Mindjárt az évad elején két bemutató is volt az Örkény Színházban: előbb Bertolt Brecht Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című darabját, pár nappal később pedig Örkény István Macskajáték című művét mutatták be. Kerekes Éva a Brecht-darabban a címszereplőt, a Macskajátékban pedig Egérkét játszotta.

Cs. J.: – Az évad vége felé beszélgetünk – kemény szezont zársz, gondolom, alig várod a végét. Erős kezdés után erős folytatás jött…

K. É.: – Igen. De még nincs vége, még készülünk egy bemutatóra: Dömötör András rendezi, és a bulvár témakörében mozog majd. Ám egyelőre úgy néz ki, hogy nemigen tudok részt venni benne, bár szeretnék, mert forgatni fogok három hétig; aztán a POSZT-ra megyünk, és utána lesz a bemutató.

– Miben forgatsz?

– Vecsernyés János Nyár utca, nem megy tovább című filmjében egy trolivezetőt játszom. És ha ez mind lemegy, akkor beszélhetünk majd a nyárról. Először arról, hogy kialszom magam, ha hagynak a gyerekeim.

– Ha osztályozni kellene az elmúlt évadodat, hány pontot adnál rá?

– Hááát… Mindjárt az évad elején volt két bemutatóm, utána aztán nem próbáltam. Amit sajnálok. De azért én tízest adnék. Szerintem mindegyik jól sikerült. Erős sűrítmény volt, utána jött a többi apró adagokban.

– Brecht művében Arturo Uit játszod; szerintem erről a darabról, illetve szerepről az is sokat tud beszélni, aki nem ismeri: ikonikus, emblematikus figura, és ezt az emblémát szoktuk emlegetni. A darab meg…

– … A darab meg nagyon nehéz. Amikor először elolvastam, egy kukkot sem értettem belőle. Aztán szép lassan mentem benne előre, igyekeztem mindent megérteni, csak akkor mentem tovább. Nem a történetet nehéz megérteni, hanem a viszonyrendszert. Ki hová tartozik, ki kivel függ össze.

– Zsótér Sándor hogyan segített? Elmondta az elején, hogy mit akar látni a végén?

– Az olvasópróbára hozott magával egy karfiolt, erre emlékszem. És arra, hogy nagyon erősen, expresszíven olvasta föl a darabot – akkor nagyon világos volt minden. Utána meg kellett találnom a saját utamat az egészben – ezt ő nem tudja megmondani, mert ezt nem lehet megmondani, erre nekem kell rájönnöm.

– Ez mit jelent pontosan?

– Azt, hogy meg kell értenem. Nekem csak a megértés segít. Arturo Ui esetében például azt kellett megértenem, hogy ő, mármint Ui, nincs megértve. Ebből a pontból lehetett megérteni az ő figurájának a logikáját. Magányos figura, de ez nem lényeges, mert ezzel neki nincs dolga, nem akar nem-magányos lenni. Negyven körüli, amikor általában van egy váltópont-féleség az ember életében; lehet összegezni, lehet leírni mindazt, ami történt, és lehet nagyot fordítani. Ui nagyot fordít: semmi nem úgy lesz, ahogy eddig volt. Tudja, hogy mit akar, és ezt nem kísérik érzelmek. De ezt csak most, visszanézve látom így. Sem a próbán, sem játék közben nem foglalkozom ezzel.

– A próbán Zsótér egyszer csak azt mondta, hogy „így jó, így csináld"?

– Nem. Az olvasópróbán mondta. Mire én azt mondtam, hogy fogalmam sincs, mit csináltam, és miért. Mondta, nem kell tudni. Mondtam, nekem tudnom kell.

– Rólad köztudott, hogy nagyon szeretsz próbálni. „Kerekes Éva mindig kérdez" – mondják.

– Nekem muszáj mindig mindent tudni. Válaszokat kell kapnom.

– Nem lehet csak úgy beledőlni egy figura sodrásába?

– Nekem nem lehet beledőlni semmibe. Én akkor elesem. Kíváncsi vagyok, engem ez mozgat, ez visz előre. Akkor szoktam néha kicsit ingerült lenni, ha úgy érzem, hogy valaki csak úgy túl akar lenni egy problémán. Én egyszerűen nem tudom megkerülni.

– Amikor arra ébredsz, hogy este Arturo Uit játszod, akkor mi van?

– Akkor alaposan végiggondolom az egészet; az első pillanattól végigmondom magamban, és mindig úgy, hogy az ember fejlődjön benne. Mivel a helyzetek adottak, azt lehet fejleszteni, ami a figurában van. És ahogy gyűlnek a tapasztalatok, úgy töltekezik Ui figurája.

– Meg kell értened őt – de vajon szereted-e?

– Nem kell szeretnem. Nem fűz hozzá érzelem, csak az, hogy kihozzam, ami benne van, mert annak ki kell jönnie. Nem tartok távolságot tőle. Odaadok neki mindent, amit én most tudok. Visszatérve az előadás napjára: végiggondolom azokat a pontokat is, ahol még van valami tartalékom. Ahol még mindig nem történt meg az, aminek meg kell történnie. Az előadásban gyorsan pereg minden, gondolkodni ott már nincs idő. Azt például Zsótérral előre megbeszéltük, hogy Arturo Uit nem egy hagyományos figurából kell eljátszani; nem úgy, hogy ő egyetlen alak az elejétől a végéig, hanem minden jelenetben minden helyzet végleteit kell bejárnom vele. Nem a figura egységében kell gondolkodnom, hanem ezekben a helyzetekben.

– Zsótér minden előadást megnéz, igaz? Van utána megbeszélés?

– Mindig megnézi, igen, de mostanában nem volt megbeszélés. Mindig reagál, mindig mond valamit, és mindig éppen azokat a pontokat veszi észre, ahol aznap este tényleg történt valami.

– Gondolkodik benned, rólad, a pályádról a színházad, gondolkodnak a rendezők. Tudod, hogy ez nagy szerencse?

– Tudom, igen. És nagyon boldogtalan lennék, ha nem így lenne, mert akkor azt gondolnám, hogy nagy baj van velem vagy a világgal.

– Eljátszod azokat a szerepeket, amiket éppen akkor el kell játszanod. Márpedig ez a pálya nem másról szól, csak erről.

– Ezért vagyok itt kilenc éve, és ezért érzem jól magam. Nem érzem magam éhesnek, tudok élni, mindig van min gondolkodnom, vannak új szándékok, és „meg vagyok támogatva". Ha nem így lenne, azonnal mozdulnék, bár fogalmam sincs, hogy mit és hová. Muszáj tudnom, hogy fontos, hogy itt vagyok.

– A Radnóti Színházban is eltöltöttél hét évet, az sem kevés. Aztán elmúlt? Nem érezted, hogy fontos vagy?

– Hosszú idő után nemrég újra ott voltam, Valló Péter születésnapján… Érdekes volt. Az a korszak is a helyén volt, a főiskola után így kellett történnie, jó volt, elmúlt, nincs benne semmi különös. Eljött a pillanat, amikor dönteni kellett – eldőlt.

– Mindig megérzed, mikor kell dönteni?

– Igen. Néha nem döntési helyzetben kell dönteni, hanem picit előbb. De ezt is érzem, talán túlságosan is; mindig mindent megérzek, ez olykor sok is. A többiekkel kapcsolatban is. És általában akkor alakulnak a legjobban a dolgok, ha nem sokat foglalkozom magammal. Ha hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Ez a színházra is igaz, meg a magánéletemre is.

– Pedig energikus, szenvedélyes nő vagy; nehéz elképzelni, hogy nem matatsz bele mégis egy kicsit ebbe a „hagyásba".

– Hát belematatok néha. De tényleg nem kéne.

– Volt egy másik fontos szereped is: a Macskajáték Egérkéje, ezt Mácsai Pál rendezte. Párhuzamosan próbáltatok? Nem kell abba megbolondulni?

– A Macskajáték már korábban elkészült, hiszen nyáron játszottuk; vagyis azt csak elpróbáltuk néhányszor.

– Láttál korábbi Macskajátékokat? Egérkéket?

– Nem nagyon. Rémlik a film.

– Egérke szerepe könnyűnek látszik, de nem az: ha a dráma egy nagy kerek sajt, akkor Egérke benne egy kis kerek sajt, egy zárvány. Kapcsolódik másokhoz, de mégis…

– Igen, ő önmagában is kerek. Nekem az volt a feladvány, hogy megtaláljam a figuráját. A külleme, a tartása valahogy megképződik, de rá kellett jönnöm, hogy másképp beszél. Más a hanghordozása, másképp ejti a szavakat.

– Máshol van?

– Igen. Mintha egyszer leküldték volna a pincébe, és azóta onnan nézegetne föl. Mintha egyszer történt volna vele valami, és úgy maradt. Nem boldogtalan, nincsenek álmatlan éjszakái.

– Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari – hogy csak a „nagy nőket" mondjam. Milyen próbafolyamat volt?

– Nagyon jó. Szerettem nézni őket. Szép volt, ahogy Pogány Judit úgy odaadta magát a szerepnek, meg ennek a szerelemnek. Ezt például jó volt látni, hogy ennyire lehet szerelmesnek lenni, vagyis hogy ez nem múlik el. És érdekes volt nézni, ki hogy bujkál, ki hogyan titkolózik, és ebbe adja bele teljesen önmagát. Ez a nagy mázli: ha az ember teljesen meg tudja élni önmagát.

– A színpadon?

– Meg egyébként is. Nekem nagyon összefügg a kettő.

– Van olyan, hogy nincs kedved? Valamihez? Szerephez? Játszani?

– A kedv… az nem szokott hiányozni. Előfordul, hogy fáradt vagyok, hogy szeretnék egyedül lenni. De velük, a Macskajátékban mindig nagyon jó. És akik vendégek, hát velük is… – szóval nem fordult föl a világ, minden nagyon normálisan ment együtt. Pogány és Mácsai is szépen összehangolódtak – ezt is jó volt nézni.

– És ha a Macskajáték megy este, az milyen nap?

– Az könnyű nap. A hülyéje meg a Macskajáték – ez a kettő könnyű, ezekre nem kell készülni. A testőrre még mindig kell készülni.

– De hát az már kilenc éve megy!?

– És a százhetvenvalahanyadik előadásnál tartunk. Mégis kell készülni, kondícióban mindenképp. Észnél kell lenni.

– Kérdeztem már tőled sokszor, és sose válaszoltál erre a kérdésre – hátha most, hogy utoljára kérdezem, megmondod: fölismeri a nő a testőrt, vagy sem?

– Nem tudom… Egyre inkább úgy játszom, hogy fölismeri, de olyan jól játssza, hogy nem ismeri föl, hogy a férfi nem jön rá, hogy fölismerték…

– Igazi színészi csavar ez… Mondd, ha már a napoknál tartunk: az Apátlanul (Csehov Platonovját játsszátok ezen a címen, Jurij Kordonszkij rendezésében) milyen nap?

– Abban az előadásban nagyon sok van az ihletre bízva – ezért nehéz. A helyzetek ott mégsem lettek teljesen kimélyítve – ezt ihlettel kell pótolni. Az első munkánk volt Kordonszkijjal, a nyelvi különbség is számított, meg nem is ismertük még egymást. Szóval nehéz. Nehéz nap, nehéz este.

– És milyen a Nyugat-est?

– Emelkedett: észnél kell lenni, de nem én viszem a felelősség nagy részét.

– Hogy viselkedsz az előadások után?

– Szép csöndesen. Megbékélek az egész világmindenséggel. Nem marad feldúltság, feszültség. Ha sikerül minden, azért, ha nem, akkor azért. Nyugalom van. Beülök a kocsiba, és szépen hazamegyek.

– Szeretsz forgatni?

– Most majd kiderül. A film nekem mindig labilisabb terep, mert nem lehet próbálni. Ettől úgy érzem, hogy nem megyek végig egy úton. Két éve forgattam utoljára, az Adás című filmet. Most majd résen leszek; megnézem, hogyan lehet jól csinálni, mert biztos ennek is megvan a maga módja. Magamban kell bejárni azt az utat, amit a színházban a próbákon együtt járunk be; jól elmélyedek majd benne, és nem hagyom, hogy rögtönözni kényszerüljek. Úgy megyek majd oda, hogy már lesz egy tudásom az egészről – azt pedig már lehet formálni.

– Na, akkor belőled sem lesz olyan sorozatszínésznő, akinek a fülhallgatójába suttogják a következő mondatot…

– Azt nem tudnám csinálni. Úgy elpirulnék, hogy nem lehetne a vászonról lekaparni azt a színt… A súgót sem hallom meg. Vagy megoldom a problémát, vagy nem.

– Beszéljünk a jövő évadról. Tudod már?

– Én tudom, de titkos. Még nem mondhatom el. Becsületszavamat adtam…

(Másnap sikerül beszélnem Mácsai Pál igazgatóval: az Örkény Színház a következő évadban Örkény István Tóték című darabját mutatja be először. Jurij Kordonszkij rendezi, Tót szerepében Széles Lászlót, Mariska szerepében Kerekes Évát látjuk majd. Az Őrnagyot Mácsai Pál, Ágikát Szantner Anna játssza.)

– Kik azok a rendezők, akik a legjobban ismernek téged?

– Ketten vannak: Ascher Tamás és Zsótér Sándor.

– Mindkettőt nehéz embernek mondják.

– Nekem könnyűek. Helyzet van, feladat van, történés van, humor, megértés, tanulság, haladás. Jó érzés. Ja, meg kíváncsiság is van. Bármit megteszek nekik. Bizalom van.

– Partnerben is van ilyen?

– A Lackó. (Széles László.) Őt értem. Bizalom van. De sok-sok emberrel szeretek játszani. Csak a kamuzást nem bírom. Szóval partnerből sok jó van.

– Nyáron hiányoznak?

– Most a nyár hiányzik… Alig várom.

– Aztán alig várod a szezon kezdetét?

– Nem. Én a nagy szabadságba nagyon bele tudok jönni, az nekem nagyon jó. Amikor augusztusban újra be kell jönni, mindig azt hiszem, hogy vége az életnek. Aztán mindig kiderül, hogy csak most kezdődik.