Vakság

„Elmúlik, meglátja, elmúlik,

néha idegi alapon van"

(José Saramago)

Egy hétig egy sötét szobába zárva.

„Ezt is ki kell próbálni egyszer" –

mondod, és magabiztos mosolyod már

akkor egyet jelent a félelemmel.

Végre sikerült kizárni a nappalt.

(Amikor ébredünk, az is csak éjjel.)

Életterünk mindinkább szűkre szabva –

s az ablak már nem nyitható ki kézzel.

Az első órák izgalommal telnek.

A szemhéjunk csukva, így fel se tűnik,

hogy kettészakít minket a sötétség,

majd újra összekötve gyűlik

körénk. S először csak az ösztönök.

Ha nyitva a szem vagy ha csukva, mindegy.

A színek megszűnnek – nincs róluk emlék.

És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy.

Az éjszaka egyre lassabb, kimértebb.

Aludnál, de mellettem nem lehet.

A sötét tudatossá válik. És már

harmadnap nem találod a kezed.

Kaparászol, de csak engem találsz.

Semmi biztos, semmi megfogható.

Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.

Páros magányunk nem oldja a szó.

Csütörtökön egy szó se hangzik el.

(Nem is emlékszem, mozdultál-e aznap.)

Emlékszem, hogy az ágy tövében ültem,

mikor először kimondtad, hogy vak vagy.

Csak azt sejtem, hogy péntek volt, sötét.

A vakságban a napok egybefolynak.

S csak annyit szóltam, hogy „három, azaz…

végtelen éj, mire eljön a holnap."

Akkor volt az utolsó alkalom,

hogy el tudtam jutni hozzád, közel,

mert a folyamatos sötét teret

nyit, mely az érzékeket törli el.

Vakságunk egymás próbájának indult.

Hétfő reggel aztán egyszerre láttam,

ahogy botorkálsz a fénnyel teli,

hófehérre mázolt előszobában.