A „tárgyszerűség igaz álcája” és „az el nem fogadott történelmi lecke”

Vári György  tanulmány, 2010, 53. évfolyam, 3. szám, 324. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A nyolcvanéves Sándor Ivánnak

 

Balassa Péter kritikusi művének nem volt ugyan főszereplője Sándor Iván tevékenysége, de fontos szereplője volt. Első róla szóló írása 1981-ben jelent meg, aztán bő fél évtizedenként követték egymást a műveit elemző szövegei, 1987-ben, 1993-ban és 2000-ben. Sándor pályájának minden aspektusáról szólt egyszer Balassa, beszélt „főként magyar témájú, észjárástörténeti, politika- és társadalomtörténeti” írásairól, Századvégi történet című regényéről, talán legfontosabb irodalomtörténeti tárgyú munkájáról, a Bánk bán-könyvről és végül regénytörténeti-regényelméleti írásairól is. A kérdés, amire ez a tanulmány válaszolni akar, végső soron az, mi köti össze Balassa figyelmének tárgyaként ezeket az írásokat, hogy tehát ki Balassa Péter Sándor Ivánja.

Két nagyon hasonló kérdésre figyelhetünk fel rögtön a két első írásban: „Van-e egyáltalán elégtétel és jóvátétel a történelemgéptől szétporlasztott emberi sorsok számára?” Lényegében ugyanez a kérdés hangzik el Balassa ’87-es, a Századvégi történetet tárgyaló szövegének nyitómondatában: „Miféle élet az olyan, amit az embert gyötrő hatalom beteges szenvedélyének nyomása alatt kell leélni…?” Mutatis mutandis, itt is életművének egyik központi kérdése, az autonómia problémája foglalkoztatja, és végső soron az erkölcsi és esztétikai autonómia éppen úgy összefügg nála, ahogyan Kantnál is.

A Századvégi történet (akárcsak Sándor jóval későbbi elemzésében a Bánk bán) az autonóm személyiség és a történelmi felelősségvállalás bukott kísérletét beszéli el Balassa olvasatában: „Kibontakozás előtti szétszóratás, beépülés és reményvesztés”. Aztán: „szinte minden elvész, még mielőtt történne valami, még mielőtt az értelemadás és cél artikulálódna”, a regény tárgya „az elapadás és szétesés csöndes kálváriája”. Kinek ne jutnának már itt az eszébe Ady nagy szimbólumai, a láp, a magyar messiások, a magyar ugar, az eltévedt olvas. Ezt az értelmezést minden kétséget kizárólag Ady történelmi képzelete vezérli: „Ez a történet azon a mindig őszies, sáros, süppedékeny, átnedvesedett talajon játszódik, amelyen még a valóságos és a szimbolikus értelemben vett lovak és lovasok is egyaránt csak körbe-körbe vágtázhatnak. Ebben a világban a személyes létezés is kietlen tájjá változik át lassan, amelyben legföljebb álomszerűen rémlik föl, hogy »Tehát vannak még nagy történetek«”.

Balassa tartalmi összefoglalója jelzi, hogy a könyv „Ferenc császár balvégzetű politikájának kibontakozása idején” játszódik – ezt a korszakot a mélyreakció jellegzetes korszakaként mutatja be mindenfajta progresszista történetírás, ehhez az elbeszéléshez kapcsolódik a könyv és értelmezése is, amint az „adys” nyelvhasználat világosan jelzi is.

A „haladás” lehetetlensége a körben forgás képzetéhez vezet a regény lapjain, az ismétlődés tapasztalatához, ez, az ismétlődés történeti és esztétikai tapasztalata az, ami talán leginkább érdekli Balassát Sándor Iván regény és esszéírásában. „A történet karaktere, szerkezete jól ismert irodalomból, történelemből egyaránt”. Az ismétlődés szerkezeti és nyelvhasználati vonatkozásait értelmezi elsősorban a szöveg, a hosszú mondatok lassúságáról, „a csigalassú történelem nyelvi szintaktikai stilizálásá”-ról szólva, továbbá ez biztosítja a Balassa által olyannyira kedvelt motívumelemzés lehetőségét is, hiszen azáltal válik egy-egy regényelem motívummá, hogy rendszeresen, különböző funkciókkal visszatér az olvasás folyamatában. „A csönd, az időmúlás, a történelem egyénileg értelmetlen átélése, ötvözve az ismétlődő vadászatokkal, a Sándor Ivánnál visszatérő mesteri lovasleírásokkal”. A ciklikusság az előrehaladó történeti idő felszámolódása, vagyis bizonyos értelemben mitikus idő, akárcsak Adynál. Az individualitás felszámolása pedig a bekövetkezés idejévé teszi, ezért lesz Balassa számára különösen és épp ennek a problémának a vonatkozásában fontos Esterházy Fuharosokja. A mitikus rend az individualitás méltóságát erőszakosan eltörlő bekövetkezés terepeként mutatkozik meg ebben is, ez teszi „kelet-közép-európai hangszerelésű”-vé Sándor Iván könyvét és Esterházyét is, de az így értett ismétlődés térségi tapasztalatának megkomponálása vonzza Balassa érdeklődését Bodor Ádám írásaihoz is. A Századvégi történet címének asszociatív bázisa is az ismétlődés poétikájának része, a regénybeli századvég a 18. század vége, de az olvasónak a 19. század végét juttatja eszébe a „századvég” kifejezés. Ugyanígy emeli ki Balassa bő évtizeddel később, mintegy a gondolatmenet folytatásaként Sándor Iván Bánk bán-elemzéséből, hogy „különös fénytörést kap az egész esszé az ezredforduló felé közeledve, egy nehezen bontakozó, vagy éppen kudarcos újrakezdés folyamatában”. A narrátor „töprengéseit” is úgy szervíti az értelmezés a regény szövetébe, hogy az ismétléspoétikai koncepció részévé teszi őket, összekapcsolva a mondatpoétikai megfontolásokkal: „A regény hosszú mondatai között egy végtelenített történelem-esszé is meghúzódik”. Az ismétléspoétika egymást erősítő rétegeinek – bámulatosan rövid terjedelemben megvalósított – felfejtése áll az értelmező érdeklődés fókuszában, ezért lehet az a konklúzió, hogy „rendkívül finom szövésű munka a Századvégi történet”. A szöveg zárlata, hogy „nagy becsben kellene tartani ezt a könyvet”, azt sejteti, hogy Balassa szerint értékén alul kezeli a kritika Sándor munkáit. Ez a később rendre visszatérő, imperativikus zárás („legyen becsülete, haszna és méltósága e vállalkozásnak”, „kvalitásainak szinte hasonlíthatatlan és besorolhatatlan egyensúlyossága [...] méltán vívhatja ki a közfigyelmet, a közmegbecsülést, a csöndes és megújító szellemi örömök jegyében”) azt sejteti, hogy a Sándorra fordított figyelem hiánya összefügg valamelyest azzal „a jellegzetesen konzerváló magyar történelmi felejtés”-sel, illetve a felejtés egy igen sajátos fajtájával, az elfojtásra való hajlammal, ami egyik legfőbb oka az ismétléskényszernek, a felnövésképtelenségnek.

Következő, hat évvel későbbi írásának felütésében Balassa Sándort „minden történelmi feledésnek és feledtetésnek ellentmondó” irodalmi figuraként jellemzi. Világos, hogy egy freudiánus fénytörésben megmutatkozó bildung-eszmény jelöli ki értelmezői perspektíváját, ami azért különösen érdekes, mert az esszéista-irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó Sándor e vonatkozásokban rokon gondolkozását a lélektani metaforikát szintén kedvelő Bibó István ihlette elsősorban. Balassa a legalaposabban a Bánk bán-monográfival foglalkozott, ez volt az a Sándorról szóló írása, amit kötetbe is felvett később. Sándor egy integer és autonóm személyiség szétesésdrámájaként olvassa Katona tragédiáját, erre koncentrál Balassa írása is. Éppen ezért feltűnő, hogy egy ilyen integer és autonóm személyiségnek – Sándor Ivánnak – portréjával indít az Utunk szabályai éjszaka című esszégyűjteményről szóló írás is, amit az előbb már idéztünk. Balassa figyelme sok esetben nem kizárólag egy szerzőfigurától független esztétikai teljesítmények szólt, hanem egyfajta ethosznak is, amit egy-egy irodalmi figura képviselt. Úgy tekinti, hogy ez a személyiség is konstrukció, önnevelés és önmegismerés terméke, ebben az értelemben műalkotás, nem véletlenül nevezi egy alkalommal Sándor „személyiségstílusának”. Ez pedig a citoyen tartás (bátorság, szerénység, arányérzék jellemzik elsősorban az írót Balassa portréja szerint), az autonómia volt, amelynek mintegy szinekdochéiként szerepeltek egyes nevek, legelsősorban a Babitsé, aztán az Ottliké és a Sándor Iváné is. A történelem olyasmiként mutatkozik meg ebben a beállításban, mint ami idegen az ember személyiségétől, ezért az csak így, mintegy a történelemtől függetlenné válva, azon kívül kerülve menekülhet meg, ezért hozza egyfajta konok korszerűtlenséggel kapcsolatba Balassa az író attitűdjét: „E rokonszenves értelemben ez a könyv bizony anakronisztikus; minél kevésbé övé az idő, annál inkább olvasandó”. Vagyis az integritás megőrzésének eszköze ellenállni a barbár történeti időnek: „te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény/ lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld:/ »A Régi jobb volt«” – ahogy leghívebb mesterünk tanítja (ez Lator László Babits-versének címe). Alighanem így érthető meg, miért választotta szinte jelszavául Balassa Babits híres sorát, hogy „semmi se vagy, ha nem vagy ellenállás”. Balassa portréjának másik fontos vonása a felejtés elleni harc mellett az, hogy „különböző műfajaiban, megszólalási módjaiban Sándor Ivánnak ugyanaz az arca néz felénk”, vagyis „integer személyiség”, ahogy Bánk bán, és ezért alkalmas arra mind Sándor személye, mind munkájának főszereplője, hogy megjelenítse „a megosztottságon belüli kommunikáció esélyét”. Bánk alakja mintegy megelőlegezi számunkra ezt a típust. Bánk tragédiája épp az, hogy integritása felbomlik, mert széttépi a zsákutcás magyar történelem, az eltorzult magyar alkatot kialakító folyamatok eredője, hogy aztán ez az alkat további zsákutcákba vezessen, létrehozva így az ismétléskényszer circulus vitiosusát. A torzulás híres lélektani metaforája a „politikai hisztéria”, az egyensúlytalanság, szemben az „egyensúlytalan lélek”-kel, a kelet-közép-európai „országoknak a politikai tudatbéli egyensúlytalanságai”-val. A tragédia bármiféle felismerést nélkülöző vége jelzi, hogy szükségszerű lesz az ismétlődés, hogy majd még sokszor „ugyanazon a történelmi leckén” bukik majd el az ország. A felismerés hiánya folytatódik a dráma fogadtatástörténetében is. A hisztérikus politikai viselkedés pedig kitermeli azt, amitől fél, hogy egyre indokoltabbnak érezze félelmét, ami minél inkább nő, annál inkább igazolódik, „a közösségi rémképeknek ugyanis megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni”. Az egymástól való, pusztító félelemnek ebben a rettegés saját dinamikájától romló légkörében tudna közvetíteni Sándor könyvének inspirációja Balassa szerint, alighanem a szellemi közéletet „megosztó”, addigra minden eredeti tétjét és pozícióját maradéktalanul elveszítő népi-urbánus vitáról lehet szó. Sándort ezen a művén kívül elsősorban alighanem Németh Lászlóról szóló könyvei szánják a közvetítő szerepére, a különböző lojalitásai közé kerülve elbukott Bánk bán szerepére.

Ez az elképzelés sokszor felbukkan máshol is az íróval kapcsolatban. Hasonló tükröződést vél megfigyelni író és tárgya közt egy ilyen ethosz vonatkozásában Balassa a tiszaeszlári perről szóló nagyesszében, a védő, Eötvös Károly alakjában: „Biztos, elfogulatlan ítélőképesség és tiszta fej azon alapvető, hagyományos polgárerényekhez tartoznak, amelyek igen egyszerű, köznapi feltételtől függenek: a kurázsitól, amúgy csendesen, felhajtás nélkül. Erre utal Sándor Iván Eötvös Károly komótosan bátor alakjának megrajzolásával”. (Mivel ez egy születésnapi köszöntő, érdemes megjegyezni, hogy Eötvös Károly és Sándor Iván ugyanazon a napon, március 11-én született.)

Balassa utolsó, 2000-ben született írása is születésnapi köszöntő, a hetvenedikre, ahogy az utolsó mondatokból kiderül: „Mindezzel csupán a tárgyszerűség igaz álcájában, játékával a magam módján felköszönteni, megköszönteni akartam […] a hetvenéves Sándor Ivánt”. De mit jelent a tárgyszerűség igaz álcája? Mitől volt álca a tárgyra irányuló értelmezés, és ha álca volt, miért volt igaz? Ne feledjük, a tárgyszerűség, az elfogulatlan analízis és ítélet is „stílus”, szerep Sándor Ivánnál is. A szövegben mint munkában külsővé válik, objektiválódik a belső, így mutatkozik meg eltávolított önmagaként önmaga számára valami nem tudottként, vagyis tapasztalatként, igazságként. Ehhez a munka, vagyis az eltávolítás, a tárgyszerűség stílusa nem nélkülözhető: „megemelik a nyíregyházi tárgyalóterem színpadát, miközben a hangvétel, az előadásmód egységes, egyenletesen hűvös, tárgyilagos”. Ezt tanulja meg, újabb tükröződés, Balassa Sándor Ivántól. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a két összekapcsolt idézetben színpadról és álcáról, maszkról van szó. A színház sajátos „alakoskodó” igazságáról is tehát, amiről Balassa olyan sokat beszélt és aminek hátterében a színházat a moralizáló vádaktól védelmező nagy moralistát, Friedrich Schillert sejthetjük. A színház az igazság voltaképpeni terepe. „A színház ott kezdődik, ahol a világi törvények hatálya véget ér”, írja Schiller, és éppen azért, mert „szabadon rendelkezik a fantázia és a történelem egész birodalmával, szabadon múlttal és jövővel. A költészet mindenható hívása megidéz rég a föld alatt porladó vakmerő gonosztevőket, akik az utókor borzalmas okulására megismétlik gyalázatos életüket”. Hát nem éppen így jár el Sándor Iván is ama tárgyalóterem felidézésével, ama tárgyalás megismétlésével Balassa szerint? Nem éppen így jár el regényeiben is? Nem éppen a fantázia és a történelem egész birodalma lett az övé nagyszabású önismereti munkája során, ami lényegében az életműve? Ezért lehet, hogy ennek a – különben – színházi embernek és írónak minden munkájából ugyanaz az arc tekint ránk szoros összefüggésben azzal a közhellyé kopott igazsággal, hogy minden arcadás, tehát minden történetírás elkerülhetetlenül fikcionális karakterű. Schiller szerint éppenséggel „a színház rántotta le az álarcot a képmutatóról, s fedte fel a hálót, amellyel a ravaszság és az ármány körülfont bennünket”. Tehát a Bánk bán-könyv ebben az értelemben is színházi munka. Balassa jó hermeneuta volt, hitt abban, hogy a művészetnek saját, felcserélhetetlen, csak rá jellemző igazsága van. Vagyis: „a művészetben viszont a forma puszta ideológiai mondássá redukálása, amit leleplezésnek neveznek – megtévesztés, mert a művészet egyik legfontosabb feltételéről mond le: magáról az esztétikai megjátszásról”. A színház igazsága nem az, ami mögötte van, hanem az, ami benne és általa történik: „A színház nem egyenlő a színházi élettel […] A színházi élet […] a színházi előadás, a színház előföltétele, de nem az” – írja egy helyütt Balassa, és éppen ugyanígy írja Schiller is a színházellenes puritánok vádjaira felelve: „Lehetnek könnyűvérűek, szemtelenek, lehetnek förtelmesek is, akik gyakorolják, neki nem róható fel vétkéül […] Mindeme kifakadások igazak, de egyik sem érinti a színházat”. Valóban „operai gyerek” volt Balassa, és a magyar kritika történetének legnagyobb színésze, ahogy Bán Zoltán András gondolta, de nem valamiféle őszintétlenség mestere volt, ezt a színházi feltárulást, az igazságtörténést kereste és remélte. Munkája feltáró alakoskodás és önnevelés volt, és aligha lehet túlhangsúlyozni azt, amit mindehhez Sándor Ivántól tanult. Végül pedig, levetve a tárgyszerűség álcáját, szeretném köszönteni a 80 éves Sándor Ivánt, drága öreg barátomat. Isten éltesse!


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs