Hotel Metropol

　Ebben a moszkvai szállodában,

ahol a gyezsurnaja egy szappanért enged szobára,

én pénzért teszem, amit te kíváncsiságból,

hát ne köntörfalazz nekem, szépfiú. Mit mondtál, hogy hívnak?

Fura név. S hogy reggel indulsz Domogyedovóra?

Hát aztán – hosszú és széles a holnap, elférünk

benne mind; nézd, a fehérnemû

álruha és álarc, pláne, ha fekete. Még mindig szép a mellem,

talán mert annyian ziháltak fölötte már – szólíts Vikának.

A félelmeid vagyok, aki elnyel és kiköp, akinek túl kevés vagy:

nem tudok mit csinálni, nem tudom magamat úgy

látni, mintha már életemben halott volnék, kívülről.

Ami a holnapé, vegyük el a mától, nem igaz? Álommezők

várnak a karomban, ha csipkés fehér kesztyût húzok,

vagy gyapjú lábszárvédőt, hosszú barna hajam,

hosszú arcom, kérdő és álmatag szemem végigsimogatja

sziluetted az ablak előtt, csak a vörös meg kék neonok

villódzása mar a sötétbe. Hat méter magas a szobád.

Kezdjük a fürdőkádban, onnan haladjunk befelé –

ha lehallgatnak, szegény barátom, népgazdasági érdek

lehet mögötte, rá se ránts; aztán vedd ki a pezsgőt a minibárból,

és mint egy hálókocsiban, tudod mit, zakatoljunk.

Hajnalban majd, ha hazafelé a metrón drámát olvasok?

De mért is tudnád, ki volt Sztanyiszlavszkij.　

　

A Kransznoszelszkaján

　Ez hát az én lakásom. Mint apám,

én se törődtem azzal, mit teszek.

Nem volt tömbmegbízott, se partizán.

A taxit küldd el. Mért is hagyta rám?

És vesd le a ruhád, miközben zongorázol.

A kényt, a tényeket, a reményt, a hitet.

A társbérlők, a kelkáposztaszag,

a rendetlenség meg az élvezet –

nagyjából ennyi. Egy-egy új harisnya.

Ha jó estém volt, többre is telik

(egy doboz kaviárra néhanap),

zsebemben ott lapul a hosszú lista,

a fizetendő számlák, négy idézés,

s nem firtatom mások emlékeit.Mért is jöttünk hozzám? Illúziók,

úgy van! Az első után összevesztünk,

mert azt mondtad, én csak illúziód

vagyok, nem úgy valódi, mint a nők,

nem általában. Én meg erre: „Ó,

ti férfiak!" S hogy testvérek vagyunk

az elvágyódásban, shakespeare-i hősök

egy viharok mosta lét szigetén?

De, drágám, nézz körül: mosatni kell,

ma este dolgozom megint, s a lélek

afféle ráadás! Szép ünnepet,

holnap nagypéntek, nem tudtad? Te kedves,

a repülőd már vár, és jó neked,

hogy soha többé nem találkozunk,

arany fajankóm, édes ostobám!

Ha hallgatod az orosz híreket,

eszembe jutsz majd. Vidd a taxit el.

S vigyázz, le ne késd a feltámadást.　

　

Rom ez a ház

　– Ma pedig elviszlek oda, ahol születtem,

jó? Megszokta mostanára a szemed az utcánk,

és akkor most bemegyünk ezen a kis barna vaskapun,

mögötte a fa másik, balra egy befalazott

ablak, amelyen keresztül a szomszéd épület fûtés-

csövei ágaznak el, zsíros és szennyes csengők

a bejárati ajtóknál, minden társbérlőnek egy – emennek

valaki leégette a papírját, most már nem tudni, kié; textilhuzalos

vezetékek futnak nyalábokban, valahonnan valahová.

És minden fordulóban ott a címer,

freskó a falakon, még 1914-ből, amikor a tulaj

építtette ezt a palotát, amibe aztán a nagyszüleim

költöztek be, a negyedik emeletre, mind a tizenegy

szobába, míg nagyapám kegyvesztett nem lett

Zinovjev meg Kamenyev miatt. Jöttek-mentek a nemzedékek,

de egy szobájuk mindig megmaradt itt, most Szvetának

adom ki, egy egyetemista lánynak, aki papucsban,

pulóverben meg pongyolában szokott fogadni.

Rom ez a ház, a lépcsőt elsodorta

a rendszerváltozás: mikor a tatár

házmester elment, többé nem törődött senki a szeméttel,

sem hogy zárja a kaput este nyolc után, így hát

beköltöztek a hajléktalanok meg a macskák,

és összeszartak mindent. Akkor tûnt el a balusztrádos

korlát is, eltüzelték hátul, vigyázz, bele ne ess

a liftaknába. Volt úgy, hogy a körzeti rendőr

se mert kijönni; a részeges Kolja, aki az utolsó szobában

ivott akkor is, mikor ötvenen laktunk itt,

egyszer megverte a vendégét, az asztal szélén

lecsapta az üveget szilánkosra – az ilyet rózsának hívják –,

azzal dekorálta ki a szerencsétlent, főleg a mellét.

Emlékszem, kislány voltam, itt laktam a nagyszüleimnél,

míg apa meg anya Moszkvában tanultak, és ott ült az az ember

kint az előszobában, a telefon mellett, vértócsa körülötte, várta a doktort,

aki jött is, és azt mondta, jesszusom, mint egy levágott birka,

maga úgy néz ki. Az ilyesmi megtetszik a gyereknek:

szóval ha beadja a kulcsot, a birka így fest? De persze a belső folyosó,

ez a keskeny hodály, ahonnan a szobák kétfele nyílnak, és amit

egyetlen körte világít meg, hisz minek oda villany, ahol

nem lakik senki, ezen a tölgyparkettet csak a hatvanas években

linóleumozták le, akkor lett ilyen hepehupás. És itt azért

van feltépve a linóleum, mert egyszer, úgy hat éve, a vízszerelők

alatta egy csatornát kerestek, amitől leázott a lenti lakás, a csövet azonban

addigra szétette a rozsda, a padló meg így maradt. Nézd, itt lakott Anyiszja

nagynéném, itt kínált teát, ha vendég jött, a viaszosvászonnal

terített asztalon; ott a sarokban voltak az ikonok a komódon,

a kályhában meg a konzervek, mindaz, ami a jégszekrénybe

nem fért be; keresztbe huzalok, azon száradtak szépen a bugyik

meg a zoknik, két heverő, tévé, a kopasz parkettán újságpapír

szőnyeg helyett, a mennyezeten meg lécek mutatták,

hogyan volt a szoba leválasztva azelőtt spanyolfalakkal,

mikor három család lakott benne a háború után.

Ez meg itt a „tetőkert", ahogy hívtuk – Szveta megengedi,

kilépünk ezen az ajtón, csak vigyázz a fejedre; voltaképp

tető csak, kétoldalt lebádogozott, nem is túl magas falakkal,

rajtuk néhány kis cserép, az esővízben megtelepedett

moha, algák – jólesik a színe a szemnek. Teregetni szokás itt,

a cselédlépcső szintén ide vezet, de azt az ajtót már sok-

sok éve lezárták; most autógumikat tartogat itt valaki,

galambdögöt találni; és nézd ott azt az erkélyt, mögötte abban a szobában

születtem; és most már szinte mindent, ami lényeges, tudsz rólam…