Értelmetlenül

　

Látom magamat fényes bőrkabátban.

Látom magamat vastag könyv fölött.

Látom magam a zúgó tömeg élén.

Látom magam fegyverben, tankon, repülők hátán,

tépett trikolór csattog a nyakamon.

[…]

Látom, ahogyan egyre gyűlnek. Tapossák egymást.

Kezükben megrepedt ikon.

Kurjongatnak.

Lóbálják az égre.

Eltorzult grimasz az arcokon.

Nézem őket, aztán

elfordulok. Lehajtom fejem.

Szégyentől? Bánattól?

Nem tudom.

*

Ki mer még a káosz tengelyébe állni?

Ki mászik föl az éjszaka közepén

a fagytól forró égre?

Vigasztalan óriásnarancsként

tárul föl a távcső kupolája. Mint puska célkeresztjén,

úgy meredsz a gázgömbök hátában gomolygó

súlyos, vak penészre.

Honnan jöhettünk? Honnan jöttem én? – mormolgattam

egyre így a kérdést, míg a szavak

Ízetlenné váltak ajkamon.

Szórakozottan az éggömböt forgatom.

Körbe-körbe járok a kupolában.

A falon sok térkép. Diagram. Grafikon.

(Emlékszem, kislánykoromban

töprengtem el ezen utoljára.

Mikor még úgy hittem, űrhajós leszek.

Vágyakozva néztem a kék csillagszőnyeget.

Azt hittem, egyszer majd elrepülök én is

ezüstrakétán, a tarka ég fölött,

szkafandert hordok majd, és nem tarka szoknyát,

Vagy – mint az orvosok – hosszú, fehér köpenyt.

A zsebébe gyűrve egy kék jegyzetfüzet,

oda kerülnek a Végső Válaszok,

hogy honnét jött, és hová fut az ember,

hogy miből lettek a bolygók, a csillagok,

hogy mennyi van még vissza a Holdtól a Marsig.

[Tovább tart, jaj, az út, mint Kiskőröstől Barcsig…]

Aztán… nos, aztán másként alakult.)

Folyóiratoktól görbülnek a polcok,

a padlón felhasadt gerincű atlasz hever, s a sarokban

összetört asztroláb.

Csillagok szántják fel minden éjszakámat.

A polcomon könyvek. A könyvekben válaszok.

És mi van messze, tovább, a csillagos ég mögött?

Csillagok, és megint csillagok.

A csillagok peremén túltekintve,

mint őspenész, fojtó köd gomolyog,

melyben aztán új csillagok gyúlnak.

Majd csillagok. Majd ismét csillagok.

Kifacsarva állok a káosz tengelyében,

izzó célkeresztre vonják föl testemet.

A tükör megreped.

Mint puskatussal szétvert templomablak,

úgy hasad ketté a szemsugár.

A kéz a távcsőre fagy, s gyáva lábaid

értelmetlenül összecsuklanak.

Füledbe néma csend

sűrű ólma szakad.

Azután:

mint dörgő vaskoporsó

rám borulnak fent az ég-gerezdek.

　

　

　

　

　

Kánikula

　

Izzó hólyagok húzódnak az égre

Pattogva kunkorog a megpörkölt láthatár

Megnyúlnak a felhők, mint olvadó műanyag

Reszketnek a tárgyak a gyűjtőlencse alatt

A zenit hamva mögött felgyúlnak a fák

Sötét sugarak zuhognak fejemre

Mint fekete seb, úgy pulzál fönn a nap

Nem mozdul

Nem mozdul a vasárnap délután

　

　

ha ez se

　

semmibe romló fák és

koncentrikus sárga karikák között

(késő ősz, este, eső)

úgy szorítottad nejlonszatyraid fülét,

mintha a legeslegutolsó hajnali villamos

ütközőjébe kapaszkodnál.

hónod alatt ott zizegett

a papírzacskóba csavargatott múlt

valaki – nagy műgonddal – még cukorspárgával is átkötötte

korábban, tudom

igyekeztél nem gondolni arra

mi lesz akkor

mi történhet ha… [állj. ne is folytasd]

na de…

mi lesz akkor

ugyan, mi történik akkor

ha ez se

vártál

az eső a fejbőrödön csorgott

ott kopogott a halszálkás szövetkabáton

makacsul nem jutottak az eszedbe

a feladatlan számlák, a lekésett határidők

a gondosan, borítékban a

postaládába helyezett kulcs

a lakáshitel

inkább rágyújtottál (hálistennek, a busz végre

megérkezett)

beültél még a gyrososhoz a móriczon

(szerencsére non-stop nyitva van)

vettél valami újságot (folyóiratot esetleg)

lapozgattad

lassacskán mégiscsak

ihatóra hűlt a hosszúkávé

már nem látod azokat a sárga karikákat

nem hallod az esőt

nem hallod, ahogyan csattogják a befutó-kifutó villamosok

(mintha valaki a háttérben

hexamétereket skandálna)

hogy ez se

hogy ez se

hogy ez se