Kaliforniai fürj

45

Oravecz Imre  regényrészlet, 2012, 55. évfolyam, 1. szám, 16. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A Cachuma déli lejtőit még nem sütötte meg a nap, amikor Mr. Orcutt és kísérője a Happy Canyon Roadon az utolsó ranchot is maga mögött hagyva a hegység lábához érkezett. Mr. Orcutt, teljes nevén William Warren Orcutt a Union Oil első geológusa volt, akinek a cég számos nagy olajmező felfedezését köszönhette, kísérője pedig nem más, mint Imruska, alias Jim. Gaviotán át Santa Ynezig autóval mentek. Otthagyták a járművet, öszvért béreltek, és a felszerelést annak hátára átpakolva gyalog folytatták útjukat. Választhatták volna a városkát Santa Barbarával közvetlenül összekötő országutat is, de az túl meredeken vitt fel a Santa Ynez-hegységben lévő San Marcos-szoroshoz, és Ford-T-jét kímélendő a geológus inkább a kerülőút mellett döntött. Annak az országútnak egy szakaszát aztán mégis igénybe vették, mert azon jutottak el a Happy Canyon Roadra. A cél, a Manzana patak völgye és a Hurricane Deck a San Raphael-hegységben még nagyon messze volt, de máris jókora utat tettek meg.

Megálltak. Egy ösvény kezdődött előttük. Mr. Orcutt elengedte az öszvér kötőfékét, és az állat menten legelni kezdett. Harmatos, csatakos volt a fű, de aligha árthatott meg neki. Feltolta a homlokán a kalapját, és felnézett a meredek oldalra. Jobbra egy kőgörgeteg húzódott. Járt már erre, de tekintetével önkéntelenül végigpásztázta, aztán intett a fejével Imruskának, és ismét megmarkolta a kötőfék szárát, a másik kezével pedig az öszvér tomporára csapott. Nem volt rosszkedvű, de különösebben vidám sem. Olyan volt neki ez a nap, mint a többi, mikor terepen van. Mentek valahova, ahol a munkáját végzi majd, ahol vizsgálódni fog. Persze, közben sem lesz tétlen, már nem volt az, máris dolgozott, mert nem tudott nem vizsgálódni, egy területen úgy áthaladni, jelen lenni, hogy közben ösztönösen ne fürkéssze a felszínt, a felszín anyagát, alakzatait, és abból, amit lát, ne próbáljon következtetni valamire.

Nem így Imruska. Ő is nézelődött, de örömtől sugárzott az arca. Neki ez különleges, nagy nap volt. Régi álma vált ma valóra. Először viszi magával terepre a geológus. Csodálta ezt az apjakorú embert, aki mindent tud a Földről, kőzetekről, ásványokról, az ő érdeklődésének tárgyáról, a geológiáról. És tudását ráadásul még sikeresen is alkalmazza, mert újabb és újabb olajlelőhelyet talál a Union Oilnak, amivel az ő életüket is kedvezően befolyásolja, hiszen közvetve bár, de így munkához juttatja az ő apját is.

Az, hogy megengedte neki, hogy vele menjen, valóban rendkívüli gesztus volt részéről, hiszen egyedül járta a hegyeket, völgyeket, vagy ha olykor vitt is magával valakit, az nem kiskorú volt, akire külön vigyázni kellett, nehogy napszúrást kapjon, valami szakadékba essen vagy megmarja a kígyó. De vele kivételt tett, mert látta, hogy szereti a természetet, szenvedélyesen gyűjti a kőzeteket, izgatja, mit rejt a föld, mi miért és hogyan keletkezett. Nem csak szakmai hiúsága késztette erre, az is szerepet játszott benne, hogy megkedvelte az eszes, nyíltszívű, kellemes modorú kamaszt, mi több, barátságába fogadta, ha létezik egyáltalán barátság gyermek és felnőtt között. Az egykedvűséget csak mímelte. Titkon maga is örült, hogy ilyen lelkes tanítványra tett szert, és hogy az ennyire örül. És örömét az sem csorbította, hogy óhatatlanul arra gondolt, hol van már az idő, amikor ő valaminek, bárminek ennyire tudott örülni.

Imruska és a földtan kapcsolata nem egyik pillanatról a másikra keletkezett, hanem fokozatosan alakult ki. Vonzalma a kőzetek iránt már zsenge gyermekkorában megmutatkozott, mikor még azt sem tudta, hogy van ilyen tudomány. Toledóban, a Maumee partján kezdődött, kavicsgyűjtéssel, és a Santa Claráén folytatódott. Azt a gyűjteményt ott kellett hagynia. A szülei nem járultak hozzá, hogy azzal is növeljék az útipoggyász súlyát. Itt nem indult egészen nulláról, mert egy-két példányt azért a zsebeibe dugott, de csak fájlalta a veszteséget. Ám hamarosan vigasztalódott. A Santa Clara ártere valóságos aranybányának bizonyult, és új gyűjteménye még nagyobb, szebb lett. Később gyűjtőtevékenységét kiterjesztette a Santa Paula Creekre, Sisasar Creekre, Fagan Creekre, és minden egyéb vízfolyásra, ahová csak elengedték.

Mikor már mindenféle kavicsa volt, és ő maga nagyobb lett, figyelme a hegyek, sziklák, omlások felé fordult, és attól kezdve azok anyagát is gyűjtötte. Nem számított többé, laposak-e, gömbölyűek-e, sima felületűek-e, csak azt nézte, hogy újfajták legyenek. Több tucat kőzete volt már, legkülönfélébb eredetűek és összetételűek, de homokkőn, kvarcon és palán kívül egyet sem ismert név szerint. Ez zavarta, de nem akadályozta meg abban, hogy rendületlenül folytassa a gyűjtést.

Az apja ekkor már Torrey Canyonban dolgozott. Mikor a város közeli lelőhelyek már nem tudtak újdonsággal szolgálni, megkérte őt, hogy vigye egyszer magával, hadd nézzen körül ott is. Az eleget tett kérésének. Maga elé ültette, a biciklivázra, és kivitte. A kalyibában aludt a padlón – az ágyakat a nappalos műszak foglalta el –, és miután az apja, aki a kedvéért nem ment haza aznap, reggel lefeküdt, bebarangolta a kanyon egy részét, de csak pár kőzettel tért vissza déltájban. Kirakta őket a tarisznyájából, evett valamit, és újból felkerekedett.

Délután szerencsésebb volt. Távolabb több újat és érdekesebbeket talált. Ahogy a kanyon közepe táján felért a keleti oldal tetejére, egy ember jött vele szemben. Sárgásbarna csizmát, kekiszínű nadrágot, rövid ujjú inget viselt, nagy válltáska lógott a vállán, térképtartó verdeste a combját, és kalapácsforma szerszámot lóbált a kezében. Nem úgy festett, mint egy olajmunkás. Mr. Orcutt volt az. Bemutatkozott. Imruska is megmondta nevét, lakhelyét és kérdésére azt, mit csinál errefelé. A geológus elcsodálkozott, aztán egyenként megnézte és megnevezte a leleteit. Vele tartott egy darabig. Közben érdeklődött, melyik utcában laknak Santa Paulában, mivel foglalkozik a családja. Mikor megtudta, hogy az apja élező a Union Oilnál, nevetve megjegyezte, hogy akkor egy a főnökük. Majd elköszönt, és leereszkedett a túloldali kanyonba, ahol az öszvérét hagyta. Imruska visszabóklászott a toronyhoz.

Az apja már felkelt, és éppen mosakodott. Ő a köveihez ment, és melléjük rakta az újakat. Hosszan szemlélte őket. Próbált a hallott nevekre emlékezni, de csak háromé jutott eszébe. Gneisz: egy sávozott, szürkészöldes hosszúkásé, riolit: egy háromszögletű, gödrös rózsaszínűé, kvarcit: egy kocka alakú, szemcsés anyagú világosbarnáé. Feltűnt neki, hogy a kvarcit egyáltalán nem kvarcszerű. Minden további nélkül közönséges homokkőnek nézte volna, mert arra hasonlított. Bár, gondolta, az is lehet, hogy rosszul jegyezte meg, összekeverte a neveket. Egyben azonban biztos volt: azt az embert Orcuttnak hívták, és ez a név elment volna akár kőzet- vagy ásványnévnek is.

Legközelebb Gaviotában látta viszont, ahova egy alkalommal szintén elkísérte az apját. Az először berzenkedett ellene, az útiköltség miatt, de amikor kijelentette, hogy maga állja a vasúti jegy árát, belement. Torrey Canyonban utána még többször volt, de itt csak egyszer. Már kövületeket is gyűjtött, és az apja mesélte neki, hogy van ott nem messze egy elhagyott kőfejtő, tele kagylóval, csigával meg minden egyéb érdekességgel. Akkor már középiskolás volt, másodikos senior, és nem csak azt tudta, hogy Mr. Orcutt geológus, de annak is utánanézett, mi az a geológia. Az ismerős idegen az apjáék tornyához jött, a zagyot megnézni. Volt benne valami, amit senki nem tudott azonosítani. Ilyesmi ritkán adódott elő, de ez is a teendői közé tartozott, ha a fúráshely környékén tartózkodott. Most ez volt a helyzet, a Lompochoz közeli Santa Rita-hegységben kutatott, és szóltak neki, mikor bement az ottani üzemigazgatóságra.

Megismerte Imruskát. Odament hozzá, és egyből megmondta neki, hogy az a kőbe ágyazott, hosszúkás, recés, barna valami, amit a kezében tart, nem kagyló, hanem az anthropodok törzsébe tartozó, közönséges tribolita a kambriumi és permi közti időszakból. Aztán megkérdezte, hova jár iskolába, hányadikos, és azzal búcsúzott el, hogy ha továbbra is ennyire érdekli a geológia meg a paleontológia, és kedve van hozzá, keresse fel Santa Paulában itt meg itt, ekkor meg ekkor, és megnevezte az utcát és házszámot, a napot és napszakot. Ott lesz a szüleinél, mondta, mert ő tulajdonképpen Santa Paula-i. Ott nőtt fel, és ugyanabba az iskolába járt, amelyikbe Jim, csak akkor még Santa Paula Academynek hívták. Nem nagyon van érkezése, de néha meglátogatja az öregeit. Ott elbeszélgethetnek. Megmutatja neki a gyerekkori kőzet- és ásványgyűjteményét is, amelyet ott tárol. És hoz neki otthonról, Los Angelesből egy fontos könyvet is, amelyet érdemes lesz forgatnia. Igen, ő ott lakik a családjával, amelyet szintén ritkán lát, hiszen a foglalkozása folytán szinte mindig úton van.

Így találkoztak nem sokkal azután harmadszor. Szívélyesen fogadta, és bemutatta a szüleinek is. A gyűjtemény gazdag volt, üvegezett tárlókban a szuterénban elhelyezve, felcímkézve, tudományosan osztályozva. Nem mind erre találta, mondta. Egy részét még Minnesotából hozta magával 12 éves korában, mikor a szüleivel idetelepültek. Mert ők onnan jöttek, abból az államból. Bevallotta, hogy a címkézést és az osztályozást később csinálta, mikor első éves volt a Stanfordön, és már konyított valamit a dologhoz. Egyébként minden darab a régi, nem tett hozzá, nem vett el belőle. Így akarta megőrizni. Amit később, egyetemista korában gyűjtött, és aztán munkája közben, azt a fosszíliákkal együtt Los Angeles-i házukban tárolja. Van egy ranchuk Sombra del Roblesben, és azt tervezi, hogy mind a kettőt odaviszi majd, ha visszavonul, és állandóra odaköltöznek, és nem csak pihennek, vakációznak ott, mint most.

Megnevezte a legszebb darabokat, és magyarázatot fűzött hozzájuk. Volt ott gránit, bazalt, pegmatit, andezit, szienit, diorit, peridodit, többféle márvány, homokkő, mészkő, agyagpala, csillámpala, kvarc, kvarcit, riolit, kavicskő, olivin, pirit, kalcit, fluorit, kova, barit, arkóza és még sok egyéb. Imruska jó párat már ismert, mert neki is megvolt, de a zömét most látta először. A bemutató után visszamentek a nappaliba, ahol vendéglátója frissítővel kínálta, és kiselőadást tartott neki a magmás kőzetekről. Azzal kezdte, hogy alapvetően háromféle kőzet van: magmás, üledékes és átalakult. Ha úgy vesszük, az átalakult nem is egészen külön kategória, hiszen a másik kettő valamelyikének, miként a neve is jelzi, átalakulása folytán jött létre. Felsorolta a magmásakat, és részletesen elmagyarázta, mitől függ, hogy a magmából milyen alfajú kőzet lesz. A végén megkérdezte, van-e kérdése. Volt. Megválaszolta, és kilátásba helyezte, hogy legközelebb az üledékeseket tárgyalják meg. Addig Jim olvasgassa a könyvet, amelyet hozott neki, és átnyújtotta Sir Charles Lyell A geológia alapelvei című munkájának rövidített változatát. Megjegyezte, hogy nem mostanában íródott, és egyesek elavultnak tekintik, de ő még mindig bátran ajánlja, mert ő is ebből tanult az egyetemen, és egyelőre nincsen jobb. Mielőtt elbocsájtotta volna, abban maradtak, hogy értesíti majd, ha legközelebb a városba jön.

