Tizenegyedik Nap-monológ

　Nem volt patkány. Szívesen

sütkérezett a padon, hunyorgott

rám, mintha celluxszal lenne

bevonva a szeme. Ötvenhat

évesen más padokra gondolt, s　az

a pad, ahogy dióbélhez a csont

héja, nem csak hátát, de testét

is körbebélelte. Ha asszony

lennék, még kikezdenék vele. Ilyen

félhülyén, öregedve is egy magzat

vonala fejtől fenékig. Enyém milyen?

Pályám miféle magzat burkát körözi,

hálózza körbe, ahonnan

megfigyelnek, ki lökődik, milyen nappal a térbe?

A padot elhagyni könnyû. Odébbáll. Életéből

kitelik még egy nő vagy egy család. Nem

patkány. Szerencsét próbál, ahogy én

annyi napon át, sose.

Tizenhetedik Nap-monológ

　Asztal alá sosem. Nem volt asztal.

A sárga földig ittam le magam.

Hiába tántorgok, az ég kitart, nem

dobom fel magam. Az imbolygás

átsegít azon, hogy nincs szemem víztükörből

nézni vissza. Fényem amúgy is éget,

mint a szesz, kazánja milliárd év

foltját szórja messze. Nem kellenek

ezek a szavak. Ha elmosódnak,

annál jobb lesz árnyékomba érni.

Üresség ég bennem, új salak,

fölösleges most értelemre lelni.

Amit mozgatok, ami mozgat, mint a

hánytatók mellékhatása.

Nő a fû és élnek emberek.

Miért kell, hogy mindenki lássa?