A Nagy Ismeretlen

(a kis ismert)

e.p.-nek és n.p.-nek

b.p.

emlékére

t.d.

 

S mondám: »Nagy Ismeretlen Úr, / ismeretes, vagyunk, jó, /

de szólnál valamit még, / erről, világosítva, /

jó, persze, tudjuk, nagy Nap, / szolgáddal, Ügyelőddel, /

Súgóddal súgsz nekünk, / ügyelsz, világosítasz, /

vagyunk, súgod, s a fényben / ugyanúgy Te ragyogsz, mint /

sötéttel fényeskedve, / s mindkettő egy-sötét, vagy /

lámpával világítva / mindkettő egy-világos, /

és így tovább, s Igét / súgsz nekünk, vagy melyik /

bank készül tönkremenni, / honnét vigyük a pénzünk, /

már ha van olyan itt még / soká, vagy súgsz ugyan, de /

nem halljuk, némi dolgok / rendjét elcselekesszük, /

lesvén fürkész szemünkkel, / moziban a Jenő, /

s eltaláljuk ökörnek / a szarva közt a tőgyét, /

és még mi szitkozódunk, / és még mi lázadunk, /

holott a sírt… satöbbi, / semmi se mondható már, /

emlékszel még, talán, / az a szegény, a József, /

az Attila, a sírban / forog mindezek láttán, /

de hát én is legföljebb / elhanyagolhatom /

a sírokat, mulasztom / a meghosszabbítást, /

esküszöm, igazat szól / a vers, hogy megbotozni, /

de annyi igazat / szóltak már így a versek, /

s életre nem rímelnek, / olyan ez, mint mikor /

Grausam-nak, Kegyetlen-nek / hívtak osztrák csatárt, /

különben Bubsi-nak, vagy / Luxi-nak, nem tudom, /

de a családneve / volt ez a furaság, /

mondom, vagy Furzenbauer, / azaz Fingépítő, /

ilyen családnevek, / s csak ilyenek a versek, /

az írói tanulság, / a filozófia, /

mondjuk sok okosságunk, / tárjuk gyönyörűségünk, /

de amiképp a Grausam / egy szívjámbor fiú, /

vagy ha volt társaságban, / bizony, a Furzenbauer /

soha nem kényszerült / köhögni, hogy „a szék…", /

az nyikorgott, s nem ő: más / fingotta el magát, /

ekképp vagyunk mi bölcs / elménk és pitykés lelkünk, /

ügyes irályunk, nagy mély / múltbél-kutunk, s a Honlap /

Utáni jövőt ígyen / ecseteljük, magas /

kamatígéretekkel, / s hogy kiszállunk az űrbe, /

és annyian leszünk, mint / az agyonszidott, mégis /

örökké ezt s ezt tárgyalt / focinknak meccsein, /

azért csak ocsmány férgek / vagyunk mi, Nagy Uram, /

te ne tudnád, neved / kis tével írjuk, nagy T /

a Te neved, sőt naggyal / kell írni a Nagy szót is, /

és végképp az Urat, de / mi csak az orrunk túrjuk, /

szidjuk a magas ÁFÁ-t, / nem olvassuk el egymás /

műveit, s azt is hagyjuk, / mint N. N. Ágnes írta, /

hogy kortársunk legyen, / s ő haljon meg és nem mi, /

s egy szál becsületünk / rendje: annak a rendje, /

hogy mi is távozunk már, / de „ezért?", az „ezek" /

megvetésszó helyett, / tudod, ma ez van: „Ez…!" /

„Ez" van, ó, megismétlem, / ha még nem mondták Néked, /

ma nincs külön emez, / amaz, kuruc, labanc, /

szerintem legalább, / ép ésszel, / egyre / megy, /

s / csak / azért / tagolódik, / mert / így / akaszt / le / többet, /

így, hogy akasztana, / akár, de hogy maga /

nagyobb pénzt akasszon le, / akár még futni is hagy, /

s nem a Nepp-Stádionban, / világ nepperei /

vagyunk, Uram, ahogy / Rőthmarthy mondaná, /

ki vén cigánya botját / nem adná mai célra, /

de jó sokak nótáját, / mindünkét, a miénket! /

jó, vegyük: az enyémet, / ja, ja, elhegedülné.

Tisztelet a kivételnek, Nagy Ismeretlen Uram, itt ezt a részt

be / is / zárom / még / egy / művészi / tagolással.

S hogy ily illetlen mondjam: / Folyt. köv., Hérakleitosz /

folyik így köveken.«

 

De:

mondám legközelebb: / a sundám és a bundám, /

az épp nem féltett irhám / – megbánom! – jegyiben: /

»Nagy Ismeretlen Úr, Te, / tréfálni semmi kedvem, /

mégis, Uram, elég, / abból, ha kitökölten /

centire mondja az / ember, mit mondana, /

s abból is, ha meglódul, / a szavak maguk jönnek, /

és mint egy szélső-kocsma, / hol maga a csapos /

adja a hangnemet, / és hogy inkább kifordulsz, /

olyan ez, jobb, ha eltűrsz / gyárias kiszolgálást, /

a bor, Nagy Ismeretlen, / úgyis az érthetetlen /

határáig alászállt / minőségeivel, /

s köznevetség, ha mondod, / vagy álbölcs fejcsóválást /

hoz a konyhára, ha / régi falusi vinkók /

dicséretét vágyódva / mondod, „hajtod" (Szép Ernő /

szava!), de tényleg: / ennyi élvezet sincs már, /

természetellenessé / válnak megélhetésed /

viszonyai, és minden / „arra van kihegyezve", /

hogy legyen valahogy, / s mit tudod te, kisember, /

aki úgy jószerén / mégis kivétel nélkül /

az író az, mit tudnád, / mennyit muszáj, mennyit nem, /

hol jön sztahanovizmus / jegyén kapitalizmus, /

és már bocsánat, így / mit zavarlak, Nagy Úr, /

s hogy szegény Kosztolányi / a nagyobb összefüggés /

szerint méltatlanul / szenvedett meg ilyennyit, /

ma látjuk, mely tökélyre / írta majd’ mindenét, /

de ahogy az erekben / a vér természetes, /

s a kicsomagolatlan / vatta, géz – gyári termék! /

ismétlem! – gégerákhoz, / szájrákhoz „kiszerelve": /

maga a borzalom már! / látom, bár így az nem volt, /

berúgják ágy alá / a szennyesült csomókat, /

és hiányzik a fél arc.

Hogy jön össze

itt a szépség,

hol az egyre

őrzött ép kép,

önmagadról,

egyebekről,

tudsz csak jajról,

s nem emel föl

már senki sem, a sárban, / vérben, s nem játékból vagy, /

ilyet nagy általában / emlékezetünk: elhagy! /

mert hogy eshetne egybe / az a Nagy Ismeretlen, /

meg ahogy trancsíroznak / a műtőn félben-szerben /

már utolsó rugásid / környűletén, s irgalmat /

már csupán a sír ásít, / szépészeti hatalmak /

más tollakkal iratják / Esti Kornélt, az esszét, /

egy darabig siratják, / aztán minden csak messzébb, /

de mit mondom ezt Néked!«

»Hamlet, már senkiben

nem is gyönyörködő / Hamlet, nem állhatott /

férfit, nőt, rendi szert / Dániában, de Izland, /

Grönland vidékeit / sem kereste turizmus /

igazságkereső / céljával. Ott, a fókák, /

a rozmárok körén / fagylaltot minek mérne, /

mondotta Kálnoky / közel ily összefüggés /

ürügyén. Nekem is / csak a … de kicsit várjunk! /

Mentem a minap, reggel / hétkor, vittem magam, /

vittem nehéz cipőmmel, / felszedett sok kilómmal, /

melyeket nincs türelmem / megpróbálni leadni, /

hogy ilyen szépen mondjam, / csak a gumis gatyáim /

tudom hordani, meglett, / amit úgy mindig mondtam, /

ott Közép-Amerika / tengerpartján az e /

célból külön kihízlalt / G. Ph., az egyebekről /

inkább ismert színész / játszotta emez orvos /

szerepét, orvosét, ki / – én már nem is tudom – /

ivott, jól el is hízott, / egyre csak ült a parton, /

Guatemalában, vagy hol, / nézte a tengert, mondom, /

csak a lényeg a lényeg, / ez meglett, s hányszor mondjuk, /

hogy meg szeretnénk halni, / „ilyen" körülmények közt /

nem is akarnánk élni, / mint erről itt már volt szó. /

Közeli, távoli, / civil vagy szakmai /

nagymonológ-elem / minden, mit tűrni kell, /

s bizony, ilyenkor mondom: / nekem eltűrhető már /

csak madaram, Totyi; / s a többiek emléke; /

a – feleségemmel, jó – / játszott kártyabajnokság /

két ligája, medvékkel, / madarakkal, sok emlék /

halott nevével, és hogy / ez az egyetlen rendszer, /

harmincharmadik éve, / budai 33! /

– ami nekem jó. S persze, / mondhatja valaki, /

a munka! mániád! / s a többi, hanem ebben /

már ott van a kajánság, / a megfizetetlenség, /

ott van, Nagy Ismeretlen, / hogy könyörögnöm is /

kéne: a drótokat, / agyam és szépérzékem /

– pfuj! pontosságom, jaj, pfuj! – / drótjait jóra rángasd, /

mind a játékszabályok / betartására, ezt ne /

részletezzük. Már 40 / éve az ipart gyúrom, /

mit fordítottam, össze / van foglalva emitt s ott, /

ahogy Szép Ernő mondta: / a mennyei nagy könyvben, /

mit sírt ő, mit sóhajtott, / összejegyezték mind azt, /

s mikor a mennyországba / az Operai Kar /

viszi a nagy lajtorján, / s fenn hasonló angyalnép /

várja, s mind kérdezik: / na, rémes volt, jaj, bús vagy, /

ó, szegény… az Ernő úr / inkább megint a földön /

terem, így csavarog még / egy jó sort éjszaka, /

tiszta magányosan. Hol / tartottunk? Reggel hétre /

járt az idő, én mentem, / már csaknem óramű /

szokás szerint piacra, / meginni pár decit /

párosával, mert úgy hat, / és nem érzed a szar /

ízét, ha csak bedöntöd, / lélegzetelfúlásig, /

„kétdecizés", így hívják / ez ivászati műfajt, /

hajnalban dolgoztam már, / s késő déltől, szokás /

szerint majd folytatom, / s ha egyedül vagyok, /

épp, egy-egy hétig, / s mert utazni én már nem /

utazom, a dohányzás / is elhagyott, lovak /

fogadása, s alig / olvasok / – ahogy / engem /

is vagy igen, vagy nem, inkább –, / s nem voltam önkényes, hogy /

a Clark Ádám téren csak / szokás szerint megint /

épp át akartam menni, / s újabb nehézkedésem /

– s nehéz cipőm! – okán, meg / mert minek elsietni, /

csak megálltam, tűnődtem, / jött egy nagy, vörös /

tűzoltóautó, s merre / megy vajon? Alagútba! /

nem, a körforgalomba / fordul be, így felém /

ezért jön, s nem a kör / forgalmába e Clarknak /

fordult bizony, hanem / az Alagútba mégis, /

oda törekedett, s egy / fél lépés, az lett volna, /

már ott vagyok alatta, / reccsen mindenem, buggyan /

belem, májam, vesém, / én nem tudom, vagy csont s vér /

színkompozíciója, / ha le nem megy, a lábam, /

Nagy Ismeretlen, ott / engem bizony kanállal/

szedhettek volna össze, / s legrosszabb, ha túlélem /

e dolgot, mit e dolgot, / lehet-e megébredni /

ilyenből még emberként? / Lehet ám! ahogy hallom /

kocsma-szerint, műlábas / jó ismerősömtől, s hogy /

milyen az, ha kezed se, / lábad se, orrod is más /

fújja, s a viszketések, / a fájdalmak, Pilinszky /

írt ily Kosáremberről, / az időről, ha jól /

értettem… más versekben / ezt már elrészleteztem, /

nem vagyok perverz, és nem / komolyan gondolom, hogy /

állok ott néha ma / is a Clarkon, és nézem, /

volna-e aszfalton folt még, / volna-e, úgy utánam, /

és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe /

dobták volna, s a hamvak, / TéDé hamvai, pardon, /

t.d. hamvai, kis / betűvel, tökéletlen /

hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, /

a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /

e borzalmas halál / megérte-e a sok /

kacifántot, a ritmust / sok oly idegen költő, /

a gondolatot mások, / nagy és kis írók művén, /

mind áttenni magyarra, / aratni nemtetszést is, /

hiú sikert, kis díjat / beszedni, mely legenda, /

amely a Clarkon így / placcsan szét, nem figyeltem, /

mondták volna, vagy ittam, / vagy hogy megkaptam mégis, /

embereket hiába / kerültem: megkerültem! /

és a többi. Csak én / tudom tudván, jólton jólt, /

mi volt. Ami vagyok, / ami úgy igazán, /

ami azt irányítja, / az elhatározás, mely /

nem is tudatos, az / kezdett bandzsítani, /

J. A. szavával élve, / vagy már csak túlfáradtam, /

ha ez is mondható, / közhely, szinte majmok /

kenyere fámról, hagyjuk, / mondom, Nagy Ismeretlen, /

legjobban te… pardon, Te / tudod… azóta is /

figyelem még, hány autó / irányát nézem félre, /

igaz, nem épp „helyzetben", / mégis, elég ijesztő. /

Legsajátabbam révén / kerültem a halálhoz /

ily közel, meg is haltam / én ott valami módon, /

holott semmi sem történt. / Mi mentett meg? Totyit /

hányszor mentette meg / figyelmem! Nem volt tolla, /

s repült volna utánam, / repült rám! talpamig /

jutott, ahogy ott álltam, / valahol, be a talpam /

alá, oda repült, / és nem léptem agyon, /

mert helyesen figyeltem. / S több tucatszor volt mázlim, /

hogy – magam hibájából? / máséból? nem kerültem /

végállapotba, gyilkos / nem lettem, meg ilyesmi, /

rabló, tolvaj, szar ember / – a szarnál is azabb! /

mert isa pur és etcé, / vogmuc, és ebben a szar /

nagyon bőven benne van, / szarok vagyunk, belül, /

már magától a táptól, / állatokat ölünk, /

növényeket kitépünk, / pusztítunk minden céllal, /

hanem e híg dumát már / tényleg hagyom, Uram. /

Ültem én már ablakban, / harmadik emelet, /

szerencsére nem hulltam / alá, nyomorékságba, /

vagy hogy rám ijesztettek, / ablakon kihajolva, /

vendégségben, csak épp / úgy közönségesen, /

riadtomban előre / buktam, lábam akadt meg, /

visszahúztak, s repültem / gépkocsitól is: ám /

akkor mind hibás voltam! / most nem voltam hibás! /

a Clarkon – felfogás / kérdése volt ez ott, /

én így hittem, s amúgy lett! / ha ez így megy, hamar /

a Kosztolányi-rejtélyt / is megoldjuk, holottan /

élet s művészet össze / ily egyszerűen nem függ, /

s ha nem tökéletesség / célzatával csinálom /

akármi irományom, / már magam-elolvasva /

rémséges idegen, / nem evidens, satöbbi; /

no hát, a Clarkon a / tűzoltókocsival /

hogyan eshetett volna, / megmondhatója nincsen, /

Nagy Ismeretlen, és azt / se mondhatod meg, még mit /

szánsz nekem, vagy mit / szánok magam…« (TÖREDÉK)

 

*

 

»Védett: csillagom, Szpéró, / Alíz, Samu, a többi? /

S megtudtam, ugyanez nap, / június legutolsó /

napján, Balassa Péter, / alagút-túlfelén, /

végleg elhagyott minket, / és ott halt meg a Pisti, /

akivel a fényképünk / kint volt a Tánczos úrnál, /

a kis boltműterem / ablakában, s az Ernő /

felesége, ő meg, most / kapom az értesítést, /

élt 53 évet, / Ernő gyerekkori /

barátom, szintén arra, / az Alagút-túlfélen, /

mehettem volna úgy, / de én a Clarkba vágtam, /

már aztán hogy csak ezt is / kicentiznünk ne kelljen! /

Ne mán! / Ne mán! / Ne mán! /

Már július 31, / az van, megy el a nyár, /

hogy emberibb viszonyt / hozzak elő, Nagy Úr, ki /

meddőlógusid által / azért igazgatod csak /

emez összefüggést is, / s nekem sok munkát adtál, /

lehessen a fárasztást / gyakorolni, de nem /

oly egyszerű ez, s ezt már / el is mondtam Neked…« (TOVÁBB IS TÖR.)