Eltelt pár hét, és Imruska ismét megjelent az Orcutt-háznál, és meghallgatta, amit az üledékes kőzetekről tudni kell. Ennek a kategóriának külön jelentőséget kölcsönzött az a körülmény, hogy a környékbeli kőzetek zöme ilyen eredetű. Az átalakultakra azonban csak hosszabb szünet után került sor. Nem ment el a Mill Streetre, mikor megint üzenetet kapott. Közbejött szerelmi balesete Maryvel, és az átmenetileg minden mással együtt kiiktatta a geológiát az életéből. De amikor kiheverte a csalódást, ismét visszatalált hozzá. Levelet írt Mr. Orcuttnak, és magánéleti akadályban jelölte meg távolmaradásának okát. Az nem firtatva az akadály mibenlétét megértőnek bizonyult, és tovább oktatta. Még mohóbban szívta magába az ismereteket, és még több időt töltött a város határában, a közeli hegyekben példákat keresve a Lyell-könyvben olvasottakra. Közben nem hanyagolta el iskolai tanulmányait sem, Bud még másról is tudott vele beszélgetni, de a földtan igazi szenvedélyévé vált, komoly versenytársává az irodalomnak. Így történt, hogy a geológus maga mellé vette a San Raphael-hegységbeli útra, hogy lássa, milyen eszközei vannak a geológiának az ez idő szerint Kaliforniában legkeresettebb ásvány, a kőolaj lelőhelyének kipuhatolására, mert természetesen azért ment most oda is.

Kapaszkodtak felfelé, elöl Mr. Orcutt, mögötte az öszvér, az öszvér mögött Imruska, kezében a botjával, amelyet évekkel ezelőtt vágott a Santa Paula Creek partján, mikor először ment fel a Mud Creek Canyonig. A köves, gyér növényzetű lejtő meredek volt, és az ösvény ennek megfelelően ide-oda kanyargott rajta, de így is alaposan megizzadtak, mire felértek a gerinc alá. Igaz, a nap is melegen sütött már, tíz óra körül volt és július. Mehettek még egy mérföldnyit, mikor két sziklaorom közt átjutottak a nyúlvány másik oldalára, egy kiugró tetejére, ahonnan kilátás nyílt kelet felé. Megálltak pihenni, vizet inni. Tűzrakásból származó üszkök, üres vadásztöltényhüvelyek hevertek a földön, amelyből itt-ott pipacs nőtt ki csoportosan. Kihúzódtak a peremre, hogy többet lássanak.

Megragadó látvány tárult Imruska szeme elé: egy hatalmas, széles, mély, de erősen tagolt völgy, völgyrendszer zöld fenékkel, fenekekkel pipacsmezőktől sárga, de bizonyos magasságtól felfelé kopár, majd megint zöld, zöldes oldalakkal, amelyek magas hegycsúcsokban végződtek. Az egyik völgyfenéken ranch fehérlett, és nem messze tőle legelésző tehenek tarkállottak.

Mr. Orcuttnak ez nem volt új, de nem tudta kivonni magát a hatása alól:

– Na, mit szólsz hozzá, Jim? Hát, nem lenyűgöző?

– De. Csodálatos.

– Ez a völgy, ezek a völgyek! – áradozott a geológus, és kinyújtott a két karját, mintha át akarná ölelni a mélységet. – Ezek a hegyek, ezek a mi Alpokunk – folytatta, mintha Imruska látta volna már Európában az Alpokat.

– A hegyek olyanok, mint mifelénk, mint Santa Paula körül – jegyezte meg Imruska.

– Nem egészen. Nem olyan kopárak. Itt több a növényzet. Minél feljebb mégy, annál inkább. Háromezer láb felett már rendes erdők vannak, néhol még a csúcsokon is.

– Ez igaz – hagyta helyben Imruska.

– Nézd csak arra észak felé a Cachuma-csúcsot és a McKinleyt. Tudtad, hogy nekünk is van McKinleynk, nem csak az alaszkaiaknak? Vagy keleten a Santa Cruzt, azt ott, ni! – és mutatta a kezével. – Vagy rajta túl, távolabb a Big Pine-t, a legnagyobbat, ami még a Topatopánál is magasabb.

– Hány láb?

– Hatezer nyolcszázhuszonnyolc, ha jól emlékszem.

– De ezek a hegyek ugyanúgy keletkeztek.

– Igen. Erre is tengerfenék volt, kétszer is egymás után. Ezek is üledékből emelkedtek ki, miután visszahúzódott a víz. Aztán koptak, koptak, és kopnak még ma is, csak nem olyan erősen, ezért több rajtuk a felnyomott üledékanyag.

Visszatértek a kiugró tövébe. Az ösvény a gerincen folytatódott, majd betért egy rövid szurdokba. Egy függőleges szakadásban látszott az üledék egymásra rétegeződése. Mintha ez juttatta volna eszébe, a szurdokból kiérve Mr. Orcutt váratlanul visszatért a tárgyhoz:

– Vannak más hasonlóságok, sőt, azonosságok is. Szerkezetiek is. Ilyen például a friscói formáció, ami itt is van. Méghozzá éppen erre, a Big Pine és a Camuesa Árok közt és jókora – és a Big Pine-tól a Santa Ynez-hegység felé eső terület irányába mutatott. – Tudod mi a friscói formáció, úgy-e?

– Igen, azt hiszem – felelte Imruska.

Még egy nehéz szakasz következett a tetőig. Az ösvény keresztezte a kis Lion Canyont. Könnyedén leereszkedtek, de a kijövetel, a sóderszerű túloldal próbára tette őket. Az öszvér folyton visszacsúszott, és meg kellett fogni, hátulról tolni.

Utána kedvezőbbé vált a terep. Továbbra is emelkedett, de enyhébben, fokozatosan. Kiszáradt, sekély vízmosások szabdalták a felszínt, a sziklák sziklakibúvásokká zsugorodtak, és itt-ott nemcsak cserjék, de elszórtan már fák is álltak. Aztán eltűntek a sziklakibúvások, a vízmosások suvadásszerű teknőkké hajoltak szét, és az ösvény egyiket a másik után keresztezve szinte egyenesen tört felfelé. Két oldalt úgy megszaporodtak a fák – bütykös tobozú fenyők és fekete tölgyek –, hogy már-már erdő képzetét keltették, bár még az aljnövényzet, zömmel borsóbozót volt túlsúlyban. Az egyik ilyen íves oldalú, keresztirányú mélyületben meglepetés várta őket. Víz folyt a közepén és nem is kevés. Nem értették, hogyan kerül oda, hiszen száraz évszak lévén egyáltalán nem esett eső. És forrás sincsen ilyen magasságban. A geológus legalábbis nem tudott róla. Abban is bizonyos volt, hogy amikor legutóbb erre járt, nem folyt itt víz. Az öszvér mohón ivott belőle. Átkeltek rajta, mint valami gázlón. Mr. Orcutt csizmásan – előtte azért felhajtotta a kívül hordott nadrágszárat –, de Imruska mezítláb, mert kímélendő, haladéktalanul levetette a bakancsát.

A tetőn, a Cachuma-nyergen szétágazott az ösvény. Az egyik ág a Ranger-csúcsra vitt. Nekik lefelé kellett menniük, a Sunset-völgybe. A geológus megnézte az óráját. Jócskán elmúlt dél. Leültek, elfogyasztották ebédszendvicseiket, és ittak is. Az öszvér közben legelt, de megfelelő fű híján inkább egy közeli flanelbokor leveleit tépdeste a nyelvével. Zab is volt a málhában, de az estére irányoztatott elő.

A leereszkedés érthetően könnyebben ment. Ehhez az ösvény vezetése is hozzájárult. Egy darabig cikkcakkozva ellensúlyozta a lejtés nagy szögét, de mielőtt elérte volna a Sunset fenekét, az ott folyó Fish Creek fölé kanyarodott, és kiegyenesedve, azzal szinte párhuzamosan nyúlt tovább az oldalban, ahol már igazi erdő tenyészett ponderosa fenyővel, tűlevélszőnyeggel és folytonos árnyékkal. Csak a patakot keresztezni ment le később, de utána rézsút mindjárt fel is kúszott a másik oldalra, annak tetejéről pedig le, át a szomszédos Munch Canyonba, amelyben szintén volt patak, de már víz nélkül. Abból már nem kellett kikapaszkodniuk, hanem csak követniük a kiszáradt medret a Davy Brown Canyonba, amelyet azért neveztek el a haramiáról, mert annak idején állítólag ebben volt a búvóhelye.

Addig többször ittak még, és kulacsaikban erősen megfogyatkozott a víz. A kanyonban feljebb volt egy forrás. Megkeresték, mert tulajdonképpen ezért jöttek erre, kerülőt téve, ahelyett, hogy hagyták volna vezetni magukat a Sunset-völgytől, amely keletebbre ugyan, de egyenesen a Manzana-patak völgyébe vitte volna őket. Mr. Orcutt felvett egy kődarabot, hosszan nézegette, aztán elejtette, de nem szólt semmit. Egy kígyóval is összeakadtak, az elsővel reggel óta. Egy kőtömb árnyékában hűsölt. Nem csörgő volt, hanem közönséges királykígyó. A geológus a latin nevét is tudta: lampropeltis getulus californiae, nem mérges, de arról nevezetes, hogy kannibál, még a csörgőkígyót is megeszi. A forrásból vékonyan szivárgott a víz, a gyűjtőgödörből kilépve nem jutott messzire, mindjárt elnyelte a kavicsos föld. Ittak, a vödörből az öszvért is megitatták. A magukkal hozott nagy bőrtömlőt is előszedték. Mr. Orcutt a cahulla indiánoktól vette Riverside megyében, mikor egyszer arra kutakodott. Megtöltötték, rászíjazták az állat hátára, és gondosan letakarták, hogy ne melegedjen fel olyan gyorsan. Ugyanezért a feltöltött kulacsok vászontokját is bevizezték, és úgy akasztották vissza a nyakukba.

Davy Brownból a fenéken kijutva egyből a Manzana-völgybe, egy nagy, kavicsos, fűzbokros lapályra értek. Szemközt, a lapály túlszélén nyárfák és szikomorfák csoportja zöldellt. Hamarosan megpillantották mögöttük a patakot, a másik partot, a partból felfutó kopár, meredek lejtőt, amely ott a völgy oldalát képezte. Még nem ment le a nap a Zaca-csúcs felett, mikor megfelelő táborhelyet találtak. Lepakoltak, megszabadították terhétől az öszvért, megetették zabbal, és megbéklyózva szabadon engedték.

A vízhez közel, félent a kis liget fái alatt egy magasabban fekvő tisztáson verték fel a sátrat. A geológus sokáig kereste a megfelelő pontot, mert, mint mondta, az éjszakai nyugalom alapja a megfelelő pont. Nem mindegy, milyen a talaj, hepehupás-e, kavicsos-e, lejt-e. Simának és vízszintesnek kell lennie, és lejteni legfeljebb a láb felé lejthet, de nem nagyon, csak éppen. És az is fontos, hogy odasüssön reggel a nap, hogy mindjárt melegítsen, mert itt fent a hegyekben nyáron is eléggé le tud hűlni a levegő.

Rőzsét gyűjtöttek, és tüzet raktak. Két követ tettek a tűzbe, a közük fölé rostélyt, és egy fazékban patakvizet melegítettek, majd a vödörben megmosakodtak. Lábat is mostak. Mr. Orcutt figyelmeztette Imruskát, hogy ezt, ha egész nap gyalogol, és mégoly fáradt is, sose mulassza el, hiszen olyankor az a végtagja van legjobban igénybe véve. Vacsorára konzervbabot ettek, amelyet egy nyeles serpenyőben tettek a tűz fölé. Végül egy kannácskában kávét főztek.

Besötétedett, és huhogtak a baglyok, mire elmosogattak. Egy darabig ültek még a tűz mellett, aztán berakták az élelmet a sátorba, és maguk is behúzódtak. A geológus alsónadrágra vetkőzött, és úgy bújt a hálózsákjába. Imruska csodálkozott ezen, de ő magán hagyta az összes ruháját, mert az anyja a lelkére kötötte, hogy éjszakára ne vegyen le semmit. Csak a lábbelijétől szabadult meg.

– Nem lesz ez sok? – kérdezte Mr. Orcutt.

– Azt mondta, hideg lesz.

– Ennyire azért nem, pláne nem a hálózsákban, de ahogy gondolod.

– Vannak itt medvék?

– Vannak.

– Nem bántják majd az öszvért? – aggályoskodott Imruska.

– Nem. És minket se. Messziről megérzik, hogy itt van az állat, és nem mernek idejönni. De ha mégis idejönnek, itt a Remingtonom mellettem, aztán odapörkölök nekik. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát – mondta Imruska is.

Bámult még pár percig a sötétbe, fülelt kifelé, ahonnan nem hallatszott semmi, aztán hirtelen elaludt.

Korán keltek, tüzet raktak, és szalonnát sütöttek reggelire. Elbontották a sátrat, visszaraktak mindent az öszvérre. Egy zsákot utoljára kötöztek fel, miután Mr. Orcutt kivette belőle a nagy válltáskáját, abból pedig a kalapácsát, vésőjét, bontókanalát, ráspolyát, távcsövét, nagyítóját, térképét, iránytűjét, jegyzetfüzetét, ceruzáját, kesztyűjét. Volt még benne újságpapír is, amelybe a kőzetmintákat szokta csavarni. Azt benne hagyta. A kalapácsot és a térképet az övére, a távcsövet a nyakába akasztotta, a jegyzetfüzetet a ceruzával együtt az egyik, a nagyítót és az iránytűt a másik ingzsebébe dugta. A vésőt, bontókanalat és ráspolyt visszatette a táskába.

Felfelé indultak a völgyön, egy csapáson, amely levitt a fehér kövek borította ártérre. Fák, bokrok nőttek mindenfelé, de jól lehetett látni, hogy széles és a patak ide-oda vándorol rajta, azon a szakaszon éppen a szélén folyik. Egy helyen, ahol legkeskenyebb volt a meder, és benne sok a kiálló kő, a csapás keresztezte, és átkeltek a túlsó partra.

– Nézd ezt! – mondta a geológus, és megállva a szemközti, kötőanyagba ágyazott, zömmel nagyméretű, gömbölyű, szürke kavicsokból álló partfalra mutatott. – Kavicskő. És kvarcit van benne, teljesen más kőzet, mint az ártéri.

Megrugdosta a fal alját a lábával.

– És nem mállik, szilárd, mint a beton.

A csapás a falnál elkanyarodott, és rendes ösvénnyé változva rézsút felkúszott a fal tetejére. Fent egy manzanita-fa állt mellette. Annak az árnyékába vezették az öszvért, és kikötötték. Nélküle mentek tovább, aztán egy jó kilométer megtétele után visszajöttek érte. Mikor megint odaértek, ahonnan visszafordultak, ismét kikötötték. Ha nem volt fa, bokor, árnyék, akkor csak egy jukka-szárhoz, a napra. Így araszoltak előre, szakaszról szakaszra. Mr. Orcutt már használta a szerszámait, főként a kalapácsot és a nagyítót, de mikor a távolt vizslatta, a távcsövet is a szeméhez illesztette. Imruska a nyomában volt, nézte, mit csinál, mit vesz fel a kezével, és hallgatta, amit közben mond. Nem mindenhez fűzött megjegyzést, volt, amit szó nélkül hagyott. Egyszer például talált valamit, és sokáig tanulmányozta, mégsem szólt semmit, pedig fontos lehetett, mert újságpapírba csavarta és eltette. Az is előfordult, hogy nem válaszolt Imruska kérdésére, és figyelemre sem méltatta, amikor ő lelt egy vasoxidtól rikítóan vörös homokkődarabot. Annyira belemerült a munkájába, hogy azt sem vette észre, ifjú társa időnként megáll a kilátásban gyönyörködni, vagy leereszkedik a patakhoz hűtés céljából megmosni az arcát, vagy a kövek közt a vizet, a víz áramlását, az áramlásban egy helyben lebegő pisztrángokat megfigyelni.

Már negyedszer mentek így előre és vissza, amikor Imruska megkérdezte, mi tulajdonképpen a jele annak, hogy valahol olaj van a föld alatt. A geológus figyelmesen ránézett, és apránként menet közben, előadását meg-megszakítva elmagyarázta, hogy van-e olaj egy adott területen, azt a felszín formája, kőzetvizsgálat és szivárgás alapján lehet, nem megmondani, hanem csupán valószínűsíteni. A laboratóriumában ő is végez vegyi elemzést, és figyelembe veszi a mindenkori szivárgást is, bár ami az utóbbit illeti, az olaj így többnyire a lelőhelytől távolabb jön fel, de ő leginkább a felszíni formáknak hisz, konkrétan a felhajlásnak, törésvonalnak, sókupolának és diszkordanciának, azaz rétegeződési egyenlőtlenségnek. Ezek mind olajcsapdát hozhatnak létre a mélyben. És részletezte, melyik micsoda, miben áll, még le is rajzolta őket, a keresztmetszetüket. Volna még egy harmadik dolog is, a gravitáció, amely kőzetsűrűségtől függően változik. Ahol sókupola van, ott például gyenge, és van egy műszer, a torziós inga, amellyel mérni lehet. Egy – jelentőségteljesen bólintott – magyar tudós, báró Eötvös Lóránt találmánya. Nincsen még kereskedelmi forgalomban, meg egyelőre körülményes is a használata, mert súlyos, és olyan érzékeny a hőingadozásra, hogy külön jól szigetelt, hordozható házikó kell hozzá. Olaj egyébként, tette még hozzá, sokfelé van a földben, nyomokban, így többek közt az olajpalában, de nagyobb és kibányászható mennyiségben csak ezekben a csapdákban.

Távcsövével olykor a túlsó oldalt is kémlelte, és egyszer át is mentek arra a helyre, ahol a Sunset-völgy a Fish Creekel a völgybe csatlakozik, de nem sok időt töltöttek ott. Visszajövet az innenső oldalon annál alaposabban átkutatták viszont a Sulpher Springs Canyon száját, amelynek patakja kénes vizet önt a Manzanába. Itt sem találtak semmi különöset, mindössze Imruska bukkant egy érdektelen, meszes palalapocskára, amely földpátban gazdag kőzetből ugyanúgy keletkezett, mint az olajpala, de a környezetében olaj helyett mészkő volt, és azt vonta magába.

Dél lett, mire megint visszamentek az öszvérért, és kivezették a kanyonból. A Manzana kanyarodott, és a kanyar fölött lapos kis térség terült el a parton. Ott ebédeltek, egy tamariszkbokor mellett, amelynek kihajló ágai adtak némi árnyékot. Aszalt barackot ettek kétszersülttel.

Ebéd után Mr. Orcutt lement a patakhoz az öszvérrel, hogy megitassa. Imruska addig azzal szórakozott, hogy a hátán heverve a tamariszkbokor lombrésén át az eget nézegette a távcsővel. Semmi néznivaló nem volt ott fenn, de mialatt a felhőtlen, halványkék magasságot pásztázta, egyszer csak egy madarat, egy kolibrit pillantott meg. És elképedt, mert a kolibri nagy volt, óriási, legalább akkora, mint egy halászsas. Ilyen nincsen, gondolta magában, ekkora kolibri. Elvitte róla a távcsövet, majd újból megkereste vele. Ugyanolyan nagy volt. Letette a műszert, felnézett szabad szemmel, és elnevette magát. Egy rendes méretű kolibri lebegett tőle pár méterre, a bokor felett.

A délután sem hozott különösebb eredményt. Becserkésztek még egy hat mérföldnyi partszakaszt, és eljutottak a McKinley-csúcs alá, amelyet előző nap a Cachuma déli lejtőiről láttak. Ez volt a végpont. A geológus eddig tervezett a völgyben kutatni. Innen akart átmenni a Hurricane Deckre, miután megéjszakáztak. Itt a völgy jószerével véget ért, belesimult a farát képező hegybe. A Manzana is összement, szinte érré vált. Itt eredhetett valahol, gyűjthette össze kezdő vizét.

A nap már lement, mikor tábort ütöttek. Megint lent a fenéken, a patak mellett, egy köves rész közelében. Mihelyt lepakoltak, Mr. Orcutt Imruskát elküldte horgászni. Bot nem volt, csupán egy zsinórt adott neki horoggal a végén és pár legyet, amelyeket az öszvér hátán csapott le. Imruska nem volt gyakorlott horgász, a pisztránghoz meg végképp nem értett, de lejjebb egy forgóban sikerült kettőt megakasztania, kisebbeket, mint amilyeneket napközben megfigyelt.

Mikor visszatért velük, már állt a sátor, égett a tűz, melegedett a mosdóvíz. Megmosakodtak, felnyársalták, megsütötték a halakat. Imruskának ismerős volt ez az eljárás, hasonlított a magyar szalonnasütéshez. Csak a fűznyársak viselkedtek furcsán. A hő hatására erősen meggörbültek, de nem tudtak jobbakat vágni, a közelben nem volt más. Mikor besötétedett, megint ültek egy darabig a tűznél, háttal a lángoknak, mert itt, ebben a magasságban már most hidegebb volt. És beszélgettek. A nap eseményeiről, a San Raphael-hegységről, arról, hogy üledéki kőzetformációi váltakozva miocén- és krétakorabeliek, de a Hurricane Deck egyöntetűen miocénkorabeli. Imruska kedvenc kora a miocén volt, és vele kapcsolatban mindenféléket kérdezett a geológustól. Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül azt tudakolta, igaz-e, hogy a kőolaj tengeri kovamoszatokból keletkezett. Azt a választ kapta, hogy ez nem egészen bizonyított még, de valószínű. Mindenesetre tény, hogy ezeknek a mikroszkopikus méretű lényeknek milliárdjai léteztek a földtörténeti múltban. Ezt bizonyítja némely kőolaj-előfordulás kőzetformációja, amelyet részben vagy teljes egészében ezeknek a parányi növényi testeknek a héjacskái alkotnak.

Lefekvéshez Imruska megint nem vetkőzött le, és megint nem fázott éjjel. Egyszer viszont felriadt. Valami ijesztő, éles, csipogó hang hatolt be kintről, és sokáig tartott, amíg rájött, hogy földi mókusé. Még a sátorból is kikukucskált, de csak azt látta, hogy vadul süt a hold, és nagyon fehérlenek a kövek. Utána meg nem bírt elaludni, mert zajokat, lépteket hallott, és azt képzelte, hogy csumas indiánok szellemei bolyonganak a sátor körül, akik télen az óceánpart közelében laktak egykoron, de nyáron a hőség elől mindig felhúzódtak ezekbe a hegyekbe. Pedig csak az öszvér mászkált kint és kapált néha a patájával, mialatt evett, vagy ennivalót keresett, de ő annyira félt, hogy ez nem jutott eszébe.

Hurricane Deck egy tizennyolc-húsz kilométer hosszú, négy-öt kilométer széles, itt-ott bozótos, elvétve fás, de túlnyomórészt kietlen, kopár, szeszélyes felszínű, fellökődött homokkőhát a Manzana pataktól északra, a patak és a Sisquoc folyó között. Fokozatosan emelkedik felfelé, mígnem végül átcsap egy rá merőleges hegyláncba, amelynek csupasz, meredek oldalai szinte falként zárják le fent.

Itt nem volt ösvény, vezető patakpart, vízközel, lapály, hanem csak állandó lejtő, kőszikla, málladék, úttalan út, pattogó szárazság, állandó fel-le, de inkább csak fel, mert a hegylánc tövébe, alája szándékoztak menni, hogy megnézzék, mi van ott, és persze lejjebb is.

A feljutáshoz az egyenestől enyhén nyugatnak hajló irány látszott célszerűnek. Mr. Orcutt távolról, a Manzana partjáról már többször tanulmányozta, és látta, mi vár rájuk, tudta, hogy nehéz lesz a terep. Ezért korábban keltek, és korábban indultak. Hogy ne vesztegessék sütéssel az időt, lemondtak a szalonnáról, és csak jerkeyt rágtak reggelire, a sietség okán azt is sátorbontás, pakolás közben. Tüzet azért raktak, mert a geológus még az estét sem tudta volna elképzelni kávé nélkül, a reggelit meg végképp nem. Már kellemesre melegítették a napsugarak a levegőt, amikor elindultak.

Egy könnyű, ritkás babérszömörcés lankával kezdték. Utána meredek, üres oldalba ütköztek, amely máris megdolgoztatta őket. Egyetlen tömör sziklatömb volt az egész, és olyan fehér, hogy vakított, mint a gipsz. Aztán morzsalékossá vált a talaj, maga az oldal pedig teraszossá. A teraszokon zsályacserje tenyészett, és a közeikben helyenként kiszáradt vadhajdina sárgállott. Mr. Orcutt előszedte a szerszámait, és munkához látott. Az öszvért most nem hagyták hátra. Módszert változtattak. Imruska mindig az állattal maradt, aztán vele ment a megbeszélt pontra, ahol újból találkoztak. Ily módon feladatot kapott, de egyúttal szabadságot is, mert maga határozta meg, hogyan jut oda. Azt is megtehette, hogy addig külön felfedező útra indul. Az öszvér nem hátráltatta. Ha nehezen hozzáférhető helyen látott valami érdekes kőzetet vagy fosszíliát, elengedte a kötőfékét, és az állat egy helyben állt, míg vissza nem tért hozzá.

Amíg a teraszok tartottak, egyikről a másikra kapaszkodtak, de amikor megszűntek, és jelentősen nőtt a lejtésszög is, igazán megnehezült a mászás. Ők ketten láboldalazással még csak boldogultak volna, de ilyesmit nem várhattak az öszvértől. Maradtak az utolsó teraszon, és rövid pihenő után addig mentek rajta oldalvást a képzeletbeli tengely irányában, amíg egy kanyonnál meg nem szakadt. Ezzel eltértek az iránytól, de megállapodtak, hogy később korrigálják. A kanyon felfelé nyúlt, a távolabbi szirtektől nem lehetett látni, meddig, de feltételezték, hogy a hegylánc alá. Sóderszerű, laza törmelék alkotta az oldalát. Baj nélkül leereszkedtek. Meg is tettek benne pár száz métert, amikor a túloldalon ki kellett jönniük, mert elkanyarodott. A geológus bosszús lett. Múlt az idő, a táskájában még alig volt minta. Az sem vigasztalta, hogy előzőleg az egyik teraszon talált és feltérképezett egy olajszivárgást. Ívalakú peremre jutottak, amely fölött oldal emelkedett. Először nem mászták meg, hanem a peremen a hegylánc felé próbálkoztak, de szakadék fogadta őket, alatta pedig a kanyon, amellyel pórul jártak.

Az oldal fent élben végződött, és egy nagyobb kanyont pillantottak meg túlnan, amely láthatóan felért a hegyláncig. Mr. Orcutt a Sulpher Springs Canyonnal azonosította. Visszaereszkedtek a peremre, ellenkező irányban indultak el rajta, és egy sziklanyúlványon keresztül átjutottak a kanyonba. Közben egy forrásra bukkantak. Szokatlan magasságban és helyen, a sziklanyúlvány tetején. Egy kis mélyedésben fakadt a vize, és abból szivárgott lefelé. A kulacsok még nem ürültek ki egészen. Rátöltöttek a tartalmukra, és úgy ittak belőlük. Az öszvér a mélyedésből oltotta szomját. A Sulpher Springs Canyonnak ez a szakasza már nem volt mély, és az oldala sem meredek. Viszont nagy sziklák álltak ki belőle, és néhol olyan közel egymáshoz, hogy úgy kellett köztük átnyomni az öszvért, miután levették róla a málhát. A kénes forrás lejjebb fakadhatott, mert itt semmi nem folyt a fenéken, se büdös víz, se rendes. Száraz, élettelen volt, se cserje, se bokor, de még fű sem tenyészett benne. Az öszvér hasztalan keresgélt táplálékot a kövek közt, mialatt ismét rövid pihenőt tartottak.

Felfelé szűkült a vízvájta óriási árok. Eltűntek az oldalsziklák, és kőfolyások jelentek meg a helyükön. Delelt a nap, mire a farba értek, amelyet szintén görgeteg borított, csak apróbb darabokból álló, szinte szemcsés, és az öszvér patája mélyen belesüppedt. Letörölték a homlokukról az izzadságot, és felnéztek. Fent voltak, a láncnál, a lánc egyik tagjának meredélye alatt, amely olyan nagy szögben futott le, hogy hiába nyújtogatták a nyakukat, nem láttak fel a csúcs felé.

Kikászálódtak a kanyonból, és egy szikla árnyékában megállapodtak. Lemálházták, megetették az öszvért, és maguk is ebédeltek, marhahúskonzervet és narancsot. Megint ittak, de a víz ezúttal nem enyhítette a szomjukat, mert felmelegedett. Nem annyira, mint a tömlőbeli, amelyből az öszvérnek adtak, de eléggé, pedig a forrásnál újból bevizezték a kulacstokokat.

Ebéd után változott valamelyest a terep. A meredélyektől itt-ott bordaszerű feltüremkedések futottak le hosszan, közeikben szélesebb, szilárdabb kőzetű kanyonokkal. Ezeknek már a faruk is járhatóbb volt, nem olyan omladékos, pergő részecskés.

Nagyjából egyenes vonalban haladtak nyugat felé a lánc alatt, de a geológus olykor lekalandozott a kanyonokba vagy felkapaszkodott a lánc lejtőire, ha azok dőlésszöge ezt lehetővé tette.

Egy helyen két ilyen feltüremkedés között nem volt kanyon. Szinte sík volt a közrefogott terület, csak apró, alig észlelhető, hosszanti hullámok emelkedtek ki belőle. Mr. Orcutt megállt, elindult, aztán újra megállt, és visszajött. Ide-oda járkált, közben nem véve le a szemét a sík területről, mint aki keresgél valamit. Sokáig nézegette, még távcsővel is. Majd elővette a térképét, iránytűjét, jegyzetfüzetét, leguggolt, a térdére fektette és térképvázlatot készített. Aztán felegyenesedett, és odaintette Imruskát, aki mögötte, kissé távolabb várakozott.

– Nézd, Jim, az ott – és lefelé mutatott – egy felhajlás, egy falhajlás felszíni része. Látod azokat a hullámokat?

Imruska látta.

– Mint emlékszel rá, a felhajlás boltozatalakú rétegekből, hullámokból áll.
A felszínen csak a hullámok oldala látszik, mert hiányzik a hegyük. Itt a két szélső a legfelső, a két középső pedig az alatta lévő. Lejjebb, a mélyben van a többi. Azok épek. Várj, lerajzolom, hogy jobban el tudd képzelni – és lerajzolta az egész képződményt.

– Látod? A két felső megszakad, mert lekopott a teteje.

– Értem – felelte Imruska. – De hol esik csapdába az olaj?

– Attól függ, hány réteg van. Ha mondjuk, öt, mint ezen a rajzon, akkor többnyire a negyedik és ötödik között. Itt, ni, középen, a hajlás alatt – és mutatta. – Ha csapdába esik egyáltalán, mert arról végső soron csak fúrással bizonyosodhatunk meg. Addig minden csak elmélet, feltételezés.

Újból pihenőt tartottak, és ittak. Meleg volt, nagyon meleg. Nem is értették, miért Hurricane Deck ennek a kősivatagnak a neve. Az örökösen szélfújta magaslatokat hívják így, a hajók legfelső, huzatos fedélzetével való hasonlóságuk miatt. Ám itt nemhogy szél nem fújt, de még szellő sem lengedezett, állt a száraz levegő.

A geológus később feltérképezett még egy törésvonalat is. Imruska pedig egy kivételesen szürkésfekete sziklára bukkant, amelybe két emberalakot és egy teknősbékát véstek. Az egyik emberalak csípőre tett kézzel állt, a másik lovon ült, egyik kezével a kantárszárat fogva. A teknős a hasán feküdt, kinyújtott lábakkal. A háttérben valami kapuforma magasodott, tetején egy csillagszerű dísszel.

– Indián piktográf – mondta Mr. Orcutt, akit odahívott. – Valószínűleg csumas. Tele vannak velük a hegyek.

Nem lehetett tudni, mit ábrázol a jelenet, és a lónak mulatságosan hosszú farka volt, Imruskának mégis elszorult a szíve. Nem évmilliók üzentek vele, csak évszázadok, de önkéntelenül arra gondolt: hol van, aki készítette, és hol lesz ő száznál is kevesebb év múlva, talán ennyi sem marad utána.

Nem mentek végig a hegylánc alatt. Ahhoz még egy nap kellett volna, és ők másnap vissza akartak térni Santa Paulába. Mikor megtehették a táv felét, a geológus azt javasolta, mielőtt visszaindulnának a Manzana patakhoz, menjenek fel valahol a tetőre, hadd szondázza meg a legfelső régiókat is, meg egyébként is érdemes onnan megnézni, mi van túlnan.

Az öszvért egy árva bozóttölgyhöz kötötték, kerestek egy kiálló sziklalemezekkel tele oldalt, és felkapaszkodtak. A nagy bőrtáska tartalma ugyan nem gazdagodott, és a jegyzetfüzetbe sem került semmi új, de fent pazar kilátás tárult eléjük: a Sisquoc folyó völgye, a Sierra Madre-hegység, távolabb a Caliente- és a Temblor-lánc, és mögöttük, a nagy San Joaquin-völgyön túl, messze, messze, halványan derengve, mint egy látomás, a Magas Sierra Nevada.

Mr. Orcutt mutatta, melyik melyik.

Mikor leengedte a kezét, Imruska ismét a Sisquoc völgyére irányította a tekintetét, és csodálkozva kérdezte:

– Nincs ebben a völgyben település, ranch?

– Nincs. Itt nem lakik senki.

– Várjunk csak, arra nyugatra mintha mégis látnék valamit fehérleni.

– Az egy rom, egy iskola romja.

– Hogyhogy? Iskolarom a vadonban?

– Igen. Ott iskola volt valaha – magyarázta a geológus. – Hitgyógyítók egy csoportja telepedett itt le a múlt század utolsó negyedében. Egy furcsa nevű ember, bizonyos Hiram Preserved Weat vezette őket, és tanyákon gazdálkodtak. Aztán úgy tíz éve egyszer csak odébbálltak, eltűntek. A tanyák romjai is megvannak, de azok innen nem látszanak.

Mikor visszatértek az öszvérhez, a nap nyugaton már megközelítette a Zaca-csúcsot, de a hőség még nem enyhült. Az állat testén szorosabbra húzták a tartószíjakat, és tájékozódtak. Megbecsülték, hol lehet lent a Manzana völgyében az első táborhelyük, és ahhoz igazodva kiválasztottak egy közeli, névtelen kanyont. Omlásos volt az oldala, de a feneke jól járható. Középtájtól víz is folyt benne, amely hol eltűnt, hol előbukkant. Elég jól haladtak lefelé, bár Mr. Orcutt meg-megállt vizsgálódni, és egyszer ki is mászott a környező felszíni formákat tanulmányozni. De mindössze egy lyuggatott felületű agyagpalát talált, amelyet érdekessége folytán megmutatott Imruskának is. Évmilliókkal ezelőtt iszap volt, egy futózápor cseppjei lyukakat vágtak bele, aztán hirtelen szárazság következett, megszárította, és a lyukak megmaradtak. Valami lazább szerkezetű anyaggal később eltömődhettek, de hogy ismét a felszínre került, az eső üresre mosta a lyukakat.

A kanyon nem vitte le őket egészen a patakig. Egy őzdudvás oldal előtt szétlapult. Itt már nem nézelődtek, csak mentek. Lejjebb kötöttek ki, mint gondolták. Kerestek egy gázlót a patakon, és átkeltek. Besötétedett, mire gallyat szedtek és tüzet raktak. A tűz fényénél verték fel a sátrat és látták el az öszvért. A tisztálkodást követően nem melegítettek konzervet. Csak kávét főztek és kétszersültet ettek. Imruska olyan fáradt volt, hogy lefekvés után menten elaludt. Reggel nem ébredt fel magától. Restellte, de a geológusnak kellett felköltenie. Felőle ugyan még alhatott volna, de időben indulniuk kellett, hogy estére hazaérjenek. Megint nem sütöttek szalonnát, csak aszalt barackot reggeliztek és kávét ittak.

Ugyanazon az útvonalon mentek vissza Santa Ynezbe, amelyen jöttek. Ott leadták az öszvért. Éjjel tíz óra múlt, mire a San Marcos-szoroson keresztül – már nem volt okuk kerülni – megérkeztek Santa Paulába. A család már lefeküdt, mikor Imruska benyitott a házukba. Senkit nem költött fel, csendben megmosakodott, és felment a szobájába. Megint nagyon fáradt volt, mégsem tudott sokáig elaludni. A mögötte lévő négy napra gondolt, a Manzana patak völgyére, Hurricane Deckre, a hegyekre, kanyonokra, az oldalakra, a kőzetekre, felszíni formákra, és úgy érezte, valami fontos dolog történt vele. Később elfelejtette, de ez a kirándulás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utána egészen a természettudományok felé fordult, és két év múlva, amikor végzett, és ösztöndíjat kapott a várostól a Stanfordre, úgy döntött, hogy geológiát tanul, geológus lesz.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs