Fonalvezetés

Tóth Krisztina költészetének alakulásához, a Porhó-kötet kapcsán

Jász Attila  kritika, 2002, 45. évfolyam, 12. szám, 1324. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

[Álomlogika]

 

Tóth Krisztina eddigi költészetében, így e jelen kötetben is központi szerephez jut az álom. És nem kizárólag a szerző álmainak versbeéneklése, hanem az álomszerűség, sőt a versei szerveződésére olyannyira jellemző álomszerű logika. A kortárs francia költészet fordítójától ez persze cseppet sem meglepő, hiszen nyilván alkati vonzódás nyomán választott második nyelvet. Számos kitűnő fordításában élvezhetjük a francia poszt-szürrealista költők álomnyelven íródott opuszait. („…itt, ahol csak / hamu és hangok íze száll az alvó / arca mögött, itt áll a villámlakta költő, / vesszen a vers és vesszen a versek olvasója" – Guy Goffette; vagy Emmanuel Moses töredéke – szintén költőnőnk tolmácsolása által: „…Múlt éjjel Benedek / Álmomból átment a tiédbe, egy kis szicíliai földet / hagyva a párnán. / Kinyitod a bőröndöt, ahol a könyvek alszanak.") Tóth Krisztinánál mégis kicsit másként hangzanak a hasonló álomélmények és versbeemelések. Amolyan magyar változatok, nemcsak a többnyire kötött forma miatt, valahogy a magyar versnek más a logikája, mint a franciáé. Valahogy racionálisabb. Gondoljunk csak Weöres álomverseire (ilyenekre például, hogy: „Hol lila fák közt lankadoz a lélek, / ott alszik a huszonnégy nagy madár / kővé vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek, / de csőrükön az álmuk ki-be jár" – Dalok Na Conxy Pan-ból 4.), melyek a legapróbb motívumokig megmagyarázhatóak. (Legalábbis ő meg tudta…) Lator László a Porhó-kötetben is szereplő De fato című verset elemezve állapítja meg : „Szerencséje van, mert képzelete, álmai, esetleg hallucinációi realista, figuratív technikával dolgoznak. Verseiben ezért könnyű neki az átjárás álom és valóság közt." Vagyis az álom egyrészt megmunkálandó nyersanyag, másrészt az álomszerűség poétikai technika, mely az álom (a tudatalatti) működésének mintájára szerveződik. Azaz az álomképek lebegő egymásutániságának mintájára kapcsolja össze a valóságból kiragadott részleteket. A működés kulcsát pedig – nevezhetjük egyébként meseszerűségnek is – saját maga adja kezünkbe azáltal, hogy az alvást, az álmot konkrétan is megnevezi:

Alszom, álmomból elkésik a víz,

de a nevemet hozza, hozza,

és én ismétlem, ringatódzó diófej,

összecsúszik öt síkos kontinens."

(Lombzsák)

 

„Álmok, álmok: hova is gyömöszölnénk

annyi sok érintést meg arcot,

szép csobogást."

(A könnyű poggyász)

 

„Álmomban mért ígértem neki hogy szövök egy szőnyeget

aztán csak hánykolódtam azt se tudtam hol kezdjem el

ne haragudj kívántalak azért hazudtam

én szőni-fonni sose tudtam"

(Szőnyeg)

 

[Dalszerűség]

 

A korábbi köteteket jellemző könnyedebb dalszerűséget, amelyet majd minden kritikus erényként említett, a Porhóban némileg komolyabb, fajsúlyosabb vagy talán inkább összetettebb-bonyolultabb (dal)beszéd váltja fel (![Formakísérlet]), a pusztán csak játékos, könnyed dalok elmaradnak, és ebben is tetten érhetjük a szerző szerkesztői szándékát (![Kötetkompozíció] ). A régi versekből csak azokat a sanzonszerű darabokat hagyta benn a válogatásban, amelyek által valóban megszületik az „énekes", melyeknek valóban/valódi tétje van. Amelyek súlyt adnak, megfelelő gravitációt az új verseknek. Kontraszt által, ugyanis a kesernyés hang és a látszólag könnyed, felszínes (álomszerűséget imitáló) forma (a visszafogott rímelés, a központozás gyakori elmaradása stb.) igen jól áll Tóth Krisztinának. Ennek a kettősségnek az összhangban tartása az egyik legfőbb erénye ennek a dalköltészetnek.

 

 

[Emlékezésgyakorlatok]

 

A kezdetektől meglévő álomszerűség mellé e kötet újabb darabjainak legerőteljesebb tematikája a gyerekkori emlékek és kamaszkori élmények vissza- vagy újraélése a versekben. Vagyis, az életút feléről, a krisztusi korból (![Számmisztika?]) már van hova visszanézni. És ez az emlékezős aspektus lokalizálja Tóth Krisztina időhöz való viszonyát, mely kiemelt szerepet kap az új versek között. A Szálak című új verseket tartalmazó nyitóciklus szinte teljes mértékben e tematikát járja körül. A következő ciklus versei pedig, ha lehet, naplószerűségükkel még tovább mélyítik e problematikát. A Napló című vers harmadik darabjának utolsó versszaka, gondolom, emblematikus jelleggel került a borítóra. Ahogy a költőnő által érzékelt idősíkok rakódnak egymásra, e sorok is így demonstrálják az idő természetét:

Pedig el akartam mondani hogy megszületett és.

Hogy van egy fiam valami furcsát is megfigyeltem.

Tudom persze hogy nyár tél hogy a virág meg a termés.

De közben áll az idő és néz a szeme se rebben."

Valami ilyesmit érzékelünk a kötet rendhagyó, fordított szerkezetén is(![Kötetkompozíció]). Hogy az emlékezés lehetővé teszi, a jelenből, az új versekből kiindulva jussunk el a legtávolabbi múltig, a jelentősen megszelektált (előnyére!) első kötetig, az Őszi kabátlobogásig. Az emlékezés sokszor fájdalmas, de nem lehet akarni a felejtést. Viszont az emlékek idővel, az emlékezés által megváltozhatnak. Miként Tóth Krisztina régi kötetei is ebben a válogatásban. Másként esik rájuk a fény, átrendeződnek az árnyékok és a napsütötte sávok.

 

 

[Fonalgombolyítás]

 

Milyen tematikus szál húzódik, s húzódik-e egyáltalán egy ilyen feltételezett fonal, egy jól látható és érzékelhető vonal az egyes versek mentén? Milyen szándék vezérelte Tóth Krisztinát emberi életútja felén, hogy számot vessen eddigi műveivel, és azt erősen megrostálva bocsássa az olvasó elé? (![Kötetkompozíció]) Elégedetlenség a korábbi opuszokkal, kötetekkel? Vagy nem volt elég az újabb versek terjedelme egy önálló kötethez? Satöbbi-satöbbi. E kérdésekre adott válaszaink, mivel nem interjúról van szó, mindenképpen esetlegesek lesznek. Viszont. Kérdéseink és válaszaink együttese – mint remélhetőleg mindig – talán most is közelebb viszi e minilexikon olvasóit Tóth Krisztina költészetéhez, ahhoz a ponthoz, melyet akár központinak is tekinthetünk a költőnő eddigi életművében, és nemcsak a válogatás reprezentatív szándéka miatt. Középponti hely tehát például a labirintus közepe. Ahonnan már lehet ilyeneket kérdezni: „Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?" – teszi fel a kérdést, dobja fel a labdát A Minotaurosz álma című vers második strófájában a költőnő. Költői kérdés, de a megszólított éppúgy lehet az olvasó, mint egy konkrét személy (vélhetően a szerelme, mint oly sok Tóth Krisztina-vers esetében ![Női tudás]), és így természetesen maga a költő válaszol rá még két strófában. Ez a fajta megszólító kérdésfeltevés egyszerre közvetlen és poétikus, ezáltal aztán – tiszta egyszerűsége révén – filozofikus is lesz, vagy inkább csak bölcs. És mindebből, vagyis az újabb versek karakterisztikusabb jellegéből, nem azt a következtetést kell levonnunk, miként e kötet egyik kritikusa tette (Vanicsek Réka: Irodalmi Vademecum), hogy az újabb (tehát erősebb) versekkel indítva, a korábbiak („zsengébbek") hátrébb-később olvasva kevésbé érdekesek. (![Kötetkompozíció]) A költőnő bátorságát kell szem előtt tartanunk, ahogy a korábbi köteteit nyersanyagnak tekintve, azok részleteiből, egy újfajta szempont alapján hoz létre – a teljesség igényével – egy új könyvet. Ugyanez a bátorság érhető tetten azon a sajátos, labirintikus központozáson, melyet egy egész cikluson keresztül végigvisz. (És talán ennek a formai játéknak a felszabadító ereje miatt is lesz e ciklus a legkiemelkedőbb, legerősebb a kötetben ![Formakísérlet]). És ahogy egy ismert-mitologikus témát is, mint a/egy Minotaurosz álma, személyessé tud tenni.

 

 

[Formakísérlet]

 

Egy pillanatra azonban ugorjunk vissza A Minotaurosz álma című verset is tartalmazó Havak éve ciklus versformáihoz. Jó példa ugyanis a szerzőben és egyben költészetében lezajlott változásokra. Korábbi kötetei kapcsán Tóth Krisztinát gyakran érte az „újholdasság" vádja, némileg jogosan persze, hogy úgynevezett „tárgyias" lírát művel, túlságosan kiszámíthatóan, többnyire kötött (dal)formában. A Havak éve ciklusban abszolút saját formát teremt, alkatának megfelelőt, izgalmasat, ám mégis ellenáll a ki-/megtalált forma csábításának, nem viszi túlzásba, nem engedi, hogy a puszta forma kiüresedetté váljék. E tizenhat versben a sajátos mondatalakítás-központozás ellenére (minden sor végén mondatzáró pont van, mintha egy mondat lenne, noha nem az, folytatódik, tartalmilag, a következő sorban-mondatban; vesszőt is csak egy-egy versben – alkalmanként – használ; és egészen véletlenül 4x4, azaz tizenhat sorból áll a vers [!Számmisztika?]), szóval a sajátos megoldás ellenére, mert rendkívül izgalmassá teszi a verstestet, még rímel is a sorvég. Noha maguk a sorok eltérő hosszúságúak (jambikus lüktetésűek ugyan), mégis ez a meglehetősen szabadon kezelt sajátos forma nagyon jól megy Tóth Krisztinának. Láthatóan elengedi magát, nem akar mindenáron megfelelni a formakényszernek, saját útját járja. Persze láttunk már hasonlóan kötött-szabad megoldásokat Kosztolányinál vagy József Attilánál, aztán nyomában nem oly rég Petrinél is, de ez a „forma" Tóth Krisztina saját találmánya. S hogy ez mennyire ösztönösen megtalált formai játék, az jól látszik a kötet több dalszerű darabjából is, például a hasonló technikával (mondatvágásokkal) megírt kötetnyitó versből, A könnyű poggyászl is.

 

 

[Hiánypillantások]

 

Az árnyékember-kötet egyértelműen a felnőtté váló nő életébe beszivárgó problémákról szól. A korábbi sima (élet)út mintha megdöccenne kissé, és ez nem hagyja érintetlenül Tóth Krisztina költészetét sem. Persze mindez találgatás, nem tudhatjuk biztosan, de a versekből elég jól nyomon követhető valami ilyesmi. Ami aztán a Porhó kötet új verseinek homlokterébe az időt állítja (![Emlékezésgyakorlatok]), nem klisészerűen, nem puszta tematikaként, hanem mélyen megélt élményként. (Hiszen az ember életét meghatározó viszonyok és problémák feldolgozásához – több-kevesebb – idő kell.) Legjellegzetesebb példája a Napló harmadik darabjának zárósora. Miközben az egész vers az idő múlásának nyomait követi, dokumentumait veszi sorra, rendhagyó módon így zár: „De közben áll az idő és néz a szeme se rebben." (Vagyis nem az idő múlását érzékeli, hanem a jelen, az álló pillanat hagy benne hiányérzetet. És szerencsére a konkrétumokat nem tudjuk meg. Így teljes lehet/maradhat a vers.) A versformák és mondatalakítások (![Formakísérlet]) a korábbi kötet lebegőbb hiányérzését belsővé teszik, paradox módon a vágások, a kihagyások által. (Igen jó példa rá a Virrasztók című vers, amelyben két eseményszálat sodor össze – egy horgászás emlékét és egy beteg ember [valószínűleg a horgász maga] „végső stádiumának" jeleit –, hol ebből, hol abból villantva fel konkrét részleteket, majd az érintkezési pontok nyomán összeáll a teljes kép, minden elhallgatás, látszólagos értelmetlenség vagy feleslegesnek tűnő információ értelmet nyer.) Reflektál és elhallgat. És ezek a csöndek szólnak, beszélnek nagyon szépen és poétikusan a hiányról, miközben tekintete mindennapi konkrétumok között pásztáz, siklik ide-oda, vagy megnyugszik rajtuk néhány pillanatra. De ugyanerről beszélnek, legalábbis ugyanezt árnyalják finoman, szellemes szójátékai is (például „szélmalom-arc"). Szinte az első ciklus majd minden darabjában elkövet egy-egy telitalálatot: (Álmok, álmok), Fehérhajú, Álmos felhő, Néz (![Szemlélődés]), Szálak.

 

 

[Kötetkompozíció]

 

A régi és új verseket tartalmazó kötetet az új versek ciklusaival kezdi Tóth Krisztina. Ezáltal akár úgy is olvashatjuk a könyvet, hogy a költő szándékosan akar egyfajta alaphangulatot teremteni, irányt mutatni, egy személyes szálat, amelynek segítségével az olvasó – biztonságosan – végigbolyonghatja költészet-labirintusát. A személyes szál pedig egy ízig-vérig reális szituációból fakad, akkor is, ha eszközeiként álom- és emlékképek vetítődnek egymásra (![Álomlogika], ![Emlékezésgyakorlatok]), akkor is, ha hagyományos és rendhagyó formákból épül a labirintus fala. Pontosabban nem is igazi labirintus ez, legalábbis nem kőből épült, ijesztően reménytelen, hideg falakkal, hanem sövényből. (És középen természetesen nem Mino, hanem egy fa, talán az Élet fája áll. Lásd a régi kertlabirintus-ábrázolásokat!) Szépen nyírt és nyesett sövényből épített (de annyira azért nem franciás!) kert-labirintus. Melyet eddigi életművéből alakított ki a szerző. Csak azokat az építőelemeket, versnövényeket tartva meg, amelyek kertépítő kedvének és elképzelésének maximálisan megfeleltek. Vagyis időben visszafelé haladva csak azok a témák szerepelnek, melyek az új versek által szenvedélyesen megrajzolt főtémákat (szerelem, anyaság, öregedés, gyerekkor, kamaszkor stb.) árnyaltabbá teszik. Mert a több mint száz oldalas kötet első fele is kitett volna egy komplett könyvet, pusztán az új verseket tartalmazva. Más lehetett tehát a költőnő szándéka. Az utolsó ciklus, vagyis az első kötet (Őszi kabátlobogás – mindössze négy verssel) egyik verse, a Terézvárosi elégia részlete akár az egész kötet tóthkrisztinás alaphangulatát is jellemezheti:

Indulj csak: víz alatti csönd fogad,

és mint egy kagylóformájú medált,

úgy látod elmerülni

egy láncon arcodat."

 

 

[Női tudás]

 

Nagyon finoman deklarálja, soha nem erőszakos, nem viszi túlzásba a feminin jelleget. Gyakran tűnik fel elhagyott vagy inkább szenvedő szerető képében, de soha nem kelt önmaga iránt szánalmat. Az erotikus-szexuális töltésű és tematikájú (többnyire a „másik"-at ![Hiánypillantások] megszólító) versekben is mindig szembenéz, szembesül az idő és – annak függvényeként – a test mulandóságával, (vagyis) a lélek örök problémáival. Például, és nagyon szépen: a Somnivore című versben:

Elmondanám hogy nem bírlak szeretni

hogy sose bírtam senkit igazából

Ha most bemennék nem történne semmi

mert mindig ott egy utca ott a máshol"

És ott van a női tudás többi, remek verse, az Óda az ötvenes férfiakhoz vagy a Néma, Néma, Néma. Aztán az anyaversek fojtott visszafogottsága, A könnyű poggyász, az Anyai lista, melyekben a női lény óvná-védné egyetlen gyermekét, miközben nagyon is jól tudja, hogy a szülői féltés mennyire ambivalens dolog. (Nem védheti meg mindig, nem láncolhatja magához, és végül, akármennyire fáj is, akármennyire nehezére is esik majd, el kell engednie, hadd menjen a saját útjára.) Mindez a versekben konkrétan is megfogalmazódik, vagy éppen az elhallgatások révén válik evidenssé. Vagyis hitelessé.

 

 

[Nyelvkeresés]

 

Önmaga keresésében, pontosabban arra a kérdésre adott válaszában, hogy ki is beszél valójában a versben, a mai költők nagy része (ismét) egyre inkább magára vállalja e feladatot, azonosul a versbeli énnel, legfeljebb játékos-ironikus módon tart egy kis távolságot. Ezáltal a költői (romantikától megörökölt) szerepet leépíti, a beszélő én fontosságát lefokozza, vagyis a személyiség könnyebben feloldódhat a versszövegben. Viszont egy másik probléma, a megfogalmazásé, a nyelvé kerül ezáltal előtérbe (nem új jelenségként persze, három-négy évtizeddel ezelőtt nyelvkritikai attitűdként ismerték). Az erre a problematikára reflektálás pedig része lesz a versnek. Vagyis a költő nemcsak a vers születését figyeli, hanem magát is közben, és a folyamatot, s rögzíti, részévé teszi a versének. Ennek az eljárásmódnak legismertebb mai mestere Tandori Dezső. Tóth Krisztina megtanulta tőle (is), ami számára fontos volt, alkatilag rokon szkepszise ezt könnyen lehetővé tette. (Ugyanakkor rokon a „táplálkozási kör" is, az Újhold környéke, azzal együtt, hogy a költőnő formailag erősebben kötődött e hagyományhoz, mint Tandori.) A beszélgetés fonala és az Árnyékember egyes verseiben ugyan még túl nagy hangsúlyt fektetett a nyelvi sík működtetésére, a Porhó újabb opuszai azonban jelzik az elmozdulást, a tapasztalat (empirizmus) nagyobb súlyát, a női (lét)szemlélődés hatékony kibontakozását. Az eredetiség igénye („valami másfélét kell talán keresnie az írónak" – Nemes Nagy Ágnes) ilyen módon erőltetés és erőlködés nélkül beteljesülhet ebben a költészetben. És talán pontosan ebben áll a költészet több évezredes folytonos kihívása. „A költők mégis kétségbeesetten keresik továbbra is az igazi nyelvet, amelyre öntudatlanul emlékeznek – és amelyre Or-pheusz mítosza szerint az állatok és a kövek is hallgattak" – deklarálja Czeslaw Milosz. Nagyjából ugyanezt állapítja meg konkrétabban Schein Gábor az előző kötet, Az árnyékember ismertetésekor: „…a nyelven végzett munkában miként szabadulhat fel a nyelvileg meghatározott képzelet, és milyen új kapcsolatot hívhat létre."

 

 

[Pontosságmánia]

 

Az újabb versek erénye (ugyanakkor számos korábbi versben ott van már a csírája), ahogy e szolidan radikális váltásé, fordulaté is, amelynek egyik legszebb deklarátuma éppen ez a kíméletlen pontosság, mondhatni – időnként – élveboncoló kegyetlenség. Az egyetlen tisztességes lehetőségként nem a szerelmesével szemben, hanem önmagával szemben kíméletlen. Erről szól tulajdonképpen az új versek harmadik ciklusa, a Lombzsák. A szótlanságba zárkózó szerető gyönyörű triptichonjával, a Néma, Néma, Néma című verssel:

„…

hó alatt út,

combod közt

vizesárok,

akit szeretsz,

benned van kívüled,

valahol alszik és

fölveri álmod,

keze a kéz,

combod közt

ott találod,

lassan kering,

szétnyitja híg öled,

hiánya tűhegyét most

pont eléred

…"

Azt gondolom, hogy szerelmes tematikájú verset legalább így illik ma „csinálni", feltéve, ha tud ilyet az ember. (![Női tudás]) Tóth Krisztina több ilyet is produkált e ciklusban, például: Óda az ötvenes férfiakhoz, Somnivore. De itt található az Anyai lista is (témája címe által meghatározva), a szellemes Tandori-köszöntő vers, és a kötetcímadó opusz sem kevésbé kíméletlen, József Attila-átirat, a költőnő harminckettedik születésnapja alkalmából.

 

 

[Számmisztika?]

 

Harminckettő, harminchárom, harmincöt. Attól függően, melyik verset olvassuk. („Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat…" – Dosszié, „…de hogy mi történt, mire volt jó / harminckét éven át e porhó…" – Porhó, „Kedves Évike, én most harminchárom leszek…" – Szálak stb.) Megjelenítődik tehát a dantei életút fele, a krisztusi vagy József Attila-i életkorral járó számvetés, ami az egyes verseken túl ismét e válogatott-új verseskötet létrejöttét indokolhatja. (![Kötetkompozíció]) Egy agilis kritikus (Juhász Attila) kimutatta a kötetről, hogy a válogatott versek száma éppen 33, és a hármas szám központi szerepű (ez persze rögtön látszik!) a kötet szerkezetét-felépítését tekintve (3 új ciklus és a 3 régi kötet 3 ciklussá szelektált anyaga). De hogy a válogatott versek sorszáma 666, az újaké pedig 777 – nem hiszem, hogy ezt bárki (beleértve a szerzőt is) az említett kritikuson kívül megszámolta volna. Ennek ellenére elképzelhető, hogy Tóth Krisztina számára a számok is jelentettek egy olyan keretet, melyek számára kedvezően-termékenyítően határolták volna be a kötet kompozíciós lehetőségeit.

 

 

[Szemlélődés]

 

A látványhoz kötődnek elsősorban Tóth Krisztina versei, képekben gondolkodik, nyilván nem múlik el nyomtalanul a képzőművészeti szakközépiskola hatása. Mindez nemcsak a versek jellegéből látszik, hanem a leírt szavakban is folyton megjelenik, központi jelentőséget biztosítva ezáltal egy szemlélődő tartásnak. Érdemes lenne összeszámolni, hányszor használja e kötetben a ‘néz’ és ‘bámul’ igéket, valószínűleg meglepő szám jönne ki. Néz című verse például így kezdődik: „Bámul, takaróminta-arc, / úgy néz, beletelik a hold…" (kiemelések tőlem – J. A.) És úgy végződik, ahogy a címben ígérte, viszont a befejezés előtt muszáj egyet csavarintania a jelentésen, ne legyen túl egyszerű:

„…fényszem a lombok közt, opál

macskaszem, szőlőszem,

emlékidőben emlék-

szem, néz."

Akár ez a versidézet zárhatná is e kis – kényszerűségből természetesen hiányos – kéziszótárt, hiszen ebben szinte együtt van majdnem minden eddig körüljárt és lecsupaszított tematika. Az álomlogika alapján egymás mellé rendelődő képek, az emlékezés folyamata az időben (az idő által vagy vele szemben) és a nézés, látás kiemelt funkciója. De inkább álljon itt még egy példa, cáfolva az esetlegességet, melyet a nemrég elhunyt nemzedéktárs, Simon Balázs emlékének (vagy talán még az élő, reménytelenül beteg embernek, verseinek) szentelt, Az emlékezetről:

Mnémoszüné: nem alszik, sose pislog.

Minden tekintet számontartatik.

()

Kialudni a gesztenyefa tépett

rajzát: nem esett, könnye sose

csordul, nem alszik, sose pislog,

sose nézett félre, Mnémoszüné,

lombszemü hold, múlt:

számontartatik

minden szemnyi

részlet."

Az első kötet, az Őszi kabátlobogás kapcsán írta találóan Ferencz Győző: „A tárgyak fölfénylenek Tóth Krisztina tekintetétől." És noha sok új mozzanattal-motívummal-momentummal gazdagodott Tóth Krisztina költészete, ezt a fölfényesítésre képes tekintetet mint poétikájának alapvető erényét és erejét – előnyére – mindmáig megőrizte.

 (Magvető, Budapest, 2001, 108 oldal, 1090 Ft)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs