Ahol a sötétség húzza meg a kötelet

Thomas Bernhardról

Sebald, Winfried Georg  fordította: Györffy Miklós, tanulmány, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 735. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Omnes morimur. Mindenkinek meg kell halnia.

Aki nem akarja elhinni, kérdezze meg a bécsieket Ausztriában.

Abraham a Santa Clara

Merk’s Wien

 

Azok a minden szabály ellen vétő, valósággal blaszfémikus megnyilatkozások, amelyekre Bernhard alakjai és Bernhard maga ragadtatják magukat minduntalan történelemről és politikáról szólván, irritáló módon nem felelnek meg sem az elkötelezett kritika eszményképének, sem a művészi szenvtelenség valamiféle képzetének. Ezért a Bernhardra oly jellemző, minden társadalmi és politikai jelenségre egyaránt vonatkozó általános denunciáció elsőre egyszerűen botrányosnak tűnik, és eltökélt konzervatívok és progresszívok egyformán felháborodással reagálnak rá. A lehetséges összes politikai felfogás kontinuumához mérve Bernhard becsmérlő kijelentéseit leginkább egy ebbe a spektrumba besorolhatatlan eretnekség státuszával ruházhatjuk fel, amely megrögzötten állandó antipolitikai és antiszociális indulatként nyilvánul meg, és azokra a komor tapasztalatokra vezethető vissza, amelyekre a szerző a család törékeny társadalmi intézményével és nagy általánosságban a társadalom rendelkezési hatalmával kapcsolatban már nagyon korán szert tett. Bernhard önéletrajzi írásai meggyőzően dokumentálják, hogyan alakult ki benne mindinkább az autoritástól és a hatalomtól való irtózás, miként gyűlölte meg „a csak emberpusztításra alkalmas polgári társadalomapparátus szabályait”.1 Peter Handke, akinek éducation sentimentale-ja ezen a ponton a Bernhardéval analóg, politikai szolipszizmusának eredetét szintén a korai gyermekkor tapasztalataiban lokalizálja. „Emlékezetem kezdetei óta”, olvasható a Koponyatető fedezékében című szövegben, „undorodom a hatalomtól, és ebben az undorban nincs semmi morális, ez az undor kreatúrai, minden egyes testsejt tulajdonsága.”2 Handke a továbbiakban arról beszél, hogy képtelen bármiféle politikai létezésre, amit az eleinte merőben érzelmi averzió idézett elő benne.

E kóroktan alapján Bernhard antipolitikai indulata úgy érthető, mint valamiféle alkati gyengeség, amelyet később valószínűleg még megerősített az, hogy a politikai létezésre való alkalmatlanságnak Ausztriában köztudott módon régi hagyománya van. Akuttá legkésőbb akkor vált ez az alkati színezet, amikor a Német-Római Szent Birodalom ritualizált hatalmi viszonyai kóma-stádiumba léptek, „és a kultúra köve alatt megjelent a hemzsegő borzalom”.3 Hofmannsthal, Karl Kraus és Franz Kafka művei azok az instanciák, amelyek a hatalom széthullása okozta undor félig-meddig reflektált érzéseit tanúsíthatják. A kastély hivatalnokainak visszataszító szokásai, merőben absztrakt hatalmuk, amely parazita módon a falusi lakosság konkrét tehetetlenségéből táplálkozik, az obszcén új rezsim, amely a Per-regényben a halálra ítélt jogrend hullájából kúszik elő, a ketrec, amelyben Zsigmond herceg egy lócsonttal csapja agyon a férget, Karl Kraus hadjárata a patriarkális erkölcsi kódex által fedezett disznóságok ellen, mindez azt mutatja, hogy a művészi érzékenység a 20. század elején az uralkodást és a szennyet mennyire komplementer viszonyoknak tekintette.4 Közös a nevezett szerzőkben az a mélységes szkepszis is, amelyet az ő idejükben kifejlődő szocializmus receptjeivel szemben tanúsítottak. Hofmannsthal és Kafka legalábbis a hatalom birtokosait ugyanúgy megváltásra szorulóknak tartották, mint az elnyomottakat, és egyfelől az erőszaknak, rendnek, formának, konzervativizmusnak, másfelől a tehetetlenség, a dezintegráció és a potenciális lázadás szimbiotikus összefonódásának éppen ehhez a modelljéhez csatlakozik később Thomas Bernhard is.

Az 1967-ben megjelent Megzavarodás című szöveg, különösen a hercegről és a Saurau-uradalomról szóló fejezet, extenzív példát nyújt erre. Száz oldalnál is jócskán hosszabb paranoiás monológja folyamán a herceg utal arra, „hogy az apjától átvett birtokot mindössze harminc év alatt képes volt több mint megkétszerezni”, mégpedig „minden híreszteléssel szemben… Európa egész politikai fejlődésével, az egész világfejlődéssel szemben”.5 A feudális rendszer, amelyet ily módon „irdatlan mező- és erdőgazdasági anakronizmussá”6 terjesztett ki, most a fejében elhatalmasodó paranoiás vízió alapján az összeomlás határán áll. Ő maga tudja, hogy „agyamban egy csodálatos rendből egyszerre iszonyatos káosz lett, egy iszonyatos, fülsiketítő káosz”.7 A szöveg ismételten azt sugallja, hogy a herceg előrehaladó paralízise abból az ellentmondásból ered, amely a lehető legjobban elrendezett feudális világ például Stifterre jellemző elképzelése és az óriási ingatlanok akkumulációjából származó merő hatalombirtoklás között mutatkozik. A herceg azt a lappangó kívánságát, hogy a hochgobernitz-i uradalom likvidálásával megszabaduljon attól a felelősségtől, amelyet élete művéért és a rá súlyos teherként nehezedő hatalomért is visel, „az Angliában hallgatva tanuló fiának”8 az alakjába vetíti. „De a fiam”, mondja, „amint kézbe veszi, meg fogja semmisíteni Hochgobernitzot”.9 A továbbiakban szó szerint rekapitulálja azt a terjedelmes dokumentumot, amelyben a fiú beszámol az atyai birtok megsemmisítéséről. A herceg ezt a dokumentumot, amely egy eljövendő időpontban, nyolc hónappal saját öngyilkossága után fogalmazódik meg, egy álmában vizionálja, de úgy hivatkozik rá, mint félelmei objektivitásának kvázi történeti bizonyítékára.

A dokumentumból kiderül, hogy a fiú a polgári és proletár forradalmak kérdéseivel foglalkozik, kiváltképp a humanitás és terror konfliktusával. Olvasmányai közé tartoznak Schumpeter, Luxemburg, Morus, Zetkin, Kautsky, Babeuf és Turati. Mindennemű erőszaktól való mélységes undorában és hangsúlyozott politikai aggályoskodásában az a gondolat foglalkoztatja, hogy az uralommentes élet anarchisztikus reményét vértelen úton valósítja meg a gyakorlatban,10 hogy ily módon legalább egy olyan korlátozott térséget teremtsen, ahol egyáltalán nem létezik többé hatalom. „Ezt az egész óriási apai gazdaságot”, írja a fiú, „én mindinkább egy végtelenségig duzzadó tévedésnek éreztem“.11 Következésképpen az örökség átvételekor elhatározza, hogy háromezer nyolcszáznegyven hektárt egyszerűen parlagon hagy. „Ameddig én létezem” írja, „ezeken a… földjeimen többé semmi nem fog történni, ami hasznos akar lenni.” „Semmi, semmi”, kommentálja felháborodásában a herceg, „semmi, semmi.”12

Mármost, mint jeleztük, szó sincs róla, hogy a végletesen konzervatív hercegtől, aki mindent kommunistának tart, ami a vára alatt található, teljesen idegen lenne fiának destruktív ösztöne. Ellenkezőleg, az belőle magából származik, egybeesik saját feudális anti-etatizmusával, amely küzd mindennemű állami beavatkozás ellen, mert azt végeredményben romboló hatásúnak, katasztrofálisnak tartja. A fiú anarchizmusa, mint a herceg jól sejti, csupán újabb történeti variánsa saját, a politikai fejlődés által rég túlhaladott beállítottságának. A szöveg végletes iróniája az olvasónak abból a felismeréséből származik, hogy még az az alternatíva is, amelyet a fiú az apa hipertrófiás gazdálkodási mániájával szegez szembe, éppenséggel a múlt egy lehetőségét jelképezi. Ebből az következik, hogy minden politikai tervünk, a legradikálisabbak is, szükségképp későn jön. Az anarchizmus klasszikusai, Bakunyin és Kropotkin, akikre Bernhard szövegei gyakran utalnak, nem olyan politikai magatartás mellett érvelnek, amely a jelen feltételei közt alkalmazható lenne; inkább olyan világképet képviselnek, amely ugyanolyan utópikus, mint az ordo pulcher horlogium dei elképzelése. Így az apa és fia egyek mindenkori eszményeik irrealitásában. Az apa önfeláldozása után fia vissza fog térni az atyai birodalomba, hogy beteljesítse a művet azáltal, hogy megsemmisíti. Ha a szentháromság sémája szerint az apa nem azonos a fiúval, a fiú pedig nem azonos az apával, akkor bernhardi együttállásukat gnosztikus értelemben az apáról a fiúra örökített bűn adja. „Látom a fiamat is, igen, távollévő fiamat is, kedves doktor!, valamennyiüket együttvéve rajtam keresztül látom, és egy irdatlan együttállásnak, egy, lehet, hogy egyáltalán a szörnyűségnek ébredek tudatára: az apa én vagyok!”13

Az ebben a vallomásban alakot öltő gnosztikus vízió a világ fokozatos elsötétedéséhez vezet. Strauch, a festő kijelentése a Fagyban: „A világ a fény lépcsőzetes leépülése”,14 minden gnosztikus filozófia magva. Ez a világkép ugyanúgy tagadja az üdvtörténetet, mint a szekularizált időbeliséget. E gondolkodásmód kilátásai szerint az igazság keresése eleve kétségbeejtő aktus. A kutya kutatásairól szóló Kafka-elbeszélés a parabolája
ennek. Ahogy Kafka kutyája, úgy a Saurau-apa és fia, valamint Bernhard, a szentlélek látják „életünk alapjait”, sejtik mélyét, látják „a munkásokat építés közben, sötét tevékenységük közepette”, és mégis azt várják, mint amaz, hogy kérdéseikre „mindezt befejezzék, szétrombolják, otthagyják”.15 Ebben a perspektívában eltűnik a különbség az ultrareakciós feudalizmus és a szocialista-anarchisztikus szabadságkísérlet között, ezért aztán a Bernhard politikai álláspontjára vonatkozó kérdést is csak nagyon feltételesen lehet feltenni és megválaszolni.

Az osztrák irodalmi hagyomány példáján fel lehetne mutatni, hogy a kultúra radikális kritikája hajlamos elmúlt korok idealizáló elképzelésében vagy akár valamiféle szabad természet elképzelésében rezervátumot létrehozni emóciói számára. Bernhard kultúrpesszimizmusa, amely mint a Kafkáé, egyaránt vonatkozik a feudális, polgári, szocialista és jelenkori állapotok egymásra rakódó rétegeire, nem utolsósorban azért tűnik olyan végletesnek, mert magának a természeti világnak az ijesztő következetességgel előrehaladó széthullási folyamata előtt fejlődik ki. A természethez való visszatérés vigasztaló reményének Bernhard sehol nem nyit teret műveiben, mert a természet humanizálásának mind Marxnál, mind Stifternél kifejtett eszméjét egy olyan korszak ideológiai korrelátumaként ismeri fel, amelyben a természet de facto már csak leghatékonyabb kizsákmányolásának aspektusában jelent meg. Az a természetfogalom, amelyet mindenekelőtt a 19. század irodalma kultivált, Bernhard számára fikció. Az erre vonatkozó kommentárt Moro ügyvéd mondja el az Ungenach című szövegben, amely szintén egy óriási hagyaték felszámolásával foglalkozik: „De hiszen az egész emberiség már időtlen idők óta tökéletes száműzetésben él, a legzseniálisabb, mert önmaga iránt a legkíméletlenebb módon kitessékelte, kiakolbólította magát a természetből… és az a természetfogalom, érti, amelyen még mindig azt értjük, mint valaha, és amelyet az emberek, akiket hallgatunk, az újságok, amelyeket felnyitunk, a könyvek, filozófiák stb. még mindig a legképtelenebb módon értenek és alkalmaznak és használnak, igazában egyáltalán nem is létezik már.”16

Az ideológiai természetfogalom bernhardi kritikája szerint a természet soha sem volt valami örvendetes intézmény, és az emberek csak azért tarthatták valamiféle paradicsomnak, mert a társadalom, Chamfort megállapítása szerint, a „malheurs de la nature”-höz még hozzátette a magáét. Valójában, és Bernhard szövegei ezt ábrázolják makacs kitartással, a természet még nagyobb őrültekháza, mint a társadalom. Ha már a társadalom sem tud megszabadulni a megemésztetlen időtől, az idő súlyától és az időhöz való kötöttségtől s ezáltal a bűn folyamatos halmozódásától,17 természetes, hogy a sokkal régebbi természet még kevésbé képes erre. Beteg a város, de a vidék ettől még nem egészséges, mint Rilke és nyomában mindenféle kétes művészek ámították még ezzel a közönséget; éppen vidéken esendő az élet, „különösen itt morbid minden”, mondja Strauch, a festő. „Elzüllött a vidék, lecsúszott, sokkal mélyebbre csúszott, mint a város!”18 Vidéken világosan megmutatkozik a természet „szisztematikus elhalása”,19 kannibalizmusa, a feltartóztathatatlanul terjedő rothadása és bomlása, amelyről Bernhard állandóan beszél. Ennek a fejlődésnek az iránypontján megjelenik az entrópia, a végső állapot, amelyben sem forma, sem hierarchia, sem másfajta differenciálás nincs többé, ahol a természeti élet jelenségei egyenértékűvé válnak visszafordíthatatlan degradációjuk beteljesedésében. A Megzavarodás című könyvben a Fochler-malomban uralkodó irtózatos állapotok leírása ezt a vigasztalan világképet tartalmazza. A bányászatot és kohászatot tanuló diáknak az elbeszélése szerint apja, az orvos:

„… nehézkes, hatvanéves férfiként jellemezte a molnárt, aki a bőre alatt rohad, örökké egy öreg díványon hever, járni már nem tud, feleségének, akinek a szájszaga tüdőlebenyeinek gyorsan előrehaladó bomlási folyamatára utal, vizenyős a lába. Kettejük közt egy öreg, kövér farkaskutya járkál ide-oda, egyik díványtól a másikig és vissza. Ha nem volna minden szobában friss alma felhalmozva, nem lehetne kibírni a két öregember meg a farkaskutya szagát. A malomtulajdonos jobb lába gyorsabban rohad, mint a bal, már nem fog lábra állni… A molnárné csak egészen rövid ideig tud lábra állni, így mindketten szinte állandóan a közös szobájukban fekszenek egymással szemben, és a kutyájukkal foglalkoznak. Az, mert soha nem jár ki a szobából, zavarodottságában veszélyes.”20

Azokra az undorító kísérőjelenségekre, amelyekkel a felbomló természeti rendszer hőhalála jár együtt, Bernhard gondolkodó főhősei úgy reagálnak, hogy az összehúzódásban, a katalepsziában, s végül a rigor mortisban keresik a kiutat. Strauch, a festő fagyhalála ezt a szabadulási kísérletet jelképezi. A romantika komor természetfilozófiájával összhangban a megszilárdulás és a kővé válás jelenik meg itt a megváltás egyedüli lehetőségeként.

A megváltást azonban megelőzi a szellemi hiperaktivitás, a szakadatlan kérdezés, találgatás, kritizálás, járkálás és szónokolás, ami könnyedén behelyettesíthető az írói szubjektumnak azzal a kísérletével, hogy a gondolatok fáradhatatlan űzésében találjon végeredményben nyugalmat és választ. Ez a szellemi felfokozottság állandóan a paralízis határán jár. Ami ebben az állapotban, „a szellem egyre inkább filozofikus, filozofisztikus elmagányosodásában, amelyben”, mint Saurau herceg magyarázza, „állandóan mindennek tudatában vagyunk, miáltal az agy mint olyan már nem is létezik”,21 megvilágosodik, az közelítheti meg leginkább Bernhard igazság-fogalmát. Míg él az ember, persze utolérhetetlen az igazság-fogalom. A hallásról szóló tudományos tanulmányt, amelyet Konrad, a mészégető szinte tökéletes elszigeteltségében próbál meg leírni, még ezen a végletes helyen sem lehet a puszta koncepcióján túl a megvalósítás felé közelíteni. Túlságosan sok minden töri meg az abszolút csendet, amely az igazi hallás tanulmányozásának egyedüli feltétele lenne. Egyébként az érzékenység fokozásának ára az artikuláció egyre növekvő nehézsége. Ahogy Kaspar Hauserről hírlett, hogy a sötétben színeket tudott megkülönböztetni és nagy távolságból is képes volt meghallani a fa korhadását, úgy hallja Konrad, még ha a szem nem észlel is semmilyen mozgást a víz felszínén, „a víz felszínének rezdüléseit, vagy: a rezdüléseket a víz mélyén, a vízmélyi rezdülések zaját”.22 Ennek a tudománynak a gyakorlása természetesen a misztika világába vezet, és hogy Bernhard ezt nem vallja meg, ez a legkevésbé sem művének érdeme. Mint Konrad, ő is kitart mindvégig a feladat mellett, hogy tanulmányát befejezze, soha nem nyit utat a metafizikának. Ez, mint Konradot, őt is már az abszolút őrültség, sőt a téboly gyanújába és rossz hírébe keverte. Konrad történetének elbeszélője arról számol be, hogy Konrad állítólag ezt mondta: „Persze mi sem volna könnyebb, mint egyszerűen csakugyan megőrülni, de a tanulmány nekem fontosabb, mint az őrület.”23

A racionalitás erőltetett fenntartása az őrület csábításaival szemben – ez jellemző annak a szellemi és alkotói beállítódásnak a szerkezetére, mely Bernhard művét szatíraként határozza meg. Azt az érzést, hogy alapjában véve minden nevetséges, amit épp Bernhard legkomorabb passzusai sugallnak az olvasónak, a világ őrültsége és az ész követelményei közti feszültség okozza. Ennek megfelelően az olvasható a Megzavarodásban, hogy „az emberekben lakozó komikus vagy vidám mozzanat kínjukban tűnik elő a legszemléletesebben”.24 Míg azonban az olvasó a számára prezentált anyag alapján nem képes nevetésben felszabadulni, a mű kulisszái mögött annál harsányabb ez a nevetés. Ott ugyanis a szerző, mint a mesebeli manó, a maga kedvére adja elő táncát, Benjamin Karl Krausról szóló esszéjének ismert analógiája szerint, azt állítván róla, hogy mint a démoni törpe, sohasem bír lenyugodni, mert kénytelen excentrikus reflexióval szakadatlanul ébren tartani a forrongását.25

A szatirikus temperamentum folyamatos egzaltáltsága, amelyből Bernhard is meríti energiáit, annak a ténynek a következménye, hogy az etikai szigor és a rombolás élvezete az ész szabályai szerint nem hozható közös nevezőre. A társadalmi és természeti élet legtébolyultabb aspektusainak szenvedélyes átélésében a szatirikus ezért minduntalan megújítja az averziói tárgyához való kötődést, ami a double bind klasszikus szituációja, miként ez minden úgynevezett elmebetegség kóroktanából ismerős.26 Ez az összefüggés nemritkán abba a gyanúba keveri a szatirikust, hogy kétes szimbiózisban él az általa gyalázott állapotokkal. Ez a feltevés ugyanúgy alkalmazható Swiftre, Quevedóra és Gogolra, mint a szatirikus hagyomány osztrák exponenseire Heinrich von Melktől, Paracelsustól, Abraham a Santa Clarától Nestroyig, Krausig és Canettiig. Az ubi cadaver ibi acquilae mondás minden szatirikus kritika stigmája, misztériuma pedig Benjamin szerint „az ellenfél elfogyasztásában rejlik”. „A szatirikus”, írja Benjamin, „az az alak, amelyben a civilizáció az emberevőt elfogadja. S ezért aztán a szatirikus nem minden kegyelet nélkül emlékezik vissza saját eredetére, s így vált alapindítványainak díszdarabjává az emberevés javallata.”27 Aligha vitatható, hogy Bernhard, aki nyelvének maró eszköztárával a leggusztustalanabb étkeket szolgálja fel, az itt célbavett típushoz sorolható. Az a morális dilemma, amellyel az effajta szerzőknek gyűlik meg a bajuk, Karl Kraus skrupulusaiban fejeződött ki, aki végül is azt a kérdést tette föl magának, hogy a kor borzalma nem csupán „véres őrületének” visszhangja-e.28 Bernhard hajlik arra, hogy megváltását ne annyira bűnrészességének megvallásában, hanem inkább olyan nevetésben keresse, amely a világgal és önmagával egyaránt a bolondját járatja. Sok minden szól amellett, hogy ez a tendencia egyre inkább explicitté válik munkásságában. Ennek illusztrálására hadd álljon itt A hangimitátorból a „Csalódott angolok” című szöveg.

„Több angol, aki bedőlt egy kelet-tiroli hegyi vezetőnek és felmászott vele a Három Csúcsokra, a három csúcs legmagasabbikát elérve olyan csalódást érzett a természet e helyről nyújtott látványán, hogy a vezetőt, akinek három gyermeke és – ahogy mondják – egy süket felesége volt, a csúcson azon nyomban agyonverte. Ám amint tudatára ébredtek, mit is tettek valójában, egymás után vetették a mélybe magukat. Ennek kapcsán egy birminghami újság azt írta, hogy Birmingham elveszítette legkiválóbb újságíróját, legrendkívülibb bankigazgatóját és legderekabb temetkezési vállalkozóját.”29

Ami ebben az epizódban lejátszódik, ellentmond minden elfogadott normának, és egy feje tetejére állított világra vall, egy „ízig-vérig karneváli rendszerre”,30 mint a Megzavarodásban olvasható. Mihail Bahtyin briliáns esszéje a karneválról és az irodalom karnevalizálódásáról kimutatja, hogy a karneváli állapotot, amely a középkor idején a nagyvárosokban a naptári év jó egyharmadában többé-kevésbé legalizálva volt, a polgári korszak folyamán a háttérbe szorította a homogén kultúra eszméje azáltal, hogy szublimálta a nevetésnek a humorban, az iróniában és a nevetés más formáiban megnyilvánuló antinómikus funkcióját.31

A bernhardi szatíra egyöntetű feketesége e fejlődés végpontján áll. A benne morajló nevetés kórosan hangtalan, és mint Kafka A családapa gondja című elbeszélésében az Odradek nevű absztrakt teremtményé, „ez a nevetés nem olyan, mintha tüdőből jönne”.32 Az a szükséglet tehát, hogy a nevetésben mintegy szabad teret teremtsen magának az ember, ily módon a szerző, illetve az olvasó merő magánügye lett. A döntő kérdés alighanem az, hogy ez a kompenzációs öröm, amelyet a világ szörnyűségeiben lel az ember, hát még annak elfojtása, nem maguk utalnak-e még inkább, mint a negatív jelenségek, a természeti és társadalmi evolúció veszteséges háztartására. Ebből az álláspontból kiindulva érvel a szatirikus képzelettel szemben az a kritikai leszámolás is, amelyre George Orwell tett kísérletet Swift példáján, akinek egyetlen célja Orwell szerint az, hogy emlékeztesse az embert, „that he is weak and ridiculous, and above all that he stinks”.33 Bernhard, akinek világképe csaknem teljesen egybevág Swiftével, egy interjúban, amelyet André Müller készített vele, arra a kérdésre, hogy meg tudja-e magyarázni, miért olyan ellenszenvesek számára a gyermekes családok, és hogy csakugyan mondta-e, hogy minden anyának le kell vágni a fülét, ezt az informatív választ adta:

„Azért mondtam ezt, mert tévednek az emberek, mikor azt hiszik, hogy gyermekeket hoznak világra. Ez tiszta badarság. Hiszen felnőttjeik lesznek, nem gyerekeik. Izzadó, undorító, lógó hasú vendéglőst vagy tömeggyilkost szülnek, azt hordják ki, nem gyerekeket. Azt mondják az emberek, születik egy prücsköm, de valójában egy 80 éves embert kapnak, akiből mindenütt nedvek csurognak, aki büdös és vak és sánta, és a köszvénytől már mozdulni se tud, azt hozzák világra. De nem látják ezt, hogy a természet továbbra is érvényesülhessen, és ez a nagy rakás szar folytatódhasson. De nekem végül is mindegy. Az én helyzetem nem lehet más, mint egy furi kis… még azt se mondanám, papagájé, mert az már túl nagyszerű lenne, hanem csak egy, épphogy csak mukkanni merő madárkáé. Az hallat valami kis hangot, aztán eltűnik és nincs többé. Nagy az erdő, nagy a sötétség is. Néha van benne egy ilyen kis csodabogár, amelyik nem fér a bőrébe. De több nem vagyok. Nem is kívánom, hogy több legyek.”34

A nagyzási mánia vádját, amellyel Bernhardot ismételten illették, hatálytalanítja az a kicsinyítő szerep, amelyet az utolsó mondatokban Bernhard önmagának tulajdonít. A paranoia szuggesztív erejének, amelyre mindenki fogékony, akinek, bármilyen okból is, ki kellett járnia az embergyűlölet iskoláját, Bernhard műve nem ad helyt. Amennyiben a politikai reakció végletes formái szinte rendszeresen paranoid struktúrákban csapódnak le, Bernhardnak a fenti önértelmezése érv lehet azokkal szemben is, akik, mint Orwell az idézett esszében, úgy vélik, hogy a szatirikus alkat a legsötétebb reakcióban találja meg politikai kifejeződését. Ez az ítélet nem mérlegeli azt a tényt, hogy míg a politikai reakciós már a jövőre vonatkozóan sző paranoiás terveket, a szatirikus a művészeti alkotásban még épp megmenekül a paranoiától. Hogy mármost a szatirikus végeredményben csakugyan megőrül-e, mint Swift, vagy továbbra is győzi erővel, hogy különleges tudományát fontosabbnak tartsa, mint az őrületet, valószínűleg kevésbé döntő, mint Orwell sok tekintetben taglalásra érdemes belátása: „that a world view which only just passes the rest of sanity is sufficient to produce a great work of art”.35

Györffy Miklós fordítása

 

---------

1 A pince. In: Önéletrajzi írások, Budapest, 2007, 263. o. Szijj Ferenc fordítása

2 Als das Wünschen noch geholfen hat (Amikor még segített a kívánás), Frankfurt, 1974, 74. o.

3 Theodor W. Adorno, Prismen, München 1963, 262. o.

4 vö. Christian Enzensberger, Größerer Versuch über den Schmutz (Nagyobb vázlat a szennyről), München, 1970.

5 Megzavarodás, Pozsony, 2006, 110. o. A Megzavarodásból vett idézeteket Adamik Lajos fordításában közöljük.

6 Uo.

7 Uo. 102. o.

8 Uo. 106. o.

9 Uo. 110. o.

10 lásd Benjamin megkülönböztetését véres és vértelen, emberi és isteni erőszak között: Az erőszak kritikájáról, in: Angelus Novus, Budapest, 1980, 25-56. o.

11 Megzavarodás, 115. o.

12 Uo. 113. o.

13 Uo. 107. o.

14 Fagy, Budapest, 1974. 305. o. Tandori Dezső fordítása

15 Egy kutya kutatásai. In: Elbeszélések, Budapest, 1973, 455. o. Tandori Dezső fordítása

16 Ungenach. In: Az erdőhatáron, Budapest, é. n. 102. o. Györffy Miklós fordítása

17 lásd Franz von Baader. Evolutionismus und Revolutionismus. In: Gesellschaftslehre, München, 1957, 216. o.

18 Fagy, 165. o.

19 Uo.

20 Megzavarodás, 59. o. (Bernhard kiemelései)

21 Uo. 109. o.

22 A mészégető, Budapest, 1979. 82. o. Tandori Dezső fordítása

23 Uo. 77. o.

24 Megzavarodás, 157. o.

25 Vö: Karl Kraus. In: Angelus Novus, Budapest, 1980, 658. o.

26 Vö: Winfried Kudszus, Literatur, Soziopathologie, Double Bind. In: Literatur und Schizophrenie, hg. von W. Kudszus, München 1977. 135. o.

27 Karl Kraus, 670. o.

28 Die letzten Tage der Menschheit (Az emberiség végnapjai), II. kötet, München 1964, 234. o.

29 A túlélő följegyzése, Budapest, é. n. 38. o. Erdélyi Z. János fordítása

30 Megzavarodás, 132. o.

31 In: Literatur und Karneval, München, 1969, 47 kk.

32 Egy családapa gondja. In: Elbeszélések, 201. o. Gáli József fordítása.

33 „hogy gyenge és nevetséges, és mindenekelőtt büdös”. Politics vs Literature: An Examination of Gulliver’s Travels. In: Inside the Whale and other Essays, Harmondsworth, 1974, 137. o.

34 Die Zeit, 27. sz., 1979. június 29.

35 „hogy egy olyan világkép, amely épp hogy csak kiállja az épelméjűség próbáját, elegendő nagy műalkotás létrehozásához”. Politics vs Literature… 142. o.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs