A fények története

„És úgy lesz azon a napon: Nem lesz világosság,

a ragyogó testek összezsugorodnak.”

(Zakariás könyve, 14, 7;8)

A havat aztán beszórják sóval, sűrű

homokkal. Ellapátolják a maradványokat.

Hiába az erőlködés. Visszatér minden a régibe.

Jobb ez így, nem kell bakancs, hótaposó.

Nem fázik át a lábhát.

Elképzelem, ahogy fordul a test álom

közben. Csapódik a végtag, mint csirkemell

a vágódeszkán. Nem irányítja semmi.

Belemerül a környezetbe, mint gyerektalpak

a friss hóba. Képzel magának meleg testet, puha húst.

Ilyenkor világosabbak az éjszakák is,

van, ami visszaveri a sárga fényt.

Támasztéknak elég ennyi is.

De eljön aztán a legrövidebb nappal.

Hiába sárga fény, friss hómaradék.

Hiába csapódik, merül végtag,

feszes tarkó meleg testek, puha hús közé.

Hiába friss hóba képzelt gyerektalp.

Az utolsó éjszakán nem segít át.

Eljön a legrövidebb nappal is,

önmagába fordul majd minden,

és a folytatást fáklyákkal álljuk át.