A költői szélesség nullfoka

Talán pont így szeret beléd valaki,

akadt el a hangja az alagútban. De a gondolat

elsuhant fent, keresztül a váltók zaján,

testünket pedig az álom szkafandere

borította, felgyorsultunk, és a szívünk

úgy remegett a torkunkban, mint a könny,

közben a részletek: váltóházak, hangárok, neonok

bevérzése az elsötétült szemekben

úgy csillogott mögöttünk, mint az üstökös csóvája –

valami isten dolgozott ott végső túlórában.

– Hisz könyvek égnek a kezében – kiáltotta X, mire

Én: – Vajon fölkér még valaki előszóra

a város telefonkönyvébe? – Erre Z:–

Utószóra inkább. – És senki sem talál meg

minket e fok alatt, hisz könnyűek vagyunk,

mint a fény száguldása az alagútban, a mécses

fényköre a jeltelen sír tetején?

A fény végén ott az alagút.

Ősz

Túllépik a mértéket ők is, a polgármester meg az elit

leveleket küldözgetnek tele remek ajánlatokkal,

oly csodás életet kívánnak, hogy a peronokon a csillogás

úgy jár, mint a verkli, és valakiből kirobban a nevetés,

ahogy a szél leszórja a leveleket és felfedi a vért,

amit eddig az ősz aranya rejtett. Sírnom kell,

mert jelentős áldozatok közt szerényen szenvedünk.

Van, aki azzal magyarázza, hogy mohón él,

éjjelből sietős hajnalba szökkenve.

És van, aki úgy nyomja el a vonyítást, hogy este,

akár egy kétrészes öltönyt, ironikus mosolyt ölt.

És csak ősszel ismerheted meg az álom

ideoplasztikáját, ahogy felnő a levegő mellett:

in girum imus nocte et consumimur igni

(éjjel a körbe belépünk, s elemészt minket a tűz).

KERESZTES GÁSPÁR fordításai