A Dengler-ház

Kowalewski, Wlodzimierz  fordította: Mihályi Zsuzsa, elbeszélés, 2010, 53. évfolyam, 2. szám, 165. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Törmelék lapult az udvar alatt. Hatalmas tűzőkapocs alakú udvar volt, a Krzywicki, a Koszutska és a Stanis³aw Worcell utca fogta közre három oldalról, ezek a nevek pedig a társadalomért való önfeláldozást és az egyszerű ember iránti szeretetet idézték fel. Az udvaron elvadult gyümölcsfák álltak, a kazánház előtt szénkupacok, az élelmiszerbolt mögött üres dobozokkal megpakolt rámpa, kicsit távolabb hepehupás, homokos grund. Csirke, Vöri és Pereszke, Tudek, Uborka, AdŸka, Stachu – mind ott laktunk a háborúban lerombolt épületek helyére telepített panelházakban. Már akkor, a hatvanas években sem tudta senki, hogy néztek ki a régi házak, és kik voltak a lakóik. Hirtelen szakadt meg az időspirál, és valaki, aki mindenhatónak hitte magát, kontár módon, erővel próbálta hozzáhegeszteni a következő, cseppet sem odaillő darabot.

Nem akadt senki sem köztünk, sem a felnőttek között, akik a fél napot az irodában töltötték, a másik felét meg az Aladyn és Koral készülékek kékes képernyője előtt, akit különösebben foglalkoztatott volna ez az elfeledett, elpusztított élet. Megvolt a magunk élete. Olyan egyhangúan és lassan vánszorgott, hogy szinte még a világ végében sem hittünk, amelyet olyan félelmetesen festett le Kwintera atya a hittanórán, a Szent József-templom alagsorában. Reggelenként még sötétben, összeszorult gyomorral siettünk a közeli általános iskolákba, ahol már vártak ránk a rosszkedvű és rosszmájú tanárok; Tudek a tizenegyesbe járt, Stachu az egyesbe, én a Puskin utcai tizenhármasba. Nyáron biciklivel száguldoztunk, fürödtünk a kortówi tóban, a Földalatti front típusú sorozatoktól inspirálva háborúsdit játszottunk, bottal csépeltük egymást a közelharcban, berekedtünk, annyit utánoztuk a géppisztolyok és a Schmeisserek hangját, „ásatásokat” végeztünk.

Ásatások – ennek volt igazi kalandíze. Csak hátramentünk, a garázsok mögötti enyhe kis rézsűre, féltéglával bevertünk a földbe egy kihegyezett lécet, megpiszkáltuk a talajt, félretoltuk a zsíros agyagrögöket. Máris találtunk gót betűkkel nyomtatott, elszenesedett könyvfoszlányokat, törött kanalat, spulnin rothadó cérnát, porcelándugót drótdarabkákkal és a már nem létező Waldschlösschen sörgyár nevével. Zygi kiásott egy vitorlás képével díszített tálat, AdŸka egy objektív nélküli fényképezőgépet, egy igazi króm Leicát, én pedig pár megzöldült egymárkást. De Tudekre irigykedtünk mindannyian, mert az összeégett paksaméták, kábelek közül kikapart a szemétből egy cigarettatárcaszerű dobozkát, benne egy pucér nő fotóival, amelyeken egy harmonikával pózolt, és büszkén mutatta a mellét, vaskos combját és monumentális farát. Tudek nagyon vigyázott a kincsére, nem szívesen mutogatta, nem merte hazavinni, de végül így is ellopta tőle valaki ezt a szégyenteljes és izgató csecsebecsét a rejtekhelyéről, a pincéből.

Akkor tisztában voltunk azzal, hogy a múlt egyszerűen a lábaink alatt hever, csak a földbe ásott lyukra kell tapasztani a szemünket, és meglátjuk a sötétben, vagy legalább beszívjuk az illatát – a nyirkos homok, a széttört téglák, az elszakított gyökerek nedveinek illatát.

Felismertünk egy másik jelet is a múltból, de ez az ellenkező irányba, az égre mutatott: ez volt a Dengler-ház. A háború nem tett kárt benne, ez az épület zárta le az udvart a Krzywicki utca felől. Mindennap láttam az ablakból. A színtelen, dobozforma épületek között mesebeli várkastélynak látszott, amely az örök jég országából került ide – nyúlánk kéményeivel, csúcsos, piros tetejével, manzárdjával, félköríves erkélyeivel, a téglafallal elkerített apró kerttel, ahonnan kilátszott az almafák koronája. Abba a házba nem vezették be a központi fűtést, ezért a téli estéken egyenes vagy a széllökésektől hajladozó füstoszlopok szálltak a kéményekből, és akkor úgy éreztem, óceánjáró a ház, kitartóan hasítja a láthatatlan óceán hullámait, titokzatos irányt és célt követ, amelyet csak ő ismer. A bejáratnál fehér tábla hirdette: „Joachim Dengler – fogorvos”. Ugyanez a név volt kiírva a házszám fölött is.

Tizenévesek voltunk, az általános iskola végén jártunk, és mindannyian tökéletesen tisztában voltunk a Gomu³ka-féle szocializmus mindennapjaival. Ezért csodálkoztunk. „Privát bérház itt, nálunk? Hát az meg hogy lehet?” – csóválta a fejét Stachu, akinek bíró volt az apja. „Sváb, és háromemeletes háza van egy lengyel város közepén? Azok után, amit velünk műveltek? Olvastad a Füst Birkenau fölött című könyvet?” – tajtékzott felháborodva a Csámpás, akinek a papája tagja volt a Honi Hadsereg bajtársi szövetségének. Épp hogy fölvették az öreget a Szabadság és Demokrácia Harcosainak Szövetségébe, a hajtókájára tűzött kitüntetéssel mászkált, és nagy hangon mesélte mindenfelé a partizáneposzát, csak azt hagyta ki belőle, amikor „£upaszkónál”* szolgált, ami nem is csoda.

A tulajdonos finom, jól öltözött, ötvenes úriember volt, vékony aranykeretes szemüveget viselt, ami azért volt feltűnő, mert más nem hordott ilyet. Kettesben élt öreg édesanyjával. Ketten foglalták el a földszinti sokszobás lakást, az emeleteket kiadták. Többnyire a Koszutska utca sarkán, a lottózó mellett találkoztam vele, vagy azon az úton, amely a gesztenyefákkal beültetett kis szigetet szelte ketté, ahol derűs napokon nyugdíjas vasutasok üldögéltek. Valószínűleg megszokásból állhatott meg minden alkalommal a régi német hirdetőoszlopnál, az ő háza mellett ez volt a környék egyetlen emléke a régi időkből, és az elejétől a végéig figyelmesen végigolvasta a plakát szövegét; függetlenül attól, hogy a hadseregbe toborzott, motokrosszversenyt hirdetett, vagy szovjet filmekre hívta fel a figyelmet. Mozdulatai lágyak voltak és lassúak, elgondolkodva válaszolt az egyszerű „jó napot”-ra, nem ejtette az „ny” hangot, és keményen megnyomta az ezüstös „r”-t. Azonkívül sajátos módon oldalra billentette a fejét, mintha mély, túlságosan mély tiszteletet fejezett volna ki, ugyanakkor behatóan tanulmányozta az ábrázatát mindenkinek, aki csak üdvözölte.

