Bűn

 

Semmi dráma. Csak hőemelkedés.

Nemes Nagy Ágnes

a kimondható, levegőtlen örök bűn,

legyen olyan, mint első lépés a hóban,

ne takarjon ki és ne takarjam el,

kimondható legyen, levegőtlen, örök.

olyan mindig másképp, mindig máshol,

Bécsbe is velünk jön, és Krakkóba is,

fekszik velünk az ágyban, elkísér

a mosdóba, áll velem a megállóban,

ül az asztalnál, verset ír, könyvet olvas,

a templomban neki adom az aprót, érte

sétálok le bizonytalanul a lépcsőn, anyám

anyja ő és az utánam következő anyja is,

de legyen megbocsátható, ne csak elkövethető,

legyen megérthető, ne csak megbocsáthatatlan.

 

 

Feltétlen-anya

 

nem fér a mondatába. anyányi

térszűkében, öröksége családi

kellékei közt, naptól félpuhán,

negyven évig. a 88-as fényben

más szög zárta be apát és anyát.

magában bízott? odáig nem ment,

szükséglakásokból szükséghelyzetekbe

költözött, menekült, megkerülte

az anyaúton a fotelapát. kétezerre

se híre, hamva, pontosabban

a mondatán átfúj a levegő,

szokatlan a lakatlansága.

88-ban a feltétlen-anya

még csak feltételezett.

mindennapi anyánkat add meg

nekünk ma, és ne veszejtsd el, sőt,

nem baj, ha holnap is.

családi öröklakás, másfél szoba

berendezve, kitakarítva. mint írva

van a Mária mutter-krónika.

 

 

Van

 

köszönettel Nádas Péternek

a test, a maga értelmében, ugyanazt teszi újra és újra.

saját pályáját körbeforogja, oda és vissza, körbe-körbe,

a letelt-test a feltétlen-test helyébe szeretne állni.

a konyhában kávét főzök, hordozom a tárgyi

mibenlétem. reggelit csinálok, dolgokat, ilyeneket,

a közértből hozok tejet, gyümölcsöt, felesleget

a felesleg mellé, vagyok, mint halandó szükség a szükségtelen

halhatatlanságban. sodródom a kávészínben,

könnyű zakóban, könnyű nem tudom, miben.

a testcsapdák kifeszítve, a lélek puha lábaival

lépeget közötte, alig beszél, lépeget.