Kocka

“Jó napot, elvtársnő, én a maga fia vagyok” – nézett a szőke, hullámos hajú fiatal férfi a szárnyas tükörbe, esőkabátot és napszemüveget viselt, Nem, a napszemüveget le kell majd venni, mondta magának, de a gumikabátnak nem volt zsebe, így aztán a kezébe fogta, Ez így idétlen, majd inkább zsebre teszem, s a homályos szobában zöld szeme megvillant a színházi öltözőasztal hármas tükrében – a tulajdonos, egy hajdani balett-táncosnő, fénykorában tartotta fenn a kis garzont randevúinak –, Hangosan kell beszélni, Pista szerint a börtön óta a jobb fülére nem hall rendesen, tehát: “Jó napot, elvtársnő, én a maga fia vagyok”, nem kell ez a “maga”, nyilván az övé, azért megyek hozzá, nem kell ezt külön hangsúlyozni, vagy – vizsgálgatta magát – inkább nyakkendőt kéne kötni?, és kigombolta a kabátot, zsebre dugta a kezét, kicsit oldalt fordult, és megnézte magát, A nyakkendő kispolgári, pedig vettem egy szép vékony zöld pamutnyakkendőt, meg apám is mindig nyakkendőt viselt, de most nem akarom, hogy az apám jusson eszébe rólam, de kell egyáltalán ez az esőkabát? – nézett ki a Monostori útra, a túloldalon, a kórház udvarán a fák közti napfoltokban betegek sütkéreztek színtelen hálóköntösökben, Kell, szögezte le, elegáns és divatos, de azért meleg lesz ma, nagy nap ez! – mosolygott –, És már június elseje. Talán mégsem éppen ma kéne elmenni a Brassó vagy Brassai utcába, hány szám?, kotorászott a zakója zsebében a cetli után, amit Pista írt neki, Vajon miért pont a Brassó utcába költözött?, nosztalgiából a Brassó és Zajzon közötti árnyas gesztenyesor után? Nem, legyintett büszkén, aligha, ez nem a mama, ő sohasem fordul hátra, és Janó kilépett első, de már saját keresetéből fizetett kolozsvári albérlete ajtaján, Azért ültették be gesztenyével az utat, hogy ne tűzzön a kényes, nagyvárosi utazóközönség fejére a nap, amíg a tizennégy kilométeres távot megteszi a széles aszfaltúton Brassótól a zajzoni fürdőig, magyarázta a leendő dr. Tompa, amikor menyasszonyát – “menyasszonyom, munkatársnőm és bajtársnőm” –, a fiatal orvosnőt végigkocsikáztatta Hétfalun, és Tatrangon keresztül Zajzonba vitte, doktori védése előtt néhány nappal, 1920 májusában, hogy a szülőknek bemutassa, De ez most nem lesz tizennégy kilométer, gondolta Janó, azért gyalog megyek, nem kell sehova sietni, és megrajzolta magában az útvonalat, mert még új volt neki a város: le a Monostori úton, át a főtéren, végig le a Kossuth Lajos utcán és az iskolánál be a piac felé, ott balra át! és a Brassó vagy Brassai utcában van, Hatalmas utat kell még megtenni a Monostortól a Brassó utca 15-ig, gondolta, és mint a színész, aki hosszú próbák után, felkészülten és magabiztosan kilép öltözőjéből és elindul a színpad felé, ahol néhány perc múlva felmegy a függöny, a szűk lépcsőfordulóban még egyszer elismételte, hogy “Jó napot, elvtársnő, én a fia vagyok”. Kell ez az én? – bizonytalanodott el. Nagyon is kell, mert én vagyok a fia, én, én, ezért megyek, mert én is létezem, nem csak szegény Buci és Pista, akire persze már büszke lehet, mert Pista már az egyetemet is elvégezte, mindenki szerint nagy jövő előtt áll, nagyon aktív, már Bukarestben van a gazdasági minisztériumban, hamarosan könyve jelenik meg, és a közepes termetű férfi lesietett a lépcsőn: igen, így kell majd köszönteni őt, azon a puha, meleg, mély hangon, amelyet az ember a szerelmének vagy a szüleinek tartogat, azon a hangon, amely egészen lentről, a mélyből jön, nem a tüdőből, hanem a gyomron át az izmos, elszánt, élni akaró szívből, s a mondat, hogy “Jó napot, elvtársnő, én a fia vagyok”, úgy szakad fel majd belőle, mint az életakarás kétségtelen jele, a visszatérésé és a hazatalálásé: ahogy kilépett a sötét lakásból, úgy érezte, hogy évekig mozdulatlanul feküdt súlyos betegen, ágya két végében, mint egy-egy halotti gyertya, a két fehérbe öltözött orvos, Tompa doktor és Tompa doktornő lidérce, akik tanácstalanul néznek maguk elé, mert már tehetetlenek és feladták, de most hirtelen a beteg mellkasa megemelkedik, mintha valami húzni kezdené felfelé, mintha az élettelen bábtestet valaki, hosszú tétovázás után zsinóron megmozdítaná, és a huszonöt éves férfi úgy dönt, hogy visszaszerzi, amit elveszített: a mamát, és hirtelen mélyet sóhajt, még öntudatlanul vesz egy nagy levegőt, mert eldöntötte, hogy megtorpant létéből most azért is jobbra fordul, mert élni akar, nem balra, nem, balra nem, mert a hosszú, lebegő várakozás után végképp az élet mellett döntött: mert ma végre találkozik a mamával, akit nem látott… Most 1949 június elseje van, lassan dél – állapítja meg, mint aki közelgő feltámadásához igazítja óráját, hogy számára is új időszámítás kezdődhessen –, mindegy, nem fogom kiszámolni… teszi hozzá hanyagul, mert nem akarja közel engedni magához a számok helyrehozhatatlan szomorúságát, Vagy inkább csak azt kellene kiáltani, hogy “Szerbusz, mama!”, de nem emlékezett, hogy akkoriban hogy is szólították: mamának? anyunak? édesanyának? mammélénak?, ezek a szavak most mind valami hideg ürességben kongtak, A felnőttek máshogy szokták megszólítani az anyjukat, mint a gyerekek, jutott eszébe, az anyanevek is felnőnek a gyerekkel együtt, de sem a kamasz, sem a fiatal férfi nem tudta megnevezni az anyját, Vagy mondjam inkább azt, hogy “Jó napot, doktornő!”, ahogy mindenki szólította Zajzonban, De hát nem orvoshoz jöttem!, mosolygott magában, pedig éppen ezért ment: hogy begyógyítsa a múltat, Tompa doktornőhöz, aki nem vette fel a férje nevét, mert ahhoz túl büszke volt, mégis mindenki így szólította, vagy egyszerűen csak doktornőnek vagy Erzsébet doktornőnek nevezték, lánykori nevét nem szerették kimondani, sem az úgynevezett vendégek, akik valójában betegek voltak, sem a vendégekből élő falubeliek, mintha kényelmetlen lett volna a kemény németes nevet kimondani, pedig a szép, tágas, kétemeletes zajzoni fürdőszálló klasszicista homlokzatára a Concordia nevet festették: Latinul is, meg románul is annyit tesz, hogy egyetértés, magyarázta a fiúknak az apa később, a doktornő neve így aztán csak szárazpecsétjén szerepelt, amelyet ritkán használt, mert a fürdőben nem adtak ki receptet, sem máshova szóló beutalót, de ’27-ben és később, amikor bizonyos vendégek egyre nyíltabban céloztak az orvosnő származására, már mindegy volt, “A doktornő másutt rendel”, kapták a hivatalos tájékoztatást, és mielőtt magával hozta volna Zajzonba, a vőlegény is csak “Erzsébet Gizelláról” számolt be egy levélben, amelyet fiatal orvosként az apának, a kőhalmi főszolgabírónak küldött, inkább tájékoztatásul, mint áldását kérve: a kolozsvári évfolyamtársat szorgalmasnak és elszántnak mutatta be (“kemény”, írta Miklós a piszkozatban, de aztán kihúzta), aki az ő biztatására gerincbántalmak borvizes kezelésével kísérletezett már egyetemista korában is, s a levélíró ezzel finoman arra akart célozni, hogy házasságuk után Zajzonban kívánnak megtelepedni fürdőorvosként, e tervben a szigorú evangélikus apa támogatására számítva, aztán a komoly férjjelölt elújságolta, hogy választottját is rövidesen doktorrá avatják, Amire édesapát is tisztelettel elvárjuk, de a büszke székely öreg, aki nem lelkesedett a “zsidó nővel” kötött házasságért, nem vett részt a menye eskütételén, a már csak volt menye eskütételén, amire jóval később, 1928-ban került sor, amikor már a három fiú is jelen lehetett volna a ceremónián, ha együtt maradnak –, ’21 végén szegény Miklóska született, Buci, ahogy becézték, aztán ’24-ben Pista, Erzsébet pedig kijelentette, hogy nem akar több gyereket, és amikor a gyenge, epilepsziás kisfiú négyéves lett, az anya fel is utazott Kolozsvárra, azért, mondta, hogy ne legyen több gyerek, de akkor már dolgozott a pártban, két hónapig egészségügyi okokra hivatkozva odavolt, és 1925 tavaszán megszületett a nem várt Janóka –, és a huszonöt éves Janó most leért a Sörgyár sarkára, képzeletben új útvonalat gondolt ki, hosszabbat és kacskaringósabbat, de kellemesebbet is, mentegette magát, befordult a Sétatér irányába, Nem kell sem azt mondani, hogy “mama” , sem hogy “édesanya”, vagy ahogy Pista szólította, “mamóka”, most nem azért megyek el hozzá, mondta elszántan és komolyan, előrenézve, mert a kisfia vagyok, hanem hogy tudassam vele: megértettem őt, most végre megértettem őt, köszörülte meg a torkát, és rágyújtott a Fürdő utca sarkán, amit nem is ismert még, csodálkozva nézett fel a kétnyelvű utcanévtáblára, strada Bãii, Fürdő utca, Megértettem – folytatta, mintha egy idegenhez beszélne és magyarázná –, hogy nem tehetett másként, ha velünk marad, veszélybe sodorta volna a családját, elvégre egy betiltott párt aktivistájaként dolgozott, de ő csak a saját életét tette kockára… és hogy végül is értünk tette, és nagyon sokat köszönhetek neki… azaz köszönhetünk – nyomta meg a szó végét, mintha beszédet tartana egy tribünön, képzeletben a hangja is feljebb kúszott, a meleg hang, amelyen a mamát köszönteni akarta, már a torkából és a fejéből szólt, magasan sípoltak a szavak, amelyeket a láthatatlan tömegekhez intézett: Nekik köszönhetjük az életünket, akik lemondtak önmagukról, családjukról és szakmájukról, feláldozták magukat, hogy nekünk jobb életünk lehessen, idézte magának saját mondatát első megjelent cikkéből, mert az Agitátor lapja téli száma ott lapult a zsebében gondosan összehajtva, akárcsak a felvételi kérelme filozófia szakra, hogy majd a kellő pillanatban büszkén elővehesse és megmutathassa a mamának, de ekkor már az elvtársnőhöz beszélt, a párt alapítótagjához, az illegális mozgalom apró termetű vezéralakjához, akit képzeletben maga mellé ültetett, amikor a cipőgyár udvarán az emelvényen mosolyogva, csillogó szemmel hangosan, mikrofon nélkül beszélt a magyar munkásokhoz az előttük álló világméretű feladatokról, a frissen államosított Herbák János Bőrgyár dolgozói némán hallgatták a lelkes fiatalembert, s ez a fiatalember most a Sétatér gesztenyefái alatt haladt lassan, élvezte a hűvös árnyékot, szinte megborzongott, Csak nemrég költöztem Kolozsvárra, szabadkozott képzeletben a mamának, a földet nézve, mert a kollégiumból még a háború alatt visszament Zajzonba, de ’40 szeptemberétől hirtelen már nem csak a Kolozsvár és Zajzon közötti 340 kilométer választotta el őket, hanem négy évre egy új államhatár is, mert Kolozsvár visszatért, Brassó nem, Te tudtad, hogy feljöttem, nem? – kérdezte hirtelen éles hangon a mamától –. Akkor miért nem kerestél meg? Legalább most… – de a palackot, ami robbanásig telt már szemrehányással és vádakkal a mamával szemben, nem merte kinyitni, inkább alig hallható hangon folytatta a védekezést: Én is csak most gondoltam rá, hogy felkeressem a rokonaimat – de akkor észbe kapott, hogy “rokonokról” a mamát nem szabad faggatni, még nem, Pista ezt tanácsolta, és elismételte, amiről a mamával nem beszélünk: a mama összes rokonai, testvérei, Zajzon, Buci, apa, a nagyenyedi kollégium, na és főleg a kínos érettségi meg a büntetések, és az a rengeteg sírás a kollégium legfelső emeletének folyosó végi termében meg a kertben a tanösvényeken, amiért a többiek annyit csúfolták, Inkább elmondom neki a terveimet, határozta el a Sétatér sarkán, mert a jövő tele volt lehetőségekkel és ígéretekkel, veszélytelenebbnek tűnt, mint a rövid, közös múlt, mert nekünk nagyon sok közös dolgunk lesz mostantól, hiszen közös az utunk, “Egyetlen út van számunkra”, mondta Erzsébet keményen a már kopaszodó, testes férjének, aki nem szeretett kimozdulni a faluból, az asszony viszont rendszeresen, mindenféle ürüggyel felszökött Kolozsvárra, ahol a szervezet központja volt, de soha nem mondta, hogy meddig marad, és ott mivel foglalkozik, a higgadt férfi pedig nem értette, hogy a türelmetlen asszony ilyenkor milyen mi-ről beszél: magyarokról, zsidókról vagy talán nőkről, csak azt érezte, hogy ebbe a mi-be ő, a férj, a zajzoni kórházat egyre inkább egyedül vezető, komor, szótlan orvos és fiai egyre kevésbé tartoznak bele, s hogy ebben a mi-ben egyre több idegen, elvont gondolat, eszme, könyv, brosúra, váratlan telefon és utazás szerepel, Nagyon kockázatos, ingatta a fejét a megfontolt férj, három fiúnk van, gondold meg…, kockáztatni, azt szeretsz, nem véletlenül kaptad a… – de ekkor az asszony rákiáltott, hogy “Ki ne mondd!”, és a Sétatér kijáratánál a fiatalember azon tűnődött, hogy a mamának bizonyára azért adták ezt a mozgalmi nevet, mert a szigorú nevelésben részesülő, bátor és nyugtalan lány mindig szeretett sokat kockáztatni, 1910-ben orvosi egyetemre jelentkezett, megtagadta a szülei vallását, mert nem tudta megbocsátani apjának és fivéreinek, hogy reggelenként azt imádkozzák, hogy “Boruch áto ádonáj elajhénu, melech hoajlom, selaj oszáni iso”, amely férfimormogásnak sokáig semmi jelentősége sem volt számára, mindaddig, amíg Jenő, a vidám öccse nem kezdte el buzdítani, hogy ő is mondjon hálát, amiért nő lett, és nem kell annyit imádkoznia, például azt, amit a négy fiú a hét testvér közül: “Áldassál Te, Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki nem teremtett nőnek”, így aztán Erzsébet és Miklós a Kossuth Lajos utcai evangélikus templomban tartott esküvőjére egyik szülő sem jött el, a testvérek közül is csak Jenő volt jelen, aki ügyvédnek készült, mert a mama, gondolta Janó, azért kapta a mozgalmi nevét, mert mindig szeretett veszélyesen élni, de Zajzon nyáron is hűvös nyugalma akadályozta ebben: “Éljetek veszélyesen!”, utasította értetlenül bámuló fiait is, és Pista valóban már háromévesen fürgén mászott fára, nem félt a kutyáktól és a verekedős falubeli nagyfiúktól sem, De miért beszélek a mamáról múlt időben?, kérdezte magától dermedten Janó, hiszen él, éppen hozzá készülök, és átment az úttesten, egy kis kitérőt téve a színház és az ugyanott frissen megnyitott Állami Magyar Népopera fele, hogy megnézze a nyári szünet előtti utolsó előadások plakátjait, és kisdég felmelegedjék a napon, mert a mama fuldoklott a biztonságos gyógyvizes kórházban, ahova egész évben rendszeresen érkeztek a jómódú, ahogy mondták: “szelekt” vendégek – művészek, színészek, köztük a nagy díva, Lucia Sturza Bulandra is –, akik számára a két orvos jódos-vasas borvízből ivókúrákat rendelt el, fürdőket, nagy sétákat a vörösfenyők közt a hegyekben, kiadós falusi kosztot, pihenést és iszappakolásokat – ilyen volt az anya-szag, borzongott Janó: édes, mint az iszap meg mint az eső utáni vizes föld –, és Erzsébet doktornő hátgerinceket egyenesített hippokratészi módszerekkel, a betegeket létrához erősítette, majd a létrát megfordítva, a pácienseket fejjel lefelé lógatva vette le a terhelést a hátról, aztán egyszer csak bejelentette, hogy dolga van, és szaladt a vonathoz, lehetettek akár a szezon kellős közepén is, amikor tele voltak rendszeresen visszajáró vendégeikkel, míg ’27 őszén aztán egy hónapnál is hosszabb ideig elmaradt, a középső fiút, Pistát magával vitte, karácsonyra sem jött meg, ’33-ban pedig Janót beíratták bentlakásos kollégiumba Nagyenyedre, mint egy lelencet, gondolta Janó, ugyanoda járatták, ahol a mama meg a testvérei tanultak, a vézna fiú végigbukdácsolta az iskolát, és középső fiával, Pistával együtt Tompa doktornő örökre eltűnt Zajzonból, levedlette a nevét és múltját, mint kígyó a bőrét: a 10-es években még leánykori nevén, a 1920-tól Tompa doktornőként, ‘27-től már csak mozgalmi nevén ismerték (’38-ban még férjhez ment egy román templomfestőhöz, néhány évig az ő nevét is felvette), s a rátapadt titkos név már nem utalt származásra vagy foglalkozásra, nőre, de férfira sem, sőt, embert sem jelölt, még csak nem is tárgy volt, amely a természetben létezett, mert nem a természet alkotta meg, hanem az ember, s a mama elmélet lett, idea, absztrakció egy tárgy nélküli világban, térmértani fogalom, a matematikaórák tárgya, és a mamának lett űrtartalma, felszíne, hat oldala, tizenkét éle és megtanulandó képletei, amiből Janó hatodikban egyesre felelt, és emiatt majdnem megbukott, ’27-ben láttam utoljára, gondolta Janó, de semmire sem emlékezett abból az őszi napból, az is valóság nélküli elmélet maradt, puszta mondat, és most befordult Malomárok felé: a szemetes patakmederben alig csörgedezett egy kis víz, a párás utcában finom, ismerős iszapszag terjengett, és Janó hirtelen megérezte, hogy közeledik a célpont fele, de az arc, amit felidézni próbált, olyan volt, mint egy körvonalak nélküli, csillogó pihefelhő a tavaszi napsütésben, mint az a gyermekláncfű, amit a Jancsi-villa nagy, kihalt kertjében szedett ’28 tavaszán, naponta többször elsuttogva a kívánságát: Gyere haza, mama!, és teljes erejéből elfújta, de mire betöltötte az ötöt, az arc helyett már csak a csonk maradt, a kopasz szár, az a kemény, kiszáradt pusztaság, amiről nem volt szabad többé beszélni otthon, mert lassan eltűntek a mama fényképei, ruhái és minden nyomtalan felolvadt az apa makacs hallgatásában, míg végül ’45 tavaszán a papa, új lengyel felesége, Hala Adjukiewicz oldalán megrendülten bejelentette Janónak és az értetlenül bámuló Bucinak, hogy most már biztosan nem fogjuk többé látni “édesanyát”, mert már minden túlélő hazatért, Kockát azonban több elvtárssal együtt 1943 októberében letartóztatták (addig a városban bujkált, Bartalis Jánosné légoltalmi felelős bújtatta a Deák Ferenc utcában), és a szamosfalvi börtönben vészelte át azt, amit négy testvére – Lotti, Mária, Berci és még valaki, akinek nevét is belepte a hamu –, valamint Lotti gyerekei, négyéves kisfia és hároméves lánya nem éltek túl (Kocka egyik bátyja, Pál a tüdőosztályon feküdt, Jenő, az öccse, az ügyvéd pedig hosszú bajuszt növesztve falun, Péter Lajos cipész segítségével bujkált, tejesembernek álcázva magát), hogy aztán kilenc hónap vallatás után június 6-án éjszaka a börtönből is szelektáljanak és bevagonírozzák, s az utolsó, hetedik kolozsvári szállítmány útra készen áll Auschwitz felé, legalább is kivontatták már az állomásról, de Braunecker Lamoral báró, az alkoholista szamosfalvi börtönparancsnok utasítására ugyanazon éjszaka visszafordítják őket a vallatótáborba, bár erre a visszafordulásra semmilyen ésszerű magyarázat nincs a csodán kívül (hacsak nem a partraszállás azonnali híre), mert ez az egyetlen alkalom, amikor a mama valahova elindul és onnan visszafordul, és Pista szerint a mamát a börtönben verték meg annyira, hogy fél fülére megsüketült, vagy, tette hozzá, nem akart már meghallani semmit, Most pedig a Fogorvosi Egyetemen tanársegéd, gondolta büszkén Janó már a Széchényi tér sarkára érve, esőkabátját addigra levetette, didergett, pedig szőke szemöldökéből sós izzadság csöpögött, csípte a szemét, Milyen közel vagyunk egymáshoz!, jutott eszébe, ahogy a piac fele közeledett, Talán virágot is vihetnék neki, egy csokor törökkontyot, amilyen a Jancsi-villa kertjében volt. Inkább nem, bizonytalanodott el, nem akarom, hogy bármi közénk álljon, csak mi ketten legyünk, és hosszan öleljük ma egymást. Majd holnap viszek virágot, hiszen ezen túl mindennap találkozunk, nem, mama?, és megnyalta a szép, vastag ajkán a sós csöppet – nem izzadság volt már ez, hanem egy nagyon is ismerős könny –, Azaz: elvtársnő, helyesbített mosolyogva, “Jó napot, elvtársnő, a fia vagyok, Janóka”, – Te vagy az én kicsi Janókám, aki az égből pottyant, mert senki nem akarta a világra, simogatta keményen a fejét a mama, mert az emlékezetéből kitaszított, szürke foltszerű gyerekkorból egyedül ez az ütésszerű simogatás rémlett fel, Nem, semmi “-ka”, hanem Janó, Jancsi, János, Tompa János, komoly felnőtt férfi, aki felelős az életéért, gondolta elégedetten, mintha a mama számára ismeretlen férfit mint nagy, sokáig őrzött és már felnőtté nevelt ajándékként vinné, És huszonkét éve nem találkoztunk, amire lehet, hogy a Mama mosolyogva hozzáteszi, hogy “és kilenc hónapja és tíz napja”, de most már nem válunk el többé, és magában hozzátette, hogy És én soha nem fogom elhagyni a gyerekeimet, és megint a találkozásra gondolt, ahol két lehetetlen létezésnek, irracionális túlélőnek kellett szembesülnie: az egyiknek meg sem kellett volna születnie, a másiknak már el kellett volna pusztulnia, de ennek a másiknak az arca, mint valami medence, amiből leengedték a vizet, továbbra is üresen, színtelenül és szögletesen tátongott Janó emlékezetében, Jegyezd meg, előbb elvtársnőnek szólítjuk, beszélt magához úgy, mint egy gyerekkel szokás, aztán lehet, hogy már a következő mondatban mamának, és már ott állt a Brassai utca sarkán, a rideg, szögletes, háromemeletes Bauhaus épület előtt, Mit is mondott Pista, hogy hívják azt a román festőt, akihez a mama hozzáment?, és ha nincs kiírva?!, csillant meg benne a remény, hogy a találkozást mégis elnapolhatná, és a nyitott ajtón belépve végignézett a kopott postaládákon: az egyiken lekaparták a Neumann és a Tompa nevet is és – amennyire ki tudta betűzni – a már időszerűtlen Constantinescut is valaki áthúzta, csak gyerekes ákombákomokkal állt az ott, hogy Kocka, második emelet B, törölte meg a homlokát gyűrött zsebkendőjével, Talán még elszívok egy cigarettát a ház előtt, és hátat fordított a bejáratnak, a munkájáról fogom kérdezni, és hogy most milyen új feladatokat kapott a pártban, és szerényen mondd el, biztatta magát, hogy már te is tag vagy, még nem kaptál komoly megbízatást, de nem vársz a mamától semmit és Pistától sem, és hogy írónak készülsz vagy színikritikusnak, s hogy Pistára büszkék lehetünk, engem miért nem kerestél soha?, üzenhettél volna, bármikor fel tudtam volna jönni Zajzonból, igen, nekem is idő kellett, amíg rászántam magam, és nagyon hosszú utat kell még megtennünk együtt, sok bepótolnivalónk van, de Mama, mama, miért hagytál el engem? – de ez már nem a kertben álló gyámoltalan kisgyerek hangja volt, hanem a döbbent felnőtté, aki kétségbeesése ajtaja előtt áll, és dermedtségében nincs ereje lenyomni a kilincset, és akkor meghallotta a csengőt, amit a magas, kopott ajtón öntudatlanul megnyomott, mire az ajtó hosszú, mozdulatlan várakozás után kinyílt, de senki sem állt mögötte, csak valami formátlan szürkeség, vagy csak kocsonyás, könnyben úszó szeme látott mindent töredezetten, mintha kaleidoszkópba nézne, nagy, üres terasz következett, mint a Jancsi villa hátsó terasza, rezzent össze, egy üres, halott színpad, amelyet a rég befejezett előadás színészei már elhagytak: két kopott karosszék, kerek, felpattogzott asztal, keskeny, kéz alakú hamutartó tele csikkel, csorba korsóban hervadt virágok, utána egy bejárati ajtó következett, amely most szintén kinyílt, mert a két ajtót piszkos ruhaszárító kötéllel kötözték össze, a kötelet belülről húzta meg egy zömök asszony, aki Janótól jó három méterre állt, piszkos ruhában és elnyűtt papucsban, tömör volt, mint egy szobor vagy egy Kocka, villant át Janón, az asszony ősz haja rendetlen kontyban összefogva, vastag, szűrő nélküli cigarettát tartott a jobb kezében, a ballal a csillogó rézkilincset fogta, és rezzenéstelen tekintettel nézett a meglepett idegenre, Janó pedig megköszörülte a torkát, és fojtott, élettelen hangon, lesütött szemmel belefogott a sokszor elismételt, tökéletesre csiszolt köszöntő mondatába, mire az asszony összehúzott szemöldökkel visszakérdezett, hogy mit beszél, Gyakran fogunk itt ülni, ezen a teraszon és beszélgetni, megbeszélni a közös dolgainkat és a terveinket, gondolta, és kinézett a gesztenyefák tetejére meg a kopár, napsütötte Fellegvárra, s ez a kép máris a közös emlékek üresen kongó raktárába került, és észrevétlenül eltűnt a túl nagyra méretezett és már megtölthetetlen hodályban, és Janó megint megszólalt: Elvtársnő, fogott bele hangosan és tagoltan a jól begyakorolt mondatba, nem, mama, nem tudok megbocsátani, és nagyon hiányzol, lehelte alig hallhatóan egy lélegzetből, és ugyanezt suttogta aztán a mama süket fülébe apja temetésén is, tíz év múlva, ’59 késő tavaszán, hogy: Nagyon hiányzol, mama, de a süket fülbe nem jutott el semmi, csak a mélyről jövő lélegzet meleg levegője csiklandozta a pihéket, és a mereven előre néző asszony hirtelen odakapott, mintha bogarat hessentene el, mert akkor megint együtt voltak Zajzonban, a papát a sok Miklós, István és János nevű rokon mellé temették, a fürdő, a vörös vizű gyógyforrások, a Concordia szálló, a Jancsi-villa, a park, a vörösfenyőerdő Tatrang, Pürkerec és Zajzon határában, a rég leállt borvízpalackozó üzem egykori gazdái mellé, Pista pedig nem jött el a temetésre, mint öccsének keserűen mondta, az ő helyzetében nem tehette meg, hogy “ellenséges érzelmű” apját látványosan gyászolja, Kockának pedig már rég mindegy volt, a párt már másfél évtizede félreállította, rögtön a felszabadulás után, és az alacsony doktornőt sem ismerte fel senki, amikor végigment a falun, egyedül a lelkész, aki ebédre hívta volna, mert temetés után még másfél óra volt a brassói busz indulásáig, de ő sétálni akar, válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki meg sem hallotta a meghívást, és belépett a nagy, elvadult kertbe, a Jancsi-villa felé véve az irányt, de a ház mögött kaszáló férfi odakiáltott, hogy a téeszirodán nincs senki, románul is elismételte, hogy mind kimentek a földekre, és kaszált tovább, a párás, meleg kertben már virágzott a gyermekláncfű, Janó siető anyja után szaladt, a hajnali vonatúttól, a melegtől fáradtan, üres gyomorral majdnem orra bukott a gondatlan kert vakondtúrásaiban, próbálta az apró, kemény léptekkel előtte siető anyját követni, de a mama csak ment, szinte futott, hátra sem nézett, a kisfiú pedig rég lemaradt, hiába kiáltozott, hogy várja meg őt, a mama többé nem fordult meg, gyors léptei felverték a gyermekláncfüvet, lekopasztották a napfényben tündöklő piheboglárokat, s a nagy, párás tavaszi kertben a mama tömbszerű alakja kezdett eltűnni a magas fűben, egyre csak fogyott, zsugorodott, emberi formája összeolvadt a fák, a távoli házak, legelő tehenek és szénaboglyák alakjával, végül már csak sötét sziklának tűnt, egy kockának, amely feloldódott a látóhatár vízszintesében.