Mézes-mákos testvérszerelem avagy a nagy dumás Milota

Závada Pál: Milota

Károlyi Csaba  kritika, 2003, 46. évfolyam, 1. szám, 110. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

„Zavada (sic!) Pál regényíró, Tótkomlós híres szülötte" (Kossuth Rádió, Déli Harangszó, 2002. szeptember 16–22.) megírta második regényét, mely ötévnyi távolságból követi a Jadviga párnáját. Nemigen kezdhetjük mással, mint hogy összevetjük a kettőt. Erre biztat a két mű szoros tematikai és szerkezetbeli rokonsága, sőt még a két könyvborító hasonlósága is.

 

(Jadviga és Milota)

Mindkét mű helyszínének mintája ugyanaz a megnevezetlen, de könnyen beazonosítható délkelet-alföldi falu, kisváros, amelyről Závada első könyve, a Kulákprés című szociográfia is szólt, és ugyanaz a szlovák (tót) környezet is. Mindkét regény családtörténetre és szerelmi történetre épül, mindkettő hátterében ott a tágasabb történelem, a XIX. század végétől máig (mindkettőben szociografikus pontossággal).

A szerkezet is hasonló. A Jadviga párnájában Ondris naplójára Jadviga naplójegyzetei felelnek, már férje halála után, majd az egészet Miso, a szövegválogató kommentátor rendezi utólag – anyja halála után – hat körbe, és meg is jegyzeteli az anyagot. A Milotában részint bonyolultabb, részint egyszerűbb a képlet. Milota György magnóra mondja az életét, ebben a formában válaszol Roszkos Erka korábbi, hozzá eljuttatott naplójára is, majd a kazetták eljutnak Erkához, aki aztán azokra reagál, s közben még saját korábbi naplójából is idéz. Nincs viszont megnevezett szövegválogató, és e két ember (vélhetően apa és lánya) szövegeit nem is kommentálja senki. (Valaki nyilván válogatta az anyagot, de hanyagul, mert sok rész „rossz" helyen van – minderről és az időrendről később.)

A Jadviga párnájában számos apró szövegbetét található (Mamovka leltára, más gazdasági feljegyzések, Jadviga és Winkler Franci levele, Ondris novellája, Márton noteszlapjai). A Milotában igazából egy, ámde hosszú „betét" van: a dráma – bár más szövegek is megidéződnek: például Jakab apostol „közönséges leveléből a nyelv bűnei" (659), zsoltárok (673). A dráma ugyanakkor nem szó szerint van jelen, hanem Milota György és Erka emlékezései által idéződik fel. Erre a felidézésre épül gyakorlatilag a teljes harmadik rész, a Ház a piactéren. A darab címe is ez, írta Milota János és Kohut Miska – bár Erka szerint csak János –, rendezte Kohut, egyébként egy naplóból, lánykori nevén Hulina Zsófi néni (azaz a hajdani szép Adamecné!) naplójából, mely érdekes módon Erka kezébe kerül. A Jadvigában is szerepel egy színházi előadás (Don Giovanni), amelynek felidézése vagy inkább csak megemlítése a regénytörténet árnyalására hivatott, de az ott nem központi jelentőségű.

Mindkét történetben fontos a „ki az apa?" kérdése. A Jadvigában kiderül, hogy Jadviga apja nem más, mint Osztatní György, aki egyben, ugye, Osztatní András, Jadviga férjének apja (egyébként Miso apja meg Winkler Franci). A Milotában pedig a név szerinti fián, Jánoson kívül Roszkos Erka és Kohut Mihály apja is – a sugallatok szerint – Milota György. Mindkét történetben erkölcsileg kérdőjeleződik meg egy-egy apafigura magatartása, ha tetszik, mindkét apának (pontosabban Ondrisnak, az apának, illetve Milota Györgynek, a nagyapának) bűnös/kétes ügyei vannak, bár másmilyen természetűek. Az egymásnak megfeleltethető két nagy, erős apafigura ugyanakkor természetesen Osztatní György és Milota György, még a keresztnevük is egyezik. Az apasági, vérségi viszonyokból következik mindkét regényben a testvérszerelem (illetve „vérfertőzés"), egyfelől Ondris és Jadviga között, másfelől Erka és Milota János, Erka és Kohut Mihály között. A Jadvigában ebből házasság és gyerek lesz (Marci), a Milotában végül egyik sem. A Jadvigában a történet lényege a szerelmi szenvedéstörténet, ami a Milotában inkább mellékszál, Erka szenvedései pedig egyre vérszegényebb szenvelgések.

S végül: ahogy a Jadviga párnája alapmotívuma, meghatározó metaforája a párna, úgy az új kötetben két jelentéskör áll hasonló szerepben, a mézé és a máké. (Zárójelben megjegyzem: az új regény többször visszautal a korábbira. Szó van arról, hogy Kuhajda Ilona rövid barátságban állt Jadvigával, Osztatní Ondris feleségével (318), kiderül, hogy Milota György anyjának unokabátyja volt Osztatní András, és elhangzik, hogy András felesége titokban vonattal elutazgatott hazulról (642), szó van Osztatní Marci és Buchbinder fényképészék tragédiájáról is (647), és az utolsó előtti regénymondat arról is beszél, hogy Osztatní Marci kedvenc étele épp a „makovje-medovje haluske" volt.)

 

(számítógép és magnó)

A Milota négy nagy fejezetből áll (Kaptár és áfium, Maradék szabadságok láza, Ház a piactéren, Kezdetét veszi végül), ezeken belül pedig váltakozva szerepelnek a 34 éves Roszkos Erka számítógépbe írt naplójegyzetei (arab számmal) és a 67 éves Milota György magnóra mondott szövegdarabkái (római számmal). Összesen 17+13+9+13 kör alakul így ki, előbb mindig Erka elbeszélése áll, aztán az öregé. A negyedik fejezet 13. részének elején Erka mintha arra tenne célzást, hogy ő válogatja össze így az anyagot, ahogy olvassuk: „És odaát megkezdődhet vallomásaink ideje – talán épp valami ellenkező irányú dupla-körében kettőnk mondókáinak. Melyek a pünkösdi kettős becsapódásban veszik kezdetüket végül" (686). Erka elvileg megteheti a regényfikció terén belül, hogy összerakja az egészet. Milota János is megteheti, hiszen újságíró, de ez nem valószínű, mert ha ő csinálta volna, aligha állta volna meg, hogy a róla szóló részeket jegyzetek nélkül hagyja. Azért is lehet inkább Erka a szövegválogató, mivel hozzá kerülnek a kazetták, és szokott is ilyesmivel dolgozni (korábban interjúzott). Egy probléma adódhat csak: az időrend. Hogyan is állíthatná össze Erka az anyagot, mikor ő is 1997 pünkösdjén fejezi be a maga naplóját és Milota György is akkor a maga szövegelését, ugyanakkor utalásaik szerint mindketten a pünkösdi halálukra készülnek, és – ha hihetünk a sejtetéseknek – meg is halnak. Ráadásul hogyan reagálhat Milota György Erka naplójára? És fordítva: hogyan reagálhat Erka Milota „naplójára"?

A regényszöveg minderre felkínál valamiféle, kicsit kimódolt magyarázatot. Egyrészt Erka naplójának – mint már említettem – két része van, illetve egészen pontosan tulajdonképpen három. Az első – a megadott dátumozások alapján – 1993. december 15-től 1995 márciusáig tart. A második egység 1996 nyarán íródik (a színielőadás ideje). A harmadik egységbe tartoznak az 1997. májusi feljegyzések (ezek felelnek Milota kazettáira, ezt a szövegfolyamot Milota György – saját állítása szerint, azaz saját magnóra mondott dátumai szerint – 1997 májusában veszi fel). Milota viszont Erka naplóinak első két egységére tud reagálni, mert azokat megkapja. Egy helyen említi, hogy „szó nélkül, titokban" kerültek hozzá Erka irományai, annak tavalyi (1996-os) búcsúja után (92). Erka is írja, hogy a színjátszás után átadja naplóját Milotának, mielőtt eltűnik, Milota máshol is nyugtázza, hogy vele vannak Erka papírjai: „ott volt az ablakomon az iratgyűjtőd" (615).

