Trisztánnal beszéltem, újra

 

“Matróz lehetnél.”

“Az is vagyok – nevettem, ó a költő

minden lehet!”

Radnóti Miklós: Trisztánnal ültem…

 

“Költő lehetnél. Végre. Szélfútta, tiszta szív.

De csak varázsolsz. Máslétet imitálsz.”

“Imitt-amott, a szigetek között,

hullámlovak vad nyargalásán

túl, a bóra ünnepén, permetcsikók

járják a tündetáncot. Köztük ha komp

halad, én rajta állok. Üdv néked, Boreász.”

“Vitorlából szabhatnád újra inged.

S ha nem inged, levetnél minden szélirányt.”

“Repüljek, mint a szél vagy mint a gondolat?

Szempillantás alatt szabom ki ingem,

a vászonnal az arcom is hasad,

és látod, férceim húzgálom minden

fintor és mosoly mögül. Egy pillanat.”

“Az idő súlyosabb. Úgy látszik, még nem érted,

egyszer majd rád telepszik, két vállra fektet.”

“Két váll között az ív, a girbe-gurba hát,

a szívkosár a bal vállam alatt most tényleg

súlyosabb, mint vártam. Nahát. És mégis,

nem tudom, üres vagy telt kosár a könnyebb?

Száraz vagy nedves könnyek?”

“A szél az arcodon ha sót talál, nem kérdi,

honnan. A tenger és a könny egylényegű.”

“Metszett pohárban hány lényegű a víz?

Hány felületen csillan át a bor?

És túl a korty mitől lesz vidám vagy komor,

ha ugyanazt a létvalót iszod? Vagy mégsem?

Mondd, mitől lesz a pohár keserű?”

“Az én borom sötét, mint Borneón az ember

bőre. Sose keserű. Csak fanyar, mint a lét.”

“Az én borom áttetsző, tiszta, sűrű,

íze hol öröm, hol bánat, hol mind a kettő.

Te útra kelsz, poharad szélfútta partokra

üríted, én vihart kavarok a poharamban is.

Öreg hajós vagy, de én se vagyok már kezdő.”

“Pedig minden út a kezdet és a vég.

Tengerben születsz, és parton halsz meg újra.”

“Az én borom is tenger, mit Boreász kavar

fel újra s újra. Belőle intenek a szigetek,

fényes bóbiták, belőle zúgnak a szelek,

ha oldódik a zsák, mi féken tartja őket.

Belőle kortyolok ma létet és halált.”

 

 

Pálmák, ünnep és macskaléptek

 

Alexandria visszakézből

 

1

Pálmák boltíve – muszlim mecset –

biztonsági őr a szent ligetben

míg szegmensíveit zoomolom

a drága lélek baksisra vár

rosta nélkül hulló datolya

barna foltjai a kornis kövén

levélsávok ellenfényrácsai

alól potyog a szférikus salak

a végtelen a parton leguggol

erőlködés nélkül pettyezi

tele végességem határait

guggolnék én is jelei közé

feküdnék húznám magam alá

fénnyel pettyezett végtagjaim

 

2

Péntekünnep ima és vásár

piaccá válik egy városnegyed

újrahasznosítható anyaggal

terít meg és kínál hogy vegyed

szeméttel szórva fel a város

ami létezik az mind kapható

szemüvegszár hűtőszekrényajtó

antik érem és csapágygolyó

elvegyülnél de itt is érzed

te vagy szemét nincs hozzá szavad

füledbe üvölti romlottságod

a hangszóró anorganikus alak

bomlásjeleid hordod s féltett

szombatnapod és vasárnapod

 

3

Macskaléptek az öböl kőfalán

a kávéház asztalai között

a húgyszagot elviszi a szél

mégis erősek itt az illatok

talán mert erősebb itt a lét

pedig rövid a gyönyörű élet

ízlelgeted a másik felét

macskaléptekkel sétálva végig

a test hullámtörő limesén

a part nyári estéken megtelik

városlakókkal ülnek a falon

hullámtörőkön ülnek a parkok

gyepén vízzel teli korsó vár a

sarkon minden limes átjárható