Sophie mosolya

Horváth Ida  novella, 2009, 52. évfolyam, 12. szám, 1332. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Most már függetlenül mindentől

Még a sómarta zsalugáterek mögött is

Nevetgélnünk kell

(Tolnai Ottó)

Sophie szerencsés lány. A hatalmas zöld lábosban, amit egyébként disznóvágáskor szoktunk használni, gőzölgött a vörös lé. Minden nyáron főzünk paradicsomlét, bedunctoljuk szép, zöld üvegekbe. Sörösüvegekbe, melyekről dörzsszivaccsal eltávolítjuk a Jelen Pivo-s címkét. Sophie arcát láttam a forró, savanyú lében. A puritán, forrásfakasztó mosolyát, amit irigykedve lestem minden találkozásunk alkalmával. Sophie mosolyában szakrális csönd bujkál. Nekem voltaképp nincs is mosolyom, anyám mosolyát szoktam használni, ezért tévesztenek össze bennünket oly gyakran a faluban, ahol élek. Amikor még hosszú évekkel ezelőtt, nem is tudom, hogy nevezzem őt, mondjuk, legyen sándor, de hát mindegy, a mellemre szorította a Kalasnyikovját és könyörgött, hogy a kiskockás ruhámmal együtt dobjam a francba a vigyoromat, amit mindenkire eregetek, megszeppentem. Megbicsaklottam. Lehet, részeg volt, fogalmam sincs, mivel én sose tudom megállapítani, mikor részeg valaki. Mindenestre meglepett. Hát, ha habselyem kell, gondoltam dacosan, ám legyen. A faluban, ahol élek, évszázados múltja van a selyemdamasztszövésnek. Én magam fogok éjjel belopózni a főutcán lévő műhelybe. A szövés kéz- és lábmozdulatokkal történik. Bal kézzel, a bordával megadom a sűrűséget, míg a jobb kezemmel mozgatom a csónakot. Jobb lábbal szabályozom a nyílást, bal lábbal pedig emelem, vagy leengedem a sámlát. Roppant erotikus mozdulatsor, mondtad, mindig ezt kéne csinálnod. Lepedőt, kis- és nagypárna- meg paplanhuzatot is szövök. Levendulaszínűt. Az olyan ártatlan. Vágykeltő. Az a kedvencem. Milyen mintát szeretnél? Rózsaleveleset, vadrózsásat, hajnalkásat, gyöngyöset, tulipánosat, kálásat, pálmásat, esetleg búzavirágosat, rózsabimbósat, tavirózsásat? Ha engem kérdezel, legyen tavirózsás. A víz miatt. A lebegtetés kedvéért. A meg nem született gyerekeink feledésére. Aztán becsukjuk a fehér spalettákat.

14 lehettem vagy 12, amikor találkoztunk. A portán kezdődött. Ott álltam az ajtóban néhány régi kofferrel és egy nejlonszatyorral tele cardinale szőlővel, bár az is lehet, hogy Szőlőskertek királynője volt. Muskotályos ízű, olvadékony. Megérkeztem.

Mivel ez egy dögunalmas történet, sose akartam megírni. Most se fogom befejezni. Hasonlót már ezren írtak. Marguarite Duras-é a legjobb. Mindenkinek ajánlom.

