úgy tűnt neki, hogy akkor volt igazi hős, amikor hosszú sörényű kis lován az Asztalos házaspár gyilkosa után trappolt az országúton, s ha mondják, se hiszi, hogy egyszer még ebbe a pincébe kerül.

Törökszentmiklósra a körülményekhez képest sok: pontosan 80 zsidó tért vissza a deportálásból – az eredeti lélekszám 15 százaléka –, de a hitközség nem működött, pászkát sütni pedig az egész országban tilos volt. Farkas most maga is látta, hogy a sütöde használhatatlan, a rendelkezést senki sem szegheti meg. Csakhogy nem is erről suttogtak.

A városban többek között olyan rémhír is terjedt, hogy a lányokat azért rabolják el, mert vérükre a környéken újjáépülő zsinagóga felszenteléséhez van szükség. Egyesek azt is tudni vélték, hogy a gyerekrablót a helybeli temetkezési iroda zsidó vezetője bérelte fel, s a holttesteket a vállalat hullaszállító autóján csempészik ki a városból. A megyei kapitányság végül is elhatározta, hogy a bűnügy felderítését ezen a szálon is megkísérlik, mert politikai hibának tartották volna, ha különbséget tesznek a felekezetek között, a plébániát meg a parókiát pedig már megfigyelés alá helyezték. Farkas önként vállalta a bizalmas feladatot, noha ez azt jelentette, hogy ezen az éjszakán megint nem fekhet le.

Előző éjjel két rendőrt is magával vitt a temetőbe, mert feltételezte, hogy a gyermekrabló oda csalta ki áldozatait, s miután megerőszakolta és megölte őket, holttestüket egy kriptában rejtette el. A sírokat a lakosság nyugalma érdekében titokban kellett felnyitniuk, s virradatkor eredmény nélkül abbahagyták a munkát. A hadnagy kimerülten baktatott vissza a kapitányságra, ahol pár órát aludt, majd felkeltették, és közölték vele, hogy előző reggel újra történt egy eset.

Farkas nem omlott össze. A hír megrázta, de a korlátlan derűlátás, amely éppen azokban lakik, akiknek a borzalom meghitt, gyorsan erőt vett rajta, s munkakedve csak megnőtt.

A helybeli „seriffel”, Pádár Lajossal támadt vitája ellenben most, virrasztás közben is nyomasztotta.

Mivel beosztása szerint megyei körözési előadó volt, az elmúlt őszön ő kapta meg a Kalocsai Marika eltűnéséről szóló jelentést. Az eset akkor nem látszott tragikusnak. Farkas tudta, hogy a szülők gyakran oktalan pánikba esnek: mire a körözést elrendelik, a gyerek már meg is került. „Világgá ment” a verés, elcsavargott az intő miatt. Októberben még Pádár is azt mondta neki, hogy a Kalocsai lány már többször is elszédelgett hazulról, bűncselekmény hát aligha történt. Most meg, amikor ég a tető, Pádár az akta gondatlan kezeléséről pusmog, felhányja, hogy a körözést késve rendelték el, és megelégedtek egyszerű rádiókörözéssel. Farkas éppen ellenkező véleményen volt. Szerinte Pádár követte el a végzetes hibát, amikor minden esetben más nyomozóra bízta az ügyet, holott a sikert csak az egységes anyaggyűjtés, az adatok gondos egyeztetése, az összefüggések feltárása biztosíthatta volna.

Ez a siker azonban most már annyira fontos, értéke olyan nagy lesz, hogy Farkas örült, amiért küzdhet érte. Még délelőtt szemügyre vette a trafikos bódéra néző ablakokat, bement a lakásokba, s végül talált egy nyomorék bácsit, aki naphosszat az ablaknál ült, a piacteret meg a MÁVAUT-megállót nézte. Miután megtudta tőle, hogy a kritikus órában is ezzel szórakozott, a hadnagy felkérte, hogy foglaljon helyet a karosszékben, és figyelje, mi történik a trafik előtt. Ezután odasietett, pár percig sétálgatott, majd visszatért, és megkérdezte az öregembert, hogy látta-e őt? Amikor igent mondott, Farkas megállapodott vele, hogy másnap elviszi hozzá az eltűnt leányka fényképét, hátha ráismer. Ha igen, talán arról is számot tud adni, hogy a gyerek kivel ment el. Másik tervét, a tettesnek állított csapdát, Farkas a felderítés még hathatósabb módjának vélte: a közvetlen tettenérés lehetősége rejlett benne.

De mindezzel várnia kellett. Ülni a tilalmas sütődében, amíg meg nem hallja a füvön lopódzó léptek neszét, a vasajtó csikordulását, az elrabolt leányka nyöszörgését. A hadnagy azonban nemigen hitte, hogy a pince valóban „helyszín” lehet. A fényképben meg a csaléteknek szánt gyerek szereplésében ellenben bízott, így hát épp olyan türelmetlenül várta a hajnalt, ahogyan Mezőtúron, a Dózsa György utca 14-es számú házában várták.

Negyvennyolc órával nővére eltűnése után, Dobos Puki a törökszentmiklósi piacon sétált.

Puki, két nénjével ellentétben, alacsony, kövérkés lány volt, s nemcsak külseje, természete is anyjáéhoz hasonlított: egy pöttöm szakácsnő biztonságával mozgott az életben. „Olyan bátor volt, hogy a meggyűlt ujját mindig nevetve mártotta bele a bugyogó vízbe!”

A nyomozók, akik a távolabbi padokról nézték, most is csak egy komótosan baktató gyereket láttak, amint a hőségtől elpilledve, álmatagon lépdel a verőfényben. De Farkas, miközben elment mellette, megfigyelte, hogy a leányka arcán halálos félelem ül. Pedig a kísérlet előtt kioktatta: úgy viselkedjen, mintha unalmában, szórakozásból csellengene a piactéren. Ha megszólítják, barátságosan válaszoljon, mondja, hogy édesanyja a fodrásznál van; ha hívják, nyugodtan induljon el az ismeretlennel, mutassa, hogy vágyik a játék, az édesség után, amit az illető ígér neki. A hadnagy most tisztán látta, hogy a gyerek nem tudja megtenni ezt.

Puki valóban félt, és nem tunyán, hanem a szorongástól zsibbadtan lépdelt. Hiába tudta, hogy a tér tele van nyomozókkal, és apja is szemmel tartja, félt, hogy a piac forgatagában, az ismeretlen emberek tömegében váratlan, a felnőttek számára is rejtélyes dolog történik vele, hogy mielőtt bárki is észrevenné, nénje sorsára jut.

Egy asszony megállította, kérte, hogy tartsa a kerékpárját, amíg a kenyeres zsákot felkötözi a csomagtartóra. Puki meg is fogta a kormányt, de behúzott nyakkal figyelt, nehogy a nő hirtelen földre szórja a kenyereket, őt meg elkapja, és fejére húzza a zsákot. Attól is félt, hogy az illető megkéri, üljön fel a kerékpárvázra, s neki, Marika érdekében muszáj lesz felszállnia, pedig ez a bicikli olyan bicikli, amelyet nem lehet utolérni. Az asszony megköszönte a szívességet, és elkarikázott, Puki meg tovább sétált. De ereje gyorsan fogyott. Mivel láthatatlanná válni nem bírt, legalább állni szeretett volna, hogy kisebb figyelmet keltsen. Átölelni egy fát, és teljes erővel fogni. Lassanként mérni kezdte a teret a piactér egyes fái között, az üres szakaszt, amit a fogódzó nélkül kell megtennie. Végül hirtelen sarkon fordult, és hanyatt-homlok szaladni kezdett. Úgy futott, hogy egyik szandálját is elveszítette. Botladozva, mezítláb odarohant a padhoz, ahonnan Dobos nézte, és átölelte az apját.

A tér tüstént megbolydult, a padot feldúlt emberek vették körül, és a támadó külsejét tudakolták. De Dobos csak a homlokát törölgette a zsebkendőjével, senkinek nem válaszolt. Végül, ahogy egy kissé erőre kapott, felállt, kézen fogta a lányát, és átfurakodott az embergyűrűn.

Másnap a sorozat folytatódott.

-----

1 Erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténet; a régi vásárokon árult ponyvákat, az akkori „tényirodalmat” nevezték így.