A Virágzabálók rendhagyó poétikájú mű, amely eleve több interpretációs lehetőséget, olvasatot kínál fel befogadójának. A történetszerkezetre, a cselekmény térbeli, időbeli rendjére és összefüggéseire orientált narratív olvasat is érvényes értelmezést nyújthat, ugyanakkor a különféle beszédmódokat, alakzatokat és szövegmintákat egyidejűsítő modell a figuratív olvasat szempontrendszerét igényli.¹ A szólambeli sokféleség a különféle beszélők, tudatok és nyelvek síkjához rendelődik (narráció síkjai, szereplők történetei, a Tisza, Szeged, a történelem mint nyelv). A historikus narratív próza, amelynek a valóságos történelmi múlt adja kiindulópontját, és a mimetikus narratív próza, amely a múlt valósága helyett főként a jelen valóságára utal, e két elbeszélésmód elemei egymással mellérendelő viszonyban állnak a Virágzabálókban. Darvasi regényének központi témája a veszteség, a hiány, a világharmónia megbomlásának bemutatása és rekonstrukciójának lehetőségei. Ugyanis a mód, ahogyan Darvasi regényt ír, mesél, ezen hiány ellen dolgozik. A regény a szövegformálás hagyományosan eltérő technikáit integrálja, az újrareflektáló, refiguratív, rekurzív történetmondás jellemzi. E technikák mellérendelő viszonya, szövegformáló ereje egyenlő rangra emeli a regényben a realitásnak tűnő fiktív elemeket, a fiktív realitást és a mesék, mítoszok, legendák világát, ahol a titok, a csoda központi szerephez jut.

„…beszélni kell a világról, különben elpusztul az. Dicsérni kell, hogy van, és meg kell feddni, hogy ilyen. […] az elkezdésre és a befejezésre is szükség van. Kell a kezdet és kell a vég, s e kettő közt, mint néma növények közt a zümmögő bogár, kell a szó. Ez mind kell"² – írja Darvasi László 1992-ben A portugálok című kötetében. Ez az írói attitűd nem látszik változni tizenhét év távlatából sem: a kimondásnak, az elmondásnak, az elhallgatások elmondásának is teremtő ereje van; a világ csak a történetekben vagy történetek által létezik. Darvasi tehát mesél, és nem kevesebbre vállalkozik, mint a történetekből kihullt történetek, a világból kihullt világok elmesélésére, visszaírására a szövegbe.

A Virágzabálók központi kérdése a történetmondás minősége és milyensége. A kihullott történetek, a hiány visszaemelésének aktusa a regénystruktúra központi eleme. A műbe vont valóságok és a regényvalóságokon belül megfogalmazódó kitalációk látókörünkbe hozzák a fiktív, a valós és az imaginárius közötti játékot.³ Mindez a többször elmondott, illetve variációiban ismételt történetekből összefűzött narratív forma keretei közt valósul meg. A keret itt szó szerint is értendő, hiszen az egyes szereplők egymást relativáló és kiegészítő történeteit valóságosan is keret fogja egybe, egy behatárolhatatlan keret: a tiszai árvíz. A szereplőket összetartó erő egyrészt közös történetükben rejlik, ugyanakkor abban is, amit életük egyik fontos momentumának tartanak: és ez nem más, mint a mesélés, az, hogy folyik a szó. Az elmesélés azt a képzetet kelti, hogy általa megtörténhet bármi. Ezt a szabályt sérti meg Imre, amikor Ádám halálhírét hozza, és nem hajlandó másként elmesélni feleségének: „Klára, értse meg, nem állíthatok ilyesmit, ha egyszer megtalálták a halottak között!, suttogta Imre, és nyomban megrémült, mert azt a szabályt sértette meg, ami a csodás bezárkózásaiknak volt éppenséggel az alapja, vagyis hogy bármi megtörténhet a szavaik által. Átírhatják és újramondhatják a világot, ha ők úgy akarják, csakhogy ő most ezt a kölcsönösen tiszteletben tartott, minden körülmények között, még maguktól is óvott megegyezést, ezt a fundamentális szövetséget mondta fel durván és jóvátehetetlenül, mert ahhoz, és csak ahhoz ragaszkodott, ami valóban lehetett, ami igazán megeshetett. És ezt nem lett volna szabad!" (289)

A történetmondásnak többféle módja is lehet, s ez a mód fontos minősége a narratív fikciónak, így a Virágzabálókban is döntő jelentőségű. Darvasi külső és belső narrátorokat egyaránt szerepeltet a regényben. Két alak, Schütz és Kigl kitüntetett helyet kap a történetmondásban. Schütz doktor ugyan pókként szövi történetei hálóját a szereplők köré, mégis (beszélő neve szerint) óvja, segíti védenceit. Kigl, a lapszerkesztő, a besúgó stiliszta, megfigyel, jelentéseiben teljesíti ki fikcióteremtő ambícióit: történeteket talál ki, nem létező embereket jelent fel. A regény külső narrátora mindentudó, csak látszólagos relatív tudással rendelkezik tárgyáról, fenntartva magának a beavatkozás jogát a történésekbe, mindig az adott szereplő kvázi-nyelvéhez közelítve. Rekurzív beszédmódjával nemcsak az idő lineáris folyásába avatkozik bele, de szereplőinek valóságos személy látszatát is kelti, beleírja őket az olvasó valóságába: a könyv elején található három mottó közül az egyik Szép Kláráé, ami a fikció átlépéséről az életbe, illetve valóság és fikció határának feloldásáról tanúskodik, soha ki nem mondott szavai pedig Darvasi narrációjának egyik lényegi elemére, a linearitást folyton megszakító időkezelésre utalnak: „Ha ma veszek el, stop, szépen kérem, stop, hogy holnap azért, stop feltétlenül mentsen meg, stop!" Az idő a Virágzabálókban, mint a bécsi falióra helye a lakásban: a falon virító folt, ami nem látható. A történetet körülölelő folyó is az emberi sorsok és az idő szimbólumaként mutatkozik: „A tegnapi napban látható a holnap történése! Hát nem úgy viselkedik a Tisza, akár a fel s alá hullámzó idő, Klárikám?!" (20) A regényszerkezetben megmutatkozó idő-hiátusok ütik azokat a réseket a történeten, amelyek aztán az olvasónak adnak lehetőséget a tág terek betöltéséhez. A regény ugyanis, miközben nagyrészt realisztikusnak tűnő történetek füzére, számtalan, a csoda, az imaginárius világába sorolható történetet is integrál, amelyek a többi történettel mellérendelő viszonyban állnak.

Azzal, hogy ugyanazt az eseménysort mindig más szereplő szemszögéből meséli el a narrátor, illetve a realitáshoz közelítő történetekben egyszer csak megjelenhetnek a csodás történetek is, megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán létezik-e, amit egy eseménysor egyetlen helyes elbeszélésének, értelmezésének nevezhetünk. „Soha ne felejtsd el, ha pontosan tudnám, hogyan történt, akkor is másként mondanám el!" – okítja fiát (?) Szép Imre a Virágzabálókban. A regény fejezetei egy-egy személyhez (Klára, Gilagóg, Imre, Ádám, Péter) kötődve mutatják be azt a nagyjából 1830 és 1879 közötti időszakot, amelyben a történelem, a kollektív történet háttérhálót képez a szereplők hangsúlyosan előtérben álló egyéni történetének. A fikció bonyolításának középpontjában mégis a titkokkal terhelt Schütz doktor áll, akinek nem jutott ugyan fejezet, de mindenütt ott van, ő fűzi a szálakat szét és egybe: „…a doktor befolyásos embernek látszik. Mint valami pók, mindenfelé hálói feszültek, a nyájasság mögött borotvaéles elme figyelte a hibákat, vétkeket, megtorlásra váró bűnöket. Nem feledte, hogy a doktor avatta be apja szerelmi titkába, s nyilván nem ok nélkül, a doktor nem olyan ember, aki bármit is megfontolás nélkül tesz." (526)

Darvasi számára a szövegformálási technikák integrációja miatt az ismétléseken, illetve ezek variációin keresztül nyílik meg a lehetőség az előre és hátraugró elbeszélésmód felé, amelyben az egyes szereplők történetei kiegészítik vagy megkérdőjelezik egymást. Az olvasó is határokat lép át ebben a megrajzolt-teremtett világban. A plasztikusan megjelenő történelmi környezet zárt időképzetet tételez. Ugyanakkor a narráció a szereplők partikuláris történeteire fókuszál, minden jelentős esemény, helyszín fragmentumok összessége. Klára, Gilagóg, Imre, Péter és/vagy Ádám történetének hasonlóságaiból és különbözőségeiből, az elmondás, elmondhatóság hasonlóságaiból és különbözőségeiből születik az a fiktív tér, amely a kihagyások, elhallgatások narrációba való beemelésével az elhallgatott történések és imaginárius figurák felé irányítja az olvasó figyelmét. Hiszen olyan alakok is felbukkannak a szövegben, akiknek jelenléte nem köthető egyértelműen a fokalizációhoz, a narrátor és az elbeszélés hősei által megképzett térben mégis otthonosan mozognak. Ezt az olvasónak el kell fogadnia, tehát hinnie kell a mesékben és a mítoszokban ahhoz, hogy Mama Gyökér, Levél úr és Féreg úr, vagy a fűmuzsikus Koszta Néró helyet találjon az értelmezésben.

A valós, a fiktív és az imaginárius hármas viszonya alapvető a szöveg szempontjából, ebből a hármasságból következtethetünk a fikcióképző aktus sajátos természetére is. „A szöveg funkciója tehát az, hogy látókörünkbe hozza a fiktív, a valós és az imaginárius közötti játékot."4 Ha elfogadjuk Iser állítását, miszerint a szövegen belül elkülöníthető fikcióképző aktusok határsértő aktusok, láthatjuk, hogy Darvasinál a kiválasztás áthágja mind a szövegen kívüli rendszereknek, mind pedig magának a szövegnek a határait – azáltal, hogy rámutat azokra a vonatkoztatási mezőkre, amelyek a szöveget összekötik azzal, ami rajta kívül esik. Három idézetet találunk a regény elején: egy valódit, két fiktívet. Közülük egy fiktívet már említettem: egyik idézet sem a regényből való, tehát nemcsak Szép Klára, de Karl Bischof is a fikción túlmutató életre formál jogot. „…ami nem csak megtörténhetne, de bizony meg is kellene történnie, nos, éppen az marad örökös és hamisan csengő ígéret, így kergetvén őrületbe egyeseket, akik aztán furcsa, igazán kellemetlen szokásoknak kezdenek hódolni, élve is halottak és holtukban is élők, és amikor csak tehetik, virágot esznek" – a császári és királyi rendőrfelügyelő szavait idéző szerző szinte tömör összegzését adja majd 680 oldalas regényének. Az önéletírás irodalmi vizsgálatából kiindulva írta Paul Ricoeur,5 hogy egy élet története szüntelenül refigurálódik mindazon igaz vagy fiktív történetek által, melyeket az alany beszél el önmagáról. Ez a refiguráció elmesélt történetek szövedékévé változtatja az életet. Darvasi regénye az egyes szereplők történetszövedékéből áll össze: az olvasásnak mint értelmezésnek feladata megvalósítani a referenciát. A regénystruktúra egyszerre lineáris – hiszen előre halad – és önmagát ismétlő. A történet az elhallgatás, a titok rendező elve mentén kínál újabb és újabb értelmezési lehetőséget.

A regény központi rendezőelve a titok, a szövegrétegekben mindenhol találkozunk vele: a narratíva szintjén, ám a szereplők világának, a regény terének, idejének számos mozzanatába is beépül. A titok elbeszélendő, műbe épített dialogikus aktusa teszi lehetővé az olvasói értelmezések megsokszorozódását, Darvasi számára pedig a zárt és nyitott terek, idősíkok, valódi, fikív-valódi és valóban fiktív szereplők és lények egymás melletti, egyenrangú szerepeltetését. A Virágzabálók tematizálja és narrativizálja a titkot. „Bizonyos titkok, megértette már (Klára –W.J.), úgy maradnak titkok, hogy bár tudunk róluk, éppen csak úgy teszünk, mintha nem lennének, ki kíváncsi a valóságra, ha szebbet és borzalmasabbat is lehet mesélni nála." (51) A titok átitatja és átírja a mű valamennyi formális elemét, meghatározza a regénystruktúra egészét. A titok értelme az igazság felfedésének filozófiai elgondolásait idézi. A titok paradox jelenség. Olyan dolgot nevezünk néven, aminek alapvető jelentése az elrejtettség, a fel-nem-fedettség, a névtelenség. A titok lényege a ki-nem-mondottság. A titkok nagy része szorosan kötődik a nyelvhez: elmondható, kimondható, csak valamilyen okból mégsem tesszük meg. Hallgatunk (róla), ami szintén a beszéd része. A titkolózás a felejtés és az imagináció, illetve a hallgatás és az elbeszélés összefonódását jelzi. Ez pedig a fikcionálás tevékenységéhez teszi hasonlatossá.⁶ A műbe épített titkokkal és a műegész elrejtésekre, filmszerű elhallgatásokra épülő szerkezetével a regény éber, kreatív olvasói stratégiákra apellál.

Sejtető utalásokkal, késleltetésekkel, ismétlésekkel, variációkkal, cselekményütemezéssel nyitja az olvasó előtt a lehetséges értelmezési utakat Darvasi. Így nyernek Schütz bácsi szavai a regény egészére érvényes filozófiai vetületet: „Schütz bácsi ordított, azok mentik meg a világot, akik kiesnek belőle! A hiányuk lesz az ablak, amin át az igazság meglátható!" (671)

A titok munkára készteti az elmét, az olvasót. A titok elbeszélésformáló szerepe pedig a rejtett dolgok fokozatos feltárásának vagy feltárulásának irodalmon túlmutató tapasztalatával hozható összefüggésbe. Darvasi világának, a cselekmény terének és időbeli vonatkozásainak ugyancsak megvannak a maga jellegzetes titokébresztő kellékei és attribútumai: rejtélyes események, családi titkok, babonák és legendák övezte személyek, szobák. Mindez kiegészül azzal a titokkal, hogyan kerülnek regényébe fantáziaalakok. A titok az elbeszélő által kimondott vagy explicit módon még meg sem fogalmazott, csupán sugalmazott kérdés formájában bukkan fel a regényben, illetve a variánsokban rejlő igazságok sokféleségében. A szereplő személyek egymás közötti viszonya is titokzatos, rejtélyes olykor a szereplők viselkedése, bizonyos tárgyak, helyek is azok. A halogatás, a bújtatás, a halasztás narratív technikája miatt az egymásból eredő és egymásba folyó történetek önreflektív módon teszik transzparenssé a tradíció, a hagyomány, a régi és az új, az állandóság és a változás, az anyag és az ideák filozófiai és regénypoétikai kérdéseit. A hiány, ami folyamatosan megfogalmazódik a Darvasi-szövegben: a természeti, a mitikus világ kiszorulása, eltűnése a modern időkből. Vizet szabályoznak, utcákat köveznek, elterelik a Marost, szabályozzák a Tiszát. Az új rendben nem lesz helye olyan lényeknek, mint Mama Gyökér, Levél és Féreg úr. „A legendáink túlnyomó részének vége. A szereplőket leváltják, a csodákat tervezni, kivitelezni és gyártani fogják. A csodákat falakkal kerítik el. Minden jelenség, ami csodálatra méltó, kisajátítás része lesz, tulajdon lesz, mintha a csodának lehetne fizikai kiterjedése. S ha korábban az élő anyag, a föld, az ég, a növényi organizmusok szolgáltak otthonul a csodáknak, az idő afelé halad, hogy az élettelen anyag legyen a csodálatunk tárgya." (344) A veszteség, a hiány a szövegtér olyan hálózatát hozza létre, melyen keresztül, Barthes szavait idézve, „áramlik a szöveg" (mint a Tisza).

A titok elbeszélésre serkent: a megfejtésre tett ismételt erőfeszítéseknek köszönhetően értelmezések egész sora keletkezhet. Olyan alapvetően narratív magyarázatok ezek, melyek függőben maradnak, feltételes és ideiglenes érvényre tesznek szert. Darvasi regényében a titoknak több nyitja van, de mire a regény végére érünk, mindegyik relevánsnak tűnik, illetve a hiányokból épül egésszé. Olyan ábra, amelyen mindig csak egy finom momentumot változtatunk, olyan kaleidoszkóp, amelyiken csak egyet fordítunk. Egy-egy titok, illetve egy-egy elbeszélői eljárás lényege ugyanis csupán a szüzsészerkezet részletesebb kibontásával, az előzmények és következmények figyelembevételével és taglalásával tárható fel igazán. Mindez már utólagos perspektívából válik átláthatóvá, az olvasás közben csupán részben érzékeljük ezeket a strukturális összefüggéseket. A regényt csak a végigolvasás után lehet(ne) összefoglalni, ha hagyná Darvasi. De nem hagyja, mert a titok középpontja: az az előadás, amit soha nem ismerünk meg. Így a titok kibontásának elbeszélői stratégiája az elhallgatás lesz, azaz a titok, miközben verbalizálódik, titok marad. A történelmi parabolává szélesedő növénytani előadás, amely hiányával együtt is a szöveg gerincét képezi, a virágevés különböző változatainak metaforikus hálózatán keresztül a világ érvényességének és megkérdőjelezhetőségének kérdésében dönt, míg magyarázatai, a nyomozás az ott elhangzott szöveg után az egyén és történelem viszonyát és a történelmi kauzalitást megkérdőjelező tényezővé válnak. Számtalan formában történik utalás az előadásra: Ádám elzenéli az előadást, Mama Gyökér Szűz Máriával beszélget róla. Az előadás körüli amnézia a megfogalmazhatóság és a kimondhatóság határait feszegeti. Az olvasó itt is rekonstrukciós munkára kényszerül, miközben eleve tisztában van e tevékenység kivitelezhetetlenségével.

A titokzatosságot stíluseffektusként vagy esztétikai hatásmozzanatként értelmezve, megállapítható, hogy azt a szöveg különböző szintjein érvényesített rafinált írói eljárások hozzák létre. Az, hogy mi került be a mű világába, mi maradt ki belőle, mi vált a szerző által létrehozott fiktív univerzum alkotórészévé, s mi rekesztődött ki, a fiktív lehetséges világok szelekciós, korlátozó és kirekesztő műveleteinek eredményeként mutatkozik meg. A szelekció fikcióképző aktusa feltárja a szöveg intencionalitását. A kombináció fikcióképző aktusa, akárcsak a szelekcióé, újraírja a szövegen belüli viszonyokat. Az el- vagy kihagyás legáltalánosabb értelemben minden fikcionáló aktus természetes velejárója. Ez biztosít a történet számára bizonyos fokú szemantikai és narratív koherenciát. De ez az, ami teret ad a befogadó újrateremtő, kiegészítő munkájának is. Az irodalmi alkotásokban előforduló hallgatások csak úgy jeleníthetők meg, ha beszélnek, azaz írnak róluk. Az élőnyelvi kommunikációban a hallgatást csend övezi, az irodalmi kommunikációban ellenben körbe van beszélve. Darvasinak szóhoz kell juttatni a hallgatást, színre viszi a hallgatást mint sajátos beszédtettet, gyakran ezért is filmszerű a regény.

Az elhallgatás retorikája felől közelíthetjük meg a mű középpontjában álló két előadást, Imréét és Gilagógét, noha nem ismerhetjük meg őket, mert a szerző elhallgatja. Fragmentumokból, leginkább az egyes szereplők mondataiból magunk fejthetjük fel. A Teremtő Habred életébe rejtette a cigányok világtörténetét. A cigányok világtörténetét mesélő Habred (mondandóm van) pedig csak egy mondatot ismételget. Darvasi nem lép túl a beszéden, hanem túltesz rajta, hiszen az elhallgatás, elrejtés megannyi mögöttes jelentés, konnotáció forrása a szövegben. Imre előadásának lényege több szemszögből is megfogalmazódik, ám legrészletesebben az előadás előtt egy nappal megjelenő könyvkritika adhat támpontot, amelynek címe azonos Imre előadásának címével, de Imre ennek ellenére is szemenszedett hazugságnak tartja.

A műbe épülő allúziókat is tekinthetjük az elhallgatás, elrejtés egyik fajtájának, hiszen alapjuk a közvetett, áttételes módon megvalósuló jelentésképzés, melynek sikeres dekódolása valamilyen közös tudás, kulturális vagy retorikai kompetencia függvénye. Meghatározó például a regényben március 15. történelmi dátumának és Habred születésének egybeesése, amely a történelmek (magyar és cigány) egymásra vetülését sugallja. Imre hazatérése a császár látogatásának időpontja, 1857. május 24.: itt az egyéni és a kollektív történet vetül egymásba. A második fejezet (A cigányok bejövetele) rájátszás a Feszty-körképre, illetve Arany A nagyidai cigányok vígeposzára, amely 1848-49 keserű tapasztalatait önti maróan gúnyos formába. Imre 1851-es előadásának dátuma és Arany művének keletkezése egybeesik.

A narrátor(ok) és a szereplő(k) szólamában felfedezhető kihagyások tehát az elhallgatás vizsgálatának fontos szintjét jelentik, amelyek alapvetően befolyásolják a szereplők közötti, illetve az elbeszélő és az olvasó közti kommunikációt. A kérdés itt valójában az, hogy milyen hatással van a cselekmény s tágabban az egész mű értelmezésére nézve, ha az elbeszélő vagy egy szereplő elhallgat valamit. Ez a kérdés olyan prózapoétikai elveket érint, mint a tömörítés, sűrítés, ütemezés vagy az előrevetítés (anticipáció). Ez a feltáró-megvonó beszédforma leginkább Schütz doktor sajátja, de a narrátor is számtalanszor hallgat el előlünk valamit a regényben, miközben folyton beszél. Ki kell egészíteni az elharapott mondatokat, interpretációs kulcsot kell találni a homályos értelmű kijelentésekhez, fel kell ismernünk a távol eső pontokat összekötő sejtető utalások jelentőségét. Csak utólagosan, többszöri olvasás után válik valamennyire láthatóvá más eljárások összjátékának köszönhetően a regény. Ez a nyitottság és szemantikai bizonytalanság együttesen következik a választott narratív taktikából, a cselekményszövés logikájából és sajátos ritmikájából, de ugyanúgy a szereplői szólamok jellegzetességeiből is. Az olvasó gyűjtőmunkát végez: gyűjti azokat a tulajdonságokra utaló elemi jelentéseket, amelyek egyugyanazon szereplői névre vonatkoznak. Sok esetben azért válik titokzatossá egy szereplő, mert hiányosak a rá vonatkozó adatok, vagy az információk a személyről adott eltérő és ellentmondásos értelmezéseknek képezik közös kiindulópontját. A tényszerűség vagy annak illúziója nem köti meg a szabad írói képzelet munkáját. A történelmi személyek (Széchenyi, Vécsey, a Császár) a fiktív hősökkel és mese-teremtményekkel egyazon regényszinten jelennek meg. Egy szereplő, Ádám furcsa átmenetet képez a fiktív valóság és a kitaláció között: nemcsak élet és halál ladikosa, nemcsak ő az, aki szinte kiesik az emberi emlékezetből, de ő köti össze a realitás és fantasztikum vidékeit is. Halála után fűmuzsikus lesz maga is. Ő az, akinek meg kell tanulnia, hogy „a legendák mindig gyámolításra és törődésre szorulnak, s magukban csak annyit érnek, mint az esők vizei, melyek nem hullhatnak földre" (486).

Feltehetjük a kérdést, miért használnak fel mesemotívumokat modern szerzők, hogyan élnek ezzel az örökséggel, miben (és főleg: miért) térnek el a mesék gondolkodásmódjától, jellemző elemeitől, szimbolikus tanulságaitól? Hogyan alakítja át az irodalom a mese csodáit, és megfordítva: mivé lesznek a csodák modern világunkban?

A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. A hagyomány és az egyedi képalkotás egybefonódása mindenütt tetten érhető Darvasi művészetében. A szerző átírja szimbólumainkat. Kézenfekvő lenne a virág általános és hagyományos metaforikus jellegére támaszkodni, ám nem vezetne bennünket közelebb a műben keletkező új szimbólumok toposzként való megjelenéséhez. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött felsejlik a Virágzabálókban a szerző szubjektív értékítélete.

A virág női princípium, elsősorban a növekedés, a szépség, a szerelem és a mulandóság jelképe, a titkos szerelmi üzenetek nyelve. Darvasinál e jelkép átalakul, valami titokzatos, negatív jelentést kap, ugyanakkor Ady Ugar-verseinek virágszimbolikája is visszaköszön „De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték" (A Hortobágy poétája). A virágos szoba, a gyilkos növényház lesz a Szép pár halálszobája. A virágokról szóló beszéd pedig akár lázító értelmet is nyerhet: az Imrét vallató rendőrfelügyelő szerint egy növényekről szóló előadás mindig „képletes beszéd, titkos üzenet". Pilinszky Mi és a virágok című versében a virágok a tökéletes lét megtestesítői: „isteniek egyedül a virágok, / egyszóval a növényi lét, / velünk szemben, kik jövünk és megyünk." S valahol e jelentéstartalmak határán mozog a Darvasi-féle virágszimbolika is. „Fájjon, aminek szabad fájnia. A mesélés nem fáj. Hanem az emberi mélabú keserű mézét a nyelvünkön érezzük a szavak virágzása közben is."7 A regényben a virág egyrészt a szó metaforája, másrészt titok, de ehető, zabálható valami, vagy akár üzenet is. „A szó csak virág a szájon, letéphetik, kitéphetik. De az ének maga a száj!" (495) Az útjára engedett halálhírt hozó szirom mint motívum többször feltűnik a regényben: „Klára úgy figyelte Somnakajt, mint egy ritka képeskönyvet. A lány nem tudta, hogy a Szép-házban, amelynek szobáit virágok, indák és gyökerek hálózták, és minden mozdulatra ügyelni kellett, nehogy odavesszen egy hajtás, ő volt a hírhozó. A történetet, amit a világ a gyepűrózsa összevérzett szirmával mondott el, emberi nyelven az ő meséje egészítette ki és zárta le." (112) A tulipánhal, e furcsa növény-állat egyveleg, amely végigúszik a regényen, összekötve áldozatait és azok történeteit éppúgy, mint a halálhírt hozó szirom, a transzcendencia régiójába tartozik.

Mese, mítosz és realitás mellérendelő viszonyba állításával a mítosz továbbélésének lehetőségét és határait jelöli ki a regény. Azt a pillanatot igyekszik befogni, amikor „a működése mámorától megittasult anyag felzabálja a meséket, […] s ha egy-két ház tornácán még zenél a paprikafüzér, egyre kevesebb ember lesz, aki érti e muzsikát. Más lesz a jó, és más az aljasság mértéke. És más lesz a szép, s megint más a csúf mértéke". (295) Imre a mítosz, a transzcendencia elvesztésének pillanatait éli át, Darvasi 1849 utánra teszi e fordulót. Megváltozik minden, az ember, a környezete, az értékrendje, egyre kevesebben értik a természet szavát. A természethez való, immáron megszűnt mitológiai viszonyt írja vissza a regényébe Darvasi. Él benne a vágy, a kívánság, az igény, hogy létezzen egy olyan ország, birodalom, világ, ahol nem működnek a hagyományos értelemben vett logikai, erkölcsi alapelvek: „az abszolút szabadság" világa ez. A transzcendencia értelmében: kell legyen olyan végső alapelv, egy minden létezést, minden törvényt garantáló felsőbb hatalom, aki/ami biztonságot ad. Koszta Néró, Mama Gyökér, Féreg Úr, Levél Úr, azaz a lényegrégiók világa a reálisnak mondhatóval szemben egy olyan világ, ahol a lényeg a létezőtől független, amelynek csak halvány másolata az érzékszerveinkkel megtapasztalható világ, melyben kifejezi magát a lényeg. Ezt a szimbólumokban megnyíló világot Platón az Ideák világának nevezi. Itt minden a legteljesebb módon van: a jó a legjobb, a rossz a legrosszabb, az erdő a „legerdőbb"; a megbontatlan harmónia, az „anyagba való lesüllyedés" előtti tiszta állapot, ahol a világegyetemben uralkodó pozitív morál teljes mivoltában érvényesül. Gondoljunk csak Darvasi címválasztásaira, gyakori túlzó szóhasználatára: legszomorúbb, legvidámabb, legboldogabb. E legekbe Darvasi poétikájának, világszemléletének alapvető idealizmusa íródik bele. Imaginárius alakjai a varázsmesék8 jegyeit hordozzák: nem e világiak, csodálatos – a szereplőket megváltoztatni képes – hatalommal rendelkeznek. Olyan ez világ, amelyben a csoda nemcsak kellék, hanem világkonstituáló elem, a világ alapelve. A vallatáson így nyilatkozik Imre: „Én gyáva vagyok, és sokat félek, uram. Nekem szükségem van csodákra, mondta halkan Imre, és aztán elgondolkodott. És azt hiszem, a csodáknak is szükségük van rám." (345) A Darvasi-féle történet azt jelzi: a csoda benne bármikor megtörténhet; egy olyan világ, amelyik nemcsak kommunikál a transzcendenssel, de a transzcendens ennek a világnak a része.

A Virágzabálókban az utolsó pillanat tanúi vagyunk, amikor a transzcendencia, a mítosz, a legenda még velünk együtt él: nem sokáig, hiszen, „ha a hang fontosabbá válhat a szájnál, akkor bárki garázdálkodhat a jelentéssel, szeszélye szerint forgathatja a szavak és a dallamok súlyát!" (652) Másik oldalról szemlélve: a regény a történet, a legenda, a mese és mítosz kiszorulásának pillanatait fogalmazza meg, s miközben erről a bekövetkező hiányról beszél, visszalopja nekünk a legendát, a mesét a történetbe. Miközben a regényből kiolvasható Darvasi-poétika az elmondhatóság és elbeszélhetőség, a valóság és fikció, az igazság és hazugság, a mítosz, mese és történelem határait feszegeti, a szerző önnön regényének létét is ravaszul megkérdőjelezi. Mintha az olvasási aktus írná a könyv centrumában elhelyezkedő, a regénnyel megegyező című nevezetes előadást éppúgy, mint magát a regényt. Imre magából kikelve beszél az általa hazugságnak tartott, ám neve alatt megjeleno cikkről, amely éppen a Virágzabálók könyv kritikája: „…nem létezik az a kiadó, amely a nem létező könyvet kiadta, nem létezik a szerkesztő, aki ezt a könyvet megszerkesztette, gondozta és ellenjegyezte, ráadásul nincsen ilyen kritikus sem, nincsen ez a bizonyos szerző, legalábbis soha nem közölt írást az idevágó irodalomban, vagyis ezt a cikket álnéven írta valaki! Ismétlem, nem létezik az a könyv sem, amelyet e bírálat bekezdésről bekezdésre számba vesz, Imre már kiabált, nincsen ilyen könyv, uram, amelynek az a címe, hogy „Virágzabálók"!" (305) Így az értelmezéskor kialakuló olvasói stratégiák is csak a szerzői intenció függvényében élhetnek: „Elmondod, és látod, mégis titok marad…"

S hogy a titok titok marad, jobb is így. Hiszen talán mi is kicsit olyanok vagyunk, mint a keleti mesében a vakok, akik a sohasem látott elefántot tapogatva próbálják megismerni. Egyikük, akinek az elefánt lába jut, azt mondja, hogy oszlopot fogott meg. Egy másik az ormányát fogdossa, és azt mondja rá, hogy vastag kötél van a kezében. A harmadik, aki a fülét tapogatja, vitorlának véli azt. A negyedik az állat oldalát lapogatva azt óriási hordónak hiszi. Együtt arra a következtetésre jutnak, hogy az, ami előttük van: egy hajó. Remélem, mi nem járunk így Darvasi regényének értelmezésével.