Másrészt Erka már az első bejegyzésében jelzi, hogy Milota magnókazettáit hallgatja (12). Erka saját naplója szerint 1997. május 8-9-én kapta meg a kazettákat (520, 557, 572), ám azt is írja, hogy csak május 19-én, pünkösd hétfőn éjjel hallgatja „végig" Milotát (21). Erka azt írja, hogy 18-án odautazik Milota vinyicájába, de ott senkit se talál, a kertet nem művelik, a méhkaptárak a szomszédba kerültek, tehát már jó ideje elhagyhatta a helyet Milota, pedig még május 28-i magnós „jelentkezése" is van. Milota egész szövegelése a pünkösdi ünnep körül forog, ugyanakkor Erka már pünkösd előtt (május 9-én, pénteken) azt írja: „Miket össze nem hord Maga, Gondnokom. (Arról nem szólva, hogy milyen dátummal! hát május huszonnyolcadikáig még most is hátra van tizenkilenc nap!)" (557). Eszerint Milota György előredátumozta a magnófelvételeit. Mivel azonban Erka is állhatott épp kábítószer hatása alatt, neki sem lehet biztosan hinni. Ha ebben az esetben mégis, akkor Milota György egész pünkösdi dumája megjátszás, csalás. Ezt a lehetőséget erősíti az utolsó fejezet is, amelyben az öreg „megrendezi" saját halotti torát. Az előredátumozás nem meglepő a figura ismeretében, máskülönben épp ő állítja magáról: „én, a százszoros csaló" (550). Miért pont ebben ne csalna? Ha pedig csalt, akkor Erka reagálni tud május folyamán az öreg előre felvett anyagára.

Megnehezíti az események követését, hogy egyik figura szövegei sem időrendben haladnak a regényben. Külön kérdés azonban a szövegrészek dátumozása és a dátumok helyessége, és külön kérdés a szövegrészek regénybeli sorrendje, egymáshoz való viszonya és a felépülő szerkezet. Ha felteszem, hogy Milota csalt, elfogadom viszont Erka kijelentéseit és dátumozásait, akkor logikailag működőképes az egész. Milota trükkje az, hogy előredolgozott, Erka trükkje viszont az (ha tényleg ő a szövegválogató), hogy nem sorba veszi a részeket, hanem megkeveri azokat, kezdi a végén, majd szép fokozatosan adagolja az információkat, kétségtelenül valami logika mentén, de nem időrendben. Egyfajta magyarázat lehet a hanyagságra épp a hirtelen jött halála is. A rendszerezés erősen kifuttat mindent a színielőadásra, majd a szövegtest végére hagyja természetesen a búcsúzásokat, a testamentumokat. A nyitó és a záró naplóelemek elhelyezése határozott komponálási szándékot sejtet. Ugyanakkor bizonyos visszautalások a – szerzői szinten nyilván szándékolt – „figyelmetlen" szövegválogatást mutatják. Például Milotának a könyvbeli utolsó szövege a jó mákos-mézes metélt felidézésével ér véget, erre viszont Erka jóval előbbre elhelyezett (egyébként május 19-ére dátumozott) szövege reagál (367). Erka leírja anyja ruháját, melyben szerinte „nemzőapja" elcsábította – ez a 677. oldalon található. Erre Milotának az 589. oldalon lévő szövege válaszol. Stb.

A két narrátor-hős történetmondása – bármily meglepő – nagyjából egyenes vonalú lehetne, ezzel a szerkezeti fogással viszont teljesen elbizonytalanodik az időrend, s mindez a tényeket illetően egyébként is fennálló narrációs bizonytalanságot növeli. „De hát ki tudja, mi hogyan történt?" – okoskodik vagy épp hadovál egy helyen az öreg Milota (193), akinek hantáját ilyenkor a szerző mintha arra is használná, hogy a mára kissé elfáradt posztmodern kérdést is ügyesen becsempéssze: elbeszélhetők-e egyáltalán a dolgok? Az időpontok és a figurák egymásra reagáló megjegyzései ugyanúgy bizonytalanságot árasztanak, mint ahogy bizonytalan a regény végéig a válasz a cselekmény nagy kérdéseire is (tényleg Milota-e Erka apja?, mi történik Milotával a vinyicában?, hogy szól valójában a szép Adamecné története? stb.). Sajátos, hogy az öreg Milota magnóra beszél, és így némileg életszerűbben jeleníti meg a rá kiszabott narratív önreflexiót – „törlöm és mondom, amíg jó nem lesz" (378). Milota szövegrészei felidézik az oratio hagyományát, de idővel el is feledtetik azt, igaz, a végén, a testamentumnál újra hangsúlyosan megidéződik a szónoklat műfaja. A magnózás egyre erőltetettebbé válik, külön utalni kell rá időnként, hiszen az olvasó elfelejtené, hogy ez tulajdonképpen élőbeszéd, mert gyakran nem tűnik annak. Milota szövegelésének megformálása rájátszik a szociográfiában ismeretes életút-interjúkra, illetve azok szépirodalmi változatára (Csalog Zsolt Parasztregénye juthat eszünkbe), ezáltal szembesít az élőbeszéd és a leírt szöveg közti feszültséggel. Erka írás-szituációja más, az ő szerepe: mindent „elpanaszolni éjjelenként a számítógépnek" (468), néha naplószerűen, néha levélszerűen. Néha meg mintha egy lányregényt fogalmazgatna. Az ő szövege ezáltal – a kompozíció logikája szerint – ellenpontját kell képezze Milota erőteljes élőbeszédének. Máskülönben Erkának az elbeszéléshez való viszonya szakasztott ugyanaz, mint a Milotáé: „Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint" (7). A két elbeszélő egybehangzó közös igyekezete az állandó pontosításra a bizonytalanság fenntartásának biztos szerzői szándékát jelzi.

