Korán kelünk, hogy legyen kedvünk lefeküdni.

Mamamát – hat óra egykor – Atyec ébreszti. Sosem láttuk, mégis tudjuk, hogyan: büdösek a nyálnyulak, kiáltja, és lerántja Mamamáról a paplant. A mi Mamamánk fölül, megrázza gesztenyebarna üstökét. Így fésülködik. Huzatot kapott derekára törülközőt csavar, örökké hűvös lábára kamillás vízben mosott téli zoknit húz. Szégyenkezve begombolja a pizsamája gombjait. Túl kicsik a gombok, magyarázkodik. Atyec elfordítja a tekintetét Mamama duzzadó fehér emlőjéről, s szigorúan annyit mond: kicsim, a gomblukak nagyok.

Atyecnek nincs vesztegetni való ideje, klumpában robog udvarra néző gyerekszobánk felé. Hogy a lények visszahúzódjanak, közben zsebkalapáccsal az előszobából nyíló helyiségek kilincsére ver. A kamráéra, a vécéére, a fürdőszobáéra. Ha világuk határai valóban áthághatatlanok, akkor hogyan lehetséges, hogy tudunk róluk s ők is tudnak rólunk. Félelmünk éppen ezen a kölcsönös tudomáson alapul. A hír nem magától kél, kell lennie valakinek, aki átlép a határokon és a hírt viszi. Vajon van-e valami, amiről nem tudunk, mégis létezik – ajánlja megfontolásra néhanapkor Atyec.

Pontban hat óra hétkor Atyec máris az ágyunk előtt áll. Az ágyat ő ácsolta legidősebb fivérünk születése előtt, jutányosan vett mátraverebélyi tölgyből. Fekhelyünk nem kényelmes. Ha rosszak az álmaink, szebbek a nappalok. A három ágyrész egyenlő oldalú háromszöget képez, mert a háromszög a tökély megtestesülése. Az ágyvégeken gerincükkel kifelé fordított könyveink: mi bizony semmit nem rejtegetünk. A könyvek mellett egy-egy zománcos dámatábla, pótfigurákkal. Mamama által vágott körmünkkel alig látható mintákat – szorzótáblát és pajzán jeleneteket – véstünk az ágy oldalfalára. Ha rátesszük az ujjunkat, sötétben is láthatók.

Atyec megcsipkedi a fülcimpánkat, és megharapdálja a lábujjainkat. Hat óra nyolckor föltépi udvarra néző szobánk ablakát, és helyettünk is mélyeket lélegzik. Jertek, jerekek, mondja, és mindhárman odapréselődünk mellé az ablakba. Fél percen át csak a csendre szabad figyelnünk, de mi Atyecra és a testszagunkra összpontosítunk. Hat óra kilenckor Atyec szúrópróbát végez: amelyikünknek a vállára ereszti a kezét, annak be kell számolnia az álmáról. Atyec kizárólag azoknak az álmoknak ad hitelt, amelyeket nehezünkre esik elmesélni. A jó lelkiismeret rossz álmokra épül – a kiválasztott Mamama szőrös hónaljáról álmodott. Becsukjuk az ablakot.

Mamama hat óra tízkor még hálóruhában van. Egy-egy hevesebb mozdulatra újra és újra kigombolódik a pizsamája. Úgy nézünk – úgy nem nézünk – fehér emlőjére, mint egy csak földönkívüliek által emészthető táplálékra. A tisztálkodást Mamama vezényli le. Karba tett kézzel ellenőrzi, hogy rendesen megmosakszunk-e, de amikor látja, hogy egyikünk sehogy sem boldogul a gézzel, segít. Kacagva forgatjuk tesvérünket, miközben Mamama a két méter hosszú gézt szélesen kifeszítve tartja. Ötször tekeri át testvérünk mellkasán a szürke anyagot, aztán foszladozó végét két biztosítótűvel rögzíti, hogy elrejtse Atyec elől a fejlődésnek indult melleket. Mamama is kacag, testvérünk is kacag, mi pedig irigyen forgunk saját tengelyünk körül. Testünkre úgy tekintünk, mint ami kívülről befelé nő, s beletörődünk, mint a reggeli ónos esőkbe.

Hat óra huszonegykor Mamama kitessékel minket a fürdőszobából, hogy ő is megmosakodhasson. Amíg hajlataira csapkodja a hideg vizet, állva magunkba tömjük az Atyec által hanyagul megvajazott kifliket, és kortyolunk hozzá forró holland kakaót. Mire Mamama elkészül a mosdással, mi már mindhárman kabátban vagyunk, és Mamamánk csókjára várakozunk. Gépiesen elismételjük a napirendünket. Atyec is megpuszil mindhármunkat, aztán kulcsra zárja mögöttünk az ajtót.

Alighogy egyedül maradnak, Atyec nekilát Mamama nehézkedéssel dacoló fehér emlőinek. Szüleink reggelente a kezükkel, esténként nemi szerveikkel érintkeznek. (Atyec keze pillangó.) Egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg róla, hogy a szoros közelségből gyermek születhet, s mint ahogy a maguk módján szeretik egymást, önmérsékletet is a maguk módján gyakorolnak. Atyec – hat óra harminchét perckor – úgy tekint Mamama testére, mint ami belülről kifelé nő, s ami voltaképp azonos Mamamával. Atyec ilyenkor másképp sóhajtozik, mint ha Mamama magára hagyja a réges-régi, vesefülű baráttal. Mamama érintkezés előtt, Atyec azonban érintkezés után mosdik, s ezen néha összekülönböznek. Dolguk végeztével utcai ruhába bújnak, Mamama leveti a kamillába áztatott zoknit, szúrós szagú lakkot permetez a hajára, Atyec pedig a telefonasztalkára teszi a zsebkalapácsot.

Környezetvédelmi megfontolásokból mindennap gyalog megyünk az iskolába. Hogy a tantermeket kiesebbnek lássuk, az utcák időjárási viszontagságoknak kitettebb oldalát választjuk. Az út mindössze negyvenhárom perc, s ha gyaloglás közben nem tartóztat föl valami váratlan esemény, hamarabb érkezünk az iskolába, mint az éltanulók. A közért oldalában persze mindig fekszik néhány hajléktalan. Nem veszünk részt a kifosztásukban, de a szemünket alig bírjuk levenni a jelenetről: akiket a macskasanyargatás meg a rovarszárnytépdesés nem elégít ki, kirabolhatják, de akár meg is rugdoshatják őket. Puha a hajléktalanok véknya, csendes reggeleken – hat óra ötvennyolckor – a bordák reccsenését is hallani. De léteznek még ennél is csöndesebb reggelek.

Iskolánk főbejárata előtt gyűrött arcú fiatal nők és férfiak várakoznak földre sütött szemmel. Csak akkor mozdulnak, amikor a szemközti börtön vasfüggönye végre szelvényenként fölhúzódik. Fölkapják fejüket, s aztán bátortalanul a börtönkapuban föltűnő hozzátartozójukra mosolyognak. Beszélhetünk-e velőig hatoló romlottságról (veti fel este Atyec), ha az ember szégyelli, hogy a kedvese vagy ő maga börtöntöltelék. Az egri nőket ábrázoló dombormű előtt fölmutatjuk a diákigazolványunkat, a hetesek némán bólintanak. Hét óra tizenöt van, amikor az iskola második emeletén elválunk.

Mamama kérdezőbiztos, Atyec uzsorás. Mamamát jobban fárasztja a terepmunka, mint akár a leghosszabb irodai nap. Kemény fedelű zsinóros mappákban tartja a kérdőíveket. A mappákat álombéli szőrös hóna alá szorítva várakozik az ajtók előtt. Leül a fölkínált székre, de a kabátját nem veszi le. A kérdőívek margójára jegyzi az emberek válaszait, és kipontozott sorokra a válaszmegtagadók indokait. Előfordul, hogy a megkérdezettek Mamamára haragszanak a kérdések miatt, amelyek hol a politikusok népszerűségére, hol pedig a tévénézési szokásaikra vonatkoznak – bár némely megkérdezettnek nemcsak tévéje nincs, hanem házfala se. Van, hogy meg akarják verni Mamamát, mert lakkszagú a haja, de van, hogy ugyanezen okból szeretnék ott marasztani rumos kávéra. Mamama nehezen szokja meg, hogy az intézet néha éppen azokba a falvakba küldi, ahol Atyec kliensei élnek. Atyec ritkán mesél a munkájáról, azt mégis tudjuk, hogy sosem használja ki az ügyfelek írástudatlanságát. Kliensei önszántukból írják alá a szerződést, s ha késnek a fizetéssel, nem esik különösebb bántódásuk – Mamama mégsem szereti, ha esténként Atyec a zsinóros mappákban lapozgat. Persze Mamama nem szól semmit, legföljebb arra panaszkodik, hogy egyre kevesebb sort nyomtatnak a válaszmegtagadók indokainak.

Az iskola utcára néző termeiben örökké sötét van, mert a büntetés-végrehajtási intézet egyre több emeletet kényszerül építeni a bűnözők számára. A bűnözők is más bolygóról valók, és azok is, akik a próbaidőre bocsátottakra az iskola bejárata előtt várakoznak. Osztálytársaink is más bolygóról valók, meg a tanáraink is, s csak néha válik láthatóvá a miénkre hasonlító arcuk. Tanáraink a vécébe járnak enni, mert annak a pedagógusnak, akit táplálkozáson kaptak, oda a tekintélye. Rajztanárnőnk ugyanabban a kerületben lakik, amelyikben mi, s ha szombatonként összefutunk vele az áruházban, csak hétköznapokon borotvált állát szégyellősen fúrja a sáljába. Ez az ő miénkre hasonlító arca. A pad tetején ülve, lábunkat lógázva várjuk, hogy nyolc óra egykor elkezdődjön a tanítás.

Mindhárman közepes tanulók vagyunk. Ha kevesebb dologra kellene figyelnünk, kitűnők is lehetnénk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy nagy dolgokra lennénk képesek, ha néhány körülmény másképp alakul. A pad alatt dámajátékról szóló könyveket olvasunk, a pad fölött kristályokat rajzolgatunk a füzetbe; figyelemmel kísérjük egyik osztálytársunkat, aki feneke alá húzott sarkával igyekszik örömet szerezni magának – de húsz percbe is beletelik, míg az izgalma elér valamiféle fordulópontot –, vagy a büntetés-végrehajtási intézet egyik ablakában könyöklő nőt, akivel a nagyszünetben tanáraink tiltása ellenére beszélgetünk, ha éppen nincsen lemásolni való házi feladatunk. A szülői munkaközösség már számos beadványt intézett különböző felügyeleti szervekhez, hogy a raboknak tiltassék meg az ablakban könyöklés, a rabok hozzátartozóinak pedig az iskola bejárata előtti ácsorgás, de amazok az emberi jogokra hivatkozva bújnak ki újra és újra a felelősség alól. Középső testvérünk a leggyengébb tanuló (dámában mindig kikap), s ha az is kiderülne, hogy a mellét szorítókötéssel lehet csak lassabb növekedésre bírni, Atyec végképp megvonná tőle a szeretetét. (Mióta fivérünk menstruál, kevesebbet lehetünk vele. Mamama és ő a holdfogyatkozásról beszélgetnek, ha azt hiszik, egyedül vannak.) Az órák alatt a szünetet várjuk, a szünetben az órákat. Nagy dolgokra volnánk hivatottak.

Hogy jobban essen az ebéd, napközben semmit nem eszünk. A fél tizenegykor szétosztott tízórait fölajánljuk valakinek, akinek a bizalmát elnyerni gyümölcsözőnek látszik. Ha mi magunk nem táplálkozunk, megfigyelhetjük, hogyan táplálkoznak, milyen mohón, unottan vagy kapkodva, a megajándékozottak. Ha osztálytársaink és tanáraink nem volnának más bolygóról valók, úgy mennénk el mellettük, mint a bútoraink mellett. Ha nem volnánk kívülállók, nem volna módunk megismerni őket. Így azonban közömbösséget színlelve feltérképezhetjük a szokásaikat, amelyek úgy vernek bennünk gyökeret, hogy közben semmi nedvességet nem vonnak el a talajból. Ha megfigyeljük az idegenek mozdulatait, az észjárásukba is bepillantást nyerünk. Utolsó óránk délután egykor végződik. Megkapjuk ebédjegyünket, és a kígyózó sorban állva bőven van időnk, hogy kicseréljük aznapi tapasztalatainkat. Egyikünk az énektanárt utánozza, másikunk a tornatanárt, harmadikunk a csak hétköznap borotválkozó rajztanárnőt. Elsajátítjuk a szókincsüket, s kipirosodott arccal olyan rájuk jellemző mondatokat alkotunk, amelyeknek értelmével tisztában vagyunk, holott az egyes szavak jelentését nem ismerjük. A tornatanárunk orra alatt lógó szőrvirslit is a sajátunkénak érezzük, ha kimondunk bizonyos katonai kifejezéseket. Képtelenség eldönteni, örömünk forrása a tornatanárral vagy inkább a megalázottal való azonosulásban rejlik-e, de szinte lázasnak érezzük magunkat, ha őt utánozhatjuk. Szinte halljuk a hat óra ötvennyolcas bordareccsenést. (Mamama utánzásának szégyenteljes emlékétől is föl lehetünk hevülve. Vannak emlékképeink, amelyek kitörlődve, hiányuk által is hatnak; úgy viselkednek, mint egy szájként, végbélként, nemi szervként egyaránt használatos lüktető űröcske, amiről nemrégiben tanultunk. Mamama utánzásának emléke tehát valami, amiről tudunk, mégsem létezik.) Egy óra huszonötkor – remegő kézzel – lepecsételtetjük az ebédjegyeket.

Az ebédlőben láthatóvá válnak az erőviszonyok: a hosszú asztal fal felőli oldalán ülnek a gyengék, kívül a nagyhangúak, az erősek. Aki a belső oldalra szorul, nem állhat föl, míg a külső oldalon ülők el nem fogyasztják az ebédjüket, és jelet nem adnak a belső oldal legszélső székén ülőnek, hogy fölállhat, kiengedhet minket. A konyhás nénik az erősekhez húznak, és úgy vonják köldökig érő keblükre az erősek fejét, mintha azok babusgatásra szorulnának. A kívül ülők persze a lehető legráérősebben táplálkoznak, szinte turkálják az ételt. Egy óra harmincegy perckor a levesnél, egy óra negyvenkettőkor a második fogásnál tartanak, mi viszont jó ideje már csak a tányér szélére száradt főzelékmaradványokat kapirgáljuk az alpakka villával. A kintiek ritkán élnek a megszégyenítés szóbeli eszközeivel, legfőképp a tekintetüket használják a belül ülők megalázására. Havonta egyszer-kétszer ha megesik, hogy a kívül ülők valamelyike lerúgja a cipőjét, és zoknis lábfeje valamely szemben ülő lány combja közé furakszik. Mivel érzéketlenek vagyunk, a nemi agressziótól jövünk nehezen leplezhető izgalomba. Egy óra negyvenöt körül a dologtalan konyhások a kívül ülők háta mögé állnak, galuskaforma ujjpercekből álló kezüket az erősek vállára eresztik, és ártatlanságukon elérzékenyülve mosolyognak. Az üvegajtó előtt türelmetlen, széltében is növekedni képes sor várakozik a bejutásra.

A zilált hajú egri nők domborműve előtt elköszönünk a vissza nem köszönő hetesektől, és a különóráinkra indulunk. Rajz-, cimbalom- és dámaórára járunk az Atyec ügyfeleitől kisajtolt pénzekből. Ketten közülünk helyezést értek el az országos dámaversenyen, legidősebb testvérünk pedig ügyesen rajzol – kizárólag oldalnézetű portrékat kizárólag csíptetős férfiakról. Gézbe göngyölt testvérünk sülve-főve együtt van barátnőjével, aki őt fiúnak hiszi. Kedvenc témájuk, hogy mi az a szatír. Két óra tíz és tizenöt között szoktak összeveszni. Egyikünknek lófogsora van. Az örökös erőlködéstől, hogy túlontúl rövid felső ajkát a hosszúkás fogakra húzza, az orra alatti terület megráncosodott, mint a mackónadrágunk korca. Titkolni való fogsoráról még cimbalmozás közben sem feledkezik meg, s csak ha négy óra harmincegykor becsukja maga mögött a lakásunk ajtaját, és az iskolatáskát a telefonasztalka alá hajítja, ernyednek el szájizmai.

Megérkeztünk. A következő óra észrevétlenül múlik el. Négy óra harminctól öt óra harmincig mindhármunk azt csinál, amit jónak lát. Atyec telefonasztalkán hagyott zsebkalapácsával még a megtorlás veszélye nélkül ütögethetnénk végig az előszobai kilincseket, de épp mert túl korán van ahhoz, hogy féljünk, veszti értelmét a bátorság. A zsebkalapácsot tehát békén hagyjuk. Eleinte a macskát abajgatjuk. Az állattartástól az egész család azt remélte, hogy más emberré válunk. Olyasmi ez, mint az utánzás. Akihez tartozik valaki, az valahogyan – nem a felelősségtől ugyan, amint azt Atyec remélte – megkettőződik: Ha négy óra negyvenkor leguggolunk a cicánkhoz, s ő utcaszagú kezünkhöz dörgöli a kobakját, hogy fejtetőn lévő szagmirigyeivel megjelöljön minket, aztán valamelyikünk az állat fejére sújt, hogy soha többé ilyet ne tegyen, hiszen nem mi vagyunk az ő tulajdona, hanem ő a miénk, akkor a macskánk gondolkodni kénytelen rólunk. Ha viszont négy óra ötvenkettőkor a sarokba menekül előlünk, mert azt hiszi, megint meg akarjuk ütni, mi azonban erőnek erejével kényszerítjük, hogy elviselje a simogatásunkat, az oktalan állat már végképp nem tudja, mihez igazodjon. Beletelik vagy három percbe, míg újra dorombolni mer. Ha a macskánkra gondolunk, kiismerhetetlennek érezzük magunkat, mintha mi magunk is egy másik bolygóról valók volnánk. A táplálékot osztó kezet Atyec szerint áldottnak hisszük. Öt óra ötkor felszeleteljük a nyers májat, és a macska tálkájába rakjuk. Hogy ne legyünk zsarolhatóak az állati szeretet kizárólagossága által, a tálkát mindennap más löki a macska elé.

Nem tudjuk jól beosztani az időnket. Lófogú testvérünk térdére fekteti a használaton kívüli fregolit, hogy petyhüdt húrjain cimbalmot gyakoroljon. Ütői mint a bekötözött gólyalábak. Lányfivérünk a vécébe vonul, magára zárja az ajtót, s még arra is van gondja, hogy a kulcslyuk elé valami anyagot függesszen. Nem tudjuk, mit csinál odabenn. Vese alakú fülkagylót viselő testvérünk hiába leselkedik, hiába mászik föl akár a kamrapolcra, hogy onnan lesse ki a másféleség titkait, csak zacskózörgést hallani, s később, öt óra huszonháromkor, az öblítővíz zubogását. Legidősebb testvérünknek már csak arra van ideje, hogy kényelmetlen ágyára telepedve kinyisson egy jóváhagyott könyvet, és, minthogy Atyec ellenzi a könyvjelző használatát, üggyel-bajjal megkeresse, hol tartott. Naponta legfeljebb ha két mondattal jut előrébb a könyvben.

Mamama az első, aki hazatér. Hogy jobban örüljünk a jelenlétének, mindennap később és később érkezik. Vese alakú fület viselő testvérünk a konyhai radiátorra könyökölve leskelődik már öt óra húsz óta, pulóverébe csíkot égetett a fűtőtest. Ha fivérünk jelez, mindannyian az előszobába gyűlünk. Megvárjuk, hogy Mamama fagyos keze beletaláljon a kulcslyukba (nem nyitunk ajtót: a dolgok értékét Atyec szerint a hozzájuk jutás módja szabja meg), megvárjuk, hogy Mamamánk megtörölje a lábát, s csak aztán dörgöljük széles csípőjének a homlokunkat, mintha szagmirigyeinkkel a tulajdonunkká kívánnánk őt nyilvánítani. Nem sújt a fejünkre. Nincs ellenére, ha szeretetünkkel zsaroljuk, vagy ha a tápláló kéznek kiemelt fontosságot tulajdonítunk. Öt óra negyvenegykor a konyhába tántorog velünk együtt, s mi még mindig a csípőjén csüngünk, mint egy rakott szoknya. Vese alakú fület viselő fivérünknek szemernyivel sem szentel több figyelmet, mint a másik két gyerekének, s csak Atyec jelenlétében lesz vele kissé kimért és óvatos. Egyikünknek a kabátját nyújtja, másikunknak a sálját, harmadik gyerekének az Atyec egyik ügyfelétől származó szőrmesapkát. Mamama nem szereti, ha az Atyec kliensei által elkótyavetyélt vagyontárgyak a háztartásunkba vándorolnak, de ennek az ellenzős pézsmasapkának sehogy sem tudott ellenállni. Mamama kipakolja szatyrából a zsinóros mappákat, az agglomeráció térképét, végül a vacsorát. Nem érintjük a mátraverebélyi fából ácsolt asztalra halmozott finomságokat, míg Atyec haza nem ér. Ritkánál is ritkábban fordul elő, hogy Atyec telefonon mentse ki magát a vacsoráról, de olyankor törvényen kívülinek érezzük magunkat, s enni sincs kedvünk.

Atyec általában hat óra tízkor csönget, a kulcsát sosincs kedve előkeresni. Mi nem mozdulunk, ülünk az asztalnál. Mamama az, aki siet ajtót nyitni. Atyecnek nincs türelme hozzá, hogy bezárja maga mögött az ajtót. Földre ejti a bőrtáskáját, s első dolga, hogy Mamamát a derekánál fogva magához rántsa. Száját mohón a Mamamáéra tapasztja, s amikor Mamamánk arcán dudor mutatkozik, Atyecén horpadás. Atyec talán Mamamát szeretne vacsorázni. Büdös kölök – lihegi Mamama hajába. Csak ezt követően láncolják be az ajtót.

Atyec leveszi a cipőjét, és a fertőtlenítőbe rakja. A fertőtlenítő egy használaton kívüli tepsi, amiben a klórt cserélni Mamama dolga. Ha Mamama pontosan dolgozott, a folyadék éppen a cipők varrásáig ér. Ha pontatlanul, akkor Atyec egész este feszengeni fog, és rossz hangulatban kell elköltenünk a vacsorát.

Atyec pálinkaszagú puszit ad a homlokunkra. Innia a munkája miatt kell, de részegnek még sosem láttuk. Kezet mos. Nagy luncsi-pancsit rendez, körömkefével sikálja magát ujjbegytől könyékig. Mamama közben átöltözik: előveszi a törülközőt, és a derekára tekeri. Hat óra huszonöt perckor végre nekilátunk vacsorázni. Egyikünk gyengéje a crottin de Chavignol, másikunké a fekete chorizo. Mamama a durvára tört majoránnás májpástétomot szereti kétujjnyi magasan a kovásztalan kenyérre kenni. Atyec vulkanikus talajon termett bort kortyolgat a lazackatonákhoz, s Mamama habzsolását fejcsóválva kíséri figyelemmel. Atyec mindhármunkat kikérdez a különórákról, s különösen dámajátékunk fejlődését viseli a szívén. Atyec azt szeretné, ha kelet-európai dámabajnokok lennénk. Vacsoránk végeztével Mamama négyet-ötöt böfög, mert nem rágta meg rendesen az ételt.

Hét óra tizenötkor esetleg csöngetnek. Mamamánk összenéz Atyeccel. Mi hárman egy emberként ugrunk az ajtóhoz. Atyec vese alakú fülkagylót viselő réges-régi barátja az. Havonkénti látogatásait már nem lehet tovább ritkítani, mert Atyec voltaképp neki köszönheti, hogy annak idején, ahogy Mamama mondja, el tudott indulni. Ő kölcsönözte az uzsorázáshoz szükséges indulótőkét. A vendéget asztalhoz ültetik, és evésre buzdítják. Ránk van bízva, hogy a konyhában maradunk-e vagy házi feladatainkkal foglalkozunk. Mamamánk jobbára hallgat, és tevékenykedésével leplezi zavarát. Teát főz, mert azzal hosszabb ideig lehet pepecselni. Atyec kávézik, mert az állítólag semlegesíti a lazac utóízét. Főképp a férfiak beszélgetnek, a vendég gyógyíthatatlan, évek óta stagnáló rákja szolgáltatja az egyetlen semleges beszédtémát. Szüleink a hamvasztás mellett kardoskodnak. Nem fél-e a pap nélküli temetéstől – kíváncsiskodik Mamamánk. Ha vese alakú fület viselő testvérünk a vendég térdére kéredzkedik, anélkül hogy tudná, kinek a térde ez, Mamama Atyec háta mögé bújik, és férjét átölelve üres tekintettel néz maga elé. (Ez talán a második dolog, amiről tudunk, mégsem létezik.)

Legkésőbb nyolc óra harminckor elbúcsúzik a vendég. Kezet nyújt Atyecnek, biccent Mamamának, és részrehajlás nélkül megcirógatja mindhármunk fejét. Atyec föllélegzik. Míg Mamama elrakja a vacsoramaradékot, s egyikünk összehúzza a két szárnyból álló hollóházi függönyt, Atyec a nappaliban fölállítja a nagy faberakásos dámatáblát. Nyolc óra negyven perckor megkezdjük a gyakorlást. Atyec a dámamagazin cikkeiből hónapról hónapra értesül a játékszabály legújabb módosulásairól és a különböző régiók kedvelt lépéskombinációiról. Azt írják, Kelet-Európa védekező dámát játszik. De láthatja-e önmagát az ember, kérdi jobb napokon Atyec, s mi ilyenkor fölemlegetjük a tornatanár szókincsét vagy a rajztanárnő csak hétköznapokon gondozott állát. A mások feletti hatalmaskodásban a megsemmisülés veszélye nélkül válik átélhetővé a megszégyenített helyzete – vonja le a következtetést Atyec. De azért tovább játszunk. Az összpontosítástól egyikünk orra alatt újra korcba gyűlik a bőr. Mamama időközben pizsamába öltözött, megmosta a fogát, és a feledékeny Atyec után hozta a zsebkalapácsot. Most kényelmetlen fotelébe roskad, és fölhúzza hideg lábfejére a kamillába áztatott zoknit. (Hogy jobban essék az ágyban fekvés, foteleink egytől egyig kényelmetlenek. Atyec mátraverebélyi karosszéke nincs kipárnázva, Mamamáén pedig a háttámla hegyesszöget zár be az ülőfelülettel.) Mamama lecsukja a szemét, és megpróbálja átgondolni a nap eseményeit. Kilenc óra ötkor Atyec éktelen haragra gerjed, és klumpájával a dámatáblát tartó állványba rúg: középső fivérünk nem képes két lépésnél többet előre látni, és ha így folytatja, kikerül még az országos ligából is. Mamama azzal kel középső gyereke védelmére, hogy az átnevelt balkezeseknek mindig nehézségeik vannak a logikai láncolatokkal. Mivel annak idején Atyec ötlete volt az átnevelés, fivérünk félresikerültsége minden alkalommal vitát szít közöttük. A mi egyetemet látott Mamamánk már akkor megmondta, hogy az átnevelés diszlexiát és számolási nehézségeket okozhat, amikor észrevették, hogy testvérünk bal kézzel integet. Atyec kilenc óra tizenkettőkor földre söpri a dámatáblát, és fürdeni zavar mindnyájunkat.

A fürdőszobában Mamama segítsége nélkül is sikerül kigöngyölnünk középső testvérünket a fűzőből. Fivérünk mellkasán a géz alsó és felső széle lemoshatatlan, kimasszírozhatatlan csíkot hagyott. Egyre terebélyesedő barna udvar veszi körül a kisebesedett, gyakorta gennyedző mellbimbót. Mamama hiába csempész ajurvédikus krémeket a háztartásba, fivérünk bőrének kiszáradásán ezek sem segítenek. Langyos vízben fürdünk, hogy a hideg ágynemű melegebbnek hasson. Középső testvérünk zuhanyozás után bal kézzel masszírozza mellébe az erőszakmentesen készült kenceficét, aztán gyorsan bő pizsamakabátba bújik. (Leselkedni csak akkor érdemes, ha elbújik előlünk.) Az összegöngyölt gézt a Czinka Panna-telepiek által font szennyesláda aljára ássa. Kilenc óra negyvenötkor mi is felöltözünk, kapkodva fogat mosunk. Koraérettek vagyunk, harminckét fogunk van.

Vackára zavarjuk, aztán farkától a feje felé megsimogatjuk a macskát.

Míg az ébresztés Atyec feladata, az altatás Mamamáé. Ágyban fekve, állig betakarózva várjuk. Amikor fölénk hajol, hogy puszit adjon, ránk omlik és arcunkat csiklandja dús gesztenyebarna haja. Kiszi, kiszi, sikongatunk. Ha szerencsénk van, nem jut Mamamánk eszébe az altató második versszaka. Közben halljuk, ahogy Atyec sorra az előszobai kilincsekre ver a zsebkalapáccsal. Aggasztó, hogy a lényeket ez nemcsak megijeszti, de egyszersmind idejük eljöveteléről tudósítja. Ne féljetek, nyálnyulak – skandálja Atyec egyre távolodó hangja. Mamama továbbra is haragszik Atyecre, s nem hajlandó még sötétben sem elmosolyodni – pedig Atyec nemegyszer rámutatott, hogy az aránytalan büntetés kevésbé hatékony, mint a büntetés hiánya. Ha ujjbegyünket a körömmel vájt pajzán jelenetekre helyezzük, talán sikerül elaludnunk, még mielőtt fázni kezdenénk. Úgy élünk, hogy érdemes legyen meghalni.

Aki nem fárasztotta ki magát kellőképpen ahhoz, hogy gyorsan álomba zuhanjon, még hallhatja, amint Mamama kizavarja a dolgozószobából a kérdőíveit lapozgató Atyect. Atyec bűntudatosan Mamama után sompolyog, s úgy tűnik, megpróbálja kiengesztelni. Mamama tíz óra öt percig tartja magát az indulata bástyái mögött, s amíg bírja, ingerülten hessegeti Atyec számtalan kezét, legyinti orron, mint egy pákosztos macskát, fúj a fülébe közvetlen közelről, de ekkor már Atyecnek is az lehet a benyomása, hogy Mamamánk csak a mind határtalanabb engesztelődés érdekében késlelteti a mosolyát. Negyed tizenegy után nem sokkal Atyec lefejti Mamama derekáról a törülközőt, hófehér keblét kiszabadítja a félig már magától is kigombolódott hálóruhából, és mégiscsak lazacszagú szája csókokkal borítja a Mamama megkérdezése nélkül megkeményedett mellbimbókat. Nem mintha ekkor még bármelyikünk is ébren volna, de talán tényleg vannak dolgok, amelyek tudomásunk nélkül léteznek: Atyec hajpántot húz Mamama üstökére, mert nem tűrheti, ha a figyelmet szájába lógó hajszálak terelik el az élvezetről, tizenegy óra tizenötkor pedig Mamama, mint egy nedvességgel terhes felhő, Atyec fürdetlen testére ereszkedik.