a fogalom karcsúsításával kissé már lemaradtam hiszen az őszülő homlokzat kellemetlen

kérdését rég lerendeztem magamban akár a lelassuló vágyak tétova táborát két bizonytalan

mozdulat között miközben ők sorban poroszkáltak a duzzadó avaron előbb a csak föltétlen

nyerés ingere volt mi ambícióimból elköltözött lakatlanabb tájra hiába lökdösött dicsőségre

a létezés természetes vágya én ittam a fékezett sört vagy a lőrét és rezzenetlenül csodálni

kezdtem hogyan futkosnak a napfénnyel sikált oldalra mások mint furcsa különös partizánok

míg én jócskán leszakadva gyanús helyen rezignáltan piálok valami lerobbant beárnyékolt

kerthelyiségben persze az olcsó szeszgőzben is értve nem mindenáron az az érdem ha az arra

rátermett szellem nem iramodik bölcsességből bizony több kellene kicsit hogy az aktívnak

és passzívnak kellemes viszonyát belássam s őszidőben olykor a tavaszt is áldjam ha a fásult

érzés a lazábban szőtt fényben is moccanni szeretne csak hát sokáig nem készültem én erre

a haldokló szerepre mert bár a félérett végtudat kezdetektől kacérkodott bennem nem kellett

nyikorgó fiókokban színes drazsékat keresnem placebo létbe mártva már reggel csipásodott

szemekkel tudtam mit hoz a bágyadt sugarak délutánja mely asztal sarkára lesz odakészítve

a csipetnyi öröm s nagyzenekari crescendóként hogyan zárul majd a zajos este az ember a kis

mikro örömeit károsan sugárzó sütők nélkül is megkereste hogy maga szabja meg naponta

kikerülhetetlen végzetét s bár a test menthetetlenül kopott a szellem sem kívánt túlbillenni

saját csúcsain furcsamód segített néhány költemény azok is melyeket a múlás nagy kosarából

riadtan magamhoz kaptam de az sem volt ellenemre ha széttikkadt estéken én raktam rímeket

magamnak egy artikulátlanabb szinten a múló időt átvirrasztani s mivel a telet és a nyarat

mindig utáltam ebben hógolyózni fázott a kezem meredek szánkózáskor pedig jobban siklott

velem a félelem mint a jegecesedő hordalék a vakító napon vékony homlokomig párolgott

az ész és a széttengő lustaságot képtelen volt összemarkolni a makacsul kitámadó akarat

s csak ücsörögtem kábultan valami szomjas nagy fa alatt míg lagymatagon bámultam a zöld

kikelet és a lombhullatás fesztávolába sokáig a bizsergető tavaszi szelekben híve hol sosem

volt szükség holmi viagrára mert a zöld robbanással a vitaminhiányos lélek is belelendült

valamikor minden odakötött márciushoz vagy a melegedő áprilisi égbolt zendült fölérve

gyöngyvirágos anyák napjáig mikor a gyerek már csak a szeretet nagy melegének huzatában

fázik és önfeledten kacagja a fenyegető holnapot aztán lassan a botladozó évek számítógépek

nélkül is nyitottak egy különös derengésben vibráló honlapot merészen színesedő lombozatú

fákkal a kezdő oldalon s mihelyt tekerni kezdted ezt a virtuális időmasinát a szublimálódó

térben egyre beljebb a megrepedezett tájkép diszkréten rogyadozott s a hajlatokban deresedni

kezdett majd valahol a zúzmarák és kedvetlen ködök magasában meg is állt szép volt még

de lelassult a világ aztán jöhetett akár levegőtlen hőség akár mogorva fagy a kép erre a szitáló

ködre beakadt azóta már nincs variánsa mint egy megszakadt tévéközvetítés lelkeket borogató

vizuális mása örök a pillanatban mögötte még a monoton zakatolásban hétköznapok ezernyi

zaja csattan de az egyetemes ősz már összeállt csupaszodó dombjaira érve bogarak finoman

zsúfolt pontszemeivel leskelődöd a közelgő halált mikor elgyengült lihegő turistaként szûkülő

tájélményed magadban lejátszod rejtélyes kis prizmákon sápadtan villantva meg egykor derûs

ifjúságod mely az emlékezet bizonytalan kontúrjaival már rég nem ugyanaz mint az egykori

zajos növekedésbe álmodott önmegvalósulás mind gyakrabban szorongod a lombját vesztette

fát ahogy csúszol bele karcos karikatúrádba hol a kemény vonalaknak már nincs színe illata

és bája csak a csontosodás száraz ágakkal égre karcolt jajok és a hullás végtelenített magánya