Emil félkész. Régóta fürkész. Lányokat. És naponta gyárt Sophie-pótlékokat. Nem gyárt, talán inkább gyúr, formáz, mintáz. Emil úgy ül a portán, hogy látom, amikor néhány Sophie-pótlék nyersanyagot ízlelget, ködös lesz a tekintete. A gerincoszlopából mintha eltűnne a velő. Összecsuklik. Szomjas. Pedig neki (is) húsra lenne leginkább szüksége. Vörös húsra. Engem gyakran felkér táncolni a Pokol nevű kocsmában, ahova néha elmegyek. Emil sándorként részegedik le, és ez engem pimaszul megtéveszt. Déja vu. A ragacsosabb és rosszabbik fajtából. Emilt Szabadka-illat lengi körbe és pont. Szecesszió és dekadens alföldi magány, ami már úgyszintén dögunalmas. Por, ami az ember testéhez tapad. Szerelmes verseket ír Sophie-hoz, meg persze más lányokhoz is. Emil tizedik éves hallgató a pécsi BTK-n, meg pár éve portás. Egész nap harmadosztályú filmeket, sorozatokat, rajzfilmeket meg snookert néz. Velem sose beszélget, csak táncolunk, mert józanul sem Sophie-ra, sem Teodórára, sem Viktóriára, sem Julikára, sem Eszterre nem hasonlítok. Józanul nem tud velem mit kezdeni, meg én sem bírom sokáig. A szobája a drávaszögi pincénkre emlékezetet, ahova mindig félve mentem be, mert tele volt a családi tragédiák fullasztó nyirkosságával. Szóval, először a veséim tájékán érzek fájdalmat, aztán a végtagjaim belilulnak, és pár perc elteltével belefagyok abba a dermesztő tehetetlenségbe, ami belőle árad. Talán csak akkor oldódom fel, amikor etet. Egyenként adja a falatokat a számba, pont úgy, mint sándor, és közben pont úgy toporog, mintha Sophie lennék. Akár tehetséges is lehetne, annyira érzékeny. Ez is módfelett megtévesztő. Felettébb kínosak ezek a megtévesztő pillanatok, mert szégyellem, hogy közönyös vagyok és gyáva, és nem tudok Sárvárra szaladni sándorhoz, ahol megnyugodhatnék egy délutánnyit, és nem törném végre a nap huszonnégy órájában azon a fejem, hogy milyen sebészeti beavatkozás kéne ahhoz, hogy sándort végleg kivájjam, lehántsam magamról.

Talán bevallhatom, hogy szimbiózisban élek egy több mint tízéves dagerrotípiával. Már nem is tiszta a kép. Abszolút alkoholban kéne leoldani róla az idők során rárakódott szennyet, zsírréteget, az évek alatt képződött fátyolt, utána desztillált vízben lemosni, és 1%-os ciánkáli-oldatba tenni. Közben állandóan figyelni, hogy tűnik elő a kép. Ez az elmélet. Gyakorlatilag mindehhez ügyetlen vagyok. Sándor miatt alakítom fikcióvá a hétköznapjaimat, szólítok le sándorra emlékezetező férfiakat az utcán, teázom náluk hajnalban, kacérkodom izgalmasnak vélt szuperhímekkel, táncolok szánalmas kocsmatöltelékekkel, de sose érintem meg őket, mert ahhoz finnyás vagyok. Emil más.

A maszkabál csodás volt. Régi maszkabálokat idézett. Emil természetesen részegen és természetesen minden potenciális Sophie-pótlékba szerelmesen andalgott egy pillével a társalgó közepén. Eszter gyönyörű, mint a neve. Tökéletes a lepke jelmeze. Carmen is nyilván izgalmas teremtés Emilnek, hiszen a nyakához hajtja a fejét, és érzékien ringatóznak valami förtelmes zenére. Teodóra göndör csigái Emil vállán pihennek. Lilla az ölében kucorog. Emil fogalmam sincs, minek öltözött. Mindenestre négy pezsgő után Emil sándorként fogja a derekam. A következő négy pohár forralt bor után, mivel a pezsgőről már lemaradtam, hagyom, hogy Emil megkeresse a mellemet az ingem alatt. Csiklandoz. Nem tudok nevetni. Kacagni se. A társalgó közepén kóválygunk. Szétzilálódnak az ütemek. Emil furcsa, egymáshoz nem illő szavakat harap a nyakamba, súg a fülembe. Nem tudom, mire jó ez a holdvilág-metaforás hízelgés. Nyilván összetéveszt valakivel. Mondom neki, hogy szerintem hülyét csinálunk magunkból. Azt mondja, őt ez nem zavarja. Eszembe se jut Sophie, csak a mosolya. Minden lánynak puritán, forrásfakasztó Sophie-mosolya van. Emil lépteiben árvaság ring. Anyáméban is az van. Menekülnöm kéne. Torkig vagyok az enigmákkal. Senki nem érdekel, senkit nem akarok megfejteni. Átmentem szűzkurvába, és hiúságomat legyezőnek használom. Hátha ez segít. Szétzüllöttek az ütemek. Emil keze már a bugyimban van, a társalgó közepén vonaglunk, izzadt és büdös vagyok, és kompromittálom magam, mert beálltam a sorba, Sophie-pótlék lettem, én idióta, és ledérként kapaszkodom egy nyomorék cardinale szőlőre emlékeztető ízbe.

Részegen gyakran látom magam előtt a gránit sírkövet, az Alsó temetőt, a tanító nénim sírját, ahol elvesztettem a szüzességem. Talán ezért nem fogyasztok gyakran alkoholt. Kerülöm, mint a Mindenszenteket. Sajnos a valóság néha sokkal hatásvadászabb és olcsóbb, mint néhány szappanopera. Az Alsó temető igen gazos és rendezetlen. Petúniák, büdöskék, művirágok borítják. A kápolnából kirepülő denevérek nem zavartak, mert megszoktam őket, hiszen az unokatestvérem a templomtoronnyal szemben lakik és elalvás előtt Benko kakaóval a kezünkben gyakran figyeltük a denevéreket meg baglyokat. A temetőcsősz korcs kutyáinak csaholása viszont idegesített, és reszkettem, mert a gránit elég hideg volt, és kinofóbiás is vagyok, és hát mégiscsak az volt az első alkalom. A szüzességemen kívül az aranyfülbevalóm is odaveszett. Az jobban fájt. Na, egyébként korán vesztettem el a szüzességem, hat lehetett, rohantam is haza és próbáltam embert formálni magamból a reggeli diákmisére, mert Kecskés atya várt a ministrálással. Senkinek nem ajánlom, hogy a szüzessége elvesztése után misére menjen. A Cecília-kórus, a hat vénasszonnyal meg a hentessel, a szokásosnál is hamisabban kornyikált, a kántor se volt valami jó formában, az ostya meg a szájpadlásomra tapadt, a combomra odaszáradt vér viszketett. Mise után Hajnihoz mentem hogy szépen elmeséljem neki a nagy eseményt. Hajninál nincs fürdőszoba. Beleültem egy nagy dézsába, és Hajni a sparherten melegített vizet nekem, hogy megfürödjek. Semmiféle rituálészerű dolog nem járt a fejemben, csak a koszt akartam lesikálni. Hajni dédije, Juliska néni rám nyitott, meglátta a kezemben a borotvapengét, és odarohant. Ránevettem. Göndör kacaj volt. Fényes. Elcsitította a vasárnapi pátoszt. Csak a szőrt akarom leborotválni a lábamról, mondtam neki, és ígérte, nem mondja el senkinek. Tudtam, holnap az egész falu rólam, beszél majd. Ekkor megjelent Hajni édesanyja is, hogy siessek, mert a hétvégén éppen csirkevágás van, és jó lenne, ha segítenék. Mit mondjak, ez se egy lélekemelő feladat ugyebár, de hát rá kellett döbbenem, a kutyacsaholás közben történtekről nem szabad képzelegnem, mert az elvonná figyelmem a csirkepucolásról. Gyűlölök csirkét bontani, de akkor megnyugtatott. A gangon álltam, a kötényemen tollpihék, kezemben a csirkefej, a szemét is szedd ki, mondta Hajni anyja, és vörösbort töltött egy metszett üvegű, karcsú pohárba. Hetekig jártam aztán nagyanyám babafej nagyságú krizantémjaival a temetőbe, amitől az egész család meghatódott, pedig én csak azt a filigrán fülbevalót kerestem.

Emil ujjait kibontom a hajamból, lefejtem a derekamról, a nyakszirtemről, a hasamról, nem találom meg mindegyiket, mert Emil keze mindenütt ott van. Tangó szűrődik be Kata fürdőszobája ajtaja alatt, és noha az utóbbi három év legérzékibb előjátékán vagyok túl, nem engedhetem, hogy megcsókoljon, mert erős undort érzek (mint említettem, finnyás vagyok), hogy Teodóra, Eszter, Viktória, Julika után az én számba is betegye a nyelvét, mert már nincs kedvem játszadozva egymást kóstolgatni, mert Emilnek a mindenkori kóstolgatás vicces és természetes és semmi különös, és fogalma sincs róla, hogy nekem mindez petúniaszagú.

Egyedül feküdtem le.

Azt mondják, a másnaposságra tökéletes a paradicsomlé, különösen a házi készítésű. Undorodom a paradicsomlétől. Sophie mosolya marja a torkom. Török kávét kéne főznöm, cukor nélkül, citrommal. Azt mondják, az tényleg segít.