García Lorca-átiratok

　

Bégetne csak…

Bégetne csak, gyapját nem adja:

sötét szerelem fojtott hangja –

víz-híja ár, fal nélkül város!

Epébe mártott tûhegy varrjanyelvemre rózsáid szirmonként,

ezt kértem torkomból hadarva, –gyûrött selymekben jössz hozzám,

kezedben egy szál szőrös barka,

meg is intesz vele gyengéden!

Langyos gyomok közt hagysz magamra.Vagyok szerelem; természet vagyok!

Sötét szerelem fojtott hangja: –

állkapcsa s felső fogsora között

roszog az elvirágzott hanga.　

Gázel a kétségbeejtett szerelemről

Nem akar az éj eljönni,

ne tudj hozzám, se én hozzád,

a határban a nap épp csak búzaszemnyi.Elindulok,

és skorpió kalász-farka görbed égő tarkóm fölé.A part felől

szél jön, ahogy útnak indulsz sótól felmart égő nyelvvel.Nem akar a nap feljönni,

ne tudj hozzám, se hozzád én,

az orsó-hold messzi égen árpaszemnyi.

Elindultam,

széjjelszórva a békák közt törökszegfûm leveleit.

Elindultál,

a csatorna mocsársötét vizét derékig gázolva.Se a nap, se a hold nem akar feljönni,

hogy szerelmünk üres helyén

végképp ne lehessen semmi.　

Levelére vár

A levegő se halandó. Kilégzek.

Élő halálként bár veszíthetnélek

el s újra el ekként, amíg írott szavad

várom. Be. Ki. Mit tud egy ágnyi tûlevélneka kő, amit árnyékával sötétre fest,

semmit; halott. Fölszáll – a megdagadt méz-kéreg

csorogni kezd, a belsőbb szívre és le róla –

mely mint a telihold. Kapartam érted belülről vénáimnak feszülő falát.

Csípőd fölött belekap és egymásba tépnek:

galambok, majd két tigris – nem: galamb és tigris,

hogy hadd tölthetné éjjelét a lélekszavaiddal, melyek mint nappalok tagolta

éjjel: az egyetlen helyett sötétek.　

Kora reggel. Énekeljen neki

Hozd már! A fél füzért! Siess! Fuss! Énekelj!

Fonjad tovább! És énekeljél valamit nekem!

A fogaim, nyelvem árnyékával teli sötét

eltömi torkomat, megfulladok, ha nem nyekegszfülembe valamit el- és elfúló hangodon;

fond a füzért. A torkom árnyait el én nyelem,

és nem a fény, amikor szád elé tátom a szám.

A szél átfúj köztünk, ahogyan a növényeken –és vaksötét nyüszítésükkel a kökörcsinek,

ahol zöld sejtjeik ezer finom edénye kel

a napra, ott merednek föl kettőnk közé:

szeretsz; szeretlek. Énekelj, kis finnyás-kényesem.Kettőnk nyakában fél füzér. Növénynedv

friss, vad szaga. Keménylombé; frissen nyesett.