 

(méz és mák)

Nagyon szépen kidolgozott a regény motívumrendszere. A méhészkedés és a máktermesztés hozzátartozik a falu lakóinak életéhez, sokan foglalkoznak a mézzel és a mákkal, üzletelnek vele. Milota nagy méhész, Kuhajda Márton nagy máktermesztő. A méz és a mák az élvezet forrása. Milota kedvenc étele a mákos-mézes metélt. A méz édes (mint az élet? mint a szerelem?). A mák veszélyesen mámorító (mint az élet? mint a szerelem?). Máshonnan nézve a méz az édes élet, a mák a bódító halál. Az is igaz, hogy a méhek csípése és a mákból készülő kábítószer halálos is lehet. A méhek ráadásul idegesen reagálnak a szerelmeskedésre. Méz és morfium – az édes mámor és a leküzdhetetlen vágy metaforája is. „Görögül melissának hívják a mézet, s egyúttal némely nőket is" – mondja Milota, aki hosszú előadást tart a méhészkedés történetéről, az ókori görögöktől máig. A méhek története úgy járja át ezt a regényt, mint a nyulaké Balázs Attila Cuniculusát. Milota hosszú TIT-előadást tart a mákról is, „a kerti mákról, a papaver somniferumról". Számos remek jelenetben kerül elő a méz vagy a mák, szinte mellékesen, hogy az olvasó szinte észre sem veszi: már megint ott van. Ez volna minden jó motívumkezelés alapja. Még tovább bolondítja a motívumhálót, hogy a történet szlovák környezetben játszódik, és ezért különös ízt kap minden elem. A méz és a mák különböző jelentéstartalmait tovább árnyalja számos, a magyar fülnek különös kifejezés, melyek jelentése szintén beszédes (például: milota = kedvesség, cesznak = fokhagyma, skoda = kár, kohut = kakas).

Mikor Milota először félrelép (Mariskáját megcsalja Mangel Mucikával, aki később minden valószínűség szerint közös fiuk, Kohut Mihály anyja lesz), akkor sem véletlen a szóhasználat: „Beteljesedett hát az édes bűn." Miként azonban Milotának a mézédes szerelem, Erkának – ha már a szerelem nem az – a drog a „boldogítószere" (183). „Mert sokszor jobb lesz tőle" (368) – mondja, s talán az sem véletlen, hogy pont ott mondja, ahol Milota regénybeli utolsó mondatára reagál: „Makovje-medovje haluske… otthon gyúrt metélt, jó mákos-mézes…" (700) Mégpedig ilyenformán: „Pörgetem a kazettákat előre-hátra. Jó mákos-mézes, mondja Maga végül. Ezt hallom csak órák óta már. Miközben szétterjed énbennem is. Átalakulva persze. A mákból a mákony, vagy hát az a származéka, ami nekem jut belőle. A méz helyett viszont a fullánk." (367) Erkának Kohut Mihállyal és Milota Jánossal is szerencsétlenül alakul a szerelmi kapcsolata, Kohuttól gyereke is lenne, de elveteti, Jánossal többszöri próbálkozás ellenére is zátonyra fut a viszonya. Erka Milotával sem tudja megbeszélni, hogy fiának a szeretője, bár nyilvánvaló, hogy Milota tud erről, és ebben Erka is bizonyos. Ráadásul Milota nem hajlandó emlékezni arra, hogy Erka anyjával ő együtt lett volna, és elhessegeti a gondolatát is annak, hogy Erka a lánya lehetne. Erkának tán ez fáj a legjobban. Szenvedéseire a végső magyarázatot az édes-bűnös testvérszerelemben látja: „Gondnokom, lehet, hogy őrültnek fog tartani. De én ezt azért írtam le, hogy lássa, milyen borzasztó volt ez. Kohuttal is az volt, Milotával is az lett. És tudja, hogy szerintem miért? Ez a természet világrendjének ösztönös tiltakozása volt a testvérszerelem ellen. Mert én kiolvastam és összeraktam a Maga szövegeléséből. És már egyre biztosabb vagyok benne, hogy Kohut is a féltestvérem, Milota is az. Hiába is tagadja, mindhármunknak Maga az apja." (672) Csak ezt ne írta volna le ez a liba! Rövidre zár, ám fölöslegesen. Már úgyis mindent sejtünk. A sejtetés pedig e regény filozófiája szerint is többet ér, mint a bizonyosság.

