A pusztán

Schweblin, Samantha  fordította: Kertes Gábor, novella, 2010, 53. évfolyam, 10. szám, 1058. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Nem könnyű az élet a pusztán, a legközelebbi szomszéd is több órányi távolságra van, körös-körül pedig nem látni semmi mást, csak ezt a sűrű, kiszáradt bozótost. A házunk kilométerekre van a falutól, de boldogulunk: otthonos, és megvan benne minden, amire szükségünk van. Pol hetente háromszor bemegy a faluba, elküldi a rovarokról és rovarölő szerekről készült jegyzeteit az agrárfolyóiratoknak, és bevásárol a listám alapján. Amíg távol van, elvégzem a ház körül azokat a teendőket, amelyeket szívesebben intézek egyedül. Pol biztosan nem örülne, ha tudna erről, de amikor az emberen úrrá lesz a kétségbeesés, amikor már nem lát kiutat – ahogy mi sem –, akkor a legegyszerűbb eszköz is elfogadható megoldásnak tűnik: a gyertyák, a füstölők, a magazinok tanácsai. Számos termékenységrecept létezik, de mivel nem mindegyiket érzem megbízhatónak, kiválasztom közülük a leghihetőbbeket, és szigorúan követem az útmutatásaikat. Minden apróságot följegyzek a füzetembe, a legkisebb változást is, amit Polon vagy saját magamon látok.

A pusztán későn sötétedik, ezért nincs már túl sok időnk. Mindent elő kell készítenünk, a zseblámpákat, a hálókat. Pol, amíg arra vár, hogy elérkezzen az idő, az eszközöket tisztogatja. Ahogy leporolunk mindent, csak hogy egy perccel később bemocskoljuk, valahogy szertartásos jelleget kölcsönöz ennek az egésznek, mintha az indulás előtt még azon meditálnánk, hogyan tudnánk még jobban csinálni, és alaposan átgondolnánk az elmúlt napok történéseit, hátha találunk valami apróságot, amin javítani lehet, ami elvezethet hozzájuk, vagy legalább egyikükhöz: a miénkhez.

Amikor készen állunk, Pol ideadja a dzsekimet és a sálamat, én segítek neki fölhúzni a kesztyűjét, aztán mindketten a hátunkra vesszük a hátizsákot. Kilépünk a hátsó ajtón, és nekivágunk a pusztaságnak. Hideg éjszaka van, de a szél lecsillapodott. Pol megy elöl, a zseblámpával követi az utat. Valamivel távolabb hosszan elnyúló, lankás dombok sejlenek föl, feléjük tartunk. Ezen a környéken csenevészek a bokrok, alig tudunk elrejtőzni mögöttük, Pol szerint ez az egyik oka annak, hogy minden este kudarcot vallunk. De nem adjuk föl, mert már többször is előfordult, hogy hajnalban, amikor már fáradtak voltunk, látni véltünk közülük néhányat. Reggelre én már rendszerint meghúzom magam valamelyik bokor mögött, és a hálómba kapaszkodva bóbiskolok, olyan dolgokról álmodom, melyekről azt képzelem, termékenyek. Polból viszont előtör a vadászösztön. Látom, ahogy a növények között megbújva lopakodik. Képes mozdulatlanul gubbasztani, akár hosszú ideig is.

Mindig azt kérdeztem magamtól: vajon milyenek lehetnek valójában? Egy párszor beszélgettünk már erről. Azt hiszem, ugyanolyanok, mint a városiak, csak valamivel durvábbak, vadabbak. Pol szerint viszont egyértelműen mások, és bár ő is olyan lelkes, mint én, és elszántan virraszt minden éjszaka, sem a hideg, sem a fáradtság nem tántorítja el, mégis, amikor a bokrok között vagyunk, a mozdulatai gyanakvásról árulkodnak, mintha bármelyik pillanatban ráronthatna egy vadállat.

Most egyedül vagyok, az utat figyelem a konyhából. Ahogy minden reggel, ma is későn keltünk, majd megebédeltünk. Aztán Pol bement a faluba a bevásárlólistával meg a folyóiratnak szánt cikkekkel. Késő van, már rég vissza kellett volna érnie, de még semmi nyoma. Abban a pillanatban meglátom a furgont. Ahogy a házhoz ér, a kocsiból int, hogy menjek. Segítek neki kipakolni, ő köszön, és azt mondja:

– Nem fogod elhinni.

– Mit?

Pol mosolyog. Lerakjuk a szatyrokat az ajtóban, és leülünk a fotelokba.

– Szóval – mondja Pol, a kezét dörzsöli –, megismerkedtem egy házaspárral, nagyszerű emberek.

– Hol?

Csak azért szólok közbe, hogy folytassa, erre valami hihetetlen dolgot mond, olyasmit, amire soha nem gondoltam volna, mégis rögtön megértem, hogy ez mindent megváltoztat.

– Ugyanazért vannak itt – mondja. Csillog a szeme, és tudja, alig várom, hogy folytassa: – És nekik már van egy, már majdnem egy hónapja.

– Nekik már van egy? Nekik már van egy! El sem tudom hinni…

Pol egyfolytában bólogat, és a kezét dörzsöli.

– Meghívtak minket vacsorára. Ma estére.

Örülök, hogy boldognak látom, én is boldog vagyok, már-már olyan érzés, mintha nekünk is sikerült volna. Megöleljük és megcsókoljuk egymást, és azonnal elkezdünk készülődni.

Süteményt sütök, Pol pedig kiválasztja a bort és a legjobb szivarjait. Miközben megfürdünk és felöltözünk, mindent elmesél, amit tud. Arnol és Nabel úgy húsz kilométerre lakhatnak, a házuk nagyon hasonló a miénkhez. Pol ezt onnan tudja, hogy a faluból visszafelé követték a kocsiját, míg egyszer csak Arnol dudaszóval jelezte, hogy lefordulnak, Pol akkor látta, hogy Nabel a házra mutat. Nagyszerű emberek, ismételgeti Pol, és egy kicsit irigykedem, amiért már annyi mindent tud róluk.

– És milyen? Láttad már?

– Ott hagyják a házban.

– Hogyhogy ott hagyják a házban? Egyedül?

Pol megvonja a vállát. Meglepődöm, hogy nem tartja furcsának a dolgot, aztán mégis inkább megpróbálok újabb részleteket kihúzni belőle, de közben haladok az előkészületekkel is.

Bezárjuk a házat, mintha hosszabb időre mennénk el. Begombolkozunk és elindulunk. Útközben az ölemben tartom az almás pitét, vigyázok, nehogy kiboruljon, és azon gondolkodom, mit fogok mondani, mi mindent fogok kérdezni Nabeltől. Előfordulhat, hogy amikor Pol megkínálja Arnolt egy szivarral, kettesben hagynak minket. Talán akkor intimebb dolgokról is beszélhetek majd vele, lehet, hogy Nabel is használt gyertyákat, meg folyton termékeny dolgokról álmodozott, és most, hogy nekik már sikerült, talán pontosan meg tudják mondani, mit kell tennünk.

Ahogy megérkezünk, dudálunk, ők pedig rögtön kijönnek elénk. Arnol szép szál ember, farmer van rajta meg egy piros kockás ing, lelkesen megöleli Polt, úgy üdvözli, mint egy régi barátot, akit már jó ideje nem látott. Nabel kikukucskál Arnol mögül, és rám mosolyog. Azt hiszem, jól kijövünk majd. Ő sem alacsony, nagyjából, mint Arnol, csak vékonyabb, de szinte ugyanúgy öltözködik; kényelmetlenül érzem magam, hogy így kiöltöztünk. A ház belülről olyan, akár egy ódon hegyi panzió. Fából készült falak és tető, jókora kandalló a nappaliban, állatbőrök a padlón és a fotelokon. Odabent világos van és meleg. Én biztosan máshogy díszíteném az otthonomat, de arra gondolok, hogy tulajdonképpen jó itt, és viszonzom Nabel mosolyát. Mártás és sült hús ínycsiklandozó illatát érzem. Úgy tűnik, Arnol a szakács, ő sürög-forog a konyhában, szennyes edényeket tesz félre, és szól Nabelnek, hogy kísérjen minket a nappaliba. Leülünk a kanapéra. Nabel bort tölt, tálcán behoz egy kis csipegetnivalót, majd röviddel később Arnol is csatlakozik a társasághoz. Úgy szeretném kifaggatni őket, most rögtön: hogy kapták el, milyen, hogy hívják, eszik-e rendesen, látta-e már orvos, van-e olyan szép, mint a városiak… De a társalgás mindenféle ostoba téma körül forog. Arnol a rovarirtókról kérdezi Polt, Pol pedig Arnol munkájáról érdeklődik, azután a furgonokról beszélgetnek, az üzletekről, ahol vásárolni szoktak, kiderül, hogy mindketten ugyanazzal az eladóval veszekedtek, aki a benzinkútnál dolgozik, és egyetértenek abban, hogy szörnyű alak. Azután Arnol elnézést kér, vetnie kell egy pillantást az ételre, Pol fölajánlja a segítségét, és mindketten kimennek. Átülök a Nabellel szemközti fotelba. Tudom, hogy mielőtt elkezdenék kérdezősködni, mondanom kell valami kedveset. Gratulálok a házukhoz, és nekiszegezem a kérdést:

– Helyes?

Ő elpirul és mosolyog. Mintha kicsit zavarba jött volna, erre görcsbe rándul a gyomrom, a boldogságtól majd kiugrik a szívem a helyéről, és magamban azt mondom: “nekik már van”, “nekik már van, és gyönyörű”.

– Látni szeretném – mondom. “Azonnal látni szeretném” – gondolom, és fölállok. A folyosó felé nézek, és várom, hogy Nabel azt mondja: “arra”, végre megláthatom majd, végre a karomba vehetem.

De Arnol megérkezik a vacsorával, és asztalhoz ültet minket.

– Egész nap csak alszik? – kérdezem, és elnevetem magam, mintha csak vicceltem volna.

– Ana már alig várja, hogy megismerhesse – mondja Pol, és megsimogatja a hajam.

Arnol is nevet, de válasz helyett csak leteszi a tálat az asztalra, és megkérdezi, melyikünk szereti angolosan a húst, és melyikünk átsütve, egy perc múlva pedig már ismét falatozunk. A vacsora közben Nabel beszédesebb. Mialatt a fiúk egymással társalognak, megbeszéljük, hogy hasonló az életünk. Nabel növényápolási tippeket kér tőlem, én pedig lelkesen mesélek neki a termékenységreceptekről. Mintegy véletlenül, érdekességként hozom szóba, de Nabel rögtön érdeklődést mutat, és kiderül, hogy ő is gyakorolta ezeket.

– És a portyák? Az éjszakai vadászatok? – kérdezem nevetve. – A kesztyű, a hátizsákok? – Nabel meglepődik, hallgat egy pillanatig, aztán belőle is kitör a nevetés.

– Meg a zseblámpák! – mondja ő, és a hasát fogja. – Az elemeikkel, amik nem tartanak semeddig!

Én pedig, a könnyeimmel küszködve:

– Meg a hálók, Pol és a hálója!

– És Arnol meg az övé! – folytatja – El sem hinnéd!

Erre a fiúk elhallgatnak, Arnol meglepett arccal figyeli Nabelt. Ő még nem vette észre: összegörnyed a nevetéstől, kétszer az asztalra csap a tenyerével; mintha még mondani akarna valamit, de alig kap levegőt. Jót derülök rajta, aztán Polra nézek, tudni szeretném, hogy ő is jól érzi-e magát, közben Nabel levegőhöz jut, és a nevetéstől könnyezve azt mondja:

– És a puska – megint az asztalra csap –, te jó ég, Arnol! Ha nem lövöldöznél annyit! Sokkal hamarabb megtaláltuk volna…

Arnol gyilkos szemmel mered Nabelre, aztán erőltetett nevetésben tör ki. Megint Polra nézek, ő már nem nevet. Arnol egykedvűen megvonja a vállát, és Poltól várna együtt érző pillantást. Azután úgy tesz, mintha puskával célozna, és lő egyet. Nabel szintén. Megismétlik még egyszer, ezúttal egymásra céloznak, közben egy kicsit lecsillapodnak, és abbahagyják a nevetést.

– Jaj… Vegyetek… – mondja Arnol, és közelebb tolja a sültes tálat. – Végre van kivel megosztanunk ezt az egészet… Kér még valaki?

– De… mégis hol van? Látni szeretnénk – szólal meg végül Pol.

– Majd később megnézitek – mondja Arnol.

– Rengeteget alszik – teszi hozzá Nabel.

– Egész nap.

– Akkor megnézzük, ahogy alszik! – mondja Pol.

– Á, nem-nem – feleli Arnol –, először Ana sütije következik, aztán egy jó kávé, és az én Nabelem idekészített néhány társasjátékot. Szereted a stratégiai játékokat, Pol?

– De mi nagyon örülnénk, ha láthatnánk, ahogy alszik.

– Nem – mondja Arnol. – Vagyis, nincs semmi értelme így megnézni. Így bármikor máskor is láthatjátok.

Pol egy pillanatra rám néz, és így szól:

– Rendben, jöjjön a sütemény.

Segítek Nabelnek leszedni az asztalt. Előveszem a pitét – amit Arnol berakott a hűtőbe –, beviszem, leteszem az asztalra, és fölvágom. Közben Nabel a kávéval babrál a konyhában.

– A mosdó? – kérdezi Pol.

– Ó, a mosdó… – mondja Arnol, és a konyha felé pillant, mintha Nabelt keresné –, az a helyzet, hogy elromlott, és…

Pol legyint, hogy igazán nem probléma.

– Merre van?

Arnol – talán önkéntelenül – a folyosó felé pillant. Erre Pol föláll, és elindul, Arnol is föláll.

– Elkísérlek.

– Ugyan, nem fontos – válaszolja Pol már a folyosóról.

Arnol néhány lépéssel mögötte.

– A jobb oldalon – mondja –, a jobb oldali a mosdó.

Követem Polt a szememmel, míg el nem tűnik a mosdóban. Arnol pár pillanatig még ott marad nekem háttal, a folyosót nézi.

– Arnol! – mondom, most először szólítom a nevén. – Szedhetek?

– Persze – feleli. Egy pillanatra rám néz, aztán ismét a folyosó felé fordul.

– Tessék – mondom, és odatolom a helyére az első tányért. – Ne aggódj, nem fogja elsietni.

Rámosolygok, de ő nem viszonozza. Visszajön az asztalhoz. Leül a helyére, háttal a folyosónak. Bosszúsnak látom, aztán mégis levág a villájával egy hatalmas darabot a sütiből, és bekapja. Csodálkozva nézem, aztán tálalok tovább. Nabel kérdezi a konyhából, hogyan kérjük a kávét. Már éppen válaszolnék, de észreveszem Polt, ahogy nesztelenül kilép a mosdóból, és átmegy a szemközti szobába. Arnol rám néz, várja a válaszom. Azt felelem, hogy imádjuk a kávét, mindenhogy szeretjük. Fölgyullad a fény a szobában, majd egy puffanást hallok, talán egy súlyos tárgyat a szőnyegen. Arnol már épp hátrafordulna a folyosó felé, ezért gyorsan megszólítom:

– Arnol! – Rám néz, közben lassan mégis föláll.

Újabb zajt hallok, amit Pol kiáltása követ, aztán valami a földre zuhan, talán egy szék; hallom, ahogy elmozdul egy nehéz bútor, majd összetörik néhány tárgy. Arnol a folyosó felé rohan, közben lekapja a puskáját a falról. Felállok, hogy utánafussak, Pol kihátrál a folyosóra, le nem veszi a szemét a szobáról. Arnol egyenesen felé tart, de Pol kapcsol, megüti, és elveszi tőle a fegyvert, félrelöki, és már fut is felém. Föl sem fogom, mi történik, csak hagyom, hogy megragadja a karom, és távozunk. Hallom, ahogy mögöttünk lassan becsukódik az ajtó, aztán a csattanást, ahogy kivágódik megint. Nabel felsikolt. Pol beszáll a furgonba, és beindítja a motort, én is beugrom a másik oldalon. Kitolatunk az udvarról, a fényszóró egy pillanatra megvilágítja a felénk rohanó Arnolt.

Miután kiérünk az útra, egy darabig néma csöndben haladunk, próbálunk megnyugodni. Pol inge elszakadt, a jobb ujja szinte teljesen hiányzik, a karja mély karmolásoktól vérzik. Nemsokára feltűnik a házunk, villámgyorsan közeledik, majd villámgyorsan el is tűnik mögöttünk. Megérintem a vállát, leállítanám, de ő még mindig zihál, ideges kézzel markolja a kormányt. A mellettünk elsuhanó fekete mezőt figyeli, meg a visszapillantó tükröt. Lassítanunk kellene. Ha kiugrik elénk egy állat, akár meg is halhatunk. Közben átfut a fejemen, lehet, hogy épp közülük ugrik elénk egy: a miénk. De Pol tovább gyorsít, ködös tekintetében a rettegés… mintha számolna ezzel a lehetőséggel.

KERTES GÁBOR fordítása