Műmárvány síremlék

Varga, Krzysztof  fordította: Pálfalvi Lajos, regényrészlet, 2010, 53. évfolyam, 2. szám, 130. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Ezen a fényképen a nagyszüleim láthatók, amint éppen Horvátországban nyaralnak 2005-ben, több mint harminc évvel a születésem előtt.

Akkoriban mindenki Horvátországba ment nyaralni, nincs ebben semmi szenzáció, ez tényleg nem nagy dolog. Két külföldi turista a nyolcmillióból, mert annyian látogattak azon a nyáron Horvátországba. A nyolcmillióból egymillió lengyel volt, így a nagyszüleim mindig, minden sarkon csak a lengyel nyelv sziszegését hallották, amint egy katyusa tűzerejével szórta a legförtelmesebb szitkokat és a legdurvább káromkodásokat. Ilyenkor elhallgattak, végre találtak ürügyet arra, hogy ne kelljen beszélgetniük. Így lavíroztak a szavak és a csend között, és előfordult, hogy a nem hívők imájában kérték a gondviselést, küldjön egy lengyel családot a nyakukra, foglalja el a szomszéd asztalt az étteremben, vagy kövesse őket a kikötői sétányon. Ilyenkor szótlanul tűrhették a többi lengyel hangos és prosztó követelőzését, a feleségek, férjek, gyerekek, pincérek, szakácsok, recepciósok, horvátok, olaszok és németek szemébe vágott szitkokat, és egy fintorból vagy szemvillanásból is értették egymást.

Ezen a fényképen a nagyapa (Springfield póló, 129 z³oty, vászonnadrág a Galeria Mokotówból, 199 z³oty, HD szandál a Súz Sopból, 299 z³oty, Dr. Martens táska a cég Marsza³kowska utcai boltjából, kiárusítás, 99,90) átkarolja a nagymamát (Jackpot vállpántos top, 59,90, no name szoknya a Chmielna utcai second handből, 35 z³oty, virágos H&M papucs, 19,75, Max Factor körömlakk a Sephorából, 30 z³oty, napszemüveg, Armani utánzat a Belvárosi pályaudvar előtti standról, 20 z³oty), és mindketten a Canon PowerShot A95-ös objektívjébe néznek (Media Markt, Ostrobramska utca, 1135 z³oty). Ez a fénykép egy darab abból a hétszázhúszmillió emlékfotóból, amelyet 2005 nyarán készítettek Horvátországban ötmillió-háromszáztizennégyezer digitális fényképezőgéppel, ebből egymillió-hétszázhatvanezer-kétszáznegyvenhármat rögtön töröltek is, a többit pedig nyaralás után megmutatták az ismerősöknek. Attól olyan érdekes, hogy a nagyszüleim úgy néznek ki rajta, mintha élnének, pedig kicsit már halottak. Bár csak hosszú évekkel ezután haltak meg teljesen, már ekkor kezdtek valamelyest oszladozni. Különösen a nagyapám, mert ő idősebb és romlottabb is volt.

A £owicka utcai lakásból hoztam a képet pár könyvvel meg néhány régi cédével együtt, mert szeretem a fölösleges tárgyakat. Tetszik ez a sok nem organikus szemét, mert akármeddig tárolhatom, nem kell attól félnem, hogy kukacok kelnek ki belőle. Szeretem az oxidálódott cédéket és a megsárgult könyveket, mert nem kell zenehallgatásra és olvasásra vesztegetnem az időmet, mégis van valamim, ami jó, és legalább egy kicsit ellensúlyozza azt a rengeteg rosszat, ami jutott nekem. Tiszta ez a szemét, és nem kell senkinek, a hajdani irodalmi, zenei, fotográfiai túltermelésből, a hajdani kommersz és elit művészetekből maradt ránk.

Elvittem hát egy kis szemetet abból a lakásból, ezzel is gyarapítva azt, amit már korábban összeszedtem. Begyűjtöttem Európa autóatlaszát, amely a XX. század végén jelent meg, és feltüntettek rajta minden sztrádát, akárcsak az alpesi sziklákba vájt alagutakat, az IKEA bútoráruház katalógusát és a fiatal lengyel költők antológiáját, amelyet Krakkóban adtak ki, nagyjából akkor, amikor az IKEA-katalógust. Egyszer használatos termékek, mind teljesen értéktelen. Öröm nézni a borítójukat, aztán óvatosan átlapozgatni, vigyázva, nehogy szétessenek. Talán nem is maradt fenn több példány belőlük, bár ettől még aligha mozdul el a nulláról a piaci értékük, mert nincs olyan antikvárius vagy gyűjtő, akit érdekelnének ezek a több mint hetvenéves kacatok, és meg akarná venni tőlem Európa autóatlaszát, az IKEA-katalógust és a fiatal lengyel költők antológiáját. Pedig megtudhatjuk ezekből, hogy nézett ki az európai úthálózat, mennyibe került Stockholm, ez a csíkos kartondarab, és az az Uppsala nevű, szépen hajtogatott drót, meg azt is, hogy miről szeretne beszélni az a költészet, amely nem mond semmit.

Imádom azokat a különös, abszurd szavakat, amelyeket a cédékhez mellékelt füzetekben és a versantológiában találok. Nem muszáj értenem, elég, ha érzem, mennyire felfoghatatlanok, elborultak és muzeálisak; ha valaki titáni erőfeszítéssel létre akarná hozni az elfelejtett stiláris formák és az annak idején még felismerhető szavak múzeumát, hű cimborára akadna bennem. Borzasztó érdekes látni, milyen ügyetlenül próbálta az emberiség visszaadni a maga egyszerű és ostoba gondolatait metaforákba, hasonlatokba és neologizmusokba öltöztetve. Mennyit erőlködött csak azért, hogy Möbius-szalaggá tudjon átalakítani világos üzeneteket. Kicsit sajnálom is, hogy már nem kutatja ezt senki, nem próbálják megmagyarázni, miért írtak olyan sokat a magányról, a vágyakozásról és más hasonló, magától értetődő dologról, teljesen érthetetlen szavakat használva. Furcsa dolgokat műveltek akkoriban, furcsa világ volt ez, ostoba és agyatlan, de vajon jó-e, hogy vége lett?

Nem szeretek semmi olyasmit, amit muszáj beszereznem, mert még akkor sem szeretem a muszájt, ha tényleg érdemes, akár kényszerből is, begyűjteni valamit. Nem szeretem a cigarettát, mert rászoktam; ki nem állhatom a napfénytől kifakult ruháimat, mert azokban kell járnom; rühellem az összedrótozott szemüvegemet, mert rossz a szemem, és ezt kell hordanom; utálok borotválkozni, de azt is legalább ennyire utálom, ha szőrös vagyok. Koszosnak érzem magam, amikor nesztelenül és fájdalommentesen előbukkannak a bőröm alól az első szőrszálak, büdösnek és hajléktalannak érzem magam háromnapos szakállal, viszket a pofám, de egyre nagyobb rémülettel tölt el az is, ha már muszáj bekapcsolnom a villanyborotvát. Azt hiszem, van ebben valami paradox, de tényleg szarul viselem ezt a terhet. Nincs túl sok holmim, és nem találok olyat közöttük, amit tényleg szeretnék. Sajnos a legtöbb nélkülözhetetlen, csak a nagyszüleimtől maradt leletek fölöslegesek, legalább ezek ellensúlyozzák valamelyest az összes többi kényszerű ürességét.

Az a horvátországi fénykép a legszebb a fölösleges dolgok közül, mert egy gyönyörű nőt és egy őrült férfit ábrázol, a két embert irracionális érzelem köti össze – most ott lóg a Szász ligetben, a konyhában, abban a lakásban, ahová nemrég költöztem. Nem vagyok már hajléktalan, csak éppen annak érzem magam, de ennek amúgy semmi jelentősége, mert mindig is kilátástalannak tartottam a helyzetemet, aztán ahogy múlt az idő, egyre rosszabbul éreztem magam. Honos vagyok, mint a régi emberek, van saját zugom, ahol nyöszöröghetek, panaszkodhatok és meghalhatok. Néma lemezek, könyvek és fényképek között élek, akárcsak a nagyszüleim, bár a Győzelem utcai lakásomban nincs sem szeretet, sem gyűlölet, de még szokványos semleges beszélgetést sem folytat senki arról, hogy kenyeret, újságot, vécépapírt kéne venni. Nincs más bennem, csak egy elefánt nyugalma, ami tudja jól, mihez kezdhet majd magával abban a pillanatban, amikor már közeledik az elefántokra váró öröklét.

Kocsma mellett lakom, ahol illegálisan árulnak krumpliból készült kisüstit és arab cigarettát, ezek pedig, enyhén szólva, hasznos dolgok, a cigaretta meg egyenesen nélkülözhetetlen. Életemben először lakom kocsma mellett, és semmi kedvem lejárni, talán azért nem vonz, mert úgyis muszáj menni. Azért olyan kínos, mert a cigaretta nemcsak tiltott termék, hanem őrült drága is. A kocsma is illegális. A Zakopane utca sarkán található, mosodán keresztül közelíthető meg. Azzal kell indítani, hogy „a műnutriabundámért jöttem”. Mire azt felelik: „De hisz műgörénybundát volt szíves leadni”. Erre az a válasz: „Bocs, tévedtem, műnercbunda volt”. Egy hete legalábbis ezek az eszement jelmondatok voltak érvényben, de ha nem teljesen hülyék e mosodai kocsma tulajdonosai, ahová senki sem visz ruhát, ágyneműt, törölközőt vagy függönyt, akkor ma már másképp kell hangzaniuk ezeknek a mondatoknak. „Hol kaphatnék szorongás elleni tablettát?” – kérdezi a vendég a konspirációs szabályoknak megfelelően. „Fél a haláltól?” – kérdezik vissza. „Nem, én az élettől félek” – felelem, és már be is bocsátanak, mehetek oda, ahol fekete villanykörtékkel megvilágított sötét helyiségekben üldögélnek azok az emberek, akiket a rettegés hozott ide, féltik a hajukat, a lábukat, a szívüket; cigarettáznak, és isszák rá a kisüstit, aztán vodkáznak, és nyelik hozzá a dohányfüstöt. Sose láttam, hogy bárki is hozott volna valami mosnivalót, akár pénzt is, szerettem volna hát látni valakit, akinek van bundája, akármiből is csinálták. Aki valami nehezet visz a vállán, ami nem szűnni akaró félelem, bizonytalanság vagy csak a legteljesebb lemondás.

Az a baj, hogy nem tudom, mit csinálok, ha tényleg megváltoztatják a jelszót, és elfogy a cigarettám. Igazából nincs jobb dolgom a dohányzásnál. Nyugodt időtöltés, amellyel – legalábbis egy darabig – fájdalommentesen üthetem agyon az időt. Aztán egy adott pillanattól fogva jobban fáj majd, ha ilyesmivel ütöm agyon az időt, sorvad a test, fájdalomszövetté változik a zsír és az izom. Pedig ez az egyetlen, amit még agyon lehet ütni. Minden mást agyonütöttek már. Sosem volt alkalmam kipróbálni azokat a dolgokat, amiket már kivontak a forgalomból. Csak az idő maradt nekem, pukkadásig tömhetem magam vele, kanalazhatom reggelire, mint a tejlevest, nagy véres szeleteket vághatok belőle ebédre, vacsorára meg tömhetem magamba az időszendvicseket, aztán pedig hosszú, nyomasztó órákat tölthetek alvással, amíg csak döntés elé nem állít az újabb reggel, mert akkor el kell döntenem, ma milyen formában táplálkozom az idővel.

Nem ízlik nekem az idő, de laktat, és ez a lényeg. Hosszú évekkel ezelőtt emberek milliárdjai epekedtek utána. Mindig időre fájt a foguk, de csak a resztli jutott nekik, két napirendi pont között, röptében elkapott szabad pillanatok fast foodját tömték magukba. Azért dolgoztak többet, hogy később majd több idejük legyen. Azért próbáltak többet keresni, hogy több pénzt szórhassanak el majd egyszer, ha lesz szabad idejük. De sosem érkezett el az idő rég várt parúziája. Mivel azt tanulták, hogy minden megvásárolható, azt hitték, az időt is pofás kis dobozokban árulják, céges papírzacskóba csomagolják, mert ez környezetkímélő és elegáns is egyszerre. Valóra váltottam az álmaikat, nekem aztán van szabad időm, bár nem tudhatták, hogy ez az álom dögunalmas horrorként válik valóra.

Én nem álmodoztam az időről, mégis jutott belőle bőven. Semmit sem kellett tennem érte. Mintha kaptam volna egyet a pofámba – ingyen, nem is kérdezték, kérek-e. De nem szeretném, ha pofán vágnának, ezért újra kimondom azt a hülye mondókát: „A műnutriabundámért jöttem”, és veszek három doboz arab cigarettát, ahelyett, hogy kimennék a bazárba – öt utcával odébb van –, ott olcsóbban is megkapnám, ha kockára tenném érte az életemet. Inkább én ütöm agyon az időt, mint hogy engem üssenek agyon, ez teljesen egyszerű döntés. Egyszerű döntések elé állított az élet, azt hiszem, ennek örülhetek.

Ez az első saját lakásom, bár nem nagyon merek ebbe belegondolni. Rettegek a tulajdontól, mert olyan nehezen válik meg tőle az ember. Ha hozzászokik a holmijaihoz, elveszíti a bátorságát, bár én nem vagyok biztos abban, hogy bátor voltam, mielőtt e lakás tulajdonosa lettem, ahol csak rövid időre kötök ki, útban egy másik, szintén csak pillanatokig tartó időszak felé. Itt fogok hát lakni, abban a tudatban, hogy ez a ház is nehezen tekinthető véglegesnek.

A tulajdon azzal jár, hogy problémát jelent dönteni. Egész életemben, mindmáig csupa rossz döntést hoztam. S ami még rosszabb, mindig meggyőződés nélkül, örömtelenül, határozatlanul és bátortalanul döntöttem. Még embert is bizonytalanul, határozatlanul ölök, és ha lehetne csak egy kicsit, nem véglegesen ölni, akkor szeretném úgy csinálni. Öngyilkosságot is hasonlóképpen szeretnék elkövetni: legyen halálos, de azért élhessek azután is, ha pedig megint elviselhetetlen lesz az élet, ölhessem meg magam újra. Ha képes lennék tudatosan és meggyőződéssel helytelen döntéseket hozni, hibamilliárdos, kudarcok dúsgazdag gyűjtője lennék, de kiderült, hogy ez elérhetetlen számomra. Kis hibáimmal megmaradtam szegény tulajdonosnak. Bár el kell ismerni, hogy a világ újabban még azt sem követeli meg tőlem, hogy magamról döntsek. Nem zavarja meg a nyugalmamat, nehogy aztán amiatt főhessen a fejem, hogy mit kezdjek magammal. A világ feje már régóta a seggében van, onnan pedig nehezebb bárkit is észrevenni. Különösen engem. Felőlem akár mindez így is maradhat.

Szerencsére nincs pénzem, amennyi mégis összejön, az megy csempészett cigarettára meg kávéra, amihez egyre nehezebb hozzájutni. A kávé könnyen beszerezhető törvényesen, nem kell bonyolult titkos jelszavakkal erőlködni. Ezt a szenvedélyt nem üldözik. De borzasztó drága. Sajnos csőddel fenyegető szenvedélyeket választottam, luxusférfi vagyok. Miért nem lettem inkább onániafüggő? Az is gyilkol, mint a cigaretta, de legalább ingyen van. Alighanem arra megy ki itt a játék, hogy nem lehet ingyenes élvezetben részünk. Ha pénzbe kerülne, érdemes lenne törnöm magam érte. Ha titkos jelszó jogosítaná fel az embert az önkielégítésre, rejtett folyosón kellene végigmenni, és ha néha hiány lenne belőle, hosszú, sötét, hideg éjszakákon kellene várni rá, ha több pénzt adnék ki önkielégítésre, mint kávéra és cigarettára, akár még élvezetről is beszélhetnénk.

Lehet, hogy nincs hozzá fantáziám. Elképzelhetetlen dolgokat éltem át, ez pedig kiölt belőlem minden találékonyságot. Inkább legyek nikotinista, mint onanista. A legjobb dohányozni és kávézni. Azt hiszem, ma már senki sem akar onanizálni. Tulajdonképpen nincs is miért. Kár az energiáért. Annak idején alighanem több időt szántak beszélgetésre és többet agyaltak a pénzen. Önkielégítésre is több időt pazaroltak. A pénzszámolás és a faszverés adott biztos alapokat annak a kultúrának, amely ránk hagyta az IKEA-katalógust és a fiatal költők antológiáját. Mint láthatjuk, annyira szilárdak azért nem voltak azok az alapok, hogy meg tudják tartani a régi világot. Nem olyanok voltak, mint azok, amelyekre a maják és az aztékok templomait építették. A kőpiramisok mellett a futballt is ők hagyták ránk, bár úgy játszották, hogy csípővel passzolták tovább a bőrlabdát. Ez kicsit talán rafináltabb módszer, mint a rúgás, ami pedig az emberáldozatot illeti, ebben is rafináltabbak voltak, ami persze nem jelenti azt, hogy finomabbak is. Mi már finomabban ölünk, talán azért, mert nem olyan nagy meggyőződéssel tesszük. De nem szabadulhatunk a gyilkolástól, mert az színtiszta fiziológia, mint az evés, az alvás vagy az ürítés. Próbáljunk lemondani az evésről – éhen halunk, hagyjunk fel az alvással – belepusztulunk a kimerültségbe, próbáljunk ellenszegülni az ürítés szükségszerűségének – fölrobbanunk, mint a széttaposott pöfeteggomba.

Maszturbációs alapja volt annak a kultúrának, amelyben a nagyapám élt, de szétporladt a fundamentum, és összeomlottak az építmények, mert a kiszáradt sperma porrá válik, és nem bír el semmiféle palotát vagy várat. Lekonyul az elkínzott hímtag, és abban a pillanatban hanyatlásnak indul a gazdaság és a kultúra, összeomlanak a tőzsdék és a bestsellerlisták, romlásnak indul a világ, minden fonnyadt és aszott lesz, elveszíti feszességét.

A nagyapának főképp a pénz körül forogtak a gondolatai egész életében, alighanem háttérbe szorult nála az onanizálás. Legyen sok abból a pénzből – töprengett a nagyapa –, áldozzon érte a szabadságából és az idejéből, vagy érje be kevéssel, mentesítve ezzel magát minden kényszertől? Vagy szerezzen olyan sokat, hogy ne kelljen semmiféle kényszertől tartania; igen, ez a legtökéletesebb állapot, döbbent rá a nagyapa, hirtelen kiugorva a kádból, de hogyan hozhatna össze ennyit? Úgy belemélyedt ezekbe a gondolatokba, hogy az egész teste vörös lett a durva törölközőtől, mert még most is vadul dörzsölte magát, elfelejtette abbahagyni. Az egész teste vörös volt, kivéve az arcát, amely alig kivehetően, de a legújabb felfedezéstől igen elégedetten derengett a bepárásodott tükörben.

Dolgozza magát halálra napi tizenkét órában egy nagy cégnél, amely termékötleteket ad el, harcoljon ki előléptetést, kerüljön kulcspozícióba, vegye át a kontroll-részvénycsomagot, aztán adja el, és éljen élete végéig a banki kamatokból? – töprengett a nagyapa. De mi lesz, ha agyondolgozom magam, mielőtt meggazdagodom? – kezdett aggódni hirtelen. Ha tényleg agyonhajszolom magam, az talán nem rosszabb, mintha belehalnék az unalomba és a megszokásba? És a nagyapa nem tudott egyezségre jutni magával, ha kezdett már gazdagodni, elborzasztotta a gyilkos munka víziója, abba is hagyta rögtön, ahogy a dohányzásról vagy az ivásról szokik le az ember. Azzal a meggyőződéssel, hogy végleg megszabadul tőle, és azzal a homályos tudattal, hogy előbb-utóbb úgyis visszatér a káros szenvedély.

Aztán meg úgy elszegényedett villámgyorsan, hogy megint meg kellett alázkodnia a munkaadók előtt, és kínkeservvel kezdett megint gyarapodni, hogy aztán, amikor már a viszonylagos jólét küszöbére érkezett, megint könnyedén visszazuhanjon a szegénység szakadékába. Észre sem vette a szervezete, hogy leszokott a munkáról, ugyanolyan tempóban emésztett tovább, drága ételeket és alkoholt követelt a bárokban, nem lassította az anyagcseréjét. A nagyapa teste ugyanolyan gyorsan használta el és koszolta össze a ruhákat, mint azelőtt, kénytelen volt új gatyákat, zoknikat, ingeket meg mosóporokat és öblítőket venni. A szegénység kellőképpen visszafogta a nagyapát, aki megtisztulásnak nevezte ezt az állapotot, bár a nyomorban ritkábban mosakodott. Mert, mint kiderült, volt azért pár dolog, amiből kevesebb fogyott: szappanból, zseléből, samponból és peelingből. A nagyapa sokkal intenzívebben koszolódott és izzadt, amikor többet keresett, mert amikor már nem keresett jól, a pórusai visszafogták a verítéktermelést, nem zsírosodott a haja, az arcbőrét sem éktelenítették el pattanások. Mintha még a fülét benövő szőr, az orrlyukaiban burjánzó sörte, a hátán és a mellkasán bokrosodó szőrzet is lassabban, bár ugyanolyan biztosan nőtt volna.

De a nagyapa nem sokáig bírta a szegénységet, és egy-két héttel vagy talán pár hónappal később megint beadta a pályázatát, vitte az életrajzát, telefonált, kérdezősködött, elintézett mindenfélét, és, mint mindig, most is sikerrel járt, újabb munkát kapott, de tíz-tizenöt hónappal vagy két-három évvel később úgy döntött, ettől végleg szabadulnia kell.

Ezek a dilemmák teljesen idegenek tőlem, és ma már persze muzeálisan hangzanak, mint a Nobel-díjas írók könyvei és a szerelmes dalok. Ami engem illet, nálam ez az ügy el van intézve – szóba sem jöhet annyi pénz, ami már több a szinte semminél. A kései unoka elérte azt az állapotot, amelyen annyit töprengett a felmenője, megzavarva ezzel az elméjét. Kellett a békeidő meg a háború és a katasztrófa ideje ahhoz, hogy valóra váljanak az álmok, igaz, ez sem úgy történt, ahogy kellett volna.

Bár tudom, hol vagyok, mert tudom, mi a neve a kerületnek és az utcának, ahol lakom, mégsem vagyok sehol sem, mert nem tudom az idő nevét, amelyben élek, és még a legközelebbi jövőt sem látom előre, sem a magamét, sem a környezetemét: az országét, a világét, a világmindenségét és más hasonló baromságokét. Érdekes, hogy valaha látták a jövőt, és még ha rosszul csinálták is, akkor is hittek ezekben a jövendölésekben.

Igen, még ha a nagyapámnak eszében járhatott is néha az onanizálás, talán még akkor sem tudta teljesen lekötni a gondolatait. Biztos nem volt elég ideje és energiája a maszturbációra, mert minden elképzelése és ötlete a munkával és a dologtalansággal, a pénzzel és a pénzhiánnyal kapcsolatos ügyekhez kötődött. Kétségkívül a nők körül forogtak a gondolatai, de vajon volt-e folytatásuk a takaró alatt, a zuhanyozóban vagy a vécéülőkén? Nincs kizárva, hogy hullámokban tört rá az onanista elaljasulás az emlékek, a vágyképek és minden olyan dolog hatására, ami abban a pillanatban éppen nem volt igaz, mégis gyorsan és komolyabb erőfeszítések nélkül tette lehetővé azt a múlt vagy a beteljesületlen jövő kis segítségével, hogy visszatérjen a jelenbe. A nagyapa tett néhány kirándulást bizonyos régiókba, mert szűk körben más valóságról fantáziáltak, nem arról, amelyre véleménye szerint ártatlanul ítéltetett, de ezek mindig gyorsan elfojtott lázadással végződtek.

A nagyapa szélsőségesen heteroszexuális volt, nyilván ő is ebben az akkoriban igen elterjedt betegségben szenvedett, nem hiszem, hogy nagyon különbözött volna a döntő többségtől. Olyan nők kellettek neki, akinek nem korpás a fejük, nem gombás a lábuk, sima és ápolt a bőrük, nem törik és ritkul a hajuk; olyan nőket akart, akik tudják kezelni a narancsbőr és a menstruáció problémáját, fehér a foguk, fekete a fehérneműjük. Igazi nők kellettek neki. E-maileket, esemeseket írt nekik, fölhívta őket, találkozót beszélt meg velük, aztán későbbre halasztotta, bocsánatot kért tőlük – hazudott; videoklipekben látott nők után epekedett, a valóságosakat meg elhagyta, hallgatta a szemrehányásokat, talán még valamiféle lelkiismeret-furdalása is volt, de elhallgattatta egy-két koktéllal, megható dallal vagy francia és koreai filmekkel.

A tévéhíradó után reklámok következtek (vajon szerelmes volt-e a kosztümben, blúzban megjelenő bemondónőbe, tetszett-e a haja, a szempillája és a szemöldöke?), ezekben szép hosszú lábuk volt a lábgombás nőknek, dús, hullámos sörényű szépségek panaszkodtak arra, hogy törik a hajuk. A több száz részes sorozatok epizódjai közti szünetekben a színésznőknél is szebb (ők ruhában jártak, volt szájuk és mellbimbójuk) beteg nők tűntek fel, az ő lábuk még hosszabb és karcsúbb volt, bár visszerektől és bevérzésektől szenvedtek. A kiszáradt bőrű nőknek is olyan sima volt a testük, hogy nagyon szerette volna megérinteni, sőt finoman megcsókolni, nyalogatni, összenyálazni, bár megszólalt egy komoly hang, valahol e nők belsejében, mintha dibuk költözött volna beléjük, és közölte vele, hogy a testük érdes, ráncos, hajlott a hátuk, tele vannak fájdalmas sebekkel. Mégis szerette volna beledugni az ujját ezekbe a sebekbe, hogy megvizsgálja, tényleg léteznek-e, és tényleg olyan szörnyű szenvedéseket okoznak-e, mint amilyeneket a lehunyt szemek vagy a fölhúzott felső ajkak sugallnak. A nők, akikre vágyott, szenvedtek, mindkét nagyujjukkal, mutató- és középsőujjukkal masszírozták a halántékukat, lecsukódott a szemük, hangtalan kiáltásra nyílt a szájuk, szép fehér foguk beletört a jégkrémbe, a spagettibe vagy szuvasodni kezdett a csokoládétól.

Biztos ezért találkozott olyan nőkkel, mielőtt megismerte a nagymamámat, akiknek rövid volt a lábuk és a hajuk, viszont nem látott rajtuk bőrbetegségre utaló tüneteket. Gyakran randevúzott olyan lányokkal, akiknek kicsi foguk volt, amelyeken hosszú évek alatt bevonatot képezett a kávé, a tea és a cigaretta, hiába súrolták ferde kis csonkjaikat az ajánlott fogkrémmel. Nem volt fájós lyukas foguk, nem gyötörték őket visszerek, mert nem volt nekik, sem a rövid, kicsit vastag lábukban, sem a végbélnyílásukban, sem a szájpadlásukon vagy a nyelőcsövükben. Minden más fájt nekik, különösen a szívük, bár nem voltak koszorúér-bántalmaik. Azért fájt a szívük, mert szenvedést okozott nekik az egész világ, s a világgal együtt a nagyapám is.

Ezért tartotta magát a nagyapám a kulturális lelketlenség túlérzékeny áldozatának. Nem kapta meg azt, amire vágyott, az jött helyette, amit nem nagyon akart. De képes volt sok mindent bebeszélni magának, és ebben sikereket aratott, s mint tudjuk, a siker volt a legfontosab. A nagyapám arra fordította az energiája nagy részét, hogy meggyőzze magát, s emiatt már nem is volt olyan hiteles, amikor másokat próbált meggyőzni. Senki sem akart hinni neki, és ez fájt, döbbenetesnek találta, mert ő fenntartás nélkül hitt magának. E speciális területen sikeres volt, befutott, megvalósította önmagát. Tehát megcsinálta azt a három dolgot, ami nekem nem sikerült. Azt hiszem, a nagyapám tökéletes ellentéte vagyok. Az a kérdés pedig nem válaszolható meg, hogy hasonlítok-e apámra, mert nekem nincs apám. Anyám volt az egyetlen szülőm, aki most igazán elégedett lehet névtelen sírjában – mint mindig, most is ő mondta meg a tutit. Nincs mese, csődtömeg vagyok. Csakhogy ez tényleg az én bűnöm-e, vagy megoszthatom-e legalább a felelősség egy részét a XXI. század történetével?

Ó, mindig ő mondta meg a tutit, nem számított, hol és mikor, emelt vagy sújtott, keménykedett vagy engedett – mindig az ő oldalán állt az igazság, még ha hamis volt is, akkor is igazság volt. Rendelkezett egy zseniális képességgel: bármi is történt, mindenkinek be tudta beszélni a környezetében, hogy előre látta, de senki sem akart hallgatni rá, és most, tessék, ez minden baj oka. Földrengés Pakisztánban, tízezrével pusztulnak az emberek. Hát nem megmondtam? Napokig fosott az alattuk lakók unokája. Hát nem megmondtam? Az a nő a hatos számú lakásban eldobta a kanalat. Hát nem megmondtam? Ezer dollárba kerül már egy hordó olaj. Hát nem megmondtam? Ha mindenki hallgatna rá, még ma is élne az a nő a hatos számú lakásban, és nem lenne rákos, ingyen osztogatnák a benzint, a föld pedig nem merészelne megmozdulni soha és sehol. De ez a hülye világ nem akart hallgatni rá. A fenébe ezzel a világgal. Húzzon a francba! Nem kell nekünk világ. Igazam van? Biztos? Ha nem, hát nem. És tessék – tényleg nincs már világ. Végül is, mint mindig, most is ő mondta meg a tutit.

A legmélyebb, legszentebb meggyőződésem szerint mindig igaza volt. Képes lett volna előre jelezni minden magától értetődő dolgot és megelőzni bármilyen szerencsétlenséget, ha adtak volna neki esélyt erre. Amikor anyám megértette, hogy ez a meggyőződés a legszentebb, rögtön megértette, hogy ő maga is szent. Van okozat, ezt tehát meg kellett előznie az oknak. A logika volt a gyilkos fegyvere, ezt kíméletlenül használta. A mérgezett környezettől távoli, üvegbura alatti privát nevelés logikája kutyahűségű húsevő növénnyé fejlődött. Anyám a tányérok és a mosogatószer megkínzott vértanújának és patrónusának, a leégett zsír esküdt ellenségének tartotta magát, mert annak esélye sem volt ellene, a mosogató tisztítására használt súrolópor látnoka volt, magasba emelte a portörlőrongy zászlaját. Marianna volt a konyha barikádján, a klozet Jeanne d’Arcja, a fazekak Emilia Platere, minden zöldség és hús, marhahúsleves és főtt krumpli úrnője, amelynek parancsba adta, hogy főjön puhára, de ne essen szét.

Hogyan csinálta, honnan tudta, hogy rövid életünk melyik pillanatában kell kivenni a vízből a krumplit, mikor kezd puhulni, mikor lesz tökéletes a répa, mikor lesz olyan a zeller, mint a vaj, mikor hozza magát a cékla, mikor a legfinomabb a póréhagyma? Anyám imponáló ismeretekkel rendelkezett a sertés, a marha és a borjú halál utáni tulajdonságairól, a tyúkok és a pulykák hétköznapi tragédiáiról; a halott állatokról és a földből kiszakított zöldségekről szerzett tudásán alapult az a meggyőződése, hogy az emberek és lakóhelyük ügyeiben is bölcsen eligazodik. Aranyat akart csinálni a zsírból, pezsgőt a húslevesből, agyat a gyomorból, tudatosságot a falánkságból.

Most is hallom, ahogy megállás nélkül dübörög a föld alól: ha legalább egyszer az életben hallgattál volna rám, nem itt tartanál. Emberhez méltó, normális életed lenne, mert te is normális ember lennél, nem pedig a franc se tudja, micsoda, aki a franc se tudja, minek él. Mit művelsz az életeddel, az a te dolgod, abba nem akarok beleszólni, de ha hallgattál volna rám, legalább egyszer, nem csináltad volna meg mindazt, amit megcsináltál, mondta, miközben levest merített a tányéromba vagy zöldséget tett a fazékba, gondosan megpucolt krumplit dobott a forró vízbe, miután a legnagyobb precizitással eltávolította a fekete csírakezdeményeket, amelyek barnuló foltokat hagytak maguk után. Úgy kellett megpucolni minden répát, hogy a kosz legkisebb nyoma is eltűnjön róla, ugyanakkor ne vesszen oda egyetlen tiszta héjdarab sem. Az eredmény leleplezte a hibáimat, mert hol voltam én attól a sebészettől, a zöldségápoló órásmester precizitásától? Minden petrezselyem és zeller a balfaszságomat és címeres ökörségemet hirdette. De te persze mindent jobban tudsz, hajtogatta anyám, valahányszor tisztára kapart egy petrezselymet vagy sárgarépát. Címeres ökörségem, amelyre állandóan visszatért, nyilván kapcsolatban állt a leves alapanyagaként szolgáló marhahússal, ezért valahányszor rázendített a romlásomat hirdető konyhadalára, mindig úgy éreztem magam, mint a fazékban, zöldségek társaságában rotyogó felnégyelt tehén. Na, most megkaptad, tette hozzá anyám a fazékba dobált krumplik csobbanásának ütemére, te már biztos lekéstél arról, hogy megtanulj normálisan élni. Hát én aztán megkaptam. Csak azt nem tudom, hogy egyáltalán normálisan él-e az ember. Még meghalni sem lehet normálisan, nem ám élni. És az is elgondolkodtató, hogy mégis miért ne lenne semmi bajom egy világkatasztrófa után.

Szótlanul utáltam a végtelenségig hajtogatott jelmondatot – „hát nem megmondtam” –, állandóan visszatért, mint a prime time-ban vásárolt reklám: „legalább egyszer az életben hallgatnál rám”, kiegészítve néha a törzsvendégeknek járó bónusszal – „de nekem mindig igazam van”. Utáltam azokat az egyértelmű keserves sóhajokat, a sokatmondó nyögéseket, meg ahogy teátrális mozdulattal letörölte a verítéket a homlokáról, a fejéhez kapott, és nyöszörögve rogyott a székre. Szörnyű volt ez a konyhai Sztanyiszlavszkij, a hosszú éveken át, egyetlen nézőnek játszott darab. Ezért nem vonzott soha a színház a maga konvencionális természetével, még iskolás koromban sem érdekelt, pedig akkor még elég vad dolgokért is tudtam lelkesedni, ezek között egy adott pillanatban a pornográfia és az űrhajózás játszott vezető szerepet.

Bár végül is nincs ebben semmi rendkívüli, hisz már senkit sem érdekelt a színház, viszont elég sok olyan diák volt, aki eléggé odavolt a pornográfiáért és az űrhajózásért. Nagyapám fiatalkorában állítólag népszerű volt az Alfa holdbázis című angol sorozat és a Koszmosz nevű orosz cigaretta, ami pedig a pornográfiát illeti, az sajnos csak német nyelvű változatban volt hozzáférhető. Nálunk, az iskolában mindenki rákattant a Kozmosz 2222 nevű játékra és a Világűr fantázianevű italra, ami pedig a cigarettát illeti, nehéz lenne rákattanni valami olyasmire, ami szinte teljesen elérhetetlen. Az ember vágyhat arra, ami nem hozzáférhető, epekedhet utána, de nem kattanhat rá. Olyan mohón és kétségbeesetten szívtuk az országba csempészett, nagy pénzért beszerzett Asszadot és Huszeint, hogy arra már nem maradt sem időnk, sem erőnk, hogy rajongjunk is érte. A szervezetnek szüksége volt a nikotinra, a szájnak a füstre, a kéznek meg valami elfoglaltságra, a szenvedélyt meghagyhattuk annak, amit mindegyikünk megtalált otthon a számítógépében és a hűtőszekrényében. Hosszú éjszakákat és nappalokat töltöttünk a képernyő előtt, el nem mozdultunk volna, csak újabb meg újabb Világűrt bontottunk. Nem jártunk soha színházban, eszünkbe nem jutott volna elmenni. Talán azért nem, mert otthon mindenkinek előadta az anyja a maga konyhai monodrámáit, ez elől akartunk minél messzebbre menekülni, valahová ki a kozmoszba, mégis ott ültünk állandóan a konyhában, hallgattuk a forró vízbe hulló krumplik csobbanását és a valódi szenvedéllyel deklamált zsémbes jó tanácsokat meg az elmaradhatatlan szemrehányásokat.

Dramaturgiailag sokkal érdekesebb dolgok történtek a boltokban és a benzinkutaknál. Ezek borzalmasabbak és veszélyesebbek voltak, mint a színház és a Kozmosz 2222 együttvéve. Ott szebb nőket lehetett látni, mint a színházban és a számítógépeken, amint habzó szájjal hisztériáznak, rettenetesebb férfiak mutatták meg jellemük sötét oldalát, aljas kurvákká váltak a legbékésebb édesanyák; ott gazdagabbak voltak az érzelmek, bölcsebben szólaltak meg a szereplők, jobb volt a szöveg, a játék és a rendezés, tisztábbnak tűnt a fény és erősebben hatott a zene, mert ez a legvégső színház volt. Ha itt meghalt valaki, akkor tényleg meg akart halni; megfelelő arányban keveredett a vér, a veríték és a szar – mindezt a rémület termelte. Minek kellettek volna nekem a dotációból jutó röhejes pénzért eljátszott mesterséges érzelmek, ha egyszer ingyen nézhettem a hétköznapok performance-át.

Más a helyzet a filmmel, jöhet a horror, a rémfilm, a láncfűrészes mészárlás, a machetés lefejezés, az elevenen fölfalt áldozat. Szerettünk ilyeneket nézni. Ha már eleget bámultuk a Kozmosz 2222-t és megittunk elég Világűrt, tágra nyílt szemmel lestük a letépett fejeket, a kampóval kirángatott ereket, az agyarakkal szétmarcangolt zsigereket és a karmokkal kivájt szemeket. Röhögést erőltettünk magunkra, így próbáltuk leplezni azt, hogy a félelmünk igazi, bár a látvány a képernyőn nem az. Nekem is eléggé tetszett, bejött nálam a műzsigerek, az arcunkba fröccsenő agy és a szánkba ömlő vér íze.

Ennek köszönhetem, hogy soha nem akartam megölni anyámat, mert ezekből a filmekből értettem meg, hogy a halál, bármilyen könnyen elérhető is, ocsmány és nem esztétikus, anyám pedig, bármilyen szörnyű is, nem érdemel olyan goromba bánásmódot, mint amilyet majd’ minden este láthattam. Én pedig nem akartam bekoszolni vagy túlságosan megerőltetni magam, mert mindig lusta voltam és kerültem az erőfeszítést, már pedig ha az ember felnégyeli, rendesen föl akarja darabolni a holttestet, összetöri a csontokat, szatyorba gyűjti a zsigereket, fölmossa a padlót, aztán az egészet elviszi valahová, és elássa, ahhoz jól össze kell kapnia magát, vesződhet vele eleget, az áldozat pedig csak egy személy lehet.

Nem is bánom, hogy nem tettem meg. Mindannak ellenére, ami hozzákötött, szerető fia voltam. Ő pedig rendes anya lehetett, vagy legalábbis igyekezett, és erősen hitt is ebben. Senki sem mondta nekem soha életemben azt, hogy „a kurva anyád”. Azért ez jelent valamit, nem igaz?

Nem hallgattam rá, megtanultam nem hallani a hangját, felőlem akár torka szakadtából is üvölthetett. Direkt a kedvemért kezdett hangtalanul beszélni, legfeljebb a szájáról olvashattam le a szavakat, de engem egy kicsit sem érdekeltek ezek a szavak. Egyébként kívülről tudtam mindegyiket, a szerencsétlenségek szorzótábláját, a felkelés napján elszavalt hazafias költeményt, a soron következő saját évfordulója alkalmából tartott ünnepélyt. Akkor már inkább néztem; nézés közben meg úgy néztem ki, mintha hallgatnám, bár rögtön benőtte a fülemet a láthatatlan pókháló. Egy adott pillanattól fogva úgy néztem rá, mint egy kutya, ha bocsánatot kér, amiért összeszarta a szőnyeget a szobában. Volt ebben valami hamis szólam és voltak valódi érzelmek (ellenszenv, unalom, düh), amelyek a fülledt konyhaszagtól bűzlő péppé olvadtak össze a színlelt figyelmes hallgatással, a bizalommal és az ígéretekkel. És láttam, hogy egyre gyorsabban görbül a háta, ráncosodik, fogy és erőtlenedik, erek lila hálója borítja a lábát, a karját meg barna foltok, egyre jobban remeg a keze, alig tudja már megtartani a fazekakat és a nyugalom látszatát, pedig régen erről volt híres. Láttam, ahogy kiveszi a kezét a habzó mosogatóvízből, és elsimítja ritkás hajzatát nedves kézfejével. Állandóan mosogatott, megszállottan sikálta a tányérokat és a serpenyőket, hiányoztak belőle mindazok a szenvedélyek, amelyek betöltötték az apja testét és szellemét, teljesen átadta magát az idegbajának, megállás nélkül mosogatott vagy nedves ronggyal törölgette az asztalt az én Szűz Anyám.

 

PÁLFALVI LAJOS fordítása


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs