"Mit akar ez az egy ember?"

Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története

Olasz Sándor  recenzió, 2011, 54. évfolyam, 1. szám, 85. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Írói irodalomtörténet, amilyenre az utóbbi évtizedekben alig akad példa. Ha volt hasonló vállalkozás (mint Simon Istváné, A magyar irodalom), feledhető (el is felejtette mindenki). Határ Győző ugyan Irodalomtörténet címmel helyezte egymás mellé különböző időpontban született írásait, a műfaj kívánalmainak azonban ez a kötet nem tesz eleget. Grendel Lajosnak nem ez az első irodalomtörténeti munkája, A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája című kötetének komoly visszhangja volt. Az új könyv ötszáz oldalon tekinti át tárgyát; szintézist ad egy olyan időszakban, amikor a beláthatatlan könyvtermés és egyéb szemléleti aggályok miatt a kutatók jelentős része meghatározott időszak egy-egy aspektusával elégedik meg. Úgy tűnik, Lyotard nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságáról árulkodó gondolatai mélyre engedték gyökereiket. Igaz, eredetileg a nagy történetfilozófiai rendszerekre és világmagyarázatokra vonatkozott megállapítása, de sokan mindenféle történeti összegzésre, sőt alkotói módszerre kiterjesztették. Ismeretes Peter Novick kijelentése: „Az egész kevesebb, mint a részek összegzése”, „már nincsen egész, csak részek”. Mégis se szeri, se száma a szintéziseknek, s a kereslet is folyamatos irántuk. Viszonylag friss példa: Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története (2007). „Ma már csak olyan irodalomtörténetet lehet írni, ami nem irodalomtörténet…” – mondja Fried István. Majd így folytatja: „a hagyományosnak tekintett irodalomtörténetek fölött… eljárt az idő”, „a viszonylag hézagtalan akadémiai vállalkozások” korának vége. Dilemmák tehát akadnak bőven. Mindenesetre rendkívül imponáló, ahogy a szerző a gazdag „anyagban” tájékozódik, ahogy kompetensnek érzi magát.

„Mit akar ez az egy ember?” – tehetjük föl a kérdést Vas István egyik kötetének címével élve. Hiszen egy ilyen munka a dolog természeténél fogva rengeteg ismert tényt, értékelést stb. sodor magával. Pontosabban: ha nem ismétel, ha nem támaszkodik rájuk, könnyen levegőben lóghat az egész. Grendel Lajos nemcsak a modernnek nevezhető hosszú huszadik század fontosabb műveit ismeri, az irdatlan szakirodalomban is tájékozott. Ezeket többnyire a legjobb pillanatban hívja segítségül, legföljebb a másodlagos idézetek akusztikája változik meg az új közegben. Persze olykor az elsődleges idézetek sem meggyőzőek. Amikor például Tolcsvai Nagy Gábor Nagy László „vegyülékes eredetű” új költői nyelvéről beszél. Vagy Gintli-Schein vélekedése Juhász Ferenc „üres sémává” változó költészetéről: „a 90-es évek kritikáiban több alkalommal megfogalmazódott a kérdés, van-e bármi e folytonos kiterjesztésen, a totalitás eszméjén kívül, amit Juhász Ferenc verseiben az olvasónak meg kell értenie.” Grendel azonban csattanós választ ad: „Ezekkel a fenntartásokkal kapcsolatban az a probléma vetődik fel, hogy nem differenciálnak az életmű különböző periódusai között, hanem az életművet egyetlen monolitikus tömbnek tekintik, amelynek ennélfogva nincsenek hegycsúcsai és völgyei, hanem az egész mintha egyetlen lapály (vagy fennsík?) lenne. Juhász Ferenc költészetének teljesebb befogadását alighanem az is nehezíti, hogy Szentkuthy Miklós vagy Határ Győző mindenféle szabályt és előzetes esztétikai elvárást felrúgó életművéhez hasonlóan, Juhász Ferencé is képtelen megfelelni az éppen kurrens elméleti-esztétikai doktrínáknak.“

A fenti dilemmákról természetesen tud Grendel Lajos. Ám egyetemi oktatóként, íróként és „egyszerű” olvasóként egyaránt meggyőződhetett az efféle összefoglalások szükségességéről. Arról, hogy tudományos hókuszpókuszok nélkül, érthető emberi nyelven elmondja valaki a joggal irodalminak tartott magyar kultúra nagy elbeszélését. Mely nem teljes ugyan (a szerző nem akart „leltárkönyvet”), részei azonban mégis az egészben igazíthatják el az érdeklődőt. A jelek szerint munkálkodása közben Grendel Lajos is meglepődött. Ezért mondja, hogy „a kánon körül nincs minden rendben”. Túl sok érték hull ki, korszerű, de nem divatos (élet)művek maradnak homályban. A kötet azt mutatja be, hogyan lehet a sokféle irány, törekvés között viszonylag elfogulatlannak maradni. Hogyan lehet ellentétes létképet és beszédmódot együtt, egymás mellett látni. Weöres, Pilinszky, Juhász Ferenc – értelmetlen azon vitatkozni, melyik a hitelesebb. „Ha az irodalmat a létről szóló egyik lehetséges beszédnek tekintjük, márpedig én annak tekintem, akkor minden olyan nyelvet, írói beszédet, amely képes a banálison túlit, vagyis az emberi egzisztencia mélyebb struktúráit láttatni, korszerű beszédmódnak tartok, függetlenül attól, hogy a mű szerzője milyen stílusirányzatnak, filozófiai vagy lélektani iskolának, netán ideológiának a híve.” Valljuk be, manapság s a közelmúltban ritkán beszélnek/beszéltek „egzisztenciális tétről”, mivel – átmenetileg –, ahogy Petri György keserűen megjegyezte, irodalmunk hellenisztikus ideje jött el. A könyv nagyon határozottan sugallja, hogy a szerző számára milyen nézőpontból válik fontossá egy irodalmi esemény.

Grendel nem abszolutizálja azt a vélekedést, mely szerint az irodalmiságot a mindenkori jelen határozza meg. Az is, meg a tárgyalt kor nézőpontja. Rokonszenves, amikor nagy életművek jövőbeli sorsán meditál és kegyesebb utókort remél. A szerző többek között úgy talál kivezető utat a hamis teljességigény csapdájából, hogy elsősorban a beszédmódok változásaival és alakulásaival foglalkozik, nem az életművek, hanem a lírai és epikai beszédmódok változásai érdeklik. A jelentős mű hogyan befolyásolja a hagyományt? Kimarad a dráma (ahhoz a színház világát is be kellene vonnia), s kimarad a modern magyar irodalomban különösen fontos esszé műfaj. Pedig utóbbi Babitstól Esterházyig a poétikai változások leírásában is segíthet. Olykor Grendel is fölhasznál olyan nem „tudományos” alapozású írásokat, mint Kosztolányié vagy Németh Lászlóé, s idegenkedik – noha Kulcsár Szabó Ernőre gyakran hivatkozik – némely irodalomtudományi iskola dogmáitól és agresszivitásától. Már csak „aktív” íróként sem híve a nyelvi megelőzöttség dogmájának. A társművészetekkel ez a könyv alig foglalkozik. Az irodalmat célozza és nem az irodalmi kultúrát, munkája nem sorolható a mai kultúratörténeti vizsgálódások körébe.

Hasonló vállalkozásoknál nem ritka valamilyen célelvűség feltételezése. Itt elindulunk a 19. századvégi premoderntől (Vajda, Reviczky, Petelei, Gozsdu, Bródy és a többiek), de az előadott történet nem a posztmodernbe torkoll; nem azt mutatja föl, milyen sokféle akadályt leküzdve bukdácsolunk a beteljesülés felé. Azonnal föltűnik, hogy a szerző a modernség korszakolásával különösebben nem óhajt foglalkozni. Csak helyeselhető, hogy irodalomtörténeti narratíváját nem a Nyugattal indítja. Az új irodalom nem a semmiből pattant ki, közvetlen előzményei számosak. Olyan nézet is van, mely szerint a modernség kezdetei a mi irodalmunkban is a XVIII. század végére tehetők. Könnyű belátni, hogy a modernektől sokat átkozott romantika nélkül például nincs modernség, hiszen ez az irány szabadította föl a kísérletezés szabadságát. A mából visszatekintve úgy látjuk, Jókai romantikus „sallangjai”, Mikszáth látás- és írásmódja – ha nem is egyenes úton – a posztmodernhez, sőt a posztmodern utánihoz vezet (lásd a kortárs történelmi regény egyik vonulata, Esterházy). A másik véglet szerint a modernség az avantgárddal kezdődik (Bori Imre), s ily módon még Ady sem modern; nem kezdeményez, hanem lezár. Grendel nem megy bele a mára széles körben elfogadott korszakolásba, mely szerint az avantgárd beékelődik a klasszikus és a másodmodernség közé, s a késő modernséget a posztmodern váltja föl. Az irodalmi történés nyilván nem ilyen mechanikusan működik. Mivel formaváltásokra kíváncsi, a nagyobb lélegzetű fejezetekből, íróportrékból, pályakép-vázlatokból elég világosan kitűnik, hogy például Kosztolányi szemlélete és írásmódja (mindkét műnemben) jelentősen különbözik az avantgárd előtt és után. A szegény kisgyermek panaszai és az Ének a semmiről ég és föld. Ám az avantgárd utáni periódus terméke a Hajnali részegség is, mely inkább a pályakezdés „reviczkys” könnyedségéhez kanyarodik vissza. Egyébként újabban egyre többen vitatják (Tverdota György), hogy az 1920-as, 30-as évek fordulóján valami komoly paradigmaváltás történt volna. Noha – például Szabó Lőrinc pályáján – tagadhatatlan ez a változás.

A háború után is mennyi – kisebb-nagyobb – formaváltás. Kezdve az 1948-as „deliterarizációval” (negatív váltás), majd a líra korszakos fordulata Juhász Ferenc A tékozló országával, a próza eszmélkedése, visszatérése igazi hagyományaihoz (Déryvel, Mándyval, Mészöly Miklóssal és másokkal). Hogy aztán az 1970-es évek közepétől bekövetkezzen a „prózafordulat”, mely egyúttal a kritikai szemlélet száznyolcvan fokos fordulatát is jelentette. Grendel Lajos ezt a korszakot nem kiáltja ki a posztmodern idejének. Kimondva, kimondatlanul azokkal ért egyet, akik ebben a bizonytalan, nehezen körülírható fogalomban annak a jelzését látják, hogy a modernt valami más, valami új követi. Ebben az újban azonban irodalompolitikailag késleltetett retardáció jelentkezik, mivel egymásra csúszik az elfeledtetett „nyugatos” hagyomány, az avantgárd és a neoavantgárd, valamint a posztmodern. Ám ezek a leggyakrabban szétszálazhatatlanul kavarognak a(z) (élet)művekben. E fordulatban nagyjában igaz, hogy a referenciálisból a textuálisba, tematikusból a poétikaiba, külsőből belsőbe, miből az énbe, a jelölttől a jelölőhöz csúszik át a próza. Alaposan szemügyre véve a fordulat előtti műveket, azt látjuk, hogy valójában minden újra van példa korábban is. Mándy korai kisregényeiben már ott a posztmodern, Hamvas Karneváljában vagy Szentkuthy breviárium-regényeiben a textuális, a poétikai a két első Mészöly-regényben, az úgynevezett belső Kosztolányi Dezső regényeiben, a jelölő a korai Határ Győző-regényekben, az én, a tudat Németh Lászlónál vagy Füst Milánnál. A sor természetesen hosszan folytatható és kiegészíthető. Így az is kétséges, hogy az utóbbi egy-másfél évtized „utánisága” (a szerző ezzel már nem foglalkozik) valójában egy fordított folyamatot jelentene. Hangsúlyeltolódást inkább. Ezért is bölcs dolog, amit irodalomtörténetében tesz Grendel Lajos. Nem aprózza föl az egyébként sem homogén nagy periódusokat. A Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve eszerint nem fordulat; lezár valamit, de nem kezdeményez. Ezért fontos Hansági Ágnes megállapítása, mely arra a csapdára figyelmeztet, ha a kelleténél több fordulatot „kreálunk”. Azt meg a kötet szerkesztője, Szilágyi Zsófia írja: „…amikor egy értekező nyelvben és módszerekben, irodalomelméleti bázisban tetten érhető váltás megtalálja azokat a műveket, amelyekben a váltást különösen látványosan demonstrálhatja, egyúttal el is felejti azokat az alkotásokat, amelyek leírására módszere nem tűnik különösebben alkalmasnak.” Hogy a kánonnal valami baj van, annak alighanem ez is egyik oka lehet.

Minthogy Grendel Lajost a beszédmódok változása, a három paradigma (nyugatos, avantgárd, népi) egyidejű jelenléte izgatja, a magyar irodalomtörténet-írásban nagy múltú „nemzedékesdit” is hiába keressük. Így kerül egy fejezetbe Radnóti és Illyés. Közismerten nem ugyanaz a nemzedék. Lengyel József ugyan Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal nemzedéke, „a korszak további regényírói között” csupán a születési dátum, s nem a hasonló poétika köti össze őket. Az is meglepő lehet, hogy az új beszédmódokra vadászó szerző a Nyugat prózája fejezetben elismerően nyilatkozik Tormay Cécile regényeiről, a két világháború közötti magyar elbeszélőket soroló fejezetben Móra Ferencről, s a nyugatos líra „ezüstkoránál” Áprily Lajost említi. Kiváló írókról lévén szó, percig nem kétséges az általuk létrehozott érték. Említésük azt sugallja, hogy a magyar irodalmi modernség inkább valamiféle gyűjtőfogalom, melybe a korszak valamennyi lényeges teljesítménye, még a modernség előttiek is beletartoznak. Egyfelől engedékenység, másfelől szigorúság, a gyökeres, a radikális újítás kiemelése. Igaz, ezek a merész fordulatok a legtöbbször teljes visszhangtalanságba fulladtak. Grendel viszonylag hosszan és árnyaltan elemzi a magyar avantgárd irodalom margóra szorulásának művészi, történelmi, szociológiai, politikai okait. Deréky Pál kutatásai nyomán is kitűnik, hogy a leggyakrabban elhangzó kifogások (hagyománytagadás, művészi igénytelenség – Babits is érvelt ezekkel) nem állják meg a helyüket. Hagyományhoz az avantgárd is kapcsolódik, igénytelenséggel pedig éppen Kassák nem vádolható. Bár azzal a szerző is egyetért, hogy a legfontosabb értékteremtés jobbára egyetlen személyhez, A ló meghal, a madarak kirepülnek alkotójához kötődik. Ám Kassák útja sem volt töretlen, mivel „a 20. századi magyar irodalom főcsapásának hosszú ideig, gyakorlatilag a hetvenes évekig, a nyugatosok és a népi-realisták irodalma tekinthető…” Így aztán sokan a „körön belül” is kívül maradtak: a vonatkozó fejezetben Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor, Hamvas Béla, Határ Győző, Faludy György, Szentkuthy Miklós és Weöres Sándor kapott helyet. Weöres, Szentkuthy „a 20. század közepe magyar irodalmának legmerészebb határsértői”. Grendel irodalomtörténete szerint a magyar irodalmi modernizmus fókuszában akár ők is lehetnének. De nincsenek ott. Weöres sokszínű életművéből valami mindig a figyelem középpontjába kerül, Szentkuthy azonban minden jó szándék és igyekezet ellenére lényegében ismeretlen. Ebben minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy az 1970-es évek közepén jelentkező új irodalom számára csak addig voltak fontosak a lehetséges előzmények, amíg ők nem erősödtek meg. Később viharos gyorsasággal próbáltak megszabadulni a magyar irodalomnak attól az áramától, mely hagyományszemléletükben éppoly fontos lehetett volna, mint a Kosztolányi–Csáth–Ottlik-vonal.

A kulcsfontosságú Szentkuthy-fejezet egy merész íróval kapcsolatban hasonlóan merész kijelentéseket tesz. Ez az életmű – mondja Grendel – „minden más 20. századi magyar irodalmi műnél élesebben világít rá a modern magyar irodalom alakulástörténetének ellentmondásaira”, a nyugat-európaitól eltérő vonásaira. „… a magyar nagyepika Szentkuthy művével haladta meg története során első ízben a nagy irodalmakkal szembeni másodlagosságát, s lehetett volna a belső és külső körülmények szerencsésebb összjátéka esetén nem csupán követője, hanem alakítója is annak…” Ámde a konzervativizmus, az ideológia uralma, a nem esztétikai szempontok miatt és még sok más okból a magyar olvasói ízlés megragadt a valóság visszatükrözésének kívánalmánál. Ezekkel az olvasói elvárásokkal a Prae írója „a legradikálisabban szakít”. A Szentkuthy-jelenség pontos leírása a könyv legjobb lapjai közé tartozik. Az viszont túlzás, hogy ez az író rakta le egy intellektuálisabb epikai beszédmód alapjait, hiszen Kosztolányi, Márai, Füst Milán vagy Németh László éppen formafegyelmével, reflexív igényességével tűnik ki – még ha poétikai újításaik radikalizmusa halványabb is.

Közel negyedszázados vita elevenedhet föl: az Újhold Évkönyv Határ–Balassa-vitája 1988-ból. Takáts József tanulmányában (Jelenkor, 2008/10.) nemcsak ezt a vitát kommentálja, hanem a hamburgi Hellenbart Gyula írását, amely az Új Látóhatárban az Európa-centrikus szemlélet kritikáját adja. Szerinte literátor értelmiségünk kedvenc foglalatossága, hogy az európai szellemi áramlatok magyar megfelelőjét kutatja: „nagy tekintélyű, fényt és dicsőséget sugárzó kultúrához kapcsolni a magyarságot”. Szerinte éppen az ellenkezőjét kellene tenni „genuin vonásaink” keresésével, kimunkálásával. Akkor nem szorítanánk bele a magyar kultúrát az egyszerű „visszhang” szerepébe, nem a követő, hanem a „termelő” jellege emelkedne ki. Határ Győző irodalomtörténete és A nemzeti hamistudat című írása ezeket a veleszületett, eredeti vonásokat nem veszi figyelembe. Erre reagál az Összehasonlító sérelemtudományban Balassa Péter; álláspontja sok szempontból megegyezik Hellenbartéval. Persze egyik sem azt mondja, hogy nem szükségesek a világirodalmi példák, a nyugati igény megnyilatkozásai. Gyakran idézik a sajátosan magyar vonásokat kereső Németh László szavait: „…nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott:” (Mottóként idézi irodalomtörténetében Kulcsár Szabó Ernő.) Németh – esszéi bizonyítják – nagyon sok idegen művön gondolkodott, de csak részlegesen „abszorbálta” Proust, Gide, Woolf formai eljárásait, Joyce egyenesen riasztotta. Nemcsak őt, Babits Mihályt, Halász Gábort is. Miközben mindnyájan kemény bírálatokat fogalmaztak meg – Babits a Magyar irodalom című tanulmányban (1913), Németh a kritikáiban, melyekben többször említi a magyar regény „elpocsolyásodását”. A regénylázadók műveiből áradó „sötét, nihilista ár” azonban elborzasztotta, s az új poétikák részleges integrálása után a genuin vonások felé fordult. Szentkuthyt az utóbbiak nem érdekelték, Határ Győzőt sem. Radikálisabban szakítottak, ugyanakkor föl is áldoztak valamit. Noha ugyanazon érem két oldaláról van szó. Régi és új menthetetlen összefonódását kitűnően érzékelteti az a francia szólás, amit Márai idéz A Garrenek műve előszavában: „plus ça change, plus c`est la même chose”, azaz „mentül inkább változik, antul inkább ugyanaz marad”.

Ilyen nagyszabású munkában természetesen lehetnek vitapontok, részkérdésekben nézeteltérések. Hogy Adyt ellenfelei „az irodalom templomába sáros csizmával beslattyogó pozőr parasztnak” látják, szellemes írói megfogalmazás. Az viszont kétséges, hogy Ady versbeszéde nem teremtett iskolát. A költő halála után éppen az Ady-követők árasztják el a lírát. Kosztolányi az Írástudatlanok árulását ellenük, s nem is annyira Ady ellen írta. A szerző több helyen is emlegeti a magyar regény megkésettségét. Nem biztos, hogy ez en bloc érvényes a magyar regényirodalomra. Krúdy – épp a genuin vonások megtartásával – sokkal határozottabban szakít a 19. század örökségével, mint Proust; Az eltűnt idő nyomában legalább annyira összegez, mint amennyire új utakat nyit. Igaz, hogy a tárgyalt időszak első felében valójában nem is a regény, hanem a novella hódító útját látjuk. Mégis a regények tárgyalása hangsúlyosabb. Ilyen összefoglaló munkában rokon- és ellenszenvek bújhatnak elő. Grendel a két Cholnokyt (egyébként teljes joggal) kedveli. Az viszont túlzás, hogy „a lélek kútjába senki olyan mélyre nem ereszkedett le a magyar irodalomban, mint éppen ő“ /Csolnoky László – OS/ (Pedig említhetnénk itt, joggal Csáth Gézát és Kosztolányit is.) A prózaíró Kosztolányiról írt fejezet az irdatlan szakirodalomban is meglepetést kelthet, mivel rögtön mellbevágó kijelentéssel kezd. Azokat a kiválóságokat sorolja, akik a mestert fedezték föl az Esti Kornél írójában. „Holott Kosztolányi még annyira sem tekinthető a regényműfaj formai megújítójának, mint Krúdy Gyula vagy néhány más, nála kísérletezőbb hajlamú fiatalabb pályatársa. Ha novelláit és regényeit a kompozíció és a stílus felől vizsgáljuk, azok első látásra mindenben megfelelnek a 19. század végére rögzült konvencióknak.” Mégis van benne valami különös és titokzatos, „valami nyugtalanító bizonytalanság” – írja. Ám mindaz, ami „az elegánsan sikló szöveg” mögött van, az poétikai forradalom – a cselekmény átértékelésével, gide-i action gratuite-jeivel, a megbillent és kiismerhetetlen, kommunikációra képtelen személyiségeivel, a kauzalitás látványos felfüggesztésével és léttani sugalmazásaival. A gondot az jelentheti, hogy (Grendel szavaival) Kosztolányinál nincs „valami sajátos, egy kaptafára húzható regénypoétika”. Az Esti Kornél például a mai napig föladja a leckét az értelmezőknek – iróniájával, redukciójával, új nyelvszemléletével.

A magyar líra két háború közötti „aranykorát” tárgyalva a szerző egy-egy nagyfejezetet szentel József Attilának és Szabó Lőrincnek. 10-10 oldalon persze még így is szinte lehetetlennek tűnik a vállalkozás. Grendel jó érzékkel választja ki a csomópontokat. A recepció változásairól megállapítja, hogy minden korszak az életmű más szegmensében véli fölfedezni a maga József Attila-képét. Itt az egzisztencialista költő kerül az első helyre – elgondolkodtató, hogy az utóbbi évtizedben szinte agyonelemzett Eszméletet kihagyva, megkerülve. A Szabó Lőrinc-fejezetben Illyés Gyulára hivatkozik, aki az Arany Jánost követő fél évszázad legjelentősebb költőjének nevezte a Tücsökzene alkotóját. „…ennek a minősítésnek a súlyát csak növeli, hogy Szabó Lőrinc líraeszménye meglehetősen távol helyezkedik el Illyés Gyula népi-nemzeti elkötelezettségű, »kollektivista« lírájától.” Ekkora távolság azért nincs a két életmű között. Illetve minden attól függ, melyik korszakot nézzük. Az avantgárd áramába sodródó Illyés és Szabó Lőrinc között biztosan nincs. Tárgyias költészetük is sok hasonlóságot mutat. Nem is szólva a Doleo, ergo sum és a Mozart hallgatása közben költőjéről. Illyés sem mindig tanít és moralizál, például A Semmi közelít posztumusz kötetének számtalan verse épp a személyiségről, a végső nagy egzisztenciális kérdésekről beszél. Az esszéirodalom hiánya olyan fejezetekben érzékelhető, mint a Németh Lászlóról szóló. „Németh László a 20. század legeredetibb gondolkodói közé tartozott…” – írja, s ezt igazolhatná is, ha nem a „didakszissal terhelt regényekről” kellene beszélnie. A kijelentés nyilvánvalóan igazságtalan, s benne éppen az kísért, amit Határ Győzőtől Cselényi Lászlóig és másokig – a tanító bácsik katedrára küldésével – oly sokan hangoztatnak s amely (egyébként könnyen cáfolható – Tolsztoj!) vélekedéstől Grendel Lajos elhatárolja magát. A párizsi Magyar Műhely és az újvidéki Új Symposion jelentősége vitathatatlan. Nem gondolom, hogy „a hatvanas évekre kimerülő” magyar lírai beszédet nekik kellett megújítaniuk. Gazdagították, árnyalták, inspirálták az egyébként éppen nem elszürkülő magyar költészetet. „Aranykor” volt az is – olyan óriási tehetségekkel, mint az öreg Kassák, Weöres, Illyés, Pilinszky, Nemes Nagy, Jékely, Nagy László, Kormos István, Juhász Ferenc. Ez az időszak, amikor Németh László Pilinszky és Nagy László költészetében jelöli meg líránk karakteres útjait. Orbán Ottó véleményem szerint nem híd a nyugatos hagyomány és a posztmodern között, a posztmodernt közismerten utálta. Mészöly sem posztmodern, noha a Kulcsár Szabó Ernő-idézet szerint művei a poszt nyitányát jelentik; históriai és metafizikai érdeklődése idegen a sokáig mindenhatónak tartott modernség-változattól. A Sorstalanságig nem íródott világirodalmi rangú regény a magyar irodalomban? Most csak három paradigmatikus 20. századi regényt említek: A feleségem története, Iszony, Iskola a határon.

Írókat, műveket persze lehet hiányolni, de ebbe a „játékba” nem érdemes belemenni. Mindenesetre föltűnő, hogy az Esterházy-fejezet nem tárgyalja a Harmonia celestist, a Nádas-fejezet pedig a Párhuzamos történeteket. Ugyanakkor nagy öröm, hogy Baka István költészete végre a helyére kerül, noha a Nagy László- vagy még inkább Illyés-hatás ellen Sztyepan Pehotnij tiltakozna a legjobban. A Baka-méltatás azért is figyelemre méltó, mert metaforikus költészetet értékel, s a szerző a lírában többnyire ellenzi a metaforikusságot. Miközben ugyanez a jelenség a prózában előremutató poétikai vívmány. A második kiadásban (hiszem, hogy lesz) néhány elírást, apróbb hibát is érdemes lesz javítani. Nem árt a címeket átfutni (Őrizem a szemed és nem szemedet), neveket ellenőrizni (Martin du Gard és nem du Gard a vezetéknév), a Számadást a helyére tenni (ugyanis nem önálló kötet), Juhász Ferenc nem a 70-es, 80-as évek fordulóján hallgat el hat évre. Ilyen nagy munka arányaihoz képest ezek csekély számú hibák.

Grendel Lajos munkájának várható sikerét nagyban elősegíti majd irodalomtörténeti értekezésének nyelve, a tiszta és világos kifejezés képessége. A jövendő olvasóit minden bizonnyal fölvillanyozzák a tudományos műfajokban szokatlan szavak, kifejezések. A szerző komolyan gondolja, amit Szerb Antal is vallott: nem az a tudomány, ami érthetetlen. Bródy Sándor itt „felpaprikázza” a nyelvi puristákat, a novellista Sánta Ferenc előadásmódja „a lényegbe trafáló”, Oravecz Imre írásaiban a Történelem „hülyegyerekként ténfereg”. A könyv – előre megjósolható – a kollokviumokra, szigorlatokra készülő hallgatók kedvenc olvasmánya lesz, mivel az adott íróval, irodalmi jelenséggel kapcsolatban megbízhatóan foglalja össze jelenlegi tudásunkat. A szakmai összegzésen túl külön kiemelendő a határozott saját vélemény, igényesség és a mintaszerű konszenzuskereső magatartás.