Az öreg Denglerné alacsony volt és tömzsi, madártollas kalapkákat hordott, kilátszott alóluk rövidre nyírt, ősz haja. Negyedszázad alatt egyetlen szót sem tanult meg lengyelül. Trochimiuk Sezam nevű pékségében, az utca túloldalán, vagy a húsboltban, az önkiszolgáló élelmiszerboltban úgy viselkedett, mint egy külföldi turista – hosszan, türelmesen magyarázta kézzel-lábbal, mit is akar, az eladóval leíratta az árat egy darab papírra, aztán rosszallóan mormogva, nagy nehezen kiszámolta a z³otykat nagyméretű pénztárcájából.

Délutánonként kettesben sétáltak le a Krzywicki utcán, aztán vissza. Úgy néztek ki messziről, mint Stan és Pan. Az édesanyja ilyenkor tréfás játékba fogott. Esetlenül előreszaladt pár lépést, elbújt egy fiatal, frissen ültetett, még a támasztókaróhoz kötözött nyárfacsemete mögé. A fia úgy tett, mintha nem látná, aztán amikor a közelébe ért, az anyja kidugta ősz fejét, és sipító hangon váratlanul rákiáltott: „Achim! Kukucs!”

Dengler évente kétszer-háromszor kinyitotta belülről a kőfalba ágyazott kétszárnyú kaput, és fémesen zörögve kigurult a garázsból egy kiglancolt, kék-fehér Moszkvics, amelynek olyan volt az orra, mint egy röhögő ló pofája. Néha ládákat vagy hatalmas bőrkoffereket pakoltak szuszogva a csomagtartóba, mintha hosszú nyaralásra mennének, aztán benzingőzt eregetve kihajtottak az udvaron át, ki tudja, hová. Mégis minden alkalommal még aznap hazajöttek.

Nem sokan vették észre ezeket a ritka kirándulásokat. Az órák szünet nélkül jártak, a mindent beborító szürke hétköznapiság mindenkit földközelben tartott.

A nyári szünetben esténként a kazánház melletti alacsony kőkorláton üldögéltünk. Eljött az idő, amikor eluntuk szokásos időtöltéseinket. Csöndesen ébredeztek a lányok iránti homályos vágyak, a ködös sejtések, hogy vannak összehasonlíthatatlanul varázslatosabb dolgok, mint az ásatások és a fapuskás harcok. Még nem mertünk beszélni erről egymás közt, az is lekötött minket, hogy figyeltük a Worcell utca két végén elhelyezkedő presszók, a Síneken túl (amelyet a környék lakói csak Hullának hívtak) és a Kedvenc (a helyiek nyelvén Nemgond) között ingázó alkoholistákat. Az akkori piások is erősen különböztek a mai kigyúrt gyíkoktól, akik négy tömény után képesek ripityára törni mindent, ami a kezükbe kerül, vagy a hómlesz-panelproliktól, akik reggeltől estig almabort szívnak a bolt mellett, és olyan szociális követeléseket bömbölnek az Úristennek címezve, hogy másoknak van, nekik meg nincs. Lilásvörös képű kárhozottak voltak kopott zakóban, szennyes kabátban, homlokukba húzott svájcisapkában. Piros címkés, krumpliból erjesztett kannástól rúgtak be, azt megküldték buggyant sörrel, a vasúti raktárak drótkerítésébe kapaszkodva, tapogatózva kúsztak előre, vagy csak horpasztottak egyet a kukáknál, lerókázott nadrágszárral.

Egyszer egymásnak ugrott két ilyen alkesz, akik szembementek egymással a drótháló mentén, majdnem szétcsapták egymás képét. Talán nem akart kitérni a másik elől egyik sem, vagy halálos ellenségét ismerte föl hirtelen az egyik a másikban – mindenesetre verekedni kezdtek. A levegőt csapkodták az öklök, hadonásztak, mint egy cséphadaró a lassított felvételen, erőtlen lábuk alól kiszaladt a talaj. Nem találták el egymást, estek-keltek, homokot köptek. Ahhoz sem volt erejük, hogy gyalázzák egymást, ezért minden karlendülés, esés és elhajlás teljes csendben zajlott, csak a drótkerítés nyikordult meg néha egy-egy eltévedt pofon alatt. Végül a nagyobbik megtalálta valahogy az egyensúlyát, megvetően mérte végig az ellenfelét, aki éppen négykézlábról próbált föltápászkodni, magasra emelte a fejét, két ujjával megfogta az orra hegyét, először előre-, aztán hátrahajlott, így vette célba a másikat – és turházott egy irdatlant. A szürkészöld, ragacsos lövedék szétterült az ellenfél vattakabátján; az bambán nézett végig magán, és szemmel láthatóan rádöbbent végre, hogy legyőzték, mert ekkor mindketten abbahagyták a heves mozdulatokat, szó nélkül kikerülték egymást, és mindkettő elcammogott a maga célja felé, még mindig görcsösen markolva a drótkerítést.

Politikai vicceket is meséltünk egymásnak. Az egész ország grimaszolva mesélte őket. A LEMP Vajdasági Bizottsága egyik fontos titkárának unokájától, Pereszkétől hallottam a korszak legrövidebb és legszürreálisabb viccét. Pereszke, aki valamiért a nagyszüleinél lakott, a szüleivel meg csak ünnepnapokon találkozott, hallgatózott, amikor a nagyapjához eljöttek a cimborái névnapot köszönteni, és vodkázás közben oldódni kezdtek: „Bemegy a vevő a húsboltba. A boltban semmi sincs, akárcsak a többiben, csak két nagy kopasz fej lóg egymás mellett.

– Melyiket parancsolja? – kérdezi az eladónő.

– A jobb oldalit – hangzik a válasz.”

Az absztrakciónak ez a foka teljesen letaglózott bennünket. Nem értettünk semmit. Pereszke viszont zavartan esküdözött, hogy az öreg elvtársak, Kopydlak, Duchota és Ogaruk titkárok egy jó óra hosszat röhögtek nyerítve, a hasukat fogták, aztán újra meg újra elmondták a viccet minden kupicánál, majd’ leestek a székről.

Denglerék mellettünk laktak, de a létezésük csak a legsötétebb unalom perceiben vagy valamilyen váratlan eset kapcsán jutott eszünkbe. Egyszer, amikor végigmentem a ház előtti keskeny járdán, észrevettem, hogy Denglerné ablakot mos. Mindhárom ablak tárva-nyitva volt, talán először a háború óta. Denglerné kötényben, kendőben állt egy asztalkán, súrolta fehérre festett, hámló ablakkereteket, és Siluxszal törölte át a sárga és kék üvegtáblákat, amelyek alul, közvetlenül a párkány fölötti részen díszítették az ablakot. Nem lett volna illendő ácsorognom, csak udvariasan odaszóltam: „Jó napot kívánok!”, felugrottam, és szemérmetlenül belestem a szobába.

Mintha a Titkos Kert kapuján bámultam volna be. A szobák a málnavörös, a barna, a sötétzöld összemosódó árnyalataiban játszottak, bearanyozták őket az udvar felől betűző napsugarak. Színes foltok telepedtek meg a mennyezetig érő, fekete, faragott szekrényeken, megcsillant a nagy könyvszekrény üvege, az üvegajtók mögött a luxuskiadású könyvek gerince. Tarka homály sűrűsödött össze az öblös karosszékek körvonalaiban, a lágy lámpaernyők alakjában, könnyű anyagukon átlátszott a falat borító, messziről kivehetetlen képek keretének formája.

Hiszen akkor nem voltak, akkor nem lehettek ilyen lakásbelsők! A Kobra című krimisorozatban látott díszlet volt az álmok netovábbja, amely a gazdag amerikaiak villáinak nappaliját modellezte, a valóság pedig – a pozdorjalapból készült, polcból átlakítható heverők és szekrénysorok, amelyeket úgy kellett levadászni a boltban, vagy az ötvenes évek stílustalan vacakjai.

Késő este odamentünk Stachhal. Az ablakok persze már be voltak csukva; nagyobb baj, hogy belülről roletta takarta el őket, nem engedett át egyetlen fénycsíkot sem – ugyanolyan vagy ugyanaz a roletta, amelynek szigetelését hivatalból vizsgálta meg a kövér Wachmester a légoltalmi elsötétítés alatt. Ez volt a világot kettéosztó első vasfüggöny. Az első határ az életünkben, amelyen nem tudunk átjutni. Keresni kezdjük a módját, egymást tüzeltük, hogy a másik találjon ki valószínűtlen ürügyeket. Nemcsak álmunk, hanem célunk is lett, hogy föllebbentsük a fátylat az ismeretlenről. Vagyis minden este odamentünk, néhányszor óvatosan odalopóztunk az ablak alá, próbáltunk belesni mindenféle szögekből, több helyről. Minden eredmény nélkül. A roletták nagyon szorosan zártak, esélyünk sem volt arra, hogy bármit is lássunk.

Tehetetlenségünkben eldöntöttük, hogy legalább a lépcsőházba behatolunk.

A Dengler-ház az első világháború előtt épült, szokványos bérház volt, ezerszámra építettek ilyeneket, viszonylag kényelmes és barátságos lakások voltak benne a kevésbé tehetősek számára. Nem volt benne lift, hátsó lépcső, teherlift. Egyetlen főlépcső volt, de az kellően széles, vagyis annyira, hogy föl lehessen vinni egy bölcsőt vagy levinni egy koporsót, és nyikorgott a lábunk alatt. Síkosra és gömbölyűre koptak a lépcsőfokok, könnyen leesett rajtuk az ember. Az utóbbi időben semmit sem újítottak föl, az ajtók és a lambériák évtizedekig ugyanolyan hamuszürkék voltak, csak egyre sötétebbek a portól; senki sem húzta meg a vicces, csavart csengőket, amelyek a biciklicsengőéhez hasonló hangot adtak, és nem nyúlt senki a „Briefe” feliratú postaládákhoz. Nyirkosság, padlófényező paszta és sült hús szaga érződött.

Denglerék ajtaja nem különbözött a többitől, leszámítva azt, hogy réztábla volt ráerősítve, rajta vésett gót betűkkel a név. A félemeleten elkeseredetten próbáltunk belesni az ajtókeret fölötti kisablakon. Csakhogy Denglerék sosem gyújtottak villanyt az előszobában, és nem láttunk mást, csak sűrű sötétséget.

A pincébe vezető ajtó tovább tüzelte kíváncsiságunkat. Vasalt, két patentzárral felszerelt ajtó volt. Arról sajnos szó sem lehetett, hogy megküzdjünk vele. Rögtön lebuktunk volna, ha hosszabban matatunk a záraknál, Stach ötlete pedig, hogy osonjunk be valamelyik krumpliért induló lakó után, teljes képtelenség volt. Azért párszor odalopóztunk, és rémülten hallgatózva, izzadt kézzel végigpróbáltunk minden kulcsot, amit csak meg tudtunk szerezni. Egyik sem illett a zárakba, még bedugni sem tudtuk őket. A zárak öregek voltak, egyediek, biztos a németektől maradtak.

A padlást sem tudtuk átkutatni. Az emberek még nem féltek a többi embertől, főleg az általános iskolás kiskorúaktól, és egy bizonyos Cieniewska asszony, aki a harmadik emeleten meghallotta a lépcső nyikorgását és a gyanús suttogást, azonnal közbelépett: „Mit műveltek?! Takarodjatok, vagy elmegyek anyátokhoz! Feljelentelek a rendőrségen, hogy ágyneműt lopkodtok!” Megalázva, leleplezve, nagy robajjal és korlátrecsegéssel kellett elszaladnunk.

Biztosítottuk egymást, hogy nem feledkezhetünk meg – csak úgy – Denglerékről, mint az udvar egy újabb divatjáról, ha elmegy tőle a kedvünk, mint a tetőn mászkálás, a késes játék vagy az éretlen almákért folytatott harc esetében történt. Hogy izgalomban és idegfeszültségben tartsam Stachot, a következő történetet találtam ki.

Apámat meglátogatta egy munkatársa, akit magunk közt Vadmalacnak hívott, és rendőrkapitány volt. Tényleg elég gyakran járt hozzánk. Dohányoztak a nagyszobában, diskuráltak. Vadmalacnak – így meséltem – valahogy eszébe jutott egy tizenöt évvel azelőtti történet. Volt egy spicli, egy rokkant, aki az egész napot az erkélyen töltötte, és amit csak látott, mindenről beszámolt a körzeti rendőrnek, de egyszer csak idegenekről kezdett informálni, akik bementek a Dengler-házba, aztán nem jöttek ki onnan, nem bukkantak fel később egyszer sem, mintha eltűntek volna mindörökre. A körzeti rendőr nem vette komolyan ezeket a jelentéseket, ezért a spicli, aki a dolgozó népet szolgáló kémelhárítás legnagyobb ászának tartotta magát, úgy döntött, írásos jelentést küld egyenesen a vajdasági parancsnokságra. Megjelölte benne a dátumokat, időpontokat, még személyleírásokat is adott. Ezek szerint különböző időpontokban jöttek az emberek, egyesek kora reggel, gyűrötten, mintha hosszú utat tettek volna meg, mások délben, keresgélték a házszámot, megint mások sietve, lopva, sötétben. Valamelyik elöljáró úgy ítélte meg, hogy ezek talán mégsem egy hibbant fantáziaszüleményei, és elhatározta, hogy utánajár az ügynek. Átkutatták a pincét, titkos ügynököket küldtek a lakásokba, akik azt állították, hogy a műszaki bizottság küldte őket. Nem találtak semmi gyanúsat, de valamit rebesgettek a parancsnokságon a tartófalak furcsán szabálytalan elrendezéséről és arról, hogy a szennyvízaknát, ki tudja miért, a pincébe telepítették, és a szokásostól eltérő elektromos csatlakozók nyomait is megtalálták. Mégis a váratlan és rejtélyes végkifejlet volt a legkülönösebb az ügyben. Igen hamar, mintha odafönt valaki csúnyán megijedt volna valamitől, rendkívül éles hangú rendelkezés érkezett a minisztériumból, amely a bűnüldöző szervek bevonását „lejáratásnak, az ostobaság és a felelőtlenség megnyilvánulásának” nevezi, azonnal leállítottak minden tevékenységet, a dokumentumokat pedig bekérték a központi hivatalba, „titkos” megjelöléssel.

Stachu egy rövidebb, de kétségkívül hasonló céllal költött történettel vett elégtételt rajtam. Egyszer a bátyjával kikísérték Lucia nénit a Karpaczra induló éjszakai vonathoz. Mire hazaértek, már jócskán elmúlt egy óra. Kihalt volt a környék, aludtak a panelházak, gyengén derengtek a gázfénycsövek, csak a Koszutska és a Worcell utca sarkán virított a vörös „SAM” felirat, az egyetlen neon a városban, úgy fénylett, mint a Vénusz bolygó. Egyszer csak azt vették észre, hogy Dengler lép ki a házból egy karcsú, világos hajú nővel. Gyorsan mennek a Krzywicki utca bal oldalán, egymás mellett, gyengédségnek nyoma sincs, hangosan, egymás szavába vágva beszélnek. Stachu elhatározta, hogy követi őket; fogalmam sincs, miért egyezett ebbe bele Janusz, aki megfontolt, végzős gimnazista volt, matematikaversenyt nyert. Az Orzeszkowa utca után a pár befordult a vasutasházak sötét udvarába. Óvatosan kellett követni a sötétben elmosódó két árnyalakot. Cikcakkban haladtak. Gazdasági épület, tyúkól bűze, farakások tűzifának fölhasogatott talpfákból, ezek mögött el lehet bújni lekuporodva. A holdfény sávjában megcsillant egy autó, egy közönséges Warszawa teteje, a kocsi hátsó fele a poroló és a púposra tömött kukák között szorongott, mintha így akarta volna álcázni valaki. Dengler és a társnője mellette állt, Stachu csak most hallotta meg, hogy… franciául beszélnek. Franciául éjszaka, a síneken túl, nyúltáp- és tyúkszarszagban! Öngyújtó fénye világította meg egy pillanatra az arcokat. A nő szép volt, bár nem fiatal. Sietősen búcsúztak el egymástól, mint két férfi, de Dengler tétován még egyszer kinyújtotta a karját, gyengéden megsimogatta a nő haját a halántékán, aztán szó nélkül megfordult, és eltűnt. A nő megtalálta a táskájában a kulcsot, és beült a volán mögé. Elindult, ügyesen manőverezve a deszkabódék, tárolók és tyúkketrecek között. Szczecini rendszáma volt az autónak, Stachu még a számot is megjegyezte.

Megesküdtünk, hogy minden erőnket összeszedjük, megteszünk mindent, ami telik tőlünk, és kihasználunk minden lehetőséget. Ezért felújítottam az ismeretséget egy bizonyos Bogyóval, aki pont a Dengler-házzal szemben lakott. Bogyó szülei váltott műszakban dolgoztak, ezért bizonyos estéken föntről, az első emeletről is szemmel tarthattuk az elsötétített ablakokat. Stachu a haverját, Csirkét is beavatta. Csirke elhozta otthonról a lövésztávcsövet, amelyet egy német puskából alakítottak át, és az apja, a Motozbyt igazgatója használta vadászatokon.

Már az első kísérlet felélesztette a remény csíráját. A roletta egyáltalán nem zárt olyan jól, mint ahogy lentről látszott. A merev papír helyenként kikopott, a legnagyobb ablakban pedig, a felső részén, örömmel fedeztünk fel egy szép, aranyló rést. De nem tudtunk azon nyomban benézni. Csak a fürdőszobából, ha felálltunk a kádra, és fél kézzel a bojler gázcsövébe kapaszkodtunk, a távcsövet kidugtuk a keskeny kisablakon, akkor pillanthattunk meg végre egy kis szeletet Denglerék lakásának belsejéből.

Nem volt valami széles a repedés, csak egy sávot mutatott meg a kivilágított szobából és egy másik, azzal egybenyíló helyiségből, ahol csak egy állólámpa égett. Élesen elvált a konyhaszekrény teteje a barna tapétától, a metszett mintás üvegajtóból is láttunk látható szeletkét. A lámpa megvilágított egy magas támlájú karosszéket. Eleinte úgy tűnt, egy lélek sincs a lakásban. A távcső látómezejében, a beosztás és a célkereszt mögött nem észleltünk semmiféle mozgást, nem érkezett senki, és nem is változtatott helyzetet senki.

Már a harmadik vagy a negyedik alkalomnál jártunk, amikor Bogyó, aki éjjel is végezhetett megfigyelést, bemérte Denglernét.

Esténként azzal az ürüggyel léptünk le, hogy a kertmoziba megyünk, ahol sötétedés után felváltva vetítették a Fantomast és A nők köztársasága című vígjátékot. Gondosan végeztük a megfigyelést, többször átadtuk egymásnak a távcsövet és a helyet a fürdőszoba kisablakánál. A halványzöld fényben, amelyet a nagy, alacsonyan függő lámpaernyő szórt szét, élesen és világosan rajzolódott ki Denglerné mozdulatlan arcéle, mint egy pénzérmén vagy egy réges-régi könyv borítóján. Egyenes orr, kiálló toka, hátrafésült, ritkás haj.

Mindennap megismétlődött ez a helyzet. Kilenc előtt Denglerné nesztelenül besiklott a lámpa fénykörébe, leült a fotelba, és ott maradt mozdulatlanul hosszú órákon át. Tévét biztos nem nézett, mert a lakásban nem volt tévékészülék – megállapítottuk, hogy nincs antennájuk; és nem is olvasott semmit. Mintha a falat borító gobelint nézné leeresztett szemhéja alól. Talán zenét hallgatott? Mintás köntöse ujjából kilátszó ujjai könnyedén meg-megrezzentek, mintha valamilyen ritmust ütöttek volna a karfán. Fél kettő körül mindig kialudt a villany, ezt Bogyó pontosan megállapította, a mamájának meg azt mondta, hogy hasmenése van, azért kell éjjel vécére járnia.

A következő héten vagy két hétben már nem láttunk ennél többet. Kezdett bosszantani, hogy nem tudunk többet, türelmetlenek lettünk. Eljutottunk egy bizonyos pontig, onnan viszont – mintha valaki sorompót állított volna, amelybe csak a fejünket verhetjük be. Ráadásul Stachu összebalhézott Bogyóval, Csirkét elfenekelte az apja, amiért elvitte a távcsövet, nekem pedig anyám megtiltotta, hogy eljárjak esténként, mert rendszeresen késve értem haza. Ennek ellenére kis idő után sikerült valahogy megismételni a megfigyelést. Megint ugyanazt láttuk – a lámpát, Denglerné megkövült profilját és a kezét a polírozott karfán. Tragédia! Annyi szervezés, rettegés, annyi futkosás a semmiért! Kétségkívül ez volt a megaláztatás és a tehetetlenség első keserűsége. Mégsem mert hangosan beszélni a vereségről egyikünk sem, úgy tettünk, mintha más ügyek szólítanának az udvarra és az udvar mellé.

Az udvarban éppen a „Vagdosó” vérfagyasztó története körül forgott minden. A „Vagdosó” állítólag a környéken grasszált, kisfiúkat csábított a pincébe vagy valamilyen sötét zugba, és metszőollóval levágta a fütyijüket. Állítólag ezért halt meg nemrég egy óvodás a Jagelló utcából, egy másik pedig, aki a Kasprowicz utcában lakik, a kórházban küzd az életéért. A rendőrség nem mond semmit, mert nem akarja elriasztani a perverz fajzatot.

Voltak, akik megesküdtek, hogy a saját szemükkel látták, állítólag fekete SS-köpenyt viselt, tiszti bakancs volt rajta, és gázálarcot húzott, ha akcióba lendült. A kis Kugel a szomszédos, „másik” udvarból ezzel szemben azt állította, hogy a „Vagdosó” egyáltalán nem is félelmetes. „Nem csinált velem semmit. Adott cukorkát, én meg megmutattam neki” – mondta, és vállat vont.

A felnőttekből kitört a nevetés, amikor meghallották ezt a történetet, ezért mi is a kis pöckök legújabb mesebeszédét láttuk benne. Egyik nap viszont, amikor egy elvadult szilvafa alatt üldögéltünk és makaóztunk, észrevettünk egy ismeretlen, ragyás képű alakot. Ködvágó sapka, sötét szemüveg és puplin ingkabát volt rajta; idegesen futkosott rövid, görbe lábain, be-benézegetett a lépcsőházakba. Ott eltűnt, aztán megint előbukkant, kipipált és kihúzott valamit a noteszében. Egy perc múlva már egy csapat gyerek között állt, akik a bolt rámpája mellett játszottak, és most vettük észre azt is, hogy a garázsok mögé terel három megszeppent kölyköt. Libasorban, egymás után – mint egy börtönmenetet.

Uborka összesöpörte a kártyákat, és nekivágtunk a bokrokon keresztül.

A „Vagdosó” – mert biztos, hogy az volt – sorba állította az áldozatait, és leguggolt eléjük. Gondosan felírta a nevüket, megkérdezte, tudják-e a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, kik a szüleik, sok levél érkezik-e hozzájuk, szép bélyegek vannak-e rajtuk. Aztán megparancsolta, hogy húzzák le az alsógatyájukat, az egyik gyereknek, aki nem akarta, maga húzta le. Tüzetesen megnézte egyik fütyülőt a másik után, és elmélyülten rágcsálva a golyóstollát, gondosan leírta a látottakat. Végül becsukta a füzetét, és gyors, határozott mozdulattal kopott aktatáskájáért nyúlt.

Visszatartottuk a lélegzetünket.

De csak azt kérdezte: „Mentolosat vagy gyümölcsöset?”

Négykézláb vonultunk vissza. Ott volt mellettünk egy műhely, ahol két karbantartó aludt mindennap, azt tudtuk róluk, hogy Klemens és Leon a nevük. „Tessék jönni, ott van az a bűnöző, aki levágja a fütyiket!” – visította Uborka.

Az elefántnyi, hájas Leon eszmélt először, és félig öntudatlanul kinézett. A „Vagdosó” már menekült, de szerencsétlenségére megbotlott egy agyagrögben. Leon fogta a kisfűrészt, és „Na megállj csak, te gané, lenyisszantom a bögyörődet!” felkiáltással utána vetette magát. Irdatlan mancsával, ami akkora volt, mint a kotrógép kanala, megragadta a gallérját, a hátába nyomta a kisfűrészt, mint egy revolvert, és belökte a meszestartályba. Zygi hozta mögötte a tárgyi bizonyítékot – a cukorkával teli aktatáskát.

Megjött az URH-kocsi. A „Vagdosó” próbálta kitépni magát a rendőrök kezéből, közben egyfolytában siránkozott: „Elvtársak, az Isten szerelmére, ez provokáció! Provokáció, nem értik? Hívják fel £opuch elvtársat! Jobb, ha megteszik! Mert ha nem, akkor £opuch elvtárs hívja fel magukat!”

A helyi Hírmondó egy árva szót sem vesztegetett erre a látványos letartóztatásra, és arról sem hallott senki, hogy bármilyen eljárást is indítottak volna a perverz alak ellen. Csak jóval később tudtam meg, amikor kihallgattam, mit beszél apám a barátjával, Vadmalaccal, hogy egy ávóst kaptak el, akit egészségügyi okokból kényszernyugdíjaztak. Nem szexuális indíttatásból tevékenykedett, hanem, mondjuk úgy, mélységesen eszmei motivációból, a korszellemnek megfelelően – listát vezetett a rejtőzködő zsidókról. Ezt szánta élete legfőbb művének, amely visszajuttatta volna a szolgálatba, előremenetelt és lovagkeresztet biztosított volna neki. Azt a vizsgálatot, amelyet a kis kölykökön végzett az udvaron, saját kezdeményezésű operatív akciónak tekintette, és ki akarta terjeszteni az egész városra.

De hamar elhalványult a futó epizódok emléke, és megint emészteni kezdett a tehetetlenség érzése. Még mindig kora este eresztették le a fekete rolettákat, lázként égetett az unalom. Nem segítettek a bicikliversenyek, amikor végighajtottunk a Kossak utcán, a templom melletti körforgalomban, le a Gagarin utcán a párás erdőig, a városhatáron túl, és az erdei stadion körül, a jól ismert ösvényeken keringtünk. Attól a siralmas programtól sem lettünk nyugodtabbak, hogy bójától bójáig úszhattunk a zsúfolt kortowói strandon, közvetlenül a park mellett, amelyről nem tudtuk, hogy nemrég még temető volt, elmebetegeket hantoltak oda.

Egyre gyakrabban nézegettük mohón a kőfalat, amely elválasztotta a Dengler-ház hátsó traktusát az udvar többi részétől. Az tűnt az egyetlen, bár rendkívül nehézen kivitelezhető megoldásnak ebben a helyzetben, ha legyőzzük a falat. Első pillantásra riasztó volt. Legalább három méter magas, régi, de sima, piszkos homokszínű vakolat borította, esélyünk sem volt megkapaszkodni vagy megvetni rajta a lábunkat. A tetején még karók is meredeztek kifeszített szöges dróttal, ezek mögött ágaskodtak az almafák hőségtől poros koronái, elérték az első emelet ablakait. Az úgynevezett „idősebb arcok”, akik alkonyat után üvegcsörömpöléssel és az érzéki, párnás Stefka vihogásával jelezték ottlétüket az udvaron, állítólag egyszer leküzdötték ezt a „Siegfried-vonalat”. Kiszedték a játszótéren a vasakat, a hintát, az ülőkéket, piramist raktak belőle, ezen másztak föl a kőfalra, leszedtek annyi almát, amennyit bírtak, aztán elszaladtak, mindenki a saját otthonába, amikor Denglerné német szitkai elkergették őket.

Ezt a módszert nyilvánvalóan el kellett vetnünk, bár jobbat nem tudtunk kitalálni. Észrevettek volna, és ezzel ellehetetlenítik, tönkreteszik a további lépéseket. Egy helyben topogtunk. Tökéletesen irreálisnak bizonyult az az elgondolás, hogy hosszú periszkópot építünk, még rosszabb volt az az ötlet, hogy vasmacskát és acélsodronyt használunk – az ismeretségi körünkben senki sem rendelkezett ilyen eszközökkel.

Mint általában, most is a körülmények összjátéka segített.

Egyszer, amikor Kortowóról jöttem haza, észrevettem, hogy közvetlenül a falnál drótketrec állt, vaskeretbe zárt jókora ládaféle, hordókat és kannákat tároltak benne. A vegytisztító ideiglenes raktára volt, ide tették a reagenseket. Sokáig ott maradt még, fiatalabb követőink onnan loptak ragasztót a szipuzáshoz. Minden akadály megszűnt tehát, mintha elvágták volna, most már elég volt annyi, ha felkapaszkodunk a dróthálón, és már figyelhettük is kedvünkre a fal túlsó oldalát. Csakhogy az akció az egész udvar szeme láttára zajlott volna. De most is segítségünkre sietett a szerencse.

Pár nappal később Stachu izgalomtól csatakosan rohant fel hozzánk. A Központi Halfeldolgozó hatalmas hűtőkocsija állt a háztömbnél, alig fért be az udvarra, ezüstös utánfutója az egész drótketrecet eltakarta, a fal nagy részével együtt. Nyikorgott az új, feszes drót, amikor cipőnk orrát beakasztottuk a háló szemeibe. Óvatosan másztunk; láthatatlanok voltunk, de nem akartunk zajt csapni. Forró volt a vakolat, közelről látszottak rajta a pókhálószerű repedések és az eső meg a fagy ütötte rések. Megfordultam, már elértem a fal peremét, rászáradt madárszar borította az egészet. Egy pillanatig a levegőben lógtam, aztán fölhúztam a lábamat, és kényelmesen elhelyeztem a fenekemet a ketrecet felülről lezáró deszkán. Stachu ugyanezt tette. Lassan, a nyakunkat nyújtogatva lestünk át a fal túloldalára, mintha attól féltünk volna, hogy valaki ránk lő.

Almafák levelein néztünk át. Amikor később felidéztem, az első benyomás mindig egy doboz bonbon vagy egy szépen becsomagolt ajándék felbontásához hasonlított.

A háromszögletű kert egész felületét egyenletesen nyírt fű borította, szembetűnő volt természetellenes zöldje. A kőfal belső oldala, a garázs fala és a ház homlokzata egészen a földszinti ablakpárkányokig hófehér volt, csak valahol a fák koronájánál adta át a helyét a felsőbb emeletek ismerős, mindenki számára látható szürkésbarnájának. A fehér kiélezte a kontúrokat, a sterilitás érzetét keltette, ettől az egész látvány síkos és csillogó lett; még a körös-körül felaggatott virágtartókból leomló rózsaszín petúniák is olyanok voltak, mintha frissen mosták volna le őket szappanos vízzel.

Egymásra pillantottunk, így jeleztük egymásnak, hogy észrevettük Denglert. Baldachinos, bojtokkal díszített kerti hintaágyon üldögélt, ilyet akkoriban nálunk csak filmen lehetett látni. A nyitott ablakból halk zene szólt, talán Strauss-keringők. Dengler meggyújtott egy szivart, aztán mindjárt el is oltotta egy négyszögletes hamutartóban, és egy rafinált edényből, amely a mellette lévő asztalkán állt, kávét töltött magának. Éreztük átható illatát. Maga elé nézett, a ház falára, a gyepre, a hat almafára, apró kortyokban itta a kávét a világoskék mintával díszített csészéből, és lusta mozdulattal süteményt vett ki egy fémdobozból. Amikor befejezte, másik szemüveget vett fel, kinyitott egy vastag könyvet, és könnyedén hintázva elmerült az olvasásban.

Legnagyobb örömünkre egyre gyakrabban jött a hűtőkocsi. A sofőrt állítólag gyengéd szálak fűzték egy vénkisasszonyhoz, aki a hetes szám alatt lakott, legalábbis ezt pletykálta Lucyna, Csirke nővére, de minket teljesen hidegen hagytak az ilyen ügyek. Ennek köszönhetően szinte mindennap felmászhattunk a falra.

Dengler mindig ugyanúgy viselkedett. Minden bizonnyal a hintán töltötte a nap nagy részét, mert a nap minden szakában ugyanúgy találtuk. Szivarozott, kávét ivott, csokoládét majszolt, vagy ki tudja, honnan beszerzett, ropogós héjú zsömléket rágcsált. Könyveket olvasott, sehol sem kapható újságok kemény, csillogó lapjait forgatta, német lapokat hajtott szét, amelyek másképp susogtak, mint a hazaiak. Úgy láttuk, sosem mozdul ki, és nem foglalkozik semmi mással.

Tökéletesen el volt zárva, tökéletesen elszigetelte a gondozott, zöld gyep a földtől, az almafák levelei a lakók indiszkrét pillantásaitól, a kőfal és a fehérre festett fal az udvartól, az utcától, a várostól, a mi egész világunktól.

Honnan jött? Miért tartott itt ki így, félig-meddig idegenként, aki nem passzol semmihez, mint egy másik összerakós játék elveszett darabja, mint egy rég összetört edény fölösleges üvegszilánkja?

Akkor ebből semmit sem értettünk. Ahogy a téglafal mögött zajló értelmetlen életüket néztük csalódottan és kedvetlenül, lassacskán arra a következtetésre jutottunk, hogy Denglerék igazi titka nem más, mint a különcségük. És rögtön el is kezdtük hevesen győzködni egymást az ellenkezőjéről, hogy egyáltalán nem is titokzatosak és izgatóak, ellenkezőleg – undorítóak, szánalmasak és nevetségesek.

Csirke például azt látta, hogy Denglerné ellopta az önkiszolgáló bolt kirakatából az örök időktől fogva ott heverő edami sajttömböt, és kétszeresen is felsült, mert nem elég, hogy mindenki szeme láttára rajtakapták, a tetejébe egy gipszmakettet sikerült elzsákmányolnia; az egész üzlet pukkadozott. Aztán állítólag én találkoztam a tajtrészeg Denglerrel az állomásnál, és tanúja voltam, hogy két rendőr bottal verte a hátát, mert csúnyákat mondott rájuk német akcentussal, belekapaszkodott a rendőrségi Nysa ajtajába, nem akart beszállni. Olyan történetekkel is kábítottuk egymást, hogy Denglerné lökdösődött a kallerrel a trolin, vagy mindketten megszöktek a végrehajtó elől, és felköltöztek a padlásra, de voltak pornográf történetek is, amelyek Denglernek a Gubera Vera néven futó púpos örömlány iránti szenvedélyét ábrázolták, akinek a Síneken túl nevű kocsmában volt a székhelye, illetve Dengler számos látogatását beszélték el, amelyeket e románc okán tett a híres bőr- és nemibeteg-gondozó rendelőben, a Koœciuszko utca felső részén, amelyet az említett gyógyintézményre való tekintettel egyébként Tripperstrasséra keresztelt át a népnyelv.

A rágalomfesztiválnak Stachu vetett véget váratlanul, amikor azt a hallgatózásból származó hírbombát hozta, hogy Denglerék az új lakótelepen, valahol a Ko³obrzeg utca környékén kaptak lakást, a házukat nemsokára lebontják, mert a Krzywicki utca torkolatának kiszélesítését tervezik. Nyilvánvaló volt – már mindannyian azt akartuk, hogy a múlt része legyen az ügy. Egyhangúan úgy döntöttünk, hogy nem gondolunk rá többet.

Ezalatt a valódi történelem, amelyről addig olyan szépen körülcsiszolt megállapításokkal bizonygatták az újságok, hogy biztonságos és nyugodt, hogy szinte kővé dermesztették az agyunkat, most váratlanul recsegni-ropogni kezdett.

Egy augusztusi szombaton, késő délután a szüleimmel jöttünk vissza a kirándulásról, Fromborkban és Krynica Morskában jártunk. A vasúti felüljáró mindkét oldalán, amely ebben az időpontban mindig üres volt, kis csoportok álltak, az emberek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat a Bem tér felé. A viadukt utáni körteret már igazi, élénk, zajongó tömeg vette körül. „A ruszkik nyomulnak Csehszlovákiába” – mondta izgatott hangon egy lány. „Na végre! – örvendezett egy szűk öltönyt és szögletes szemüveget viselő értelmiségi –, seggbe rúgják a pepícsekeket! Úgy is van! Kellett nekik Németországba kívánkozni!” „Okostojás!” „Ez akkora baromság, hogy tangózni lehetne rá! – vágott vissza a tömegből valaki felháborodva. – Lengyelország vágya: Dubèek lengyel mása! Nem hallotta a mondást?”

Megérkezett a következő kocsioszlop, mindent túlharsogott a motorok bőgése, kipufogógázuk olyan sűrű volt, mint egy füstfüggöny. „Ó, a francba, a francba!” – hajtogatta transzban apám.

A világ legfélelmetesebb hadserege viszont egyáltalán nem nézett ki félelmetesen. Kivénhedt GAZ-ok és ZIL-ek kék, barna, szürke színekben, látszott, hogy kolhozokból, gyárakból szedték össze őket. A platójukon nyers deszkák voltak végigfektetve, ezeken fáradt katonák bólogatnak egymás mellett, térdük közé szorított kalasnyikovjaikra támaszkodva. Pár perces időközönként gördültek elő Kalinyingrád felől, a Partizánok utcáján, a viadukt után befordultak a Waryñski utcára, mentek tovább Barczewo felé.

A körforgalom közepén egy alacsony, szánalmas kiskatona állt megállapíthatatlan színű, zsákvászon egyenruhában. Pont úgy, mint a Berlin bevételéről szóló beszámolókban, zászlócskával mutatta az irányt.

Pont a Hullából imbolygott elő két betintázott alak, széttaposott gumicsizmájukban csámpásan nyomakodtak át a tömegen. Csodálkozva álltak meg a kordon mellett. „Edziñka, nézd, valami ORMO-vitéz vagy ördögfajzat?” – motyogta az egyik, amikor odaért a járdaszegélyhez. „Meghibbantál, anyád valagát! – háborgott a társa. – Jönnek a ruszkik! Háború lesz!” – „Milyen ruszkik? Honnan veszed a ruszkikat? Na, te jól beseggeltél! Nagyon jó! – mondta a másik, nem adta meg magát. – Figyeld csak meg, odamegyek, szétrúgom a tökét!…” De nem jutott át mégsem a körforgalom kifakult gyepkörére, mert megérkezett a következő konvoj, pont olyan, mint az előző. „Ó, a francba, a francba!” – hajtogatta megint apám. Egymás után jöttek a teherautóoszlopok, végül mindenki elunta, és hazament.

A Hírmondó aztán tele volt a „baráti segítségnyújtás” szólamaival meg az effajta érthetetlen kijelentésekkel: „az ellenforradalom a nyugatnémet revizionizmus melegágya”, a tévében meg felváltva adták mozgó páncélos szállítójárművek képét vagy a vágyról és az eltávolodásról szóló régi háborús dalokat, az vitte el a pálmát közöttük, amelyiknek ez volt a refrénje: „Gyere elő, Annuska, katonák jönnek haza”. Engem ez nem hatott meg. Dühösen és csüggedten járkáltam, két nyilvánvaló okból – egyrészt a legközelebbi haverjaim elutaztak falura a „nagyihoz”, én meg egyedül maradtam a néptelen udvaron a Kisautó úr kalandjaival, másrészt közeledett a tanévkezdet, és ennek még a történelem dübörgése sem tudta elejét venni, bármennyire is féltek tőle a felnőttek. Csöndben arra számítottam, hogy kitör a harmadik világháború, de csak múltak a napok, és nem történt semmi.

Télen jött el a Dengler-ügy véletlenszerű és látszólagos epilógusának ideje. Nem sokkal karácsony előtt megfájdult a fogam. Először csak egy-egy pillanatra nyilallt bele a fájdalom, aztán a nyilallások tompa, állkapocsszaggató sajgássá változtak. Veramont loptam a konyhaszekrényből, apám spiritus salicylatusába áztatott vattadarabokkal borogattam. Nem használt semmi. Egyik éjjel már nem bírtam tovább, sírva fakadtam, és szóltam anyámnak. Zsályás borogatást készített, és elküldött a másnapi iskolafogászatra. Megszöktem a rendelő elől. Vasárnap aztán már iszonyatosan szenvedtem. Feldagadt, úgy éreztem, mindjárt felrobban az arcom bal fele, és bűzös lé csorog majd belőle, amitől meghalok. Anyám nem volt otthon, ez nagyon ritkán fordult elő, csak év végén, amikor be kellett fejeznie a mérleget. Ezért apám kötötte fel a képemet egy sállal, és ellenkezésemre ügyet sem vetve elvitt a lehető legközelebbi fogorvoshoz – Denglerhez. Nem tudom, miért nem a sürgősségi fogászatra mentünk; hiszen akkoriban senki sem járt magánrendelésre.

Vagyis váratlanul megtörtént az, amit lehetetlennek hittünk, és úgy éreztük, már végérvényesen elszalasztottuk. A félhomályos lépcsőházban megálltunk az ajtó előtt, amelyen a réz névtábla volt. Apám megnyomta a csengőt. Sokáig nem nyitott ajtót senki, engem pedig egyrészt furdalt a kíváncsiság, másrészt gyötört a félelem; félelem – de nem a szokásos, nem a fogorvosi széktől tartottam. Az izgalomtól szinte már nem is fájt a fogam.

Végre beengedtek. Az első, ami rendkívüli volt – a szag, amit rögtön megéreztem, mihelyt átléptük a küszöböt. Naftalin, mosópor, némi kámfor és az öreg, nemes fa édeskés aromája. Ilyen szaguk volt azoknak a ruháknak, amelyek Amerikából jöttek csomagban, anyám vett néha az ismerősöktől. Apám magyarázott valamit Denglernek, én meg körülnéztem, amilyen alaposan csak tudtam.

Sokkal nagyobbnak látszott a lakás, mint amekkora valójában volt. A hallban körben nyíló ajtók bepillantást engedtek a szobák belsejébe, amelyek mögött további szobák voltak, némelyik magasabban feküdt, ezekhez néhány lépcsőfok vezetett. Sosem láttam ennyi bútort egy helyen felhalmozva. A szekrényeken, polcokon, tálalókon, fésülködőasztalokon, könyvszekrényeken csillogott az üveg, fénylett a polírozott bútorlap, ragyogtak az aranybarna, kipucolt vasalások. A polcokon, a márványlapokon, a borostyánberakásos tálcákon különös formájú levesestálak, poharak, talpas poharak, süteményestálak, kristály- és ezüstedények álltak, ma sem tudnám megmondani a rendeltetésüket. Mellettük kis szobrocskák és kagylók, skatulyák és dobozkák. Az egyik szobában több mint tízszemélyes, intarziás asztalt láttam, mellette pedig karcsú és magas borospalackok kollekcióját, csupa nálunk elérhetetlen darabot, egy másikban szép, faragott pianínót két háromkarú gyertyatartóval. A fal minden szabad felületét képek és régi térképek díszítették, olyan sűrűn felrakva, mint egy képtárban. Csak az egyiket takarta gobelin, erre emlékeztem abból az időből, amikor meglestem Denglernét. Öblös kanapék, könyvszekrények, kisasztalok és lámpák álltak ott, a padlón szőnyegek – hatalmas, mintás szőnyegek, bár a színük már megfakult, ezekhez hasonlót akkoriban talán csak a £azienki parkban vagy a Wawelben lehetett látni.

A tárgyak, az üveg- és fafelületek, a sokszínű csillogás, a tekintetet fogva tartó csecsebecsék tömkelege egyáltalán nem keltett túlzsúfolt vagy kaotikus képzetet. Nappal volt, de több lámpa égett, a lakás egész belseje lágy fényben úszott. Különös érzésem volt, mintha hatalmas takaró alatt találtam volna magam, amelyet fagyos éjszakákon ösztönösen magunk köré tekerünk, így tartjuk féken a gonosz hideg levegő marását.

Dengler bekísért a rendelőbe, amely egy mellékfolyosóról nyílt a konyha mellett. A rendelő átlagos volt, bár az orvosi szekrények, az asztalkák, az állványok fehér lakkfelülete a kortól sötétsárga lett, helyenkét lepattogzott róluk a felszíni festékréteg. Rémülten rogytam le a kemény székre. Szemmel láthatóan Denglerné töltötte be az asszisztens szerepét, ő terítette rám a nyaknak kerek kivágást hagyó fogorvosi kendőt. Rögtön megéreztem a számban a fém enyhén sós ízét, a két rám szegeződő pupilla tekintetét, amely a világító villanykörte fényével együtt fúródott belém fentről. Rövid mondatokban beszéltek, amelyeket nem értettem. „Na ja, caries acuta! Thymodentin mit magnesium, bitte” – rendelkezett orrhangon Dengler. A szemem előtt egyszerre játszódott le minden tévéfilm, elképzeltem, hogy a Gestapo kínzókamrájában vagyok, legyőzve, magamra hagyva, kínszenvedésnek kitéve. Nem maradt más, mint tehetetlenül ökölbe szorítani a kezem a lepel alatt, amely úgy vette körül a széket, mint egy abrosz.

Megkezdődött a fúrás; potyogott a könnyem, a sivító, lüktető fájdalom a fejem búbjáig hatolt. Borzalom! A fúró pedálos volt, akárcsak a vándorköszörűsök gépe, akik az udvarokon élesítették a késeket. Denglerné viszont ott állt mögöttem, és a fejemen tartotta a kezét. Német szavakat ismételgetett halkan, furcsa módon kellemesnek és dallamosnak hatottak. Hűvös ujjbegyei keresgéltek valamit a fülem környékén, megtalálták, először lassan, aztán egyre gyorsabban gyűrögették és csipkedték a bőrt. Melegem lett, kellemes volt, mintha az ínyemet, az orromat, a számat sűrű, balzsamos olaj töltötte volna ki odabentről. A fúró csikorgott a csonton, Dengler szuszogva nyomta a pedált, de a fájdalom már elillant, mintha már nem is érintett volna engem és a fogamat az egész művelet.

Zavarodottan, zúgó halántékkal jöttem el. Már az ajtónál voltunk, amikor még egy pillanatra megállítottak minket a felcsendülő hangok. A tizenkettesre ért a mutató, és minden szögletből kongás, csengés, kakukkolás, zenélődobozok hangja szólt, a hangok és dallamok kaotikus zuhataga és ezüstös, fülsiketítő zengése.

Csak most vettem észre, hogy rengeteg óra van a lakásban. Szekrényórák, faliórák, kandallóra, íróasztalra helyezhető órák, kettő-három minden helyiségben, kerek pofák ketyegtek a konyhaszekrényekről, a komódok fölött, a képek között, és szabályos időközönként ünnepelték cinikus örömüket.

 

Senki sem robbantotta fel a Dengler-házat. Ellenkezőleg – annyira összenőtt a tájjal, hogy pár év múlva már észre sem vettem. Egyébként más dolgom volt nekem is meg a haveroknak is. Ez már a gimnázium, a hosszú haj, a trapéznadrág, az orsós magnón hallgatott hard rock, a halált megvető bátorság és a belső elhalkulás időszaka volt.

Teljes mértékben lefoglat a világ elleni lázadás, rég nem gondoltam már Denglerékre, vagy ha mégis, akkor


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs