hol cseperészett, hol permetelt.

Egykedvűen játszott lehetősége húrjain.

Míg aztán egy kiválasztott

pillanatban szélrohamok jöttek, őrült északi széllöketek.

Mintha valaki válaszolna.

Hirtelen éjfeketére sötétedett a város felett.

A híd fehér testvázlata csupaszon felmeredt az égre.

A pesti part palotáit a budai hegyek fölé beszorult

alkonyat

egyetlen csíkja világította ki.

Ültem a taxiban.

Mintha belülről izzana át a pesti part.

Fekete vizet csapott és csorgatott az ég, kopogásait,

dörömbölését

rövidre vett szünetekkel szakította meg.

Egyik nap tényleg nem olyan mint a másik.

Ha nem lennének órái, percei, mint ahogy nincsenek, ha az

időmérés csillogó eszközeivel

nem csaltuk volna lépre a gondolkodást,

akkor régi történetírók

logikáját követve,

eseményről eseményre haladva kéne feljegyezni

fordulatokban gazdag, tanulságos tetteit.

Ha teológiáról van szó, beszéljünk teológiáról.

A hídról leáradó és a hídra törekvő autócsordák

éktelen zajában, amint

sistergő sugarakban csapott fel a kerekek

alól az évtizedek óta takarítatlan város szörnyű mosóvize –

egyes-egyedül jött

a ferencesek templomának óriásan magasodó,

mocsoktól elfeketedett

oldalfalánál.

A fal

védelmére bízta magát, bár a fal nem védhette meg semmitől.

Mindez egy késő téli délutánon történt.

Olyan pillanatban, tévedés, nincsen pillanat,

amikor fényes lett a járda a felvilágló halott lámpafényben.

Ezen a járdán, esőben, senki nem mehet büntetlenül,

a tempó visszafogására, a lemondásra, a türelemre vagy a

közönséges emberi empátiára képtelen autócsordák

kíméletlenül lefröcskölik.

Egyetlen Istenünk autóban ül.

Autó vezeti az embert.

Lépésben haladtak, valahol az Astoriánál hirtelen

megakadt az áradás, az egész igyekvő csorda bambán

feltorlódott a hídra. A másik sáv is állt.

Szerencséje volt.

Igen nagy szerencséje.

A sors kivételesen kegyesnek mutatkozott vele.

Még hálásnak sem kell lennie,

észre sem veheti,

kerek hatvan éve a szerencse gyermeke.

Ha van hatvan év.

Ha vannak napok, melyeknek a pillanat a része.

Viszont nem volt nála ernyő.

Vagy volt nála ernyő, de el tudom képzelni, hogy

a táskájából nem volt kedve kivenni.

Ahogy ismerem.

Érezni vélem a tagjait, amint gondolkodása fékezi.

Ugyan, minek.

Amúgy is le kell mennie

a metróhoz, egyenesen be a föld alá.

Akkor meg a nedves ernyőjével majd

minek vacakoljon ott. Nem teheti vissza a nagy, híres

táskájába a legfontosabb papírok közé

amúgy nedvesen.

Még hogy az aluljáróban rázogassa.

Ha mégis megesik vele, ó gyalázat, akkor

eltartja magától, mintha nem az ernyője lenne, nem is lenne

ernyője, nem ő lenne, aki rázogatja, egy ilyen együgyű kis

művelettel nem foglalkozik, csinálja helyette más,

egy megszólalásig hasonló, egy valaki, egy bizonyára ember,

aki biztosan a szolgálatára van, bár soha nem látta

és nincs köze hozzá.

Ő nem ő.

Ide figyeljen asszonyom, belém egészen fölösleges

szerelmesnek lennie, merő időpocsékolás, mivel én nem vagyok.

Elbirtokolt birtokai örökös kegyuraként

ezt a bolond igazságot akarja velünk elhitetni.

Bármennyire furcsálkodunk,

előadása oly hiteles és szenvtelen, elhisszük neki.

Van is benne valami.

Addig halmozza,

az egyetlen néki rendelt énjét addig terheli empátiával,

idiómákkal, idegen stiláris halmazokkal, idézetekkel,

változatokkal, felsorolással,

lejárt szavatosságú közhelyekkel,

míg

a Teremtés hasonlataként működő beláthatatlan sokaságban

el nem tévedünk.

Ahogy a sokaság érzetén átvezet az egyetemes

feloldottság érzetébe,

abban jósága válik érzékletessé,

igen, a jósága.

A jóság szabadsága, alázata, hányavetisége.

A lehető legszemélyesebb, a tovább nem osztható, a működés

egyetemes rendjébe be nem köthető, a meg nem érthető.

Fiúi jóság. A jóságnak ez válfaja.

Nagy önélvezettel csábít, szemez, udvarol, mórikál vele.

Komoly kiváltságokat, védelmet remél tőle,

miként a déli faltól,

amikor éppen északnyugatról csap rá a szél.

Jósága úgy néz vissza,

oly előzékenyen, oly ártatlanul, kék szemekkel, oly

nagy antropológiai és etológiai szakismerettel,

mintha nem a sajátja, hanem az emberi nem

tiszteletre méltó közös tulajdona lenne.

Meg hiába is rázná odalenn az ernyőt

a koldusok és a hajléktalanok között,

akik a szeretet roppant bőségétől csepegő keresztény

világtörténet és a felvilágosodott alkotmányos önrendelkezés

legnagyobb dicsőségére

a vizelettől bűzös paplanjaikba bugyolálva

a kidőlt tojáslikőrtől ragacsos és

alaposan összehányt fekete gránitkövezeten hevernek.

Ha jó napjuk van, van mit inniuk.

Olyan ellenben még nem volt, hogy a nedves ernyő

rázogatása után is nedves ne maradjon.

Bal kezében hozta ezt a nagy, híres táskáját

a vadul csapdosó téli esőben,

benne a száraz ernyőjét,

amit aztán majd nedvesen nem kell eltennie,

mivel nem nyitotta ki.

Kis elégtétel,

ennyi azért jár neki.

Barna borjúbőr, testes, csatos,

különböző zsebektől és rekeszektől ékes –

el nem tudom képzelni, mit visz benne. Hová.

Kéziratot, könyvet, persze ernyőt, leveleket,

esedékes számlát időben befizetni.

Milyen jó, hogy a mindenség vele van, mindenhová elcipelheti.

Ha panorámás munkaszobájából, ahol már decemberben szárba

szökken a sok kalászos, a kukorica képes februárban kivetni

címerét, májusban virágzik a krumpli és még a szilva is

beérik, mert így szereti itt a természetét,

kimegy a hőn szeretett széles nagyvilágba,

ahol tárt karokkal várják a nyereségre éhes kőkemény

üzletasszonyok, az édesen fuvolázó államférfiak, a

konyhaséfek, a borászok, korai hóhullásban a frusztrált

hímektől hangosan hullámzó

lelátók,

akkor minden bizonnyal ennek

a hazaival jól megtömött táskának a

testnél tartósabb

létébe

kapaszkodik.

Ez már ugyan nem az a táska.

Az már oda.

Nem a háromrekeszes, nem a fekete a két kajla fülével,

nem a rongyosra cipelt

disznóbőr,

amit csak úgy szétnyithatott és degeszre tömhetett,

hogy aztán kíméletes és körülményes mozdulattal

a Trabant hátsó ülésére lökje be.

Először csak a cipzárja ment tönkre, aztán a mindene.

Ahogy ismerem, azóta sem dobta ki.

Jobb kezével egy újságot emelt a feje fölé,

szétázott tipográfiája innen a taxiból nézve

nem volt ismerős.

Valamelyest a szeme elé is be kellett húznia.

Ezen a templomfaltól leárnyékolt utcasarkon

a folyó felől érkező széllökések gyakran

akkor is az ember arcába, szemébe csapnak,

ha éppen nincsen árvíz, és Wesselényi bárónak nem kell

éppen a fuldoklókat kimenteni.

Még nem idáig áll a víz.

Nem mindig kellemes.

Nyári zivatarban szerelmesen bőrig ázni.

Valakivel kézen fogva futni.

Olyan útszakasz, amelyre visszatérő álmaimban

egyvalaki rögeszmésen azt akarja, hogy emlékezzem.

Emlékezz.

Nem akarom.

Ne.

Mindenre, amit az elme egykor felfogott és csak most érti meg.

Én szép szavakkal kérem az Urat, már elég,

se rosszat, se jót.

De valaki a vállam fölött átnéz és kényszerít.

Talán az én, mely én sem én vagyok.

Soha nem is voltam.

Habár ebben a pesti utcában volt

a fényképészeti műhely, ahol a tanoncidőmet töltöttem el.

Nincsen három év tanoncidő. Nincsen évforduló.

Mégis talán az egyetlen világi jelenség, eljárás, folyamat,

tünemény, a természet csalóka csodája,

bármi, amit

a létezésből sikerült

valamelyest felfognom, ellesnem és eltanulnom.

Az ezüstjodid és ezüstbromid az orránál fogva vezetik az

embert az isteni tudományhoz, ahogy a matematikája később,

ha lenne korábban, ennek az utcának a másik végén őt vezette

el hová. Nem tudom.

Fényérzékeny felületen

miként rögzíthetők a szem képalkotási képességei és a fény

átmeneti mineműsége között létrehozott egyszeri viszonylatok.

Helyesebben.

Miként és milyen anyagokkal készíthetek

az Isten képére formázott világ tárgyairól hűséges

képi hasonlatot.

Avagy.

Miként teremthetek olyan kellemes látszatot,

mintha egy kompozícióval én rendezném el a káoszt és a

pozitív vagy a negatív retussal a Teremtésen igazítanék.

Én.

Alapkutatásunk tárgya.

Övé a sokaság, enyém az egy.

Enyém a sajátos én, az egyedi,

övé a tömegesen előforduló és a reprezentatív.

Övé a legnagyobb közös többszörös,

enyém a legkisebb közös nevező.

A munka bizony egyszer és mindenkorra meg van osztva.

Kitártam hát a taxi ajtaját, kihajoltam.

A város zúgásán

és

az eső zaján átkiáltva

nevén szólítottam. Bármikor a saját keresztnevemen

szólíthatom.

Nincs szereptévesztés, nincs szerepcsere, nincs szerepzavar.

Ha róla van szó,

akkor marad a mondatomban valamennyi én,

amit nem sikerül kiszorítanom.

Fordítva másként működik.

Bármennyire róla szól minden mondata,

egy kis engem illetőnek nem tud nem helyet szorítani.

Az évtizedek alatt, amelyek nem csupán múlékonyak, hanem

nincsenek, legfeljebb lokális ozmózis lett belőle, megannyi

részleges vagy eseti cserebomlás, amit kívülálló nem vesz

észre, mi pedig vice versa nem beszélünk ilyesmiről.

Legfeljebb tudom, hogy tudja.

Az elemi örömöt nem a hasonlóság,

hanem a közösen átélt maradandó különbség váltja ki.

Egyszer, régen,

még inkább közel ismeretségünk hajnalához,

bár nincsen hajnal és nincsen alkonyat,

aminek bizony harminchárom éve már,

egy esőre hajló, meleg májusi délutánon, vasárnap,

korrektúrát vagy kéziratot kellett sürgősen

postára adnom.

Elvisz.

Előbb a Nyugatihoz vitt a kis mérget pöfögő Trabantján.

Zárva.

Akkor talán a Keletinél, a semmibe futó Verseny utca sarkán, a

hírhedt 72-es postahivatalban, ahol a leveleinket felgőzölték,

hogy ne lehessenek többé titkaink, nincsenek,

minden ajtó sarkig tárva,

tessék besétálni, gondolataink nyilvánosak,

és

akkor is csak kinyalhatjátok a seggemet.

Ennek az átkozott 72-esnek nyitva kell lennie.

Vasárnap is legyen mit olvasniuk.

Leparkolt.

De nem szálltunk ki, mert elmerültünk, beszélt,

mesélte, a változatok végtelen tömegétől lenyűgözött és

megittasult szerzetesi mosolyával egyre csak mesélte.

Értettem, miért e bőség, miért csinálja, miért ontja rám.

Merő jóságból meg akarja velem osztani.

Szándékosan többes számot használt.

Mintha

kettőnket egyként és párhuzamosan érintené,

ami vele történik meg.

Azokban az években, időhatározó utólag törölve,

az olvasói kezdtek tömött sorokba rendeződve, boldog

türelemmel várni rá.

Megjegyezték maguknak születése dátumát. Hoztak sült kacsát.

Vitték volna bárhová. Tortát sütöttek. Bort töltöttek

poharába. Jelenlétében felderültek. Fürtösen rajongtak érte.

Álmaikban örökbe fogadták. Sírtak, ha műveiből felolvasott.

Mi több, azon a nyelven kezdtek el egymással beszélni,

egymásnak írni, nem csak levelet, hanem előbb szépirodalmi

műveket, aztán már

újságot,

amit majd mindennek ellenálló, minden pokoli realitást magába

záró nyelvükből saját szövegként kidolgozott.

Péter, figyelj már ide.

Térj magadhoz.

Könnyekig meg vagyok hatva, de ezt nem lehet megosztani.

Ennek nincs fele.

Esni kezdett.