Az Öreg Kubica és a sötétség

Pilch, Jerzy  fordította: Kellermann Viktória, elbeszélés, 2010, 53. évfolyam, 2. szám, 161. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az Öreg Kubica, ha még élne, százöt éves lenne, úgyhogy már semmiképp sem élne. Apám apja volt, a második, jobban mondva az első számú nagyapám, tőle örököltem a nevemet,* lobbanékony természetemet, szenvedélyekre való hajlamomat, állati testi erőmet és még néhány olyan tulajdonságot, amelyekről egyelőre nehéz lenne bármit is mondanom. Mert példának okáért az Öreg Kubica vérszomjas nőgyűlölő volt, ami némiképp szószaporításnak tűnik, mert hát abban az időben, a huszadik század első felében, azon a fertályon, a züllöttségéről hírhedt Wis³a–Jawornik völgyben, a nőgyűlölet alapvető volt, és a nők, ahogy évszázadokkal korábban is, sanyargatva, üldöztetve és megaláztatásban éltek. De az Öreg Kubicát elmondhatatlanul idegesítették még ezek a sanyargatott, üldözött és megalázott nőszemélyek is; talán a sértettségük sértette annyira? Nagyon valószínű. Az Öreg Kubica megalomániában szenvedett, márpedig a nagyság, még ha képzelt is, nem tűrheti a kicsinységet. A megalázott pedig kicsi.

Ha megszállta eme szent igazság démona, leakasztotta a falról a kétcsövű puskáját, és dülöngélve eredt a porta körül rejtőzködő nénék, lányok és öregasszonyok nyomába. Minthogy esetében ez a rituális menyecskevadászat tulajdonképpen túllépte a portyázás határait, megszűnt nemes férfimulatság lenni; inkább vészterhes lépés volt a nőkérdés végső megoldása felé vezető úton. Ha volt ebben a bűntény határát súroló őrületben valamiféle, bármennyire is aggasztó, de mégiscsak nemes vonás, legfeljebb az lehetett, hogy az Öreg Kubica szerényen a saját családjával és legközelebbi szomszédasszonyaival kívánta kezdeni a női létforma teljes megsemmisítését. Századunk nagy népirtóiból hiányzott ez a szerénység. Merthogy az Öreg Kubica komor, helyenként darwinista és teljességgel antifeminista elképzelése osztozott mindazon eszmék sorsában, melyeknek a tettben kellett megtestesülni. Ám itt hiányzott a tett, a tett sikertelen, elbaltázott, fogyatékos maradt. A lépései bizonytalanok, a mozgása kiszámíthatatlan volt, az elvetélt kivégzések tragikomikus művét az alkoholmámor tejköde lepte be. Apám elbeszélése szerint, aki fiatal szárnysegédként vonult az Öreg Kubica nyomában, hogy égő taplóval világítson a sötétségben, ahol oly gyáván bújtak meg a szebbik nem agyonlövésre kijelölt képviselői; szóval apám elbeszélése szerint a vadászatok során csupán egyetlenegy lövés dördült el. Valamelyik nagynéni, akiből egyébként amolyan női módra teljességgel hiányzott a létfenntartás ösztöne, a hajtóvadászat kellős közepén hajolt ki a szénkupac mögül.

– Védd magad, Maryna! – bömbölte az Öreg Kubica, aki nem is nagyon hitte, hogy vágyai hirtelen beteljesültek, leakasztotta a válláról a flintát, és elsütötte. Maryna néni eldőlt, mint egy darab fa, és elkezdett vergődni meg dobálni magát és embertelen hangon visítani, mely viselkedésével csak szaporította az Öreg Kubica tudatában a nők faji alsóbbrendűsége mellett szóló érveit. Végül is ő az első lövést úriemberhez méltó módon mintegy figyelmeztetési céllal adta le, így a lövedék vagy egy méterrel elkerülte Maryna ostoba fejét.

A menyecskevadászat szezonja egyúttal a vég és a megmagyarázhatatlan fájdalom ideje is volt. Az Öreg Kubica életében rövidre szabták a felfelé szárnyalás és a harmónia idejét. Pár évvel ezelőtt egy krakkói galériában a két világháború között készült archív felvételeket mutattak be. Két, de talán három képet is találtam, amelyek a legfelvilágosultabb gurál parasztok svájci útját mutatták be, ezeken felismertem Kubica apó arcélét és jellegzetesen tartózkodó mosolyát. A húszas években a Földművelésügyi Minisztérium ösztöndíjasa volt, megnézte magának, aztán gyorsan eltanulta a svájci gazdaságszervezést, úgyhogy röviddel hazatérte után Jawornikban olyan technológiai és gazdasági szintet ért el (a legendás önitató! a háború előtt! Wis³a-Jawornikban!), ami a mai napig ismeretlen és elérhetetlen azon a fertályon. De, mint mondtam, sem korának meghaladása, sem élete felfelé ívelése nem tartott sokáig. Jött valami szerencsétlen tranzakció, valakinek kezeskedett valamiben, aláírta a váltóit, az meg fizetésképtelen lett, és Kubica elvesztette mindenét. Megmaradt a több mint húszhektáros gazdaság, de a teljes haszon ráment az adósság kifizetésére. Így hát az Öreg Kubicának, az embertelen körülmények között végzett emberfeletti munka megszállottjának, az elcsépelt mondás szerzőjének, miszerint nem annyit kell dolgozni, amennyit bírsz, hanem amennyire szükség van (nem amennyit tudol, hanem amennyit köll), beavatást kellett nyernie a valóban embertelen munka misztériumába; az értelmetlen munkába, az antimunkába, a céltalan munkába, a rabszolgamunkába.

Ha a valódi munkában jelen van a szerelmi elragadtatás (márpedig jelen van, és nem eleme, hanem az alapja), ha tehát a munka a szerelemhez hasonlítható, akkor azt mondhatjuk, hogy az a munka, amelyet nem a megelégedésünkre és fizetség nélkül végzünk, olyan, mint a pénzen vett szerelem; technikáját tekintve ugyanaz, de mégiscsak hiábavaló. Mint azt az örökkön a hatalmas szerelemre vágyó nagy romantikusoktól tudjuk, hisz írásaikból cáfolhatatlanul kiolvasható: hiábavaló és reménytelen az ábránd, hogy titkos bordélyokban csillapíthatjuk az igaz szerelem vágyát.

Nem emlékszem, kicsoda – író, társadalomtudós, értelmiségi, elmés tollforgató –, szóval ki tette azt az éles szemű megfigyelést a táborokról szóló önéletrajzi feljegyzéseiben, hogy paradox módon a természete szerint lusta ember könnyebben túlélte a munkatábort, mint a természete szerint szorgos. A lustának tulajdonképpen valamennyire mindig mindegy, miféle munkára kényszerítik, de ha a munkaszerető embert értelmetlen munkára kárhoztatják, mindig a gyehennában érzi magát. Az íróember számára nincs nagyobb szenvedés, mint felesleges dolgokat írni. Franz Kafka például a toll embere volt, és a biztosítótársaság irodájában végzett munkája nem másból állt, mint tollforgatásból, de számára pont az alkotó írás és a mechanikus írás eme látszólagos azonossága volt az igazi kafkai kínok forrása. Mint már mondtam, az Öreg Kubica megszállottan szerette a munkát, az agrárművészet és az agrárművészet hasztalanságának tapasztalt szakértője volt, és amikor nem maradt más ebből, csak a mechanika, a puszta technológia, elviselhetetlenné vált a számára.

A vodka mindig is jelen volt az életében, de ekkor vette át felette teljesen a hatalmat. Mintha ettől kezdve fátyolon keresztül látta volna a világot, ami épp csak annyira áttetsző, mint a murci a demizsonban. A reszkető test reggeli csitítgatásával kezdődött. Elkövetkezett a megmagyarázhatatlan fájdalom ideje. Mit lehet tenni? Mit tegyen, ha minden reggel olyan az ébredés, mintha ólomsúlyú narkózisból térne magához a kórházban, súlyos műtét után? Mit tegyen, ha még csak neve sincsen, mit csináljon, ha még a nyelv sem hozhat leíró vagy elvont enyhet, mert mégis honnan, ha egyszer az Öreg Kubicának sosem volt semmilyen műtétje, és kórházban sem volt? Mit csináljon? Az Úrban kell segítséget és reményt keresni, és így is tett az Öreg Kubica, szorgalmasan járt a templomba. És olyankor talán enyhítette is szenvedését az Úr, mert ez a szegény ember gyakran elszundított az istentisztelet alatt. Békés, hisz nem alkoholgőzös, teljességgel jámbor álomba zuhant. És tetszett az Úrnak az ő szunnyadása, de sajnos nem tetszett az én nagyanyámnak (vagyis Kubica nászasszonyának). Merthogy az volt a pechje az Öreg Kubicának, hogy épp a mi padunk mellett volt a padja a templomban, és nagyanyám teljes kérlelhetetlen szigorával visszarángatta a valóságba és a fájdalomba, ő meg felé fordult, és rémült tekintetéből könnyű volt kiolvasni, hogy mint mi mindannyian, ő is jobban fél az öregasszonytól, mint a Magasságos Úristentől.

Mit tehet? Mit tehet, aki sehol sem talál enyhülést, vigaszt? Ha az ember nem tud szabadulni a vodkától, tehetetlenségében megpróbál a vodkával élni, sőt bizonyos esetekben akár a vodkából is. Az Öreg Kubica (a másik nagyapámmal együtt) a megszállás alatt ipari lepárlót hozott létre – de hát mit beszélek, szeszfőzdét, vodkafőzdét építettek, igazi vodkafőzdét. A csodálatos szerkezet néhány darabja, például a rézcsövek a mai napig megvannak. Ennek ellenére az elszámolások szerint felettébb jól jövedelmező vállalkozás így is alig tudta a magánszükségleteiket kielégítő mennyiségű szérumot előállítani; az már más kérdés, hogy mindkét építőjének jelentős szükségletei voltak. A világfájdalom nem múlt, a világfájdalom erősödött. Az Öreg Kubica az alkoholisták azon döntő többségéhez tartozott, amely tagadja, hogy alkoholista lenne. Tudta, hogy a vodka valamiféle enyhülést hoz, de az nem világos, felfogta-e, hogy a vodka hiánya szenvedést okoz. Ezt az egyszerű összefüggést nehéz elfogadni, a szenvedélybetegek gyülekezetének nagyobbik része úgy tesz hát, mintha nem a szer hiányától szenvedne, hanem a világ objektíve létező rosszindulatától, amire a vodka az orvosság; bámulatos gyorsasággal képesek túltenni magukat azon, hogy a vodka okozza és fokozza a világ rosszindulatát.

Az Öreg Kubica kicsit olyan volt, mint a grizzly a Mi³osz-versben, aminek egész életében fájt a foga, de számára mindig megmagyarázhatatlan maradt ez a fájdalom, hiszen mégis honnan tudta volna a medve, hogy fáj a foga. Az Öreg Kubica iszákos volt, de azt hitte, valami más okból szenved. Például azért, mert minden ok nélkül elvesztegette az életét, eltűnt, mint a tavalyi hó. Azt még csak-csak meg lehet érteni, hogy elmúltak a régi szép idők, amikor az osztrák hadseregben szolgált, hogy végül elmúlt a fiatalsága. De hová tűnt a férfikor, hová azok a munkák, esküvők, esküvői köszöntők, mert most ki a vőfély, ha nem az Öreg Kubica, ki mond asztali áldást, ha nem ő (többé-kevésbé ismert nyelvi furcsaságainak köszönhetően az Öreg Kubica imái valóban örök életűek, ahogyan a „Mindennapi kenyerünket, amennyire lehet, add meg, légy szíves, Uram” fordulata is halhatatlan). Ki, ha nem az öreg Kubica olvassa most a könyveket és újságokat, ki az Önkéntes Tűzoltóegylet parancsnoka, ki vezeti a Gazdakört, ki vezényli a kórust Moœcicki elnök úr látogatása idején? Nem tudni, ki. Én, vagy nem én, ő, nem ő. De most semmiképp sem ő. Nem az Öreg Kubica. Az Öreg Kubica most éppen nincs itt, hosszú úton jár, még tart a pokoli utazás, amiről talán nem jön vissza, bár nem is tudjuk, hogyan jöhetne vissza. Akkortájt kevesebb módja volt a visszatérésnek. Más kérdés, hogy még ha létezett is volna abban az időben minden mai módszer, eszköz és technika, az egyéni és csoportos terápia, a nyugtatók, a detoxikáló állomások, a pszichiátriák és a pszichológia, a hipnózis, a támogató csoportok és az Anonim Alkoholisták, még ha mindez létezett is volna, az Öreg Kubica akkor is biztosan elutasította volna ezeket, sőt alighanem őrjöngve, a szögön lógó puska után kapva utasította volna vissza. És nem is gőgből tett volna így, hanem méltóságból, meggyőződésből, ahogyan a már említett Mi³osz írja egy másik versében: „Nem szabad magadnak elnézned, megengedned a semmittevést, a fájdalmadon töprengened, nem kereshetsz segítséget kórházban vagy pszichiáternél.” Nem beszélhetsz róla, még kevésbé szabad felizgatnod magad a bukásod miatt. „Testileg és erkölcsileg is bukott ember vagyok” – mondta az Öreg Kubica röviddel a halála előtt valamikori szárnysegédjének, és vallomásának eme gyámoltalansága híven tanúskodott a közeli végről.

Az Öreg Kubica, ha még élne, százöt éves lenne, úgyhogy már semmiképp sem élne. Negyven éve halott. Majdnem az egész életemben halott volt, pedig jól emlékszem rá, emlékszem a temetésére, emlékszem, ahogy a koporsóban fekszik, barna cipőben, a gyászmenetre, ahogy egy meleg napon Jawornikból a főtéri templomba ment, aztán a temetőbe. Írok a fájdalmáról, pedig alapjában véve nem is tudok semmit a fájdalmáról. Az idegen fájdalom, valaki más fájdalma mindig fantom. Írok az Öreg Kubica elhibázott életéről, mert egy ideje üldöz egy sötétben botorkáló ember képe. Talán ez a kép, talán valami teljesen más. Így vagy úgy, mindenképpen lesz még számos különféle javítás, változtatás és újabb változat.

Az Öreg Kubica megy a sötétben, és előtte lépked egy gyerek az égő faággal, valahol a közelben pedig, nő képében (így kívánja a mitikus gondolkodás) – maga a gonosz leselkedik.

 

KELLERMANN VIKTÓRIA fordítása


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs