Az álom körvonaltalan tárgyai

Takács Zsuzsa költészete a hatvanas-hetvenes években

Halmai Tamás  tanulmány, 2009, 52. évfolyam, 9. szám, 943. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

1

Ragyogó észrevételt tesz Bodor Béla, amikor – születésnapi köszöntés örvén – Takács Zsuzsa költői pályáját összegezve a kezdetekre is visszatekint: „Tandori és Petri első két-két és Oravecz első kötetének hangváltása annyira erőteljes volt és provokatív, hogy Takács Zsuzsa radikalizmusa jó darabig az árnyékukban maradt."1 Kanonikus vonatkozásban egyetérthetünk ezzel a megállapítással. Tény ugyanakkor az is, hogy a költő első önálló kötete, a Némajáték2 nagy figyelmet kapott, a kor szinte valamennyi jelentős irodalomkritikai fórumán szó esett róla, mégpedig a versek beszéd- és szemléletmódját József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy (sőt Rilke) tárgyias gondolati költészetéből, lírai metafizikájából eredeztető hangsúlyozással.

Az egykorú siker3 jelentőségét az sem csökkenti, hogy a kritikák egy része a méltató szavak mellett fenntartásokat is jelzett: végig nem vitt képi logikára, terjengősen túlbonyolított sorokra, a lírai én (referencializáló olvasatban: a szerző) túlzott passzivitására találtak – joggal – példát egy-egy szöveghelyben. A könyvet mindenesetre az az írás dicsérte leginkább, amelyik a legalaposabb elemzést nyújtotta róla: Pomogáts Béla recenziójában a nyelvi-poétikai jellemzők sorba vételét s a versnyelvi magatartás jellemzését a kötetben uralkodó verstípusok megnevezése követi. A közvetlen élményre tûnődve reflektáló leírások és portrék, valamint az újholdas formavilágra emlékeztető zárt, szigorú versszerkezetek fölemlítése után Pomogáts a zártságot fellazító, nyitottabb kompozíciókat, a „[k]éplékenyebb versalak" esztétikai öntörvényûségét emeli ki: „Az »ábrákban« fogalmazó metaforikus pontosságot és egyéniségének érzékenységét sikerült bennük egységbe fognia."4 Ma már látjuk: a kritikus-irodalomtörténész érzékenyen tapintott rá ebben a formanyelvben egy nagy költészet előlegére.

A Némajáték ciklusok tagolta belső rendjére jellemző, hogy – emlékezetes végpontokként – éppen két efféle mû fogja közre a kötet anyagát. A nyitó költemény (Szomorú vers) az érkezés és indulás közti „holt idő" végtelenjébe zárt, a veszteglő létezésben a föltartóztathatatlan elmúlás nyomaira ismerő szubjektum magányát növeli ontologikussá: „Fekszel hanyatt a csillagok alatt, / és szoptatnak, altatnak, alszanak." A verszárlat kozmikus anya-metaforája a gondviselés élménye felől („szoptatnak") az elhagyatottság létállapota felé mutat („alszanak"). Erre válaszol az élet körfogásosan személytelen rendjét megsejtő záró darab (Július, halálom, születésed), amely már konkrétan a szülés-születés fájdalmas misztériumát ecseteli – megemelt realizmussal, expresszív alanyisággal: „Elviselni hangtalan, hogy – / Háton fekve nyílni meg – / Eldobja az emlékezet – // Nincs völgye már ennek az éjszakának. / Csak gerince van a fájdalomnak. / Farkas fogai élesednek. / Csillagai magasodnak. // Négy óra. / Öt. […] …és akkor egybenő a kín: / megforgatja bennem kezeit, / arcát kitépi, vállát, / kicsúszik – // egyszál zsinórról levágják, leszakad, // és fölmutatják: emberteste van, // s a gyönyör végigborzong hátamon. […] Este van. Hajnalod." (Annak idején még Tóth Juditnak volt, újabb költészetünkben Szabó T. Annának van bátorsága és tehetsége ehhez a témához nyúlni.)

S hogy mit találunk e két mû között? 1962 és 1969 közt keletkezett versek szerkesztett gyûjteményét, a szerzői fülszöveg alkalmi ars poeticájával egybevágó költeményeket: „Szomorú vagyok? Én nem tudom elfelejteni azt a fájdalmat, ami ebben a században nálam védtelenebbeknek jut és jutott. Vagy csak elviselhetetlen és iszonyú, hogy meghalunk, a merészség, ahogy régi városok felett járunk, ahogy egy fûszálat letépünk, a közöny? / Szomorú volnék? Van reggel, amikor megállunk egy hegy lábánál, megvárjuk, míg feljön és lemegy a nap, a délelőttöt, a delet, a délutánt, az estét, elnyúlhatunk a végtelen időben, egy napig – így – túlélhetjük a halált. Engem az írás ajándékoz meg ezzel az élménnyel. Tudom, aki félelmét legyőzte és azt mondta, hogy boldogtalan, az megvigasztalódik, aki magányát faggatja, annak magánya válaszol." Metafizikus szomorúság s szinte részvétből vállalt magány: ez a Némajáték szellemi-közérzeti alapállása.

A kötet témavilága a magány és a szerelem, a születés és a halál örök kérdéseit öleli föl. Többnyire elégikusra hangolt versbeszéd szólal meg, de a helyenkénti köznyelvi eszköztelenség gyakran párosul biblikus pátosszal, s találunk mondókaszerûen előadott látomásokat is (a Kockák, üveggolyó ciklusban). Változatos a formakészlet is: rímes és rímtelen, hosszabb és rövidebb, szakaszolt és egytömbû szövegek következnek egymásra; hol az alanyi megszólalás, hol a leíró tárgyiasság az erőteljesebb. A megszólítást csaknem mindig önmegszólításként is értelmezhetjük, ami a sorsválságos beszédhelyzetet nyomatékosítja. A lírai én a holtak emlékezetével, az elmúlt dolgok igéző hiányával néz szembe; szavait az otthontalanság, a vágy- és reménynélküliség öntudata sugározza be. A tematikus egységet motivikus kapcsolatok is fokozzák: kitüntetett szerep jut például a nap (fény) és a tenger (víz) képének, képzetének; mindkét esetben a létezésben nagyobb rendet kutató, de végül a tárgyi környezetben s belső valóságában is baljós talányokat lelő gondolkodás trópusaként. Föltûnő viszont az évszakszimbolika aránytalansága: a melankolikus őszi és depresszívebb téli jelenetezések, valamint a megvilágosító sugalmú nyári szcenika mellől elmaradnak a létezésnek bizalmat szavazó tavaszmotívumok. A költői eszközök közül a hasonlatot kell külön említenünk: a hasonlítások, a párhuzamok, az analógiák nagy száma a világban összefüggéseket kereső elszántság poétikai jelzete. A Lehetett volna és a Még mielőtt verscímek pontosan mutatják azt az idő- és tértapasztalatot, amelyet a múltban elszalasztott lehetőségek és a jövő alaktalan fenyegetése együttesen alapoz meg.

A Némajáték szövegvilágában a létezés transzcendens minősége vagy anyagtalan tüneményként („Egy város áll a túlvilági napban." – Lehetett volna), vagy foghatatlan hiányával van jelen („Markunkhoz örökélet nem tapad." – Búcsú). Az önmagára utalt megfigyelő beszédhelyzetét e valóságban kívülállás és beleérzés kettőssége jelöli ki: „Minden kacatnak van helye. / Más fekszik a napon. / Te nem felejtheted: homály, / fél pár kesztyû egy esti villamoson […] Más fekszik a napon. / Te nézed, nézed egyre." (Hûség) A megtapasztalt idegenség szembesíti saját idegenségével, a tárgyakra irányuló figyelem véteti észre a saját léthelyzet egyediségét is: „Zörög, zörög, ki jár? / Én járok a száraz, idegen / tarlón. […] A levegőben egy ág üres reflexe még. / Aztán sötét." (Kirándulás), „Jó most és itt. Ahogy / a fénytelen magától fellobog. / Hogy lélegzem mostantól mindhalálig. / Mert senkié és semmié vagyok. / Könnyelmû szélbe burkolózva állig / a zárt ajtókon végre átmegyek, // és ujjamat a falakon, / a tárgyak élén végigvezetem. […] És ez a béke az enyém." (Mert senkié és semmié) A Takács-lírára jellemző bensőséges, finom képiség több helyütt az arc motívumának szinekdochés szerepeltetésével ad hírt az intimitásban rejlő egzisztenciális próbatételről. Az első idézetben a „foglald" csöndes leleménye, a másodikban a fölütés („Nem lesz") próféciás komorsága sokszorozza meg a hatást: „foglald kezedbe mulandó arcomat" (Reggelre már), „Nem lesz térd, hogy ráfektesd az arcod" (Nem lesz térd).

