Dupla medve

 

 

Kemendi Zsuzsának

 

A medve tán nem ember,

De az ember néha medve.

Bevackolódik ébren

Álomgödör-verembe.

Magába kucorodva

A medve föl se kelne,

Pontosabban az ember,

Amikor éppen medve.

Ilyenkor méze sincsen,

Kesereg hemperegve,

Arcára, mint a vasmaszk,

Vicsora rádermedve.

A rosszkedv rajta bunda,

És tonnányi a teste,

Jobb lenne, ha az ember

Az ágyból ki sem esne.

Hisz minden el van szúrva,

Hisz minden el van veszve,

Hiába kapálózunk,

Úgysem jön semmi rendbe…

 

Szerencse, ha az ember

Ilyenkor dupla medve.

A másiknak van méze,

És nincs kétségbeesve,

Így aztán ez a másik

Társa mögött teremve

Fenékbe rúgja őtet

Bizonyos értelembe.

Megbillenti az embert,

Aki javában medve.

És noszogatja feddve,

Hogy magát összeszedje:

„Vicsor helyett mosoly van,

A büdös bundát vedd le!”

S a komor medve döccen,

Szívéről jég reped le,

Agyáról abroncs pattog,

Reggelijét megette.

Már indul is munkába

Ügyesen lépegetve

Ahhoz képest, hogy ember,

Aki most éppen medve.

 

E versből medvemódra

Tanulság hemperedne:

Ha már medve az ember,

Legjobb, ha dupla medve.

 

 

 

Párás tükör

 

 

Kossuth Mihálynak

 

Kádban ringok most elégedetten,

Osztályrészem művi tisztulás,

Feltartóztattam az épületben

Araszoló, biztos pusztulást.

Szent György gyanánt győztem le a sárkányt,

Felszerelve kamrapolcokat,

A romlásnak íme ellenállván,

Amely nem kádvízbe fojtogat.

Véget ér a magzatringatózás,

Bálnatestem ím felszínre jött,

Bőrömön lefelé indult mókás

Viszketéssel számos hangyacsöpp.

Párás tükrön tisztogattam arcnyi

Helyet, saját arcom jött elő,

Ám csak másik arcnak helyet adni,

Átformálta mélyről jött erő.

Nem más arc ez! Én vagyok, ki volna?

Lackfi János lettem, akinek

Szövegablakain áthajolva

Nézem önnön tükörképemet.

Pontosabban verséből kinézve

Szemlélem a kamrapolcokat,

És rálátok a polcon át a versre,

Ki s be járok, sárkány, ló, lovag

Szerepét egymással felcserélem.

És a kompótnak eltett idő

Meghúzódva rejtett kamramélyen

Polcgyártáskor bukkan majd elő.

S újraindul alkatok cseréje,

Önmagamból önmagamon át

Merülök a vers kádnyi terébe,

Mely tükörként elnyel s kibocsát.