 

(az anekdotától a végzetig)

Az anekdotikus történetmondásból a végzet regénye épül. Az előbbi – a történetmesélés eredetisége és ereje – a mű nagy erénye, az utóbbi – a végzet hatalmára való ráhagyatkozás mint magyarázat – a mű nagy buktatója. Az előbbi személy szerint Milotához, az utóbbi Erkához kötődik.

Milota fantasztikusan jól kitalált és felépített figura, kevés ilyen erős, nagy hatású és nagyszabású, mondhatni felejthetetlen elbeszélő-hős van a magyar irodalomban – a tematikusan és az elbeszélésmód által is megidézett Mikszáth Kálmánt is beleértve. Ez az alak él, eleven, eredeti, bűnei ellenére is (legtöbbször) szerethető. (Bár Mariskájával elég kegyetlen.) Beszéde áradó, lendületes, karakteres. A Milota-történetekben megrajzolt világban kiválóan jelenítődnek meg egyszerre az emberi viszonyok és a társadalmi jelenségek. A legjobb részek a regényben a „kazettákról" kerülnek ki. Kuhajda Ádám hajdani földönfutó esete a faluval; Kuhajda Samu téeszelnökké választásának története; Kuhajda Márton és lánya, Ilonka, meg a mákvirág története; az a történetsor, melyben Valentini Ferkó betanítja Milotát mint anyagbeszerzőt, és beavatja a pesti életbe; a szép Adamecné fürdőzése. A „Tizenkettedik lelkész" és Mikszáth Kálmán esete. Szergej bácsi figurájának megrajzolása. Závada nagyon ért a nagy lélegzettel elmondott történetekhez, Milota György esetében pedig különösen elemében van. Milota szövegelése a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye.

Erka enervált, gyenge figura, nyilván szándékosan az. Az ő bejegyzései nem tudják szerkezetileg ellensúlyozni Milota nagyon erős szövegelését. Világos, hogy Erka szenvedéseinek (szenvelgéseinek) megvolna a maga funkciója, de a szerző által ráosztott szerepet túl jól játssza: egyszerűen gyenge figura. Annyival gyengébb az általa jegyzett naplórész, hogy oda a szerkezeti egyensúly. Ebben az értelemben is találó a regénycím: ez Milota regénye. (A Jadvigában, bár ott a női főszereplő dominált, nem voltak ennyire aránytalanok az erőviszonyok.) Nem mintha Erkának nem volnának jó naplórészei (a legjobb a Mangel Mucikáról szóló).

Talán a regény bizonyos értelemben legjobb mondata is az övé: mikor az ezredesről, Kohut Józsefről beszél Mucika, akkor hangzik el, mint egyfajta hommage á Parti Nagy Lajos (különben ezt a részt tényleg a szociográfusok módjára, magnózás-interjúzás nyomán írja Erka): „Hát ő egy … hogy mondjam?, eléggé egy magasba ívelő terrorpolitikai személyiséggé nőtte ki magát, mondjuk, hát nem sajátkezűleg, hogy verőlegénység vagy valami, hanem mint vésztörvényszéki hadbíró, ugye" (273–274).

Erka szövege azonban meg sem tudja közelíteni a Milotáét. A bajt csak tetőzi, hogy a végén le is lövi a poént, legalábbis saját származásának krimijében felkínálja a megoldást. Így aztán a regény befejezése, ahelyett, hogy jótékonyan nyitva hagyná a kérdést, a tán megrendítőnek hitt, ám eléggé banális leleplezéshez vezet: a vérfertőzés az oka mindennek. A regény végének (és végzetének) erejét csak gyengíti, hogy a korábbi regényben is hasonlókról volt szó. Ám Milota szövegelése tulajdonképpen kivonja magát e végzet alól, és önjáróvá válik, megmenekül. Sőt: megmenti a regényt. Annyira erős, hogy a „túltrükközést" (Bojtár Endre) is ellensúlyozni képes.

Befejezésül a számomra legkomolyabb problémáról. A harmadik rész színházi előadás a regényben. Az ilyesminek általában az a funkciója, hogy az alaptörténetet erősíti, árnyalja, gazdagítja az előadott színdarab történetével való összevetés, összefüggés, kapcsolódás vagy kontraszt. Ilyen eset például Goethe Wilhelm Meisterében a Hamlet-előadás, vagy Nádas Péter Emlékiratok könyve című nagyregényében a Fidelio- és a III. Richárd-előadás. De ilyen funkciója volt a Jadvigában a Don Giovanni-előadásnak is. Ezekben az esetekben egy már ismert és emblematikus, metaforikus történettel szembesül a regénybeli cselekmény. A Fideliónak az olvasó által ismert szabadságtörténete árnyalja a Nádas-regény figuráinak szabadságnélküliségét, szabadságvágyát. A Milotában viszont a színielőadás a regényfikció elemeinek egy részéből születik, a darab története tehát korántsem független a regény történetétől, sőt ezer összekuszálódott szállal kapcsolódik ahhoz. Ráadásul a darabot a regény szereplői játsszák (pontosabban próbálják), egyszerre beszélnek tehát a darabban és a regényvalóságban, s ezáltal a két szint nagyon összemosódik. Összekavarodik a darab világa és a regényvilág, a tények, az emlékek és az érzelmek szintjén is szinte kibogozhatatlanul nagy a káosz, nagyobb és zavaróbb még annál is, mint ami a naplószövegek elrendezése folytán a szerkezet szintjén van. És ez a két kavarodás együtt már túl sok. Az előadás ahelyett, hogy tovább árnyalná a képet – inkább megzavar. A színielőadás az alaptörténet értelmezésében nem hoz merőben újat, olyasmit, ami egyébként jóvátehetetlenül rejtve maradna. Funkciója talán nem is ez, hanem a játéktér összekuszálása. Ám ha az, akkor túl jól sikerült. A harmadik résztől a regény nem talál igazán magára, csak a zavar fokozódik. A Milota a kitelepítések körül forgó és történelmi szempontból is nagyon érdekes drámánál, a végül meghiúsult előadás túl rafinált elbeszélésénél mozdul el végzete, a megoldatlan vég felé.

 

(zrányik)

Gyakran hallom azt az olvasói véleményt, hogy kár volt utánozni a Jadviga egyszer már jól bevált regényszerkezetét. Szerintem önmagában ez nem lett volna gond, a feléig ugyanis jól üzemel a regénygépezet, egyszerre ismerős és új formában halad előre. Az már valószínűleg nagyobb baj, hogy az erőtlen Erka figurájával, szerepével és számítógépes ügyleteivel megterhelve nehezebben működtethető a szétszabdalt, körökbe tördelt szövegegyüttes. Jó darabig még ez is működik. És működne akár végig, ha a szerző nem a még további bonyolítás csábításának enged egyre inkább, hanem a már úgyis elég tekervényes szerkezet kordában tartására törekszik. Nem a teljes leegyszerűsítésére, de az átláthatóbbá tételére. A kordában tartással éppen ellentétes irányú írói munkának a legneuralgikusabb pontja szerintem az agyonbonyolított harmadik fejezet. A magnós és számítógépes beszédhelyzetek egymásra játszása, a szövegrend bizonytalanságai, az időrendi csalás kérdése, a titokzatos pünkösdi halálok misztikája bőven elég (sőt néha még így is sok) játékteret biztosít ennek a kacifántos és gazdag családtörténetnek az elmondásához. Kapcsolódván korábban napvilágot látott olvasói megnyilatkozásokhoz, mindenekelőtt Dérczy Péter (ÉS, 2002. július 19.) és Margócsy István (2000, 2002. július–augusztus) kritikájához, melyeknek ugyan nem a színházi fejezettel van elsősorban bajuk (hanem azzal, hogy a posztmodern megfontolásoknak és a szerteágazó családtörténet elmondásának nem sikerül egyszerre megfelelni, illetve azzal, hogy amit a szerző meg akart valósítani, az önmagában lehetetlen ellentmondás: a posztmodern extenzív totalitás), de amelyekben egy kedves idegen szó kezdte jelképezni az író eddigi teljesítményéhez mért várakozások bizonyos kielégítetlenségét – én is csak azt mondhatom: a zrányikát!

(Magvető, Bp., 2002, 704 oldal, 2990 Ft)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs