„Mert Pécs a maga múltjával valóban urbs volt”

Pécsi irodalom – irodalmi Pécs

Nagy Imre  tanulmány, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 804. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

1. A tájékozódási pont kijelölése

 

„– Hova utaznak, ha szabad érdeklődnöm? – Pécsre. – Milyen város az a Pécs? – Én szeretem azt a kis várost. – De a város? – Szép. Éppen olyan, mint a többi kis város. Újabban tele van művészettel s ez egy kissé kiforgatja eredeti karakteréből. – A püspök tette ezt úgy-e? – Igen. Dulánszky püspök nagyszerű ember. A pécsiek azonban nem szeretik.”
A párbeszéd, amelyet ezúttal csonkán és az elbeszélő megjegyzései nélkül idéztünk, egy Pécs felé zakatoló vonaton hangzik el, Regen Richard komponista és Péterffy György főlevéltárnok között, Surányi Miklós Kantate című regényében. A társalgók a beszélgetés tárgyát képező város jellemzése során különös hangsúlyt helyeznek az ottani művészet bemutatására. Felfogásuk szerint a „miféle város Pécs?” kérdésre a „milyen a művészeti élete?” kérdés kapcsán lehet válaszolni. Ez a gondolat akár napjainkban is megszívlelendő lehetne. A szereplők a XIX. század utolsó harmadában beszélgetnek, s azóta sok víz folyt le a Dunán, illetve, tárgyunkhoz illőbben fogalmazva, sok eső okozta áradás zúdult alá a Mecsek-oldalon… Ma már sokan bizonyára azt kérdeznék inkább, milyenek a lakásviszonyok, az ipar és a közlekedés, megfelelőek-e a bevásárlási lehetőségek. De bízzunk abban, hogy Regen Richard kérdése sem vesztette el időszerűségét.

Milyen hát Pécs művészete, mit adott az évszázadok során a bennünket közelebbről érdeklő pécsi irodalom az országnak, mivel járult hozzá a magyar irodalom egészéhez? Persze, a kérdés maga is magyarázatra szorul. Az irodalom nyelvi művészet, amelyet nyelvközösségek hoznak létre. Csakhogy nem létezik olyan pécsi, dél-dunántúli nyelvváltozat, amely sajátos irodalom termőtalaja volna. A baranyai (ormánsági) dialektus fontos szerepet játszik az élete során Vajszlón és Pécsett is tartózkodó Kodolányi János (1899–1969) műveiben – így komor színekkel rajzolt Sötétség című elbeszélésében (1922) vagy Szép Zsuzska című kisregényében (1924) –, ez a baranyai íz azonban csak egyetlen, bár igen fontos tónus az író gazdagon képzett magyar stílusának egészén belül. Egyik legfontosabb művében, az önéletrajzi ihletésű Süllyedő világban (1940) plasztikus képet rajzol pécsi élményeiről. Ki számít tehát pécsi írónak? Aki itt született, itt halt meg, több-kevesebb ideig e városban élt? Kétségkívül igen, bár a „pécsiség” megítélése nem egyszerű. Kevés az olyan „tiszta eset”, mint a két Kossuth-díjas költő, Csorba Győző és Bertók László, akik egész életüket (mint Csorba), illetve felnőttkoruk javát (mint Bertók) Pécsett töltötték, s innen váltak a magyar költészet kiemelkedő alakjaivá. De Pécsett született például Gerő Ödön (1863-ban) vagy Szenteleky Kornél (1893-ban, a Mátyás király utcai házat emléktábla jelöli), de már kisgyermekként elkerültek a városból. Előbbire jeles művészeti íróként és Két világban című, a modern lélekrajz eszközeit alkalmazó regénye (1905) alapján figyeltek fel. Utóbbi a vajdasági irodalmi élet újjászervezőjeként lett „a Délvidék Kazinczyja”. Főműve, az Isola Bella című regény (1929) egy irodalmár, a szabadkőműves Szabó Szabolcs és egy dán lány, a baloldali munkásmozgalomhoz kötődő Inge nyelvi-kulturális különbségeket legyőző szerelmének emocionálisan telített rajzán keresztül a húszas évek intellektuális és szociális krízisét mutatja be. A cselekmény keretéül egy élményszerűen festett itáliai utazás szolgál. E két szerzővel számolnunk kell. De ilyen módon joggal pécsi író a horvát klasszikus, Miroslav Krleža is, aki az itteni hadapródiskola növendéke volt, több művében is felvillannak magyar emlékképek. Máshol már jeleztük, hogy a pécsi irodalom nyelvi meghatározását célszerű mellőzni, a magyar nyelvhez kötése is leszűkítő lenne.1 A XVI. századig kizárólag, s a XIX. századig részben latinul íródnak az itt születő szövegek. A XVII. században a hódoltsághoz tartozó Pécsett élő s itt is születő Pecsevi Ibrahim pedig törökül írta Tarih (Krónika) című művét, amely fontos adalékokat tartalmaz a Mecsek-alji „török világról”, többek között beszámol a szentként tisztelt bölcs apónál, Idrisz babánál tett látogatásáról (akinek síremléke, türbéje ma is áll). Hasonló okból nevezetes a török világutazó, Evlia Cselebi keleti fantáziával színezett leírása Pécsről, amelyet „Irem kertjéhez”, vagyis a Paradicsomhoz hasonlít.

Mindebből kitűnik, hogy a „pécsi irodalom” kifejezésnek nem csupán a jelzőjét, de a jelzett szavát is tágan kell értelmeznünk. Helyesnek látszik esztétikai vagy műfaji megkötés nélkül kiterjesztenünk a műveltséggel kapcsolatos írásbeliség teljes körére, és szépirodalom helyett ajánlatos inkább irodalmi műveltségre gondolnunk. A középkorban vallási tárgyú olvasmányok és beszédek alkotják, s csak a humanizmus ihletésére születik meg e tájon – latin nyelven – a világi magyar poézis az európai hírű Janus Pannoniusszal, Pécs püspökével. Őt követően szintén pécsi főpapok könyvei gyarapítják a tágabban értett irodalmat: Brodarics István beszámolója a végzetes mohácsi vészről, a Historia verissima (Igaz történet, 1527) és Oláh Miklós leíró műve, a Hungaria (1536). És bár a XVIII. század végén létrejön a literatura („irodalom” szavunk ugyanis csak a reformkorban születik meg) fogalmának szűkebb, szépirodalomként való értelmezése, a pécsi irodalom fogalomkörébe azonban később is célszerű bevonnunk az itt élő kiváló tudósok, Fülep Lajos (1885–1970) és Várkonyi Nándor (1896–1975) műveit. Ez utóbbiakat azért is, mert – mint levelezésük igazolja – kimutathatóan inspirálták a pécsi egyetemen tanuló Weöres Sándor költészetét. Így a témakör legfontosabb szövegei közé soroljuk Várkonyinak az ősi kultúrákkal foglalkozó Sziriat oszlopai című művét (1942), a beszéd látható formában történő rögzítését tárgyaló Az írás történetét (1943), valamint a dunántúli régió hagyományait, jellegzetességeit, szellemiségét elemző Magyar Dunántúl című könyvét (1944). Ez utóbbiban írja: „[…] valamiféle kiegyenlítő harmóniára törekvő hajlamban véljük látni a dunántúli lélek egyik fő vonását; ez nem jelent meddőséget vagy tétlenséget, ellenkezőleg, a gondolat sokoldalúságát, impresszióra való készségét s egyensúlyozott szellemi tevékenységét. S egy kis általánosítással azt is mondhatjuk, hogy a dunántúli táj ennek a lélekalkatnak földrajzi mása, megfelelője: maga a változatos harmónia. Ha bejárjuk lépten-nyomon változik a kép, de a tájelemek harmóniája megmarad, kirívó vonás nem bontja meg. […] A tájhangulat különös, gyengéd varázsa a nyelvbe is átmegy: rege-tájnak nevezték el, talán valamikor a biedermeier időkben, de itt nem érezzük édeskésnek a szót; a hegyoldalba épített hajlék neve: csendilla – s ezek élő, köznapi szavak voltak […].”2

Utóbbi kötetei verseinek egy részét Bertók László is (aki egyébként a belvárosban lakik) egy Mecsek-oldali, donátusi kerti házikóban, „csendillában” írta. Így például az Önmagát szépen című verset, amely egy rendkívüli égi jelenséget a földi érzékelés, a miliő változó fényviszonyainak tükrében mutat be:

 

Azok a pici holdak,

ahogy a diófalevelek között

átboldogoltak.

És kisütött a fa alatt a zöld,

s megszólaltak a tücskök,

mintha holnap.

Ahogy a világ begombolódott,

s látni lehetett a hátulról kivilágított

fekete gombot.

A begombolódó világ egyszerre bensőséges és sejtelmes hangulatában a jelenség rendkívüliségének élménye a költő egyéni leleménnyel alkotott szavában sűrűsödik. Az elsötétülő, majd felderülő napkorong fénysugarai a diófa rezgő levelei között „átboldogoltak”. A különös szóból kihalljuk az ’érvényesül’, ’képes megtenni’ jelentésű boldogul igét, amelyet azonban főként tagadó jelentésű mondatokban használunk a nehézségek jelzésére: nem boldogul. Ezt viszont az „át” igekötő ellenpontozza: a sugarak, a sarlóként fogyó-növekvő napkorong fényei áthatolnak a levelek között, mintha a fa laterna magicává válna, ahol a dolgok képmássá alakulnak, átlépve egy titokzatos szellemi dimenzióba. A szóban benne rejlik a megboldogul ige, amely megszépítve, ’jobb létre szenderül’ jelentésben idézi tudatunkba az elmúlást, a halált, mint átváltozást. Ahol immár nem a mese színezi át a valóságot, hiszen, ha csak percekre is, de mi magunk, a mesébe átlépve, egy másik dimenzióban szemlélhetjük átlényegülő világunkat. A vers közvetlen tárgya: a néhány évvel ezelőtti teljes napfogyatkozás, amelyet a beszélő donátusi kertjéből szemlél. Valójában az emberi lét távlatai tárulnak fel előtte a ritka égi jelenség perceiben:

S mintha a sötét szemüveg,

ő játszott volna csak veled,

levetted, s máris világosodott, melegedett.

Ahogy a valóság a mesében

körülírta önmagát szépen

1999

augusztus tizenegyedikén délben.3

 

 

2. Visszapillantás: a pécsi irodalom hosszmetszete

Ha innen, az ezredforduló tájáról visszapillantunk, a pécsi írásbeli műveltség ezer éve tárul fel előttünk. (Nem számítván most a régészeti emlékek magyar államalapítás előtti feliratait.) Ezt az ívet két éles törés szakítja meg: a XVI. század közepén és a XX. század elején. E három elkülönülő szakaszra bomló folyamatot jelképezik a város névváltozatai: a középkori szövegekben Quinque Ecclesiae, később Fünfkirchen, majd Pécs. Három különböző név, de mindegyikben benne foglaltatik az ötös szám, a várost szimbolizáló öt torony jele: „Quinque, fünf, penthe… Templom? Egyház? / Öt sírkápolna ezerhatszáz / év mélységéből? […] / Quinque, pet, pec, Pécs… Ötöt? Kemencét? / A város magyar neve… Mit jelent Pécs? / Török, szláv számnév? Kemence? Szikla? / Az összes együtt magyarosítva? / Jelent valamit? Ötből kemence?” – kérdi Bertók László A város neve című versében. Ugyanahhoz a kérdéshez jutottunk, mint Surányi hőse, Regen Richard. És egyáltalán: mit jelent az a szó, hogy város? Ha Jürgen Habermasnak a társadalmi nyilvánosság szerkezetéről megfogalmazott gondolatait követjük,4 akkor megállapíthatjuk, hogy a várost intézményei teszik azzá, ami. Az intézmény ugyanis életszervező, a társadalmi viszonyokat alakító fórum, a rend őrzésének, s egyszersmind a haladás előmozdításának szerve. Ebben az összefüggésben tanulságos lehet számunkra Wolfgang Schivelbusch Írástudók alkonya című könyve (magyar fordításban: Bp. 1994), amely Frankfurtnak az első világháború utáni másfél évtizedben még nyitott kulturális életét a város polgári intézményeinek működésével magyarázza.5 A kultúrateremtő intézmények sorában – Pécs vonatkozásában – különösen öt érdemel figyelmet (az öt torony jelképe ezt is jelentheti számunkra!). Az egyház (Pécs esetében az 1009-ben Szent István által alapított püspökség), a könyvtár és az egyetem (ezek a modern korig az egyház kebelében jöttek létre s alakultak), valamint az irodalmi folyóiratok (ezek gyakran valamely irodalmi társasághoz kötődnek) és a színház. Ezek az intézmények a hozzájuk tartozó személyek számára egzisztenciát biztosítanak, ezáltal a városhoz kötik azokat, általában elvárva az intézmény reguláinak betartását, szellemiségének képviseletét, értékeinek őrzését. Előfordulhat, hogy az intézmény valamilyen okból elszakad lokális értelemben a várostól, szellemétől azonban nem. Így pécsi szerzőnek számít a kiváló humanista, az Európa-szerte ismert és tisztelt Dudith András pécsi püspök (1533–1589), a vallási türelem korai képviselője, aki a tridenti zsinaton a magyar püspöki kar delegátusa volt, ahol a tanácskozást részben tematizáló beszédeket mondott, ezek nyomtatásban is megjelentek (egy-egy példányukat a Klimo-könyvtárban őrzik). És pécsi szerzőnek tekintendő Telegdi Miklós (1535–1586), aki a törökök által elfoglalt Pécs helyett Nagyszombatban székelt, de hitvitázó könyveinek, prédikációinak címlapján, mintegy identitásának meghatározásaként hangsúlyozta, hogy ő Pécs püspöke. A történelem viszontagságai közepette a műveltség folyamatosságát a városban és a régióban egészen a XIX. századig a pécsi püspökség biztosította. A pécsi irodalom lényegében egyházi irodalom volt.

Az első magyar egyetem, az 1367-ben alapított pécsi studium generale is elválaszthatatlan a római katolikus egyház kultúrateremtő tevékenységétől. Különösen Vilmos püspök játszott ebben meghatározó szerepet, aki Nagy Lajos király titkára, tanácsosa, majd kancellárja volt. Az egyetem működésével függ össze, jóllehet a kapcsolat jellege vita tárgya, a Pécsi egyetemi beszédeket tartalmazó, s a Bayerische Staatsbibliothekben őrzött kódex. A Klimo-könyvtár (a mai egyetemi könyvtár alapjának) létrejötte is a püspökség érdeme. Handó György prépost a XV. század második felében mintegy 300 kötetből álló, szabadon látogatható könyvtárat hozott létre. Pécsi megrendelésre készült 1499-ben Velencében a nevezetes ősnyomtatvány, a Pécsi Missale. A munkát a könyvtáralapító Klimo György (1710–1777) püspök folytatta, aki könyvtárosa, Koller József történész (1745–1832) segítségével 15 000 kötetes (az újabb kutatások szerint csak mintegy 8000–10 000 kötetet magában foglaló, ám így is igen jelentős),6 később, a XX. századra 35 000 kötetesre bővülő gyűjteményt teremtett, amely 1774-ben az ország első nyilvános könyvtára lett. Méltó elhelyezéséről és további gazdagításáról Szepesy Ignác püspök (1780–1838) gondoskodott, aki emellett nyomdát és akadémiát is alapított. Az irodalmi fórumok és a színház megszületése a szekularizálódás korának későbbi fejleménye.

Az írásos műveltség alakulása a kezdetektől ezeknek az intézményeknek a függvénye. A XI. században, az 1060-as években Pécsett keletkezik a magyar irodalom egyik első szövegemléke, Mór püspök legendája a két bencés remetéről, Zoerardról, azaz Andrásról és Benedekről. Horváth János szerint „jeleskedik stilisztikai ékességekben”. A szerző elmondja azt is, hogy András vezeklőövét, amelyet halálakor vettek le róla (vagyis vettek ki testéből, hiszen egész életében hordta, egyre inkább bőrébe, húsába vájódva), ő, Mór őrizte, majd a Pécsre látogató Géza hercegnek, a későbbi királynak adta. Mór püspök emléke elevenen élt a századok során. Ennek alapján a Szentszék 1848-ban engedélyezte a szent életű főpap nyilvános tiszteletét. Kultuszának legszebb emléke Székely Bertalan hét freskóból álló ciklusa a Székesegyház Mór-kápolnájában.

A XV. században Pécs püspöke volt az európai humanizmus egyik nagy alkotója, az Itáliában nevelkedett Janus Pannonius (1434–1472), akiről Erasmus azt írta, hogy „Itália önként nyújtotta neki a babért”. Kultuszát a reneszánsz fejedelem, Mátyás király alapította meg, aki elrendelte a költő műveinek összegyűjtését. A becses hagyomány ápolását Szatmári György pécsi humanista köre folytatta, majd emlékének őrzését a XX. században a róla elnevezett társaság tekintette feladatának. Surányi Miklós 1933-ban a Janus Pannonius Társaság felolvasó ülésén kijelentette: „Pécs városát Janus Pannonius városává akarjuk tenni.”7 Ezzel az újjászületett Janus-kultusz szimbolikus terévé másodszor is Pécs vált. A kultusz fontos eseménye volt a nagy költő megtalált földi maradványainak újratemetése 2008-ban, a Székesegyház altemplomában. Janus, a király diplomatájaként, tanácsosaként sokat időzött Budán, idejének egy részét azonban Pécsett töltötte. És bár versei, mivel a kor poétikai felfogásának megfelelően nem köthetők konkrét élményekhez, nehezen lokalizálhatók, mégis bizonyos, hogy műveinek egy részét itt írta, sőt, itt készíthette el a szövegei tisztázatát tartalmazó kódexet, amelyet ma Sevillában őriznek. Alkalmasint Pécsett írta itt meghalt anyjának sírfeliratát, valamint életműve egyik legértékesebb, fájdalmasan szép remekét, a Siratóének anyjának, Borbálának halálára című költeményét. A vers a mesterien szőtt mitológiai motívumok hálózatában plasztikusan idézi fel a szeretett szülő alakját, életútját, majd a feltámadás reményének a gyász szomorúságát enyhítő felszárnyalásával zárul (Csorba Győző fordításában):

És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,

s engemet, itt maradót élni segítsen imád.

Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng,

s mind a világegyetem sarkai visszaverik.

Addig aludjon tested békességgel a sírban,

és a nehéz kőlap könnyü legyen porodon.

Valószínűleg Pécsett keletkezett a Guarino-panegyricus átdolgozása is. A hagyomány a városhoz köti Janus talán legismertebb, a hely egyik jelképét megörökítő versét, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammát. A humanista poétika szabályai szerint hibátlan egységbe olvad itt a látványként kibontott főtéma, az azt értelmező, elegáns mértéktartással felidézett mitológiai képzetkör és a személyes sors bennük rezgő fájdalma. Máskor büszke arra, hogy ő az, „kivel ősi Dunánkhoz először jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei”, most magányát, meg nem értettségét panaszolja (Weöres Sándor fordításában): „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, / vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”8

Janus korai halála után a pécsi humanista hagyomány folytatója, a nagy mecénás-püspök, Szatmári György (1457–1524) az európai reneszánsz egyik szellemi központját teremtette meg a Mecsek alján. Művelt papokból álló körének tagjai: Hagymási Bálint és Macedoniai László, a borról és a vízről szóló nevezetes symposion vitázói, Piso Jakab, Erasmus levelezőpartnere, valamint Kakas János, az első ismert magyar önéletrajz írója.

A pécsi műveltség e felívelése 1543-ban megtörik: Szulejmán megszállja a várost, amely 1686-ig a török hódoltsághoz tartozik. Evlia Cselebi XVII. századi leírása szerint bazárjaival, fürdőivel, dzsámijaival egy balkáni település képét mutatja, amely a török világutazót Irem édeni kertjére emlékezteti. A Siratóének a török iga alatt nyögő Pécsről című korabeli vers ismeretlen szerzője viszont az egykori értékek, „a magyar Athén” pusztulásán kesereg. A városfalon kívülre szorult magyar műveltség azonban tovább élt a reformáció jegyében. Válaszúti György az ország egyik legfontosabb unitárius központját hozta létre itt. 1588-ban a Mindenszentek templomában zajlott le a nevezetes hitvita (a pécsi pap ellenfele Skaricza Máté ráckevei református prédikátor volt), amelynek Válaszúti által írásba foglalt változata, a Pécsi Disputa a kor egyik legfontosabb művelődéstörténeti emléke. A jelek szerint a néhány évre Pécsre menekült teológus-költő, Bogáti Fazakas Miklós is itt írta becses psalteriumát, a Magyar Zsoltárt.

A török kiűzése után lassan új élet sarjadt az akkor szinte teljesen lakatlan városban. Romjai helyén a szellemi újjászületés főként a jezsuiták, a pálosok és a püspökséget ismét európai jelentőségű kulturális központtá szervező Klimo György tevékenységének eredményeként valósult meg. 1780 után, a szabad királyi várossá váló Pécs polgári intézményei viszont csak lassan erősödtek meg. Bár tevékenykedtek itt jelentős írók, mint Szepesy Ignác, Haas Mihály vagy Mátyás Flórián, a finnugor elmélettel vitába szálló nyelvész-polihisztor, ám Pécs sokak szemében másfél évszázadig, a XX. század harmadik évtizedéig provinciális kisváros maradt, amelyet „kies Tivoliként” emlegettek. „Soha semmi különös vágy, rendkívüli baj, vagy nem remélt szerencse nem zaklatta fel idegeit ezeknek az embereknek, s ha a bor jó volt, a sör hideg, a friss csapolás nem késett […], ha a jogászok nem tüntettek valami miatt, a szőlőt nem bántotta a filokszéra, a búzát a szárazság, a gyümölcsfát a fagy, akkor Pécsett úgy éltek az emberek, mint az istenek Arkadiában” – olvassuk a már idézett Kantatében.9 Ekkoriban a jezsuiták és a ciszterciták iskolái jelentették a kultúra szerény tűzhelyeit. Az utóbbiak gimnáziumának diákja volt Koczián Sándor (1850–1870), a fiatalon elhunyt költő, akinek eredeti tehetségről tanúskodó, gyakran ironikus hangvételű versei mellett a pécsi levéltárban őrzött Naplója a korszak fontos prózai emléke. Négy hónap alatt készült, 1869 végétől a szerző haláláig. „Egy haldokló feljegyzéseiről van tehát szó. De nem valamiféle szentimentális naplóregény, nem is pusztán életrajzi dokumentum. Valahol a fikció és a valóság között helyezkedik el. Az elbeszélő személyes nézőpontja szépirodalmi minőséggel ruházza fel a napi jegyzeteket. Az elbeszélő szerepe mindvégig az egyes szám első személyű beszédmódhoz kötődik, de a napló hőse leválik az elbeszélőről, mert az író Koczián Sándor kívülről, reflektálva szemléli önmagát.”10 A napló fő témája egy boldog-boldogtalan szerelem története. A századfordulón ugyanebben a ciszterci gimnáziumban tanult Surányi Miklós (1882–1936) és Babits Mihály (1883–1941). Bár később mindketten elkerültek Pécsről (Surányi a konzervatív Budapesti Hírlap, Babits a klasszikus polgári modernség fórumának, a Nyugatnak a szerkesztője lett), az itt eltöltött évek maradandó emléket ajándékoztak nekik. A szecessziós árnyalatú pécsi motívumok egyaránt megjelennek Surányi Noé bárkája című könyvben (ez a Kantate folytatása) és az író egyik főművében, a Csodavárók című társadalmi regényben. Babits pedig így nyilatkozott a Pécsi Naplónak: „kilenc évet töltöttem Pécsett, első tudatos benyomásaim, szellemi életem ébredése, egész diákkorom története odafűz.”11 Tapasztalataira sötét árnyékok is vetülnek. Az Emléksorok egy régi pécsi uszodára című versben a külváros, a Balokány fürdő sokféle népének, ligeti csőcselékhadának, vidéki piszkának felidézett képét mégis átlényegíti az emlékezet. A közvetlen környezettől elforduló beszélő pillantása megszépítő távlatot ad a képnek:

Messze messze sík terül, hol a káplár sort hiv,

messze fontos négy torony, minaret és boltiv;

messze füstölgő Mecsek zöld teteje újit,

szemnek nyújtva legalább üde koszorúit.

Ám a huszadik század első fele a reneszánsz után a pécsi irodalom második fénykora. Ismét születtek, illetve megerősödtek, s a korábbi időszakhoz képest intenzívebben működtek olyan intézmények, amelyek a polgári műveltség teremtő fórumaként tevékenykedtek. 1923-ban az elszakított Felvidékről Pécsre került a pozsonyi egyetem, s ez mintegy két évtizeden át a szellemi élet ösztönzője volt. Az olyan neves professzorok, mint a mitológiakutató Kerényi Károly, a filozófiatörténész Halasy–Nagy József, a filológus Tolnai Vilmos vagy a magyar szellemtörténeti iskola lapját, a Minervát szerkesztő Thienemann Tivadar (az Irodalomtörténeti alapfogalmak című nevezetes könyv12 szerzőjének) munkássága az egyetemes magyar kultúrának is szerves része. A bölcsészkar hallgatója volt Tatay Sándor (1910–1991), aki Lődörgések kora című regényében idézi fel emlékeit, és Kolozsvári Grandpierre Emil (1907–1992), ő többek között Tegnap című regényében szól arról, mit tapasztalt Pécsett. Itt találjuk ekkor Takáts Gyulát (1911–2008), akinek A pécsi Flórián kocsmában című versében szólal meg a helyi múzsa ihlete, továbbá Weöres Sándort (1913–1989), aki Halasy–Nagy Józsefnél írta A vers születése című doktori értekezését. Első kötetei Pécsett jelentek meg (Hideg van, 1934, A teremtés dicsérete, 1938, Theomachia, 1941). Weöres Sándor – 1933-tól 1943-ig élt a városban – négy pécsi intézményhez is kötődött. Az 1931-ben alapított Janus Pannonius Társasághoz, amelynek elnöke Surányi Miklós volt, főtitkára pedig a Kosztolányi által „rezzenékeny lelkű poétának” nevezett Lovász Pál. A társaság folyóiratához, a Várkonyi Nándor által szerkesztett Sorsunkhoz szoros szálak fűzték a költőt (az 1941-ben indult lapot 1947-től megszűnéséig, 1948-ig a Batsányi Társaság adta ki), valamint a Pécsi Nemzeti Színházzal is kapcsolatba került, amellyel, nem bonyodalmak nélkül, két legértékesebb drámája hozható öszszefüggésbe, az 1941-ben Pécsett írt A holdbeli csónako, és – később – a pécsi témájú A kétfejű fenevad. Ezen kívül, rövid ideig, a városi könyvtár igazgatója volt. Pécsi élményei inspirálták olyan remekműveit, mint Az üres szoba, a Széltornya, vagy Az éjszaka csodái.

A kétfejű fenevad XVII. században játszódó cselekményének gerincét (a mű alcíme: Pécs 1686-ban) a főhős, Bornemissza Ambrus deák kalandjai alkotják Sárvártól Zalaváron át Pécsig, majd Kőszegig, aki hol magyarsága, hol felekezeti hovatartozása miatt kerül bajba. Miközben szövődik a história, a törökök kiűzése az országból, s ebben a szőttesben „vér a fonal, és könny a cifrázat”. Ambrus passzív szereplő, afféle antihős, aki a puszta túlélésre rendezkedett be, ami bizony nem könnyű. De mindenki ezt teszi, általában szerepet játszva, majd, ha a „rendszerváltás” megváltozott igényei ezt követelik, levetve álarcát, vagy újabb maszkot öltve. A szerző nem véletlenül nevezte drámáját „történelmi panoptikum”-nak. Hősei bábuk, akiket a história, ez a kétfejű fenevad egyik csőrével melegít, másikkal pedig megvagdalja őket. A rétegzett cselekmény közegében ez a szimbólum a császári címerre is utal, továbbá a két ellenséges nagyhatalomra, amelyeknek képviselői titokban összejátszanak, de a szeretkező emberpárra is gondolhatunk a deák és Susanna viszonyával kapcsolatosan.

1948, a Sorsunk megszűnése (és a politikai fordulat) után a szabad polgári gondolat számára kedvezőtlen körülmények között alakult a kulturális intézmények sorsa. A változó, hol jobban, hol kevésbé elsötétülő világban szigorú cenzúra korlátozta az irodalom függetlenségét, de nem vonta kétségbe annak presztízsét. A Pécsi Nemzeti Színház 1969 és 1981 között a kortárs magyar dráma műhelyévé kívánt válni. A szándék dicséretes, a bemutatott drámák színvonala azonban változó, vitatható. Illyés Gyula tizenegy színre került színműve is különböző minőségű, noha gondolati igényességük figyelemre méltó. A Tiszták (1969) lelki krízisből okszerűen fakadó tragikuma a színpadon is katartikus hatású, és a Dupla vagy semmi (1974) dramaturgiai lendülete is maradandó értéknek látszik. S mivel a rangos életmű erőterében várhatóan a többi színmű sem fog elenyészni, feljegyzendő tény marad, hogy a korszak egyik jelentős írója a pécsi színház „házi szerzője” volt.

A folyóiratok közül a második Dunántúl (1952–1956) és különösen a Jelenkor (1958-tól) vált jelentőssé. Előbbit Szántó Tibor szerkesztette, utóbbit Tüskés Tibor (1964-ig), majd Szederkényi Ervin (1987-ig) főszerkesztői munkája formálta a kortárs irodalom egyik legrangosabb fórumává. Szántó Tibor (1928–1970) jeles novellista volt (Triciklin, 1955, Bezières-i
lehetetlenségek,
1957), aki „mindenekelőtt hőseinek belső világát, lelki rezdüléseit, reagálását ábrázolja”.13 A tárgyhoz illő nézőpont és hangnem következetes megválasztásával jellegzetes témáit képes a hétköznapi tudat közegébe helyezni. Regényei is inkább novellisztikus szerkezetűek. Pákolitz István (1919–1996) a Jelenkor szerkesztője volt. Érett, különösen kései költészete (Tűzbenéző, 1987, Mandulavirág, 1989, Megváltatlan, 1993) egy sajátos lírai nyelvváltozat kimunkálása révén vált igazán jelentőssé: a magyar költészet részévé avatta a vidéki kispolgár beszédszólamát. Nemcsak a Jelenkornak, a Dunántúli Naplónak is munkatársa volt a Pécsről később elkerült Bertha Bulcsu (1935–1997) és Thiery Árpád (1928–1995), a két jeles prózaíró. Arató Károly (1939–1992) Pécsett maradva vált sajátos hangú költővé, különösen utolsó éveinek versei értékesek, ezek fájdalmas, ám termékennyé átlényegített magánéleti és alkotói válság lelki közegében születtek (Néma verseny, 1987).

A pécsi folyóiratok révén kötődik a városhoz Mészöly Miklós. A Sorsunk 1943-tól közölte írásait, a Batsányi Társaság adta ki Vadvizek címmel első novelláskötetét, s a Dunántúlban is publikált (Sziklák alatt, 1954). A Jelenkorban Tüskés Tibor tíz munkát jelentetett meg tőle, köztük Az ablakmosó című drámát (1963. 9-10.), amely egyik fő oka volt a szerkesztő leváltásának.14 „Mészöly Miklós e drámája az irodalomban végképp felszámolta az 50-es éveket: a megalázottságot, a félelmet, de úgy, hogy a 20. század általános léthelyzetét, a személyiség állandó támadását és szétrombolását is beszélte” – írta Bécsy Tamás.15 Az abszurd játék szimbolikus aurája, a groteszk dialógusok szemantikai távlata, jelentős mértékben hozzájárulva a magyar dráma paradigmaváltásához a XX. század utolsó harmadában, kiemeli a szöveget megírásának konkrét viszonyai közül (miközben kihívóan reflektált arra is), s általános egzisztenciális érvénnyel ruházza fel.

Rónay György a felelősségteljes komolyságot tekinti Csorba Győző (1916–1995) költészete legfőbb karakterjegyének: „innét kifejezésének tömörsége, lényegre törekvése is” – írja.16 Mindvégig Pécsett élt, a Baranya Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese volt, a ma róla elnevezett intézményben emlékszoba is őrzi szellemét. Meghatározó élményei, a létbe vetettség tapasztalata és a tudat szembesülése az elmúlással, arra késztették, hogy a rendelkezésére álló (különlegesen gazdag) nyelvi eszközökkel egy lehetséges szemléleti rendet hozzon létre. Tüskés Tibor megfigyelte, hogy költészetében az egyik leggyakrabban leírt szó a „rend”.17 Lírájában az énhez való tárgyias viszony, a hűvösen pontos forma és beszédmód mögött sugallatos személyesség rejlik. „Az objektivitás számomra végső soron nem más, mint egy speciális szubjektivitás megnyilvánulása” – nyilatkozta egyszer e sorok írójának.18

 

 

3. Visszapillantás és keresztmetszet

A mai posztmodern próza tapasztalata felől visszapillantva különösen három (szerzője, témája alapján) pécsinek tekinthető prózakötet tűnik jelentősnek. Rubin Szilárd Csirkejátéka, Lázár Ervin Csonkacsütörtök című novelláskötete és az Egy hipochonder emlékiratai Galsai Pongráctól. Az 1927-ben született és Pécsett érettségizett Rubin Szilárd Csirkejáték című művét (1963) méltán nevezte „az elmúlt negyedszázad egyik legsikerültebb regényé”-nek Galsai Pongrác.19 Angyal Attila és Carletter Orsolya diabolikus szenvedéllyé váló szerelme két hontalan lélek morbid játékává torzul (erre utal a cím), kapcsolatuk ugyanakkor szánalomra méltó, esendő lelkek szenvedéstörténete is. A jelképessé emelt sorsok bemutatását a dél-dunántúli (pécsi, mohácsi, szekszárdi) miliő pontos rajza hitelesíti. Ebben a világban a hős szinte folyton úton van a kitörés, a megtisztulás reménye nélkül. Földényi F. László a regény radikális illúziótlanságát, a hatvanas évek szemléleti horizontját áttörő szövegformálását emelte ki. „A kibontakozó, majd kudarcba fulladó szerelem történetét Rubin Szilárd ebben a regényben úgy mesélte el, hogy ezt egy bonyolult, mégis jól átlátható történelmi és szociológiai összefüggésbe helyezte el. […] A szerelem ebben a regényben nem puszta „szép érzés”, nem „zsigeri élmény”, hanem inkább villámok sorozata, amelyek akkor keletkeznek, ha a feszültségek már elviselhetetlenek.”20 (A szerző még megérte regénye külföldi felfedezését, 2010-ben hunyt el.)

Az 1966-ban napvilágot látott Csonkacsütörtök novelláit Lázár Ervin (1936–2006) először a Jelenkorban közölte. A kötet elbeszéléseinek a kritika által dicsért anyagszerűsége valójában elbűvölően megtévesztő felszín, mögötte sokkal fontosabb érték rejlik, a nyelvszerűség poétikai tapasztalata. Lázár prózáját egyéni nyelvérzék működteti. A szövegszerkesztés ellenpontozó logikája jellemzi, s a szavak jelentését vibrálóan kitágító grammatika. Talán ezért is fordult a szerző később a képzelet szabad játékának korlátlan teret engedő meseműfaj felé. Galsai Pongrác (1927–1988) is Pécsett érettségizett, majd a honvédtiszti iskola tanára és a Dunántúl szerkesztője lett. Az Egy hipochonder emlékiratai című műben (1974) Abody Béla „a bonyolult intellektuális anyag egyszerű, szórakoztató emberi hangját” dicsérte, a „nehéz küldemény derűs értelme” késztette elismerésre.21 A könyv a halálfélelemről szól, ezt azonban a szerző életszeretetként fogja fel. Szövegét ezért hatja át az elbeszélés öröme. Egy lelkiállapot elemzése során plasztikus portrékat kapunk a viharos életű exfeleségről, az elbeszélő szüleiről, barátairól, mestereiről. Ezek közül különösen emlékezetes a Füst Milánról festett arckép.

Rubin Szilárdot, Lázár Ervint és Galsai Pongrácot idéző visszapillantásunk pozícióját a posztmodern pécsi szövegvilágán belül is meghatározhatjuk. 2009-ben látott napvilágot a Jelenkor Kiadónál Horváth Viktor Török Tükör című műve. A regény elbeszélő hőse Ísza, Juszuf fia 1599-ben, már idős emberként emlékezik vissza 1526 táján kezdődő történetére, amelynek során Pécsre került, a szandzsákot irányító Dervis bég fogadott fiaként. Az elbeszélés lineáris menetét intertextuális utalások (többek között az Egri csillagokra), keletiesen indázó elágazások és szellemes „csavarok” gazdagítják. A nézőpontok játéka úgy ad hírt egy konstruktív tudat narratív működéséről, hogy a kreatív intellektus szerepét az olvasónak is felkínálja. A szerző ezen ajánlatát vonzóvá teszi a cselekményszövés lendülete és a korabeli Pécsről rajzolt színpompás tabló. „Egy város fürdőkkel, mecsetekkel, ortodox, katolikus és protestáns templommal, piaccal, kuplerájjal, török kádival és német polgármesterrel, magyar parasztokkal, német polgárokkal, török reguláris és szerb irreguláris katonasággal, cigánynegyeddel. […] Hatalmas, egyedi és lokális látkép.”22

A pécsi irodalom, mint már többször hangsúlyoztuk, elválaszthatatlan a magyar irodalom egészétől, amelynek szerves része. Az az igazi érték itt, ami Budapesten vagy Debrecenben is az. Napjainkban kivált Bertók László költészete bizonyítja ezt, aki már korai verseiben eljutott – egy sajátos médiumszerep kialakításával – a lírai én arculatának teremtő szétbontásához. Újabban írt szabadversei zárójeles közbeékeléseik révén az olvasót a készülőben lévő szöveg alkotó részesévé avatják (Valahol, valami, 2003, Hangyák vonulnak, 2007). A beszéd elszakadása az első személyű alanytól, az én és az ő közti viszony grammatikai kiaknázása az önszemlélet gazdagodásával, valamint a töprengés léthelyzetének elmélyült elemzésével jár, és a beszélő nyelvi megelőzöttségének tapasztalata a szavak rejtett jelentésének feltárulását eredményezi. Ezt érzékeljük az életművet változatlan erővel tovább építő haiku-versekben (Háromkák, 2004) és a költő által „tucatkák”-nak nevezett költeményeket olvasva is (Pénteken vasárnap, 2010). A szabályosabb forma még inkább termékennyé teszi a Bertók-versek talán legjellegzetesebb formaelemét, a kihagyást, az elhallgatást, a csend üzenetét. Bertók mellett Csordás Gábor intellektuális, ironikus poézisét, Szakács Eszter verseinek szenzibilitását, Makay Ida tárgyias ihletét, valamint Méhes Károlynak és Meliorisz
Bélának a nyelvi közlés lehetőségeit kutató költészetét emelhetjük ki.

Makay Ida feszített formájú, szűkszavú lírája az Újhold tárgyias költészetére tekint vissza. Képvilágát hideg, kemény tárgyak, kövek, jég és fémek ismételt felbukkanása jellemzi. Mintha versei is szilárd képződmények lennének, amelyek azonban mindig, miként a Kövületben, belső izzást sejtetnek, vagy mint a Törd meg című költeményben, ahol azt írja: „mulandóságod láza átsüt az öröklét örök fagyán”.23 Méhes Károly verseibe úgy íródik bele a lokális élmény, hogy a benyomások lelki vetülete az ember általános léthelyzetéből fakadó feszültségekkel telítődik. A beszélő pozíciója mindig ellentétek ütközőpontjába helyeződik, ahol a birtoklás veszteséggel, az otthonlét otthontalansággal társul.

Hazaértem. A műanyagcsőben

nincs posta. Három csöngetés.

Ajtó, puszi, papucs, vacsora.

Vége. Itt van vége a világnak

– írja Csend utca című epigrammatikus versében.24 Mintha erre reflektálna, ezt az állapotot elemezné tovább A mi utcánkban című versében: „A fény a mi utcánkban oly furcsa. / Mintha nem is mi laknánk ott, / s nem a mi fényünk volna.”25 A megfigyelés és a lebegés, a megkötés és a feloldás kontrasztjának hátterében metafizikai érdeklődés rejlik, amely a világkép centrumában álló „túlvilági archívum” felé irányul, amelynek képi feszültsége a szellem és a test, Méhes kedves szavaival: a szem és a csont pólusai között indukálódik. Csordás Gábor költészetében a beszélő én mássá válásának, újraszituálásának és kényszerű szóródásának tapasztalata a nyelvi és retorikai formák felbontásával társul. A versszövegbe gyakran idegen nyelvi textusok és szlengváltozatok ékelődnek – 1984 (egy öszszetört regény darabjai) –, a zárt formák ironikus felbontása termékeny intertextusokat eredményez. Az Átváltozások például mintegy tovább írja, s ez által deformálja, más fénytörésbe helyezi a Lvov-kertvárosi szonettet. A szövegek közötti tér a befogadó értelmező aktusának helyszínévé válik, így a Félszonett is folytatásra (vagy a továbbírás hiábavalóságának belátására) szólítja fel az olvasót:

ki fél attól hogy egyszer eltünök

csak úgy nem veszhet el ma már az ember

a bozótból kiűzött ösztönök

összeszoktak a golyhó félelemmel

ki fél Isten nagy állatkertje ez

bármi vagyok elférek benne én is

míg elaltat megnyúz és rendszerez26

Meliorisz Béla költészetének két fő motívuma az utazás térben és időben, valamint általában a beszéd, a megnyilatkozás lehetőségeinek és lehetségességének kutatása. A textus hátterében erős nyelvkritikai attitűd sejthető, a beszélőnek a szóval (következésképpen önmagával) kapcsolatos elégedetlensége („mintha fehér tintával rajzolnék fehér papírra”), s ezt az írásaktus ismétlődő megidézése, valamint a nyelvjátékok kiaknázása ellenpontozza. Föld és föld között című versében a veszteség elégikus szólamához ironikus önszemlélet társul:

itt voltam otthon

ezekben az utcákban siettem

régi komoly őszökön

bolond fejjel keresve

görög istennők lábnyomát

mennyit töprengtem föld és föld között

és sorra szétszakadtak a papírvitorlák27

– olvassuk, s arra gondolunk, hogy íme, itt van szemünk előttünk a Meliorisz költészetét olyannyira jellemző finom, halk ellentétezés, ahogy a vitorlák szétszakadásának tényét ellenpontozza a szófukar, kijózanító közlés: eleve papírból voltak. Szakács Eszter versbeszédét olykor mintha a közlésvágy és az elrejtőzés óhajának kettőssége jellemezné, a beszédmód e különös feszültsége azonban a lelkület egészén áthullámzó bölcseleti problémát sejtet. Annak felismerését sugallja a szöveg, hogy valójában nem a beszélő formálja a nyelvet, hanem a nyelvben s az adott beszédhelyzetben rejlő szóhasználati módok alakítják a szubjektumot, folyton másnak és másnak mutatva azt. Ezzel együtt a szavak legtöbbször elmozdulnak egy sokértelmű jelentésskálán, miáltal a költő világában fontos szerepet betöltő tükörmetafora lírai képmásteremtésként, pontosabban ennek lankadatlan kísérleteként értelmeződik. Kivált Szakács Eszter szerepversei (Penelopé, Kentaur) tanúskodnak erről a küzdelemről. Lírájában feltűnően kevés a lokális motívum, a miliőt mintha „párás ablak” takarná el, sokkal fontosabb a „más hely, más idő” olthatatlan vágya, a sebzett lélek örökös elvágyódása. A puritán képalkotást a beszélő kietlennek vélt egzisztenciális helyzetéből adódó hideg áramlás hatja át. A látvány valójában nem kívül van, hanem az ihlet pillanatában termékennyé váló bensőből vetül ki:

Fújdogálni kezdett a szél is, egyre

mélyebb kék lett az ég az űr alatt.

A fák ámulattal néztek a levelekre,

s felébresztették a madarakat.

Megálltam ott akkor, akár a szikla,

amelyből forrás fakad hirtelen,

s kiáradt szememből a látvány, hogy kiszabja

létem határait a semmiben

– olvassuk Genezis című versében.28

Pécsről indult Parti Nagy Lajos is, a tanárképzőn szerzett diplomát, a megyei könyvtárban kapott állást, a Jelenkor szerkesztője volt. Munkásságának legfőbb vívmánya a nyelvi szabadság, az alkotó grammatikai és szemantikai játék. Mint Margócsy István írja: „minden egyes nyelvi elem kitalálásával, megtalálásával, beiktatásával, újraválasztásával, újrafelhasználásával, átértelmezésével folyamatos teremtő aktust hajt végre”.29 A pécsi szövegvilágban gyakran összeérnek, találkoznak a szavak. Ezt példázza Parti Nagy Utánzatok című verse, amelyet Bertók Lászlónak ajánlott:

Tologatok egy vonatot,

te raktad le a sínjeit.

S ha épp a zizgő sín vagyok,

te futsz át rajtam, mint ez itt,

e kattogás, iram, hezit,

utánzatos tél, ablakok

homályos menetrendjeit

átnyálazzák a csillagok.30

 

 

 

4. Pécs mint szöveg

A pécsi irodalom sajátos világához a helyi kötődés és az intézményi kapcsolat mellett minden bizonnyal az a kép is hozzátartozik, amelyet az írók megrajzolnak e városról. Vagyis inkább: amelyet e város megrajzoltat magáról. „Nem is annyira mi gondoljuk el a várost, mint inkább az gondol el minket, méghozzá jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdenénk gondolkodni róla” – írja Derrida Valeryt idézve.31 Ez a kölcsönös elgondolás sajátos narratívát hoz létre, olyan diszkurzív formációt, amelyben a város – mint Lotman hangsúlyozta a város szemiotikáját elemezve32 – sajátos szövegként mutatkozik meg. E szöveg logikai struktúráját annak a lelki-tudati képmásnak a kontúrjai képezik, amelyet a városban élők őriznek magukban. Ez az ikonikus térkép jelenik meg Weöres Sándor Álom a régi Pécsről című költeményében. A kelta idők két települési magva, a Jakab-hegy és a Tettye, valamint a mecseki szőlőhegyek és a málomi rét ölelésében jelenik meg „Zegzugok körűl a város / félig-nyitott kőgallérja / itt forgószél közepén / trónol Haviboldogasszony / – hanyatt fordult szamara / négy patát az égre vet – / köröttük a szikla-gallér / a kormos eklézsiára / őszintén, csatorna nélkül / bőven gyűjt esővizet.” Ha fentről szemléljük a látványt, mint Csorba Győző Flóra pihenő című versében, akkor „Beroskadt itt a táj”, de a távlat vigasztalóan tágas: „Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár”. A már többször idézett Kantatében is lefelé húzzák a kép körvonalait a tehetetlenségi erők: a házak „mintha a hátuk mögött emelkedő hegyről csúsztak volna alá s most útközben kissé megpihennének, hogy szétnézzenek a völgyben, amely a Mecsek-hegyet a siklósi domboktól elválasztja.”33 Ám ha alább állunk, felfelé kúszó, kapaszkodó utcákat láthatunk. Csorba Győző ebből a nézőpontból is megszemlélte szülővárosát, az utcát, ahol kisgyermekként lakott: „Szőlős-gyümölcsös, enyhe lanka-oldal / lábához fut föl, s rákapaszkodik / a Vilmos utca”.34 E lejtőn egyensúlyozó település fallal övezett, fészekszerű belvárosának két gyújtópontja van, mint az ellipszisnek: az egyházi központ a Székesegyház, a püspöki palota és a Szent István tér (itt tárták fel a középkori egyetem maradványait, és itt rejtette a föld az ókeresztény sírkamrákat), a polgári élet centruma pedig a Széchenyi tér (a városházával és a középkori Bertalan-templom köveiből épített dzsámival). Ezt a miliőt barangolja be éjféltől hajnalig a Kantate egyik hőse, a reménytelen szerelme által gyötört Gyömörey Zsigmond régiségbúvár. A leírás olyan pontos, a szerző emlékei olyan elevenek, hogy a szereplő útját követve szinte egyszerre haladunk a fikció erdejében és a valóságos térben.

Az összetett nézőpontú városi fiziognómiát fények derítik, de árnyékok is vetülnek rá. E kettősség alkalmasint összefügg azzal a körülménnyel, hogy Pécs a tágabb terrénumhoz viszonyítva excentrikusan helyezkedik el, a földrajzi és kulturális tér déli peremén fekszik. Olyannyira, hogy a történelem folyamán kétszer, a török hódoltság idején és az első világháborút követő szerb megszállás éveiben átkerült a szomszédos balkáni régió északi sávjába. Békés időkben lehet ablak Dél felé, Itália felé (ezért is virágozhatott ki éppen itt Mátyás és a Jagellók reneszánsza), de ha ez az ablak bezárul, akár politikai, akár lelki okok miatt, akkor a szellem emberei olykor falhoz térdepeltetett nebulónak érezhetik magukat. Babits szűk utcájú, szűk homlokú világot rajzol a Timár Virgil fia című regényében: „Vánnyadt asszonyok és furcsa lányok álltak a kapukban. Csenevész gyerekek félmeztelen játszottak a fakó fák alatt, ahol az összetiport fekete szeder foltjai maszatolták a port. Egy piszkossárga szálloda öblös kapuja tátogott, be lehetett látni a sivár kocsiszínig. Különös összevisszaság volt a fakóságban, mintha a kisváros szövetének visszája volna ez.”35 Lehangoló kép. Igaz, ez inkább lelki táj, a szerzetes-hős a fikció erdejében, egy ott található Petrezselyem utcában keresi szeretett tanítványa otthonát. (Az „igazi” Petrezselyem utcában lakott a fentebb említett Mátyás Flórián.) A ciszterci gimnázium valóban megvan, és más néven ugyan, de Virgil pihenője is fellelhető, ám a városnak a valóságban, sajnos, nincs kikötője. Inkább Sót ez, mint Pécs.

Hasonló képet kapunk Kolozsvári Grandpierre Emil Tegnap című regényében. Egy groteszk, lázakkal és elfojtásokkal telített szerelmi história közegében provinciális miliő jelenik meg előttünk, ahol még az egyetem által kínált szellemi izgalmak sem elégítik ki a hőst. „Volt valami ennek a városnak a hangulatában, aminek nem lehetett ellenállni, valami méreg telítette a levegőt s ez a méreg megtámadta, elsorvasztotta az akaratot. Akivel találkoztam, mind elcsigázottnak látszott, mintha ereje utolsó tartalékát emésztené fel s néhány lépés után elvágódna, hogy soha többé lábra ne álljon fel.” Az elbeszélő maga is megsokallja a sötét tónusokat, hozzáteszi: „Ez a kép tagadhatatlanul látomásszerű, színei túlzottak, de legalább annyira igaz, mint egy jó karikatúra.”36 Ezzel szemben mások, így Mészöly Miklós Pécset időben és térben tágra nyitott városnak látta (most felejtsük el egy pillanatra Az ablakmosó körüli, „fentről” irányított hercehurcát): „Mert Pécs a maga múltjával valóban urbs volt” – mondta.37 Mindig akadtak, akik ki akarták forgatni a várost vidékies karakteréből, mint a Surányi által említett Dulánszky püspök. Igaz, ezeket nem mindig szerették, s olykor a lehetetlennel próbálkoztak. Ahogy Weöres Sándor írta a Jelenkor egykori főszerkesztőjének, Szederkényi Ervinnek címzett versében: „Míg éppen egy üveg bort bontogatsz / idegrendszeremen átszalad / London Peking Budapest Galac / egy pillanat alatt. // Pécsett ülünk / és tervekbe merülünk / vagyis zongorán hegedülünk.”38 Lehet? Ha ők tudtak, akkor lehet. Kolozsvári Grandpierre egyetemi társa – vele lesz kiegyensúlyozott a Tegnap által rajzolt kedvezőtlen kép –, a Batsányi Társaság egyik alapítója, Kováts József (1906–1937) halálos betegen írta főművét, az Emberek útra kelnek című regényt, amelynek cselekményét egyszerre szövi a képzelet és a klinikai tapasztalat. Különös munka. Esszé és látlelet. Bölcselet és kórházi dokumentum. Narrátor hőse élet és halál mezsgyéjén járva emberi sorsok változatos galériáját festi meg. Ezt a regényt újra fel kell fedezni! Mint ahogy Károlyi Amy és Weöres Sándor előhívta a feledés homályából Karay Ilona (1866–1881), az „elfelejtett pécsi csodagyerek”, „a kiskorú, tragikus pécsi madonna” költészetét, kiadva és értelmezve a korabeli kifejezés határait ostromló verseit.39 És sok még a leletmentő munka, a felfedezni való.

A város az évszázadok során mindig változik, éppen úgy, mint a készülő szöveg, amely íródás közben folyton alakul, törlések, betoldások, javítások révén formálódik. Erről tanúskodik Csorba Győző Egy eltűnt pécsi utcára című verse. Az egyik leghétköznapibb helyzettel, eseménnyel indul: a beszélő esti sétáját végzi:

Néhány gömböt kivájnak zöldessárgát

az estéből az utcalámpák

és általában

inkább csak félhomály van

így hát rövid sétám végezteig

az újabb gyászszertartás hibátlanul megeshetik

 

De ho­gyan ke­rül a szok­vá­nyos cse­lek­vést pró­zai sza­vak­kal fel­idé­ző szö­veg­be vá­rat­la­nul az oda nem il­lő­nek lát­szó, most még túl­sá­go­san ün­ne­pé­lyes­nek ha­tó gyász­szer­tar­tás szó? És egy­ál­ta­lán, mi­fé­le gyász­ese­mény­re ke­rül­het sor, méghoz­zá hi­bát­lan mó­don az es­ti fél­ho­mály­ban? Rög­tön meg­tud­juk: a sé­tá­ló vá­rat­la­nul szem­be­sül egy vá­ros­rész át­ala­ku­lá­sá­nak lát­vá­nyá­val:

 

 In­nen csú­szott a Majláth ut­ca

 a Zsolnay-ház dí­sze-puc­ca

 mel­lett po­ros

 úttestel és ko­ros

 há­zak­kal a Sik­ló­si út­ra át

 most üt­he­tem nyo­mát

 elő­ke­lő új­don la­kó­te­lep

 csil­lám­lik tet­sze­leg

 he­lyén

 A ré­gi ké­pet kép­zelt lá­di­kóm

 szent vac­kai kö­zé ha­jít­ha­tom

 is­mét sze­gé­nyebb-lett vá­ros-sze­gé­nye én

 

A szent vac­kai ki­fe­je­zés­ben a jel­ző és a jel­zett szó el­len­té­te a szem­lé­let dif­fe­ren­ci­ált­sá­gá­ra utal: a hi­ány­zó ut­ca be­cses em­lé­ke a tör­vény­sze­rű, bár a be­szé­lő szá­má­ra vesz­te­sé­get je­len­tő át­ala­ku­lás szük­sé­ges­sé­gé­nek be­lá­tá­sá­val tár­sul. A sze­gény szó két­sze­ri, tár­gyi­as és szub­jek­tív elő­for­du­lá­sa, az is­mét ha­tá­ro­zó­val nyo­ma­té­ko­sít­va, még­is a hi­ányt, a meg­fosz­tó­dás ér­zé­sét erősíti. Most már be­lát­juk: itt va­ló­ban gyász­szer­tar­tás zaj­lik. In­nen kezd­ve az „alul­sti­li­zált”, pró­zai szö­veg­ben, a tu­do­má­sul vé­tel, a be­lá­tás hét­köz­na­pi­as szó­la­má­ban fáj­dal­mas fel­han­got, szo­mo­rú rez­gést ér­zé­ke­lünk:

 

                                                Hát bi­zony nincs me­se

                                                ezen nem for­dít sen­ki se

                                                időn­ként kel­le­nek

                                                ef­fé­le rend­csi­ná­ló sze­líd ma­nő­ve­rek

 

Ahogy ko­ráb­ban a gyás­­szal kap­cso­la­tos ki­fe­je­zés le­pett meg ben­nün­ket, most a sze­líd szón kell el­töp­ren­ge­nünk. Hi­szen meg­halt va­la­mi, el­tűnt egy ut­ca! Iró­nia? Be­lá­tás? Ez van és nincs me­se? A be­szé­lő to­vább megy. A mo­dern kor vá­ros­ka­pu­ja, az ál­lo­más fe­lé:

 

                                                S jó hogy az ál­lo­más­ra tar­tok:

                                                sűrülnek az ide­gen ar­cok

                                                én is kön­­nyeb­ben te­me­tek

                                                ha köz­tük lehetek.40

 

Akik meg­ér­kez­nek, az ide­ge­nek, akik kö­zött, szá­muk­ra, per­sze, a köl­tő is ide­gen­né vá­lik, mert nem tud­nak a vesz­te­ség­ről. Ők csak az újat fog­ják lát­ni, ahogy mi is, ha ar­ra já­runk. De hol van a Majláth ut­ca? Ab­ban a bi­zo­nyos „kép­zelt lá­di­kó”-ban. És eb­ben a vers­ben, amely úgy is funk­ci­o­nál, mint egy em­lék­táb­la. És most jö­vünk rá, a szö­veg vé­gé­hez ér­ve: a te­me­tés ese­mé­nyé­vel szü­le­tett is va­la­mi. Ez a vers, amely to­vább ír­ta a Pécs ne­vű szö­ve­get.

A kul­tú­ra te­rü­le­tén épít­kez­ni csak a ha­gyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­vel, de azok fo­lya­ma­tos új­ra­gon­do­lá­sá­val le­het. Ezért vél­het­jük jel­ké­pes­nek a Kantate le­írá­sát az át­épí­tés alatt ál­ló szé­kes­egy­ház­ról. Ezt a mű­vet idéz­tük ta­nul­má­nyunk ele­jén, zár­juk is ve­le gon­do­la­ta­in­kat: „sű­rűn, fan­tasz­ti­ku­san ös­­sze­rótt épü­let­áll­vá­nyok kö­zé rejt­ve, ne­mes, elő­ke­lő for­mái csak el­mo­só­dó szi­lu­et­tek­ben raj­zo­lód­tak át a desz­ka­há­ló mö­gül, mint sű­rű fe­hér fá­tyol alatt szép as­­szo­nyi arc kontúrjai.”41 Aleida Assmann azt ír­ja: „A hely mind­az, amit ró­la tu­dunk, ami­vel összekapcsoljuk.”42 En­nél­fog­va tu­dá­sunk gya­ra­pí­tó­ja le­het mind­az, amit pé­csi iro­da­lom­nak ne­ve­zünk.

 

-----

 

1     Nagy Im­re: A ma­gyar Athén. Pécs iro­dal­mi mű­velt­sé­ge 1009-től 1780-ig. Kü­lön­le­nyo­mat a Pé­csi Szem­le 2007–2009. év­fo­lya­ma­i­nak szá­ma­i­ból. Pécs 2010.

2     Várkonyi Nán­dor: Ma­gyar Du­nán­túl. Táj és nép. Tu­rul Ki­adás, Bp. 1944. 78-79.

3     Bertók László: Februári kés. Magvető Kiadó, Bp. 2000. 59.

4     Jürgen Habermas: A tár­sa­dal­mi nyil­vá­nos­ság szer­ke­zet­vál­to­zá­sa. Vizs­gá­ló­dás a pol­gá­ri tár­sa­da­lom egy ka­te­gó­ri­á­já­val kap­cso­lat­ban. Ford. Endreffy Zol­tán. Századvég–Gondolat, Bp. 1993.

5     Ágos­ton Zol­tán: Al­kony, le­be­gés (Wolfgang Schivelbusch: Írás­tu­dók al­ko­nya. A frank­fur­ti ér­tel­mi­ség a hú­szas évek­ben). Je­len­kor 1994. 12. 1117-1120.

6     Po­hán­ka Éva: A pé­csi püs­pö­ki könyv­tár kul­tú­ra­köz­ve­tí­tő sze­re­pe (1774–1950). PhD dis­­szer­tá­ció. Pécs, 2011. Kéz­irat.

7     Surányi Mik­lós el­nö­ki meg­nyi­tó­ja a Janus Pan­no­ni­us Tár­sa­ság 1933. feb­ru­ár 3-án tar­tott el­ső ren­des köz­gyű­lé­sén, Pécs, 1933., il­let­ve az 1933. ok­tó­ber 21-i fel­ol­va­só ülé­sen el­mon­dott sza­vai az ülés jegy­ző­köny­ve sze­rint.

8     Petrovich Ede: Janus Pan­no­ni­us Péc­­csel kap­cso­la­tos ver­sei. Je­len­kor 1974. 4. 369-377.

9     Surányi Mik­lós: Kantate. Singer és Wolfner Iro­dal­mi In­té­zet, Bp. 1936.

10    Nagy Im­re: Koczián Sán­dor, Karay Ilo­na és a Len­kei fi­vé­rek. Pé­csi Szem­le 2011. ta­vasz 42-60. I. h. 49.

11    Pé­csi Nap­ló 1925. dec. 25. 4.

12    Thienemann Ti­va­dar: Iro­da­lom­tör­té­ne­ti alap­fo­gal­mak. Danubia Könyv­ki­adó, Pécs, 1931.

13    Tüs­kés Ti­bor: Pan­nó­ni­ai vál­to­za­tok. Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, Bp. 1977. 97.

14    Tüs­kés Ti­bor: „Pé­csett pub­li­kál­tam a leg­töb­bet” Mé­szöly Mik­lós és a pé­csi iro­dal­mi fo­lyó­irat­ok = Uő: Az ab­lak­mo­só és a töb­bi­ek. Ta­nul­má­nyok, es­­szék, do­ku­men­tu­mok Mé­szöly Mik­lós­ról. Pro Pannonia Ki­adói Ala­pít­vány, Pécs, 2010. 7-30.

15    Bécsy Ta­más: Ka­lan­dok a drá­má­val. Ma­gyar drá­mák 1945–1989. Ba­las­si Ki­adó, Bp. 1996. 77.

16    Vigilia 1968. 7. 488.

17    Tüs­kés Ti­bor 1977. 84.

18    Csor­ba Győ­ző: Val­lo­má­sok, in­ter­júk, nyi­lat­ko­za­tok. S. a . r. Tüs­kés Ti­bor. Pro Pannonia Ki­adói Ala­pít­vány, Pécs, 2001. 293.

19    Kor­társ 1982. 10. 1600.

20    Földényi F. Lász­ló: Ru­bin Szi­lárd és akik­nek nem kell. Élet és Iro­da­lom 2009. au­gusz­tus 14.

21    Kor­társ 1980. 6. 932-933.

22    Bagi Zsolt: Mi, fi­lo­ló­gu­sok, a vá­ro­sunk és la­kói. Hor­váth Vik­tor: Tö­rök Tü­kör. Je­len­kor 2010. 4. 469-473. I. h. 471.

23    Makay Ida: So­ka­so­dó ár­nyak. Vá­lo­ga­tott és új ver­sek (1992–2002). Pro Pannonia Ki­adói Ala­pít­vány, 2003. 23.

24    A Csend ut­ca c. vers a ha­son­ló cí­mű kö­tet­ben ré­sze Az ut­cák kör­be­ölel­nek cí­mű rö­vid cik­lus­nak. Lásd: Mé­hes Kár­oly: Csend ut­ca. Je­len­kor Ki­adó, Pécs, 1993. i. h. 38.

25    Uő: A má­sik táj. Pro Pannonia Ki­adói Ala­pít­vány, Pécs, 2000. I. h. 6.

26    Csor­dás Gá­bor: ja­ví­tá­sok ron­tá­sok ver­sek [sic!] 1982–2002. Noran Könyv­ki­adó, Bp. 2002. I. h. 8.

27    Meliorisz Bé­la: Föld és föld kö­zött. Je­len­kor Ki­adó, Pécs, 2006. I. h. 64.

28    Sza­kács Esz­ter: Víz­re írt. Vá­lo­ga­tott ver­sek 1987–2006. Je­len­kor Ki­adó, Pécs, 2009. I. h. 62.

29    Margócsy Ist­ván: „Na­gyon ko­moly já­té­kok”. Ta­nul­má­nyok, kri­ti­kák. Pes­ti Sza­lon, Bp. 1966. 143.

30    Par­ti Nagy La­jos: Gra­fit­nesz. Ver­sek. Mag­ve­tő Ki­adó, 2003. 32.

31    Ma­gyar Lett­re International 1992. ősz. 58-61. Ez­zel kap­cso­lat­ban lásd Or­bán Jo­lán: A vá­ros mint em­lé­ke­zet és ígé­ret – Prá­ga, Pá­rizs, New York. = Te­rek és szö­ve­gek. Újabb pers­pek­tí­vák a vá­ros­ku­ta­tás­ban. Szerk.: N. Kovács Tí­mea, Böhm Gá­bor, Mes­ter Ti­bor. Ki­já­rat Ki­adó, Bp. 2005. 47-53.

32    Ju. M. Lotman: Pétervár szim­bo­li­ká­ja és a vá­ros sze­mi­o­ti­ká­já­nak prob­lé­mái. = Tör­té­ne­lem és mí­tosz. Szent­pé­ter­vár 300 éve. Szerk.: Nagy Ist­ván. Ar­gu­men­tum, Bp. 2003. 131-143.

33    Surányi Mik­lós 1936. 19.

34    Csor­ba Győ­ző: Ocsú­dó évek. Ön­élet­raj­zi köl­te­mény. 1953–1954. = Cs. Gy.: A lé­lek év­sza­kai. Vá­lo­ga­tott ver­sek. Mag­ve­tő Könyv­ki­adó, Bp. 1970. 108.

35    Ba­bits Mi­hály: Timár Vir­gil fia. Athenaeum, Bp. é. n. 17.

36    Ko­lozs­vá­ri Grandpierre Emil: Teg­nap. Ré­vai, Bp. 1942. 217.    

37    Mé­szöly Mik­lós: Mert Pécs va­ló­ban urbs volt. Je­len­kor 1997. 6. 561-564.

38    Weöres Sán­dor: Pé­csi imp­ro­vi­zá­ci­ók (A vá­ros – Sze­der­ké­nyi Er­vin­nek). = Pécs. Köl­tők a vá­ros­ról. Szerk.: Sze­der­ké­nyi Er­vin. Ki­ad­ja Pécs me­gyei vá­ros Ta­ná­csa, Pécs, 1975. 150-151.

39             Weöres Sán­dor: Egy el­fe­lej­tett pé­csi cso­da­gye­rek. Je­len­kor 1975. 2. 106-110., Kár­olyi Amy: „Szí­vem na­gyon for­ró kezd lenni…” (Karay Ilo­na írá­sai). Je­len­kor 1976. 7-8. 735-745.

40    A vers elő­ször a Kor­társ­ban je­lent meg: 1972. 1. 63.

41    Surányi Mik­lós 1936. 37.

42    Aleida Asmann: Erinnerungsräume: Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses.
Mün­chen, 1999. 330. Idé­zi Ber­ta Er­zsé­bet: A Ma­ra­dan­dó­ság vá­ro­sá­tól New Deb­re­ce­nig. = Te­rek és szö­ve­gek 98.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs