Kívül lenne a magyarázat!?

 

a rettenetes bécsi tél,

mikor megint kibicsaklott pszichém,

és kísérteni visszajárt,

mit, azt hittem, hogy már lezárt

csaknem kilenc jótékony év,

de nem; mi volna hát elég

erős pecsét, vastag palack,

ha ama régi, tűntnek hitt haraszt

újra zöröghet ismerős

kaján-démon léptek alatt,

s veszélyt rejt minden pillanat

(alattomban közelgető) s

ha újra abroncs mellemen

s mögötte rettegés terem;

én innen el nem mozdulok,

tűröm tovább, ami jutott:

szmogot, parlagon-heverést,

a napok mókuskerekét,

ha tudtam voln’, mire itél

a lidércfoltos bécsi tél –

hisz felébredt belül a bősz

ön-sárkány; el sem múlt az ősz,

s én már nem voltam egyedül,

hordoztam rákomat belül –

kecsegtethettek gyógyszerek,

ő a markába nevetett

vagy vihogott vagy kuncogott…

– de nem: épp hangot nem adott

bennem lett némasága monológ,

megszűnt hiszen a külvilág,

sem csupaszodó őszi fák,

sem udvarok, sem porolók,

sem utcák, kocsmák, múzeum,

mi rejthetne: semmi, sehol,

s csak félelem s latolgatás

maradt, hogy még meddig kinoz

e szeszélyes, titkos gonosz,

ki másnak sosem látható,

és nincs is őt leírni szó;

csak zavaros szóáradat,

mi szabott órán felfakad,

ha lélekgyógyász hallgat épp,

pénzt kapván konfúz szavakért,

s ha kész meghallgatni barát,

nem öntheted rá szörnysarát

bensődnek, melyről nem tudod,

mitől gennyedt el, hol az ok

– karácsonyi csomagolás

a köd, a varjúkárogás,

az Ádvent csak lidércnyomás…

az okig kell, de merre áss?

amit tudsz: szöknöd nincs hová:

lakik s használ, mint birtokát –

s most sem tudom, meddig kisér

a börtönrácsos bécsi tél…