Ártér

 

lassan elkezdem összefogni, ami a nyílt tenyérből ki,

az ujjak között el, ennek már se a testhez, se a lélekhez

nincs köze. bezártak egy kabinba magammal,

ilyenkor már nem segít, ha a mellettem ülő

kijelentésekbe kezd, mint leszállott a köd.

mondom neki, az szép. mondja, az veszélyes.

másfél nappal később, miután a folyóba dobta a szakadt

abroncsot és meghúzta az utolsó csavart a pótkeréken,

már nem akartam elárulni, hogy nem rázott meg.

ezekkel élek. egy előlem elzárt partszakasszal, és a

hellyel odafelé, ahol mindig furcsa szavak jutnak eszembe.

múltkor a nyomás, ma azt kapom, hagyd oda magad.

maga előtt tol a tömeg hiánya. zöld híd tetején zászló lobog,

lobog, nem repül. ráhúzva egy gerincre, inkább felfeszítve,

mint folyó a sodorvonalon. átfolyik a zárt tenyéren is.

 

 

Ököljárat

 

jobbára a kupoláig ma végig a nyolckeren egy

csontvékony nő ül le előttem karján gyerek kopasz

fején kendő harmincöt lehet párnák és paplanok

között haladok nincsen bennük ember átgondolom

olyan kell aki csak az arctól forrósodik fel erre

hetekig csak hideg víz van aki kövön ül felfázik még

akkor is ha vannak mellette vállak a huszonnégyesre

várok és ez a ház ezen vízköpők vannak te azt

mondanád tetszik mint egy jó csaj nem laknál benne

de

megnéznéd belülről két íz keveredik a nyelvemen a

tegnap éjjeli kapucsínóké meg a véré mert azóta már

szétharaptam a számat és csak forgatok egyetlen szót

de akárhogy ejteném is ki jól hangozna megütnélek

 

 

Hangolás

 

befordul a huszonnégyes az öreg megkérdi

tényleg itt kell-e leszállni ebben az ítéletidőben

mielőtt a megállóba fut a gép aminek a

belsejében vagyunk megnyomja a vészcsengőt

nevetés egy cet gyomrában

a leszállásjelző gyerekmagasságban van

mondja a magasszikár amilyen lenni akarok

attól mindig félek eszembe jutsz közben

imádkozom ne legyen a közelemben gondolatolvasó

hirtelen összeszégyellem magam

egy hangár legmélyén ahova nem szeretni

járok felidézem a hangoláshangot jobb mint a

koncert mindig utáltam bármibe beletapsolni

kopik a vörös köröm így más az egymáshoz

verődő ujjbegyek hangja

rád gondolok és arra nem tudok magamnak

megbocsátani és arra remélem ez egy póz

és arra remélem most vagyok a legstilizáltabb

és ez a hangár itt a béleletlen üresség mert akkor

ennél már nem lesz hidegebb