Nuit Parisienne

 

December lett, s a cigiről leszoktam.

Le? Még mit nem! A szín-dohányra át.

Párizs volt, kétezer-tíz, főszezonban;

néztük a Montmartre fény-sodronyzatát,

s az üzletsort; a Sacré Coeur-höz nyomban

föl is kaptattunk – ott kaptunk lakást,

kis tetőtérit (hány üres garzon van

parlagon – gondoltam –, nem érhet mást

ilyen szerencse), ott talált az advent;

kabátom gombját csak egy cérnaszál

tartotta, s tudtam már, vészhelyzet áll fent:

csoda, ha kibírja az éjszakát.

De belül meleg volt a pillanatban.

Az este kintfelejtett pillepaplan.

 

 

 

Restancia

 

Ismerjük már e körbetartozást:

benntartja még, bár rég letelt a hó

– erőlködik az ég szemlátomást,

mondják: hajnalra fagy is várható.

 

Egy szem nem sok, ma annyi sem pereg,

a szél vonul csak fénylőn, egymaga,

itt-ott egy tócsa tükre megremeg,

avar ropog nyomán, ha megy haza.

 

A kedvre mindez oly merőleges

– sötét teák, forró erőleves,

s máris mindent derűsebb színbe lát

 

az ember: hogy bár lóg neki e tél,

az első szem kárpótol mindenér,

ha épp lehull, s fölötte ível át.

 

 

Bédekker

 

Mint tájfotó egy zsebbe készített

bédekker hátlapján, oly mozdulatlan

e szürke, délelőtti bódulatban

a part, a sáros víz, s a félsziget.

 

Uszadék, kő: mind példanélküli

– csak most, csak itt –, egy eddig sosem látott,

nagy műgonddal rejtett, titkos világot

bontanak ki a töltés rézsűi.

 

Szemközt mohos, derékig vízben álló

fatörzsek, nád: a tájhoz írt ajánló,

mit elkerült a bősz turistahad,

 

egy pőre ág, egy hátára fordult hal

– s nem látszik még, hogy mit viszünk magunkkal,

s mi lesz, mi majd belőlünk itt ragad.

 

 

Az el nem indulás logisztikája

 

 

Úgy kell a reggelek zajos redőnye.

Szobám, amint aranyba burkolózik.

A lomha fény, hogy sarkait beszője,

Az asztaltól a fiókos komódig.

 

Úgy kell a gang, az udvar téglalapja.

A kovácsoltvas korlát görbe rácsa.

Úgy kell, amint a fal mentén haladva

Az omladó bérházat körbejárja.

 

A glett alatt a kábel. Hogyne kéne?

A szomszéd nő, ki csak álmában józan.

A frissen festett ajtófélfa kékje,

A sárga csekk a lépcsőfordulóban.

 

 

A porszemek parányi moccanása.

Úgy kell, hogy lent, a lift előtti térben

A több tucat tülekvő postaláda

Váll-lapja egytől-egyig összeérjen.

 

Úgy kell a talp az álmos járdakőre.

A halk remény, hogy: egyszer mégis, hátha.

Úgy kell az el-nem-indulás előre

Megtervezett, precíz logisztikája.

 

 

 

Tempo adagio

 

Szürkének látod, annyi árnyalat van

A hajlott hátú, füstös házfalakban.

A fák törzséről oltott mész pereg le

– Keress időt a bomló részletekre.

 

 

Figyeld a házat: ablakán roló,

Üres minden biciklitároló.

 

Egy asztal, szék, egy foltos kávéscsésze:

Még végül rászoksz a koránkelésre.

Új filmekre, melyekben nincs vér, nincs hús

– Felpörög, zúg s átáll a bioritmus.

 

Hitted volna? Gondolta a fene.

Nem untat már úgy a komolyzene.

 

Ma meglopták az őszt, s te rám gyanakszol

– Nevek peregnek ki a házfalakból.

Két csend között e megtorpant időben

Van mi fölött szemet hunyni bőven.

 

A házsoron nyújtózkodó padok.

Valahol tán kávét is kaphatok.