Nekem van ilyen jó kedvem, vagy másoknak van ennyire rossz? – kérdezte egy fiú az utcán attól a lánytól, aki virágokat szokott hozni a sörözőbe, nemzetiszínű ruhát visel, zöld szoknyát, piros blúzt és fehér fehérneműt, és egy pléh fejősvödör van a kezében, amit belül fehérre festettek, mintha a rózsák tejben áznának, de szépen be vannak csomagolva. Annyi a trükk lényege, hogy vagy otrombának érzi a férfi visszautasítani a rózsakínálást, vagy mert úgy néz rá arra a férfira, hogy papuskám, te akkora rongy alak vagy, hogy még egy szál rózsát se tudsz venni a csajodnak, akkor süllyedjél el a műanyag kempingszékben.

Lehet, hogy ez a rózsás lány barátja?

Az lehetetlen.

Hitelvesztés.

Ilyen munkakörben, ahol a csábítási erő mindenképpen marketing, nem mutatkozhat az ügyfél előtt már meglévő érzelmi potenciállal, mert az ügyfél akkor azt fogja hinni, hogy ő is olyan, mint a többi, csak mosolyog, aztán meg lealáz vérig, mint a bundás állatokat a pénzhajszálás!

Úgy határoztam, hogy nem érdekel.

Mentem tovább, mint egy penge.

Egyenesen a söröző felé mentem, mert nagyon meleg volt, kivoltam teljesen, szomjasan meg olyan hülye az ember, mint egy cirkuszigazgató a madárnak öltöztetett lovak között.

Tudtam, hogy milyen sört fogok inni, azért majd megint elkérem az étlapot, nehogy azt higgyék, hogy csak sörözni járok.

De még volt vagy száz méter a sörözőig vagy étteremig, csak, ugye, én hívom sörözőnek, mert többnyire sörözök benne, amikor meg eszek is, akkor hát vendéglő.

Hű, de meleg van, mondom emlékezetből.

Tavaly is ugyanilyen meleg volt, csak akkor nem tudom, hogyan, de több pénzem volt. Most rosszul osztom be, vagy mi a fene, már szinte kínos, hogy amikor beülök, előre tudom, na, ezerhatszáz van nálam, ebből se lesz berúgás.

Ha már tényleg csak egy ezresem van, akkor otthon iszok előtte pálinkát, hogy hasson jobban a sör, csak az meg másnap nem jó a fejnek, a csillapítók se mulasztják el a fejfájást, csak rakosgatják a homlokbul a tarkóba, a tarkóbul az agyközpontba, meg vissza.

Na, mindegy, egyszer élek, aztán ezt az egyet nem fogom azzal megrongálni, hogy nem iszok sört, csak ha van rá pénzem.

Akkor is iszok, ha nincs rá pénzem, csak azt nem tudom, hogy hogy csinálom.

A tikkadt nyári melegben cserepes szájjal áhítoznék egy jeges sör után?

A fene megette az ilyen életet, akkor inkább meghalok, aztán se meleg, se hideg, rohadjon meg minden.

A teraszba ülök megint, a múltkor is ott járt jobban a levegő, a pincér is jobban észrevesz természetes fényben.

Direkt ezt a rikító zöld inget hordom ide inni, hogy megismerjenek, meg mert a rendelésnél iszonyúan látszik a kezem a magasban.

Persze szebb életet is el tudnék képzelni, de nem ilyen melegben.

Meg hogy milyen szebbet?

Vagyis azt csak képzelni.

A fene ha megeszi, minden hely foglalt a teraszon, tudják ezek, mikor kell jönni.

Most akkor álljak itt, mint egy szerencsétlen, akiről szobrot mintáznak préselt kőporból, vagy üljek be a belső terembe, aztán ha lesz szabad hely, akkor kijövök, mint csirke a ketrecbül?

De abba meg az a rossz, hogy ha sokára megy el valaki, és már megszokom a fényt meg a dizájnt idebent, meg be is vagyok lökve részint, akkor már nem mennék ki.

Megszédülök a friss levegőn, oda a folyamatos részegedés.

Lesz benne egy bakugrás, mint mikor hegynek fölfelé egyszer csak azt mondod, hogy álljál már meg, otthon hagytam a búbos tilinkómat.

Tudod, mi az a búbos tilinkó?

Nem?

Jó neked.

Te akkor soha nem fogod otthon hagyni.

De most látom csak, vagy láttam most csak, hátul van egy szabad asztal, mintha nekem rakták volna be, onnan szemmel tarthatom az egész placcot, és engem is mindenki jól lát: itt a zöldinges és iszik!

Kijön a pincér azzal a ravasz mozgásával, mintha pörköltszafttal lenne olajozva a mozgása, jön vele a szag is, köszön illedelmesen, ahogy az operába tanulta a ruhatárostul, aztán mondom mindjárt, mert most cefetül szomjas vagyok, hogy egy korsó csapolt lesz.

Vacsorázni nem?

Nem, mondom ridegen, és arra a szegény kis kétezresre gondolok, amit majd félgőzös, rezgő szempillákkal átnyújtok a pincér kezébe, ő meg kérdi, ne hozzak még egyet, ne-ne, megárt, mondom roppant józanul, pedig még elférne bennem egy fél hordóval, de a zsebem üres, a fejem, mint egy félkész kolbászmassza, és ezután kéne egy édeset álmodni.

Most akkor megint elmondom, hogy szívesen föllépnék egy főzős tévéműsorban, de csak egyedül, és csak a saját receptjeim szerint főznék, és csak akkor, ha közben kedvemre berúghatok, hogy a végén azt se tudjam kimondani, mit főztem.

Ha nem is óhajt vacsorázni, mondja a pincér, arcából apró paplangombokat dobál a szájizmok mozgatása, azért én itt hagyom az étlapot, hátha, volt már rá példa.

Volt már, volt már, de nem kéne ennyi ember előtt lejáratni, főleg, ha korogni fog a hasam.

Milyen szépen vasalt ez a terítő, morzsa is alig van rajta, sótartó, hamutartó; vajon ez a só melyik bányából való, járt-e a föld mélyén vagy tengeri; vajon ez a hamutartó és benne a dohányszemcsék, szóval a hamutartó volt-e tengeri homok, vagy itt bányászták itthon, vagy most meg a dohány, vajon tudható-e a múltban, látható-e valahol még az a kép, amelyen dohánynövényként lengedezett a szélben?

Ilyeneket és hasonlókat kérdezek magamtól, amíg várom a söröm.

A múltkor azt kérdeztem, vajon meddig élek még?

Akkor azt mondtam, 2017-ig.

És majd lesz 2450 is, meg ilyenek, senkinek még csak fingja se lesz, milyen jókat söröztem itt, amikor volt pénzem.

Addig már mindenkinek lesz pénze a sok örökségből.

Addig nagyon-nagyon sokat fognak örökölni, az államok gazdagok lesznek az örökösödési adóból, ami, itt mondom el, a legnagyobb szemétség, hogy még meg is hal az embernek az a valakije, egész életen át gürizett a házért meg mindenért, kifizette a révészt, az ördögöt, az istent, a tevehajcsárokat, aztán még mielőtt arra maradna minden, akire akarja, akinek ajándékozza élete hátrahagyott maradékát, akkor odaáll egy ilyen ember, és azt mondja, adózzál, bazd meg, én meg le bírnám tépni az arcát az ilyennek.

Aztán ülhetnék a verekedésért három hónapot szigorítva és abba a rohadt melegbe.

De én például kire hagyjam, amim van?

Például.

Valami alapítványra?

Egy frászt.

A gyerekekre szeretném hagyni, valamilyen gyerekekre, minden gyerekre, hogy fejlesszék ki azt, hogy soha ne kelljen nekik fölnőni, és a pénzt, ha marad utánam valami, és nem iszok el mindent, akkor az kezelje, aki ugyanabban a csillagállásban született, mint én, ugyanaznap, fél hétkor, 3 kiló 75 dekával és 54 centisen, vagy aki a legközelebb áll hozzá.

Remélem, meg fog érteni.

Ha meg nem, majd gondolkodik egy kicsit.

Túl vastag a hab, észre se vettem, hogy lerakta a pincér, olyan csendes a járása, mint egy zombinak, aki zenetanárokat akar a másvilágba vezényelni.

Honnan veszem ezeket?

Valami különös érzés táplálja bennem a szavakat, ami szereti, ha különösen ésszerű dolgok éltetik.

Vagy mit tudom én, már annyiszor megpróbáltam elmagyarázni, hogy lassan lukat ütök a számban, amin kiárad a víz.

Olyan ez, mint egy jó kis fordítási hiba.

Ahogy a bátyám szokta mondani, aki író, és olyan erős, hogy a múltkor fölemelt egy fürdőkádat a szaniteresnél.

Az első korty: íme.

Már iszom.

Apró jégcsordák áradnak széjjel a számban, a fejem búbja is hűlni kezd, a tarkómon megfagy a víz, az orrom kidugul, az ereimben pedig dupla csavart szaltókat jár a hemoglobin.

Hát ettől akar engem megfosztani a társadalom?

Nem hagyom, ha addig élek is.

Márpedig addig.

Valaki mondta egyszer, tudom is, hogy ki, hogy a testet elhasználva kell a földbe tenni, nem úgy, hogy van még benne húsz-harmincezer kilométer.

Elhasználva.

Amikor éppen szét akarna esni, de már nem tud, mert kész.

Kész.

Kész, mint a tarhonyaleves szüretkor.

De hagyjuk az ételt, mert korogni fog a gyomrom, azt se tudom, hogy jelen vagy múlt időben vagyok.

És üres a pohár.

Fölnyújtom élénkzöld karomat, a pincér azonnal regisztrál, és hozza, és hozza a söreimet.

Itt van a bankkártyám is, de nem tudom a kódját, már alig várom, hogy lejárjon.

Az ciki lesz, ha nem tudom kifizetni a számlát, fogalmam sincs, hanyadikat iszom.

Három vagy négy?

Nagyon rossz a memóriám, főleg, ha rongálom is.

Csak az ökör iszik magába.

Ezt nem tudom, ki találta ki, és hogy mért kell ezt az emberre, most éppen rám, vonatkoztatni?

Nem vagyok ökör.

Meg hülye se.

Nem tudom, mért kell állandóan basztatni az embert valamivel?

Nem lehet egy csöpp nyugalma se?

Hogy most beül ide és pár óra alatt nyugodtan berúgik?

Na, majd lassan jönni fog a rózsás lány a tejeskannájával.

Mi lenne, ha megvenném a kannáját?

Egyszerűen nem adná.

Meg hogy: kötözködik a részeg, mindent akar!

Legalább lenne egy barátom, akivel beszélhetnék.

De mindig csak magamba, tényleg egy ökör vagyok.

De mért nincs nekem barátom?

Egy.

Nem szeretnek velem barátkozni, mert olyan típus vagyok, akit nem lehet hosszában elviselni, makacs és önfejű, aki ragaszkodik az igazságához, hogy aztán már azt se tudja végül, van-e valami igazság abban...

Vagy valamiben.

Á, egy hülye is vagyok.

Mennyi minden szépet lehetne csinálni az életben, én meg itt iszom a sört, nincsen barátom, na meg a nőkről már ne is beszéljünk.

Lassan azt se tudom, hol tartom a répámat.

Szerelem?

Ugyan már.

Csak kiröhögnek.

Én meg akkor jól berúgok.

Mert igazam van.

Vagy nincs, senkit se érdekel.

Az az érdekes, hogy vécére nagyon sokáig nem kell kimenni.

Már meg akartam kérdezni az orvostól, hogy mi ez, csak akkor mindig olyan beteg vagyok, ha már elmegyek hozzá, hogy a sörről aztán végképp megfeledkezek.

Pedig az is érdekes, lázasan berúgni, olyan, mint a halál, amelyik tizedmásodpercenként fordul 180 fokot.

Most is az lesz majd, hogy most is tudok mindent, de majd holnap reggel semmire se emlékszek.

Vizet iszok, meg egy gyógyszert, hideg vizet, aztán ilyenkor engedem ki magamból a sört, hajnal van, átkutatom a zsebeimet, egy fillér sincs benne, nézem a számlát, háromezernégyszáz, lehet, hogy még ettem is valamit, de akkor ki fizette ki, fogalmam sincs, most egy darabig nem megyek a söröző felé, ma biztos nem, visszafekszem az ágyba, megmarkolom a tökömet és elalszom.

Szevasztok, 3629-ben találkozunk.