Ugyanez a részint elszenvedett, részint fölvállalt kiszolgáltatottság viszi színre magát a Felismerés öt sorában. Az eső és a madarak közönséges apokaliptikája, az életkép kopár díszletezése s a múlt idejû beszéd rezignált tényközlése puha véglegességgel rajzolja ki a magával dialogizáló beszélő alakját:

„Bár zuhogott, szóltak a madarak.

Egy szál dróton kigyulladt a körte,

mint kiáltás, meglódult mögötted.

Mit vittél magadban? – senkinek

nem volt már az arcod ismerős."

A Latin utca címû verssorozat első darabjában (A part) a 6-8 szótagos, jambikus sorok könnyed dalszerûsége s a versforma epigrammatikus mértéktartása közti feszültség, illetve a szóhasználat és a látványelemek („üres / szívvel", „lassan elmerült", „keresztbe akadt", „tétova, / utolsó") ugyancsak világvégi helyzetet vonnak az önmegszólítás alanya köré. Az egyedüllét („A part üres") állapotához a vers zárlata a múltbéli kívánságnak („Épp így akartad") megfelelő mozzanatot, a tenger egyszerre vészjósló (ha szó szerint vesszük) és ígéretes (amennyiben transzcendentáló képként olvassuk) közeledtét rendeli:

„Épp így akartad, így, üres

szívvel megállni egyszer.

A lassan elmerült kövek,

a keresztbe akadt

deszkák között egy tétova,

utolsó mozdulat:

ahogy megállsz. A part üres,

emelkedik a tenger."

Mindössze három sor alkotja a Dél címû verset. Mint a haikuköltészet európai hagyományában: a természeti és az emberi világ tûnik benne át egymáson. De nem az egyetemes idill, hanem a személyes trauma logikája szerint. A máglya-hasonlat vértanúvá stilizálja a szubjektumot; a nap és az ember találkozása mégsem ítéli megsemmisülésre az élőt. Mintha a saját halál rilkei kívánalma értelmeződnék át: a megélt pusztulás reflexív rettenete felülírja a pusztulást magát; a nézés bátorsága erősebbnek bizonyul az ént fenyegető erőknél, a virrasztás szakrális aktusa feltámadást ígér a látásra berendezkedő egzisztenciának. Feltámadást, azaz új életet, metafizikusan fölemelt személyiséget (akkor is, ha – egy másik közelítésben – a „halál" jelölőt csupán a déli fényérzékelés ironikusan túlzó metaforájaként értjük):

„Az első láng beléd kap, ellobog,

a nap, mint máglya, rezzenetlen

pilláiddal halálod átvirrasztod."

Más módszertan szervezi, más jellegû személyesség lakja be A gangon címû költeményt. A mû lágy hangzókkal (így az első sor hármas v-alliterációjával) élő drámai jambusai a nélkülözés („egy szál villanykörte", „Függönytelen") és a romlás („rossz ablakuk", „szertefoszló vattapaplanon") tárgyi jeleit sorolják elő, a szegénységről, az elhagyatottságról, a testi és anyagi leépülésről („nyirkos földbe fekszenek", „egér szalad, csomós kezükre ül") adnak számot. Nem szenvtelen nyugalommal, hanem gyöngéd részvéttel. Amely azonban – s ereje hihetőleg innen származik – grammatikai részvétel nélküli: az együtt érző szemléletmódot nem alanyi vallomás jelzi, hanem a megjelenítés módja árulkodik róla. A rímek szelíd, a versbeszédet lecsöndesítő elhagyása (a második és negyedik sor még egybecseng), az éppen tízsoros, megbontatlan szövegtest (a keretező szerkesztéssel s az utolsó sor megcsappant terjedelmével) és a már említett verstani vonások együtt eredményezik azt a mûvészi összetettséget, amely az idősek számkivetettségét (mint közvetlen beszédtárgyat) a mindenkori elesettség lírai példázatává válthatja:

„Vénasszonyok vaságya holdvilágban,

a konyhában a fal s egy láda közt,

és mindig egy szál villanykörte este.

Függönytelen rossz ablakuk mögött

vetkőznek, nyirkos földbe fekszenek.

Egy ágyban alszanak a gönceikkel.

A szertefoszló vattapaplanon

egér szalad, csomós kezükre ül.

Ágyuk középen áll a holdvilágban,

nyomoruságuk kitakarva."

E mû a teljes kötetet képviselő esztétikai színvonalon igazolja, amit Alföldy Jenő recenziója Takács Zsuzsa leglényegesebb tulajdonságaként rögzített: „Látszólag jelentéktelen, köznapi dolgokról ír, de mély tragédiákra érez bennük. […] A mulandóság elleni csendes lázadás erősödő öntudata – így fogalmaznám meg költészetének fejlődési irányát. Mindinkább feltöltődik emberséggel, gondolattal, a mások gondjaival. A magány érzését azzal kívánja legyőzni, hogy megérti és átéli mások egyedüllétét."5

A Némajáték 1970-ben jelent meg. Abban az esztendőben, amelyet – Paul Celan halála okán, szimbolikusan – a költészeti modernség lezárultával szokás összekapcsolni. Szép egybeesés, hatásos kezdet: meghal a század egyik legnagyobb lírikusa, s véget ér egy korszak – irodalmunkban pedig új kezdetek fölött van ok örvendeni.

 

 

 

2

Takács Zsuzsa második, A búcsúzás részletei címû kötete6 zömükben a hetvenes években írott verseket tartalmaz. Az új évtized a mûvészi minőséget is megújította: megmaradtak a korábbról ismert erények (a képalkotás pontossága és eredetisége, a lírai szólamváltások poétikai ereje, a szerkesztésben megmutatkozó tudatosság, a vallomásos és tárgyias jegyek érzékeny elegyítése), s eltûntek vagy legalábbis visszaszorultak az esztétikai hatást gyöngítő tényezők (a líranyelvi hagyományokat imitáló gyanútlanság, a nem egyszer zavarossá rajzolt képiség, a központozás következetlenségei).

A mûvészi összetettséget növeli, hogy A búcsúzás részletei voltaképpen két kötet: a két ciklus (Július; Utasítások a jelenethez) tematikusan és modálisan is élesen elválik egymástól. Önálló nyelvi-poétikai világuk azonban úgy zárul magába, hogy közöttük óhatatlanul kapcsolatot teremt az olvasás. Ez a kapcsolat ugyanakkor – az életet teljességbe rendező látásmódnak köszönhetően – aligha lehet más, mint az egymásra utalt végletek, az egymást kiegészítő ellentétek közti feszült viszony: az első verscsoport a kezdet fájdalmas szépségét, a második a lezárás megszépíthetetlen fájdalmát bírja szóra. Hogy a cím révén a Takács-féle, részletekre érzékeny figyelem a búcsú-motívumot állítja középpontba: a Némajáték elégikus hangvételének továbbvitelét előlegezi meg.

A Némajátékot a Július, halálom, születésed címû vers zárta; A búcsúzás részletei első felét az e szöveg köré szervezett ciklus teszi ki. A témaválasztás (szülés, születés)7 merészsége önmagában nem szükségszerûen eredményezne feddhetetlen esztétikumot. Ez itt két további sajátosságon múlik. Az egyik, hogy a verssorozat kétszólamúsága a gyermek (magzat, újszülött, csecsemő) és az anya nézőpontját egyidejûleg hozza játékba. Külön-külön is hatásos fogás volna ez; együttes jelenlétük ma is megrázó olvasmánnyá teszi a Júliust. A másik elem nyelvi-poétikai természetû. Anya és gyermek beszéde ugyanis nem elégszik meg az élettani folyamatok nyers leírásával: a döntően nagyszerkezetekben kiteljesedő versek – például a névelők rendszeres elhagyása és a tulajdonnevesítés mágikus gesztusa révén – mitikus hangfekvésben, biblikus jelleggel szólalnak meg. E megoldás az egymásra felelő monológoknak a teremtéstörténetek archaikus erejét, elementáris hatását kölcsönzi.

Dicséretekkel a korabeli kritika sem fukarkodott. A szerzőközpontú olvasás életrajzi magyarázatot talált a mûvészi megújulásra: „Az egzisztenciának e határhelyzete azt a jótékony költői változást okozta, hogy Takács Zsuzsa verseiben minden tûnődésre okot adó kérdés, minden válasz, költői mozdulat valahogy hitelesebb és érvényesebb lett. Sőt: az ész keserûségét oldó, életet féltő, rejtett gyengédséggel telítődött."8 Szövegközelibb olvasatban mindez így hangzott: „A születés titkát faggató versek fegyelmezett tárgyszerûségre, egyszersmind távlatos mitikusságra törekszenek. Ebben a két – csak látszólag ellentétes – poétikai tulajdonságban rejlik költői erejük."9 A két vélemény kiegészíti egymást, a mai olvasó pedig szabadon dönthet: mely érvekkel kívánja igazolni saját élményét.

A Július versei a kötetkezdő Előszó magzati beszédét folytatják, a fájdalom és pusztulás fenyegette létezés első önreflexióját, az önmagára ébredő lét eszméleten inneni vallomását: „Mert hártyát vont az idő körém, / magányomat koponya-kézbe fogta, / vonás magát nyitott tenyérbe írta, / süppedés a mélyben ágyát megvetette, / duzzanat hullámzó sátrát fölütötte, / fekete körmök úsznak a sötétben, / és magzat arcon lapoz az idő. […] Irgalmazz nekem, mert egymagam vagyok / a tengerből kitépve, megjelölve, / és visszaejthetsz az örök időbe. […] Irgalmazz nekem, ha élni hagysz. / Dermedten nézlek, szûkölő kis állat, / utoljára látlak mindig." Nem ez az egyetlen vers, amely profán imabeszédbe fordul. „Fájdalom, köszöntlek" – mondja például a Hónapok, várakozás zárlata (akárha a teljes Takács-életmû mottója kívánna lenni); „Véres, jószagú reggel, / egyedül mi vagyunk. / Tekints ránk!" – könyörög a Jászol melletti éjjelek törődött természetmisztikája. A világra jövetel eseménysorát az új élet érkezésének kijáró, dramatizált beszédmodor idézi föl, a lét drámáját az első pillanattól az emberi kiszolgáltatottságban („kettéhasadva hevert a lepedőn") ragadva meg: „És megpattant az ég. / A víz hátára vett, / a Kínok Alagútján úsztatott, / s úsztak velem a sáros csillagok. […] A szervek sírva tértek ki előlem, / és szívverésem akadozása szólt. […] Amiről azt gondoltam: végtelen, / kettéhasadva hevert a lepedőn. / Üresen, nélkülem." (Az emlékezés előttről) Az Újszülött arc címû vers még tovább merészkedik – amennyiben gondolatritmusos retorikája a földi létben már el nem érhető, természetfölötti tartományokat („láthatatlan", „hallhatatlan", „mondhatatlan") búcsúztatja el. Az érzékszervek kifejlődésével teljessé váló élet ezek szerint a metafizikus kötődések elvesztése jegyében áll, s talán immár végérvényesen („előhívhatatlan"):

„A csonka kéznek ujja nő,

a láthatatlant nem látja már a szem,

a hallhatatlan nem dörömböl,

az ébrenlét órái növekednek.

Szem régi árkán szétrombolt látomás,

sírás a mondhatatlan nyelv helyett,

párna a titkos, öreges ráncokon;

lúdbőrzés fehér lapok felett,

újszülött arc visszasüllyedése,

előhívhatatlan, vége már."

Az érzékelésen túli minőségekről később sem adhat számot a gyermek. A „messze-föld" világa, a „nemlét" már nem tartozik hozzá; az itt „semmi"-nek nevezett, élet előtti (avagy nemlét és lét közti) állapotot hátrahagyván látszólagos nyugalma fölkészülés a létezésbe való beilleszkedésre: „Pihen a messze-földről érkezett, / levette nemlétét, most meztelen, / átlépte a semmi gödreit, most fáradt. / Lélegzete a parton megpihen." (Délután) A ciklust lezáró szöveg (Sötét méhedbe vissza) a víz („iszapos", „hullámzó") mint őselem biztonságába, a születés előtti létállapot szenvtelen nyugalmába való vágyódásnak ad hangot; a ciklus ezzel önmagába tér vissza, az élet ciklikus rendjét újraértelmezően, a gondot viselő anyai féltést („viszel ide-oda", „Viselsz.") mindenek fölé helyezve:

„Sötét méhedbe vissza,

iszapos öledbe,

hullámzó hasadba.

Többé ne keress,

gyûrd össze arcomat,

keverd el hártyás ujjaimat.

Bolyongok benned Egyre Kevesebb.

Duzzadt ajakkal szólítasz,

viszel ide-oda.

Mosdó fölé hajolva görcsösen

kiszámolod a végtelent.

Viselsz."

A második ciklus egy párkapcsolat felbomlásának s az elszakadás keserveinek lírai krónikája. Az Utasítások a jelenethez ennyiben ellenpontja a Júliusnak. Ezt a vissza-visszautaló évszak-jelenetezés is nyomatékosítja: a nyári boldogság itt már csak föl-fölvillanó emlékképekben ad hírt magáról. Mitikus emelkedettségnek, szakrális sugalmaknak alig van már nyomuk. A versbeszéd csöndesebben elégikus, mint a kötet első felében vagy az első kötetben. A verstani kötöttségek, az artisztikus hasonlatok és meghökkentő metaforák helyét – mind gyakrabban – a gondolatritmus visszafogott szabályossága, a párhuzamos és ellentétező szerkesztés, a számbavétel igényéből következő katalóguspoétika, a kompozíciós mûgond veszi át. Szinte ahogy „tartásukon lazítanak a tárgyak" (Ketté örökre el), úgy lazít tartásán a tárgyias líra formafegyelme. „Mit akar a kéz, hogy nem teszi? / Elkerüli az éles tárgyakat" – összegzi a megváltozott életviszonyok közt depresszív óvatossággal közlekedő szubjektum szándékait a Szétnyitja fekete címû vers.

Ha a megelőző versek kapcsán a teremtéstörténetek retorikájára hivatkoztunk, itt a polgári kamaradarabok, a szûkkörû lélektani drámák világára kell emlékeztetnünk. Nem a tenger vagy a madarak: a szív, a kéz, a szem lesznek központi motívumok. Hiszen immár nem absztrakt lírai térben, hanem az emberi kapcsolatok útvesztőjében járunk. Nem valaminő metafizikai pesszimizmus, inkább a megokolt szomorúság díszletei között. A bensőséges kétségbeesés az epika támaszát keresve nyúl saját állapotához, s a szerep-metaforika távolító higgadtságával beszélné el önnön történetét. Olyan lágy képi megoldások következnek mindebből, mint a „fejét a párna vállgödrébe hajtja" (Fejem öledbe hajtva) megengesztelődött antropomorfizmusa, vagy mint a „vödör ütődik / a szív falához" (Légy átkozott – súgtam) expresszívebb metaforája.

A szerteágazó képiségből beszédesen tûnnek ki a fényszimbolika alakzatai. Az álomi jelenetezés és a színpad-metaforika egyaránt a magányában önmagától is elidegenedő alanyra derít fényt, amit grammatikusan a harmadik személyû versbeszéd egyértelmûsít: „Borzongott a gyér megvilágításban, / az álom körvonaltalan tárgyai között, / ahol a jelenlétnek nincs akadálya, / ahol együtt fekszenek a szeretők, / ahol nincs oka a változásnak." (Az álom), „Az éles fényben nem volt mellette senki, / meghajolt az üres színpadon, / forgolódott a keskeny matracon." (Talán a másik érkezésében reménykedett) A „romlott napsütés" (A festett háttér fákat ábrázol) s a „Mérgezett / fény" (Hogy megtörje a csöndet) tapasztalata a saját romlását, mérgeződését megtapasztaló beszélőé. Az elidegenítő egyedüllét traumája a személyes múlttól is elzárja, s jelene személyességétől is megfosztja a beszélőt: „Az emlékezőre az emlék nem néz vissza" (Emlékezet),10 „Óráim ezentúl múlnak vagy nem múlnak, / nevemben egy bábu cselekszik. / Én utoljára fekszem itt / lélegzetem gyûlölt udvarában." (A lágy időnek vége) Jellemző, mert a személyiség belső drámájára mutató ellentmondás, ahogy egy helyütt a megértés elhárítása értelmező-elemző képhasználattal történik; az utolsó sorban mintha a vers szándéka ellen fogalmazná meg saját akaratát a vers alanya, az ellenkezéssel a verset, a versbeszéden keresztül pedig saját nyelvi létét is fölszámolni igyekezvén: „Jelentése lesz minden mozdulatnak, // elejtett kesztyûnek, elgurult pénzdarabnak, / a szögletekbe visszarántó zsebnek, / a beakadt és föltépett szegélynek, / a megbotlásnak síma talajon – // nem akarom tudni, mit jelent." (T. J. emlékkönyvébe) Fentebb profán imabeszédet említettünk. Hasonló beszédhelyzet rajzolódik elő e versekben is nem egyszer, ám már nem az üdvözlés vagy a fohász, hanem a tehetetlenséget beismerő búcsúvétel alkalmaként: „idő, sírok előtted" (Sírok előtted), „idő, most búcsúzom" (Idő).

A sorkezdően ismétlődő deixis („ott") nyomatéka és a jövő idő („lesz") ugyancsak kétszeres bizonyossága nagy hangsúllyal jelenti be az elhagyatottság tényét a Vereség címû versben. Az oximoronok („elfészkelődés" vs. „otthontalan", „puha" vs. „kő") a konfliktusos lelkiállapotot jelzik. A két szakasz aránytalan terjedelme nem eljelentékteleníti, inkább súlyt kölcsönöz a záró soroknak; a kijelentés tömörsége az elemző értelemnek mintegy ellene szegülő életösztönt ismeri föl – és (a váratlanul erős jelzővel: „mocskos") marasztalja el:

„Ott lesz a fal,

ott lesz a kéz a megtámaszkodáshoz,

az elfészkelődés otthontalan zaja

a puha kőben,

egy kissé túlzó arckifejezés,

átnedvesedett szem,

az akkor-még-nagyon-fáj

s az egyetlen-veszett-el-itt.

Lehet.

De a mocskos szív

csak ver tovább."

A lemenő nap és az éjszaka egymást erősítő toposza határolja be a vershelyzetet Az ártatlanul soraiban. A kinti fények eltûnése itt a személyiség belső elsötétülésével párhuzamos folyamat. Az arc (a legszemélyesebb testfelület) hidegsége önmagával szemben, a mosoly s a tekintet bántó esetlegessége („Összeverődő") és üres külsősége („díszeit"), a kettős tagadás („nem rezegteti többé, / nem ragyogtatja föl") sorsvállaló erélye, valamint a szó szerint és metaforikusan is érthető (s több más versben is fölbukkanó!) kés-motívum a magára maradt szubjektum helyzetében a kiszolgáltatottság és fenyegetettség sorsképletét láttatja. Nem is dönthető el bizonyosan, hogy a végkövetkeztetést („s szabad újra!") groteszkbe hajló irónia, avagy a felülemelkedés fájdalmas etikája fogalmazza-e meg:

„Az ártatlanul elmerülő nap

kinek növekvő kín,

kinek végső elhatározás.

Hidegen nézi az arc önmagát.

Összeverődő díszeit: a mosolyt,

a tekintet ellágyulását

nem rezegteti többé,

nem ragyogtatja föl.

Ragyogjon neki az éjszaka,

kihúzott fiókban a kés,

az egyértelmû mozdulat;

s szabad újra!"

A szereplők itt egymástól elköszönnek felsorolásos szerkezete már higgadtan igyekszik sorra venni, miképpen folytatódik, ami a folytathatatlan után következhet. Az önmagát is csupán szereplőnek látó szubjektum nyelvtani alanyként meg sem jelenik; a vers mélyen személyes töltete a párhuzamos mondatszerkesztés, a könnyes szem toposzát újraértelmező lelemény („könnybe mártott szem") és a képzeleti szcenika („elképzelt kés") poétikai eredménye lesz:

„A szereplők itt egymástól elköszönnek.

Lengenek a történet szálai,

a törés nyoma elkopik,

lecsiszolódnak az élek,

szétszóródik a kiáltás,

a félelem szabályozódik,

az elejtett szó és elharapott

mondat nem sejtet semmit,

a könnybe mártott szem

látványa közömbös. A szívnek

tartott elképzelt kés lehullik."

Jóllehet szintén a mondattani paralelizmus eszközével él, más nyelvi megoldással hívja fel magára a figyelmet a Változatok adódnak, lehetőség címû vers. A főnévi igenevek személytelenítő hatása legalább két jelentésirányt nyit meg: egyszerre vall rá a személyiség megüresedett tartalmaira és az adott élethelyzet általánosságára, közönségességére. A szöveg felépítése pedig mintha meg is testesítené, amit az utolsó sor célként? lehetőségként? kényszerként? megjelöl. Akárha a befejezés halogatásáról beszélő mû maga sem kívánna mást, mint – egyetlen, hosszú mondatával – elodázni az elkerülhetetlent, „nyújtani még a befejezést":

„Változatok adódnak, lehetőség:

hinni a biztató jelben,

következtetni szükséges

fordulatra, olvasni

a csillagok között,

csökönyös éjszakában

tapogatózni, mint a vak,

biztos kés előtt,

az ismétlődés

rácsai között

begyakorolt mozdulatokkal

időzni, körüljárni, kerülgetni,

nyújtani még a befejezést."

 

3

Nem illúziótlanul depoetikus, mint Petri. Nem a végsőkig vitt hermetizmusból keres utakat az önmagát szétíró életmûbe, mint Tandori. Nem elütő formanyelveket próbálgat kötetről kötetre, mint Oravecz. S nem a jó hír tolmácsolásának érvényes lehetőségeit kutatja a modern költészetben, mint Vasadi. Szelídebb, személyesebb, de a saját szelídségükre és személyességükre könyörtelenül reflektáló verseket ír Takács Zsuzsa már ekkor. S ez a finoman alanyi versnyelv mélyül el, ez a kíméletlen önvizsgálat folytatódik további köteteiben.


1

Bodor Béla: „»…másféle látásról van szó«. Takács Zsuzsa születésnapjára", Élet és Irodalom, 2008. november 28. [http://www.es.hu/index.php?view=doc;21430]

2

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970.

3

A fiatal költőt pályatársai közül kiemelő sorok a recepció alaphangját ütik meg: „Takács Zsuzsa (Némajáték) a legérettebb, a legkiforrottabb költői egyéniség. Hangja bensőséges, halk, szomorú, tiszta. […] A mesterségbeli biztonság, az ízlés tisztasága és fegyelme megnyerővé teszi költészetét. Szabadversében tovább él a hagyományos formák emléke. Vers libres címén nem szabadvers-halandzsákat csinál; lírájának emberi és mûvészi hitele van." Simon Zoárd: „Költők indulása", Életünk, 1972/1. 89.

4

Pomogáts Béla: „Takács Zsuzsa: Némajáték", Kritika, 1971/5. 57.

5

Alföldy Jenő: „Költőavatás", Új Írás, 1971/7. 122. (A cikkben recenzeált kötetek: Petri György: Magyarázatok M. számára, Takács Zsuzsa: Némajáték, Pardi Anna: Távirat mindenkinek.)

6

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976.

7

Kézenfekvő volna e helyt a „nőirodalom" kérdését, a gender-problematikát, a feminista írás- és olvasásmód dilemmáit szóba hoznunk. Mindezzel tudatosan nem foglalkozunk. Egyrészt mert túl homályos terepre tévednénk, ahol – még mindig – biztonsággal meg nem válaszolt kérdések és nyugvópontra nem jutott viták fogadnának. Másrészt a végeredményt (az esztétikumot) illetően hihetőleg nem nyernénk se lényegi kérdéseket, se perdöntő válaszokat. Ha az irodalomnak volna is neme, a minőségnek biztosan nincs. (Vö.: „Akkor hol van, mégis, a létező különbség? / Más a testek tudása és ez a más-sokféleség egyénekre, egyéni változatokra lebontva, a nőiség és férfiság minden emberben egyetlen ötvözetét tekintve – ez az a csudálatos világ, amelyből minden mûvészet él és áll. / Ahogyan nem beszélhetünk férfi-irodalomról, hanem egyes, ilyen-olyan írókról, úgy női irodalomról sem. […] A világ különféle érzékelései állanak itt egymás mellett, – nem szemben. Mert azt nem hiheted, hogy ha valaki fejében nem vagy ott, akkor nem is létezel? Az irodalom sem férfiklub vagy női kézimunkaegylet. Az irodalom, mi tagadás, mû-centrikus." Balla Zsófia: „Nőirodalom, mi az?", http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre24/ 14balla.htm)

8

Lengyel Balázs: „Második kötetes költők. Szerb György: Szerenád a lámpavason; Apáti Miklós: Ajánlott küldemények; Takács Zsuzsa: A búcsúzás részletei", Élet és Irodalom, 1977. március 26. 11.

9

Pomogáts Béla: „Harmincasok", Új Írás, 1979/7. 91. (Az írás Apáti Miklós, Döbrentei Kornél, Kemsei István, Szöllősi Zoltán és Takács Zsuzsa verseivel foglalkozik.)

10

Hasonló módon tematizálja a kilátástalan közérzetet például József Attila (Könnyû emlékek…) és Pilinszky János Depresszió címû verse. Előbbi ugyancsak kiazmusszerû szerkezetben teljesíti ki a múlt nélküli magányról valló beszédet: „Könnyû emlékek, hová tüntetek? / Nehéz a szívem, majdnem zokogok. / Már nem élhetek meg nélkûletek, / már nem fog kézen, amit megfogok." (1936 [?]) Utóbbi a jambusok eszköztelen kopárságát hívja segítségül a végső érzelmi kiüresedettség megjelenítéséhez, amikor az anya–fiú viszonyt tárgyi közvetítéssel (mediális úton) is helyreállíthatatlannak tünteti föl: „Anyám fényképét nézem a falon, / s még az ő egykor szeretett / pillantása is oly merev most, / merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb, / épp oly közönyös, mint az én / tekintetem, mely szembenéz vele." (Az 1976-ban megjelent, Kráter címû kötetből.)