Annát nem elfelejteni

Geiger, Arno  fordította: Tatár Sándor, novella, 2009, 52. évfolyam, 3. szám, 261. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

Lendületes mozdulattal ül fel. Lenyúl az ágy mellé a tegnapi bugyiért, s a fáradtságtól félig támolyogva végigtapogatózik a sötét közlekedőn, amelynek linóleumán halk cuppogásszerű hangot ad a talpa.

 

– Ébresztő, rút kiskacsa!– kiáltja be a gyerekszoba sötétjébe; annak idején az anyja mondta ezt néha, s Ella csak azért ismétli, mert Anna úgysem emlékszik az első ébresztésre.

Miután lezuhanyozott és felöltözött, a gyerekszobában is villanyt gyújt. A szoba előlép a sötétségből. Ella leül az ágy szélére, s érzi, hogy milyen iszonyatos erőfeszítésébe kerül pusztán elviselnie is a gondolatot, hogy mindjárt kezdődik a szokásos verkli. Anna álmosan átkarolja Ella csípőjét, és a legpuhább helyet keresi. Forró és nyirkos a keze, rajta halvány tintafoltok. Hunyorogva néz kissé megdagadt szemhéja alól, és beszélni készül. Ám Ella úgy dönt, hogy most inkább nem hagyja szóhoz jutni a lányát.

– Nem akarod megnézni, hogy esett-e a hó? – kérdezi Ella. Beletúr Anna hajába, majd gyorsan elhúzódik tőle, ki a konyhába. Miután meggyújtotta a gázt, egy darabig meglehetősen leverten és szerencsétlenül áll a konyhaasztal és a mosogató között, szórakozottan bámulva Annának a tegnap este az asztal alatt hagyott Pocahontas-papucsait.

Ella most harmincéves, karcsú, vonzó asszony, aki józanabb lett az évek múltán, noha húszévesen olyan hírben állt, mint akit nem lehet megállítani. Amikor kimerülten ledől a kanapéra vagy egy félórára bezárkózik a vécébe, időnként rátör a félelem, hogy évről évre fogy benne az életöröm, miközben mindenki más egyre boldogabb lesz. Hölgykliensei, akárcsak ő, szintén mindnyájan egyre rosszabb passzban vannak. Így van ez azzal az asszonnyal is, akivel ma délelőtt fog találkozni, ezt Ella már a telefonban hallotta a hangján. “Csak azért teszem, mert szeretem”, mondta az asszony; ez jut most Ella eszébe, miközben kakaóport kever a tejbe, és megkóstolja, nem túl forró-e. Utánatölt még egy korty tejet, és a bögrét a lánya elé teszi, aki épp az imént ült le a székére.

Nehéz nem odalenni Annáért, ahogy ott ül, álmos arccal, összeragadt szempillákkal s szája körül a csak részben letörölt fogpaszta maradékával. Ella mégis úgy érzi, nyomasztó távolság választja el ettől a gyermektől, aki valami furcsa módon mindmáig idegen maradt számára. Nem igazán érti Annát. Már az is, ahogyan a kislány az asztalnál ül, egyik Smacks golyócskát a másik után a jobb tenyerére helyezi, bal kezével pedig úgy üti fölfelé a jobb kézfejét, hogy a Smacksek sorban tátott szájába repüljenek – Ellának fogalma sincs, hogy csak magát szórakoztatja ezzel, vagy bosszúból teszi, amiért továbbra sincs nyoma semmiféle hónak. Ugyanolyan szürke és vigasztalan minden odakint, mint november közepe óta egyfolytában. Anna közben egy újabb Smackset katapultál a szájába. Ella homlokán kiüt a veríték, annyira össze kell szednie magát, hogy ne veszítse el az önuralmát. Hátat fordít a gyereknek, és csak ennyit mond:

– Elég a szórakozásból, gyere, öt perc múlva indulnunk kell!

Ellát már kétszer behívatták az iskolába, mert Anna rendszeresen elkésik. Ő megmondta a tanárnőnek, hogy nem hajlandó éjfélkor fölkelni csak azért, hogy Anna időben odaérjen. A tanárnő lesz szíves gondoskodni róla, hogy Anna találjon magának barátnőt, illetőleg hogy örömét lelje az iskolában, akkor majd nem kell állandóan ostorral hajtania valakinek.

Az utolsónak elnyelt Smackset Annának egy egész sorozat állkapocs-ficamító ásítása követi, amelybe az egész teste beleremeg. A végső ásítás egy hosszúra nyújtott “ááhh” hangba megy át. Anna nyújtózkodik. Libaszerűen megrázza magát, és nyúlna a következő Smacksért. Ám Ella megelőzi. Elveszi előle a reggelizőtányért, és a pultra teszi, a tűzhely és a mosogató közé.

– Mozgás, föl a ruhát, de huss-huss!

– Mama, én itthon akarok maradni. Kéérleeek… Nem akarok az iskolába menni.

Anna már előző nap megígérte, hogy nem fog többet nyivákolni az iskola miatt (a változatosság kedvéért azzal jött, hogy fél a kréta csikorgásától). Mégis, amikor Ella most emlékezteti az ígéretére, Anna úgy néz rá, mint akinek halvány fogalma sincs, miről beszél az anyja. Ella a kávéját szürcsölve a lányát figyeli, aki dacosan, szinte mozdulatlanul ül a székén. A lába még messze nem ér le a földig. Anna kissé bátortalanul mosolyog, mintha még mindig nem adta volna föl egészen a reményt, hogy Ella mégis szövetkezni fog vele az iskola ellen. Ám Ella csak a “Huss, föl a cipőt!” felszólítást ismétli meg, olyan hangon, amely nem bátorít további próbálkozásokra.

Anna újra ásít, de azután rászánja magát, hogy fölálljon az asztaltól és kicsoszogjon az előszobába, ahol a cipősszekrény áll. Mielőtt elérné a cipősszekrényt, egy kiáltással visszahőköl; mintha valaki nedves mosogatóronggyal nyúlt volna a pulóvere alá. Majd Ellához ugrik, és jobb lábát átkulcsolva anyja farmernadrágjába kapaszkodik:

– Egy kobold ül a cipősszekrényen. Nem szabad zavarni!

Ella húzza maga után a lábára akaszkodott gyereket, kinyitja a szekrényt, és kiveszi a téli csizmát, amelyet Anna az apjától, attól az egetverő balfasztól kapott. Fölemeli és a cipősszekrényre ülteti a lányát. Nem hagyván teret semmilyen újabb időhúzó próbálkozásnak, határozottan megfogja a csontos-dudoros gyerektérdet, és tartja, hogy Anna belebújhasson a csizmába.

Ella kilenckor találkozik a hölgykliensével. Az asszony, akár a többiek, ideges, egészen szétszórt és boldogtalan; negyven körüli, középmagas nő vöröses hajjal és meglehetősen telt idomokkal. A Burggartenben találkoznak; bizonyos dolgokat egyszerűen jobban meg lehet beszélni a szabadban, sétálás közben. A sápadt délelőtti fényben úgy hatnak az asszony orrnyergén a szeplők, mint az életöröm utolsó koncentrálódása egy különben már fáradt és fásult arcon.

Az asszony finomkodva, már-már modorosan halkan beszél, akárha az elégedetlenségtől légritka térben élne, amelyben nem tud szabadon lélegezni. Mimikája is erősen visszafogott, időnként azonban hirtelen kézmozdulatok kísérik, például akkor is, amikor Ella a gyanakvásának okairól kérdezi, mire az asszony azt válaszolja, hogy olyan összegű bárszámlákat szokott a férje zsebeiben találni, amelyekről egyszerűen nem tudja elhinni, hogy azt a férje mind egyedül itta volna meg.

Ella immár bő két éve egy olyan ügynökségnek dolgozik, amelynek nőalkalmazottai férfiakat tesznek próbára – feleségük megbízásából –, hogy vajon kaphatók-e futó szerelmi kalandokra. Korábban soha nem tudta volna elképzelni, hogy olyan állást csípjen el, amelyben kedvét leli – mindent azért csinált, hogy egyszer majd felhagyhasson vele. Ez az ügynökségi munka szerencsére egy kicsit másmilyen; ámbár nyilvánvalóan nem az itt megkereshető pénznek köszönhetően. Ella szereti a munkájával járó kihívásokat, szereti benne a provokatívat, az extravagánsat. Sőt, a maga szempontjából eredményes is benne, jóllehet igazában minden eredmény számít; e tekintetben olyan a dolog, mintha autókat számolni állították volna oda valamelyik kereszteződéshez.

Ennek ellenére jobban érzi magát a bőrében, ha a férfiak kapnak az ajánlatán; akkor nem kell olyan fitymálások és piszkálódások ellen védekeznie, hogy nem elég sármos nő, hogy ne ismerné a szükséges fogásokat, vagy a teszt során ne dobná be magát eléggé.

Ella felsorolja az üzleti feltételeket. Közben az asszonytól kapott képeket nézegeti, amelyeken egy szemlátomást lazaságot sugározni akaró férfi látható – valójában azonban inkább egy szürke, közömbös figura, olyan, akin soha senkinek nem akad meg a szeme. Abszolúte lehetséges, hogy egész életében nem kap, helyesebben nem kapna egyetlen egyértelmű ajánlatot sem. Ella bejelenti, hogy flört közben nem fogja visszafogni magát, majd, miután túl vannak a játékszabályok ismertetésén, s az asszony semmit nem szól, találomra ezt mondja:

– Gondolom, esténként gyakran kimarad.

– Enyhén szólva.

Az asszony nevet. Egy pillanatig valóban vidám; alighanem attól a gondolattól, hogy immár nem fog csendben eltűrni mindent, hogy végre elhatározásra jutott, vagy legalábbis talált egy elhatározáspótlékot. Villanásnyi időre kihívó kifejezést ölt az arca; az ember azt hihetné, ez a sugárzás elég erős ahhoz, hogy tartós is legyen. De már el is múlt a pillanat. Így folytatja:

– Bútorszállítókat kell hívnom, ha máshová akarom állítani a kanapét; olyan ritkán van otthon.

Az asszony ismét hirtelen kézmozdulatot tesz, amelyről nem egészen világos, mit is akar jelenteni. De Ella mostanra már amúgy is tisztában van vele, hogy az asszonytól kapott felvilágosítások legalább tíz kérdőjellel látandók el. A szokásos történet, féltékenységgel és bizalmatlansággal; de nem érdektelen. A kilométerszámláló két állása közti különbség csak ritkán egyezik meg azzal az úttal, amelyet a férfinak munkába menet és onnan jövet meg kell tennie, ilyeténképpen az asszony megbízik ugyan – legalábbis ezt mondja – a férjében, de azért egyre kevésbé, s abban, ugye, sosem lehet biztos az ember, hogyan reagál egy férfi, ha egy csinos nő a keblére veti magát.

– Megér nekem ennyi pénzt a nyugalmam – mondja az asszony, noha valószínűleg újabb csapás lesz számára az, amit drága pénzzel megfizet: egy újabb stáció a mindegyre csak rossz döntéstől rossz döntésig vezető úton.

De nyilvánvaló, hogy ezt is csak meg lehet valahogy emészteni.

Pár könnyű esőcsepp hullik az égből. Ella fölnéz. Sokkal kellemesebb volna, ha havazna. De a kemény, megkérgesedettnek látszó felhőtakaróról leváló lazább szerkezetű felhősávok többet ígérnek, mint amennyit beváltanak. Alaposabban szemügyre véve őket nem egyebek, mint egyfajta nyirkos köd, amely lassan a városra ereszkedik.

– Egyedül lesz ott a férje? – kérdi Ella.

– Az effélékbe nem feltétlenül avat be. És még mi mindent eltitkol előlem… szóval nem tudom.

Az asszony mintha folytatni készülne, de azután csak ugyanazt mondja el más szavakkal, amit az imént. Ella a megfelelő helyeken néhányszor bólint, de nem firtat semmilyen részletet, s pláne nem nyilvánít semmiről véleményt; ez a tartózkodás bevált.

– Akkor igyekszem dűlőre jutni a dologban – mondja kis idő múltán, kezet nyújt az asszonynak, és megy.

 

Az első tanítási napok egyikén Ella délben tíz percet késett az iskolából; rajta kívül álló okból, nem azért, mintha nem igyekezett volna pontosnak lenni. Ennek ellenére Anna vezénylete alatt még aznap cédulákat kellett elhelyeznie a lakás különböző pontjain: a konyhában a hűtőn, a fürdőszobában a tükrön és a bejárati ajtó belső oldalán:

Annát nem elfelejteni!

Minden cédulán ugyanaz a figyelmeztetés, nehogy Anna félelme, hogy egy napon (akárha varázskéz nyomán) kieshet anyja emlékezetéből, valósággá váljék.

 

Ella futólépésben intézi el a bevásárlásait, és gyorsan feladja a tengerentúlra a karácsonyi postát. A maradék idő épphogy elég egy gyorsan lehajtott kávéra és egy telefonbeszélgetésre; az utóbbit Ella már az iskolába menet folytatja Mariával, a nővérével. Ahogy odaér az iskolához, Anna néhány fiú nyomában, akiknek még nála is sürgősebb, a kicsöngetés után azonnal kiviharzik az épületből, sugározva szalad az autó felé, föltépi az egyik hátsó ajtót, és a kocsi belsejébe veti magát. Miután az ölébe tette az iskolatáskát, azzal együtt becsatolja magát, és még a biztonsági övvel foglalatoskodva élénken és tőle szokatlan bőbeszédűséggel egy fiúról kezd mesélni, aki egy sivatagi futóegeret hozott be az iskolába.

Ella meg van lepve; nem emlékszik, hogy valaha is hallott volna ehhez fogható részletességű iskolai beszámolót a lányától; ez a tudósítás most az egész hazaúton végig tart, Anna folyton a saját szavába vág, belegabalyodik a mondataiba, de tovább ontja a szót. Végül leírja, micsoda kunsztokat mutatott be a sivatagi futóegér, a papundekli vécépapírhengereken való átszaladástól a mellső lábain való járásig.

– A mellső lábán? – kérdezi Ella. – Talán ha valaki a farkánál fogva fölemeli a szegény állat hátsó részét.

– De nem, becsszóra, mama! Ha nekem is lesz egy egerem, megmutatom, hogy csinálja.

Ella a visszapillantó tükörbe vetett rövid pillantással végigsiklik a lányán. Később másodszor is odanéz, és látja, hogy Anna elpirul.

– Ha akarom, kaphatok ajándékba egy egeret.

Miközben bekormányozza az autót a mélygarázsba, Ella azon tűnődik, vajon létezik-e ez a futóegeres fiú; egyik lehetőséget sem veszi egészen biztosra, hiszen Anna fantáziája gyakran fixálódik olyasmire, amit a tévében látott. Másfelől nem akarja vállalni a rizikót, hogy abban a reményben adja áldását a futóegérre, hogy Anna másnapra nyomtalanul elfelejti az egészet, minthogy a gyermek lelkesedése valódinak tűnik.

– Mama, kérlek! Kölykeik születtek; nyolc egérgyerek! A Moritz is kapott egyet és az Aurelia is.

Sípolásszerű hanggal bezáródik a garázsajtó. Ella beügyeskedi az autót a parkolóhelyükre.

– Hogyhogy kaphatsz? – Ella újra a visszapillantóban mustrálja a lányát. Az, hogy meg tudja játszani az ártatlant, szerencsére nem tartozik Anna egyébként számos bámulni való képessége közé.

– Moritz és Aurelia hazavittek egy-egy egeret.

– És te? – kérdezi Ella.

Anna némi habozás után kicsatolja a biztonsági övet, és maga felé fordítja az iskolatáskát. Kattannak a táskán a csatok, nyílik a fedél, és ceruzaforgács szaga terjed szét a kocsiban. Anna – a keze már a táskában – újra tétovázik, azután kiemeli a két végén kockás füzetlappal leragasztott karton vécépapírrolnit.

– Gondoltam… hogy megnézhesd.

Anna a magasba tartja a vécépapírhengert, és az Ella reakcióját illető bizonytalanságánál erősebbnek bizonyul az öröme, hogy egy sivatagi futóegér gazdája lehet. A kislány mosolygó szája félig nyitva, nyelve – a belső feszültség jeleként – kissé kilóg az alsóajka fölött.

– Tudod, hogy nem tarthatunk háziállatot. Benne van a házirendben.

Ella kiszáll, s miközben kiemeli a bevásárolt holmikat a csomagtartóból, dühöng magában a tanárnőre, aki megengedte, hogy egy gyerek az iskolában egereket osztogasson. Ettől a gondolattól annyira felhúzza magát, hogy a szándékoltnál nyersebben utasítja rendre a lányát:

– Háziállatról szó sem lehet; te is tudod.

Az oldalüvegen át az autó belsejébe pillant; Anna a kocsiban épp sírni kezd, de nem bömbölve, ahogyan várni lehetett, hanem szinte hangtalanul, egész testét átadva a sírásnak, hihetetlenül apró, szapora hüppögéssel.

– Kérlek – kiáltja két zokogó csuklás között –, ő olyan kicsi!

Ella most vonja csak össze igazán a szemöldökét – túl sokszor csábult már spontán engedményekre, amelyek azután, valamelyes túlságosan drágán megfizetett haladék után dupla annyi córesszel hulltak a fejére. Mint gyermekét egyedül nevelő anya, akinek autoritása folytonosan veszélyeztetve van, nem engedhet meg magának taktikai vigasztalásokat és üres ígéreteket. Ehhez tartja magát, bármily nehezére essék is időnként. Hangsúlyozottan szigorú arckifejezést ölt tehát, és elkezd a lány lelkére beszélni: hogy délelőttönként senki nincs náluk otthon, és az egér belepusztulna az egyedüllétbe, hogy soha többé nem mehetnének Olaszországba nyaralni, ahogyan tavaly ésatöbbi, ésatöbbi.

De hiába minden szó.

Klikk. Kialszik a világítás a mélygarázsban. A betonoszlopoktól kockákra tagolt kopár tér most különösen vigasztalannak hat a bejárattól jobbra lévő két keskeny, függőleges ablaknyíláson behatoló derengésben. A beton kilehelte állott levegőbe gumiszag vegyül.

– Szállj ki, légy szíves – mondja Ella. De miközben kimondja, már tudja, hogy Anna meg fogja makacsolni magát. Anna elnéz Ella mellett, hideg és elutasító az arca; az ember nem is gondolná, hogy egy hatéves gyereké ilyen is tud lenni. Ella érzi, hogy most valami jelentéktelen apróság is elég ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. S mert ő maga jobban fél ettől a pillanattól, mint Anna, megpróbálja úgy megmenteni a helyzetet, hogy beleegyezik, mára maradjon náluk látogatóban az egér. De a lánya erre sem reagál. Úgy tűnik, ama lehetőségek közt ingadozik, hogy bőgésben törjön ki, a hasához szorítsa a vécépapírhengert, vagy befogja a fülét. Lassan elhúzódik a kocsinak attól az oldalától, ahol Ella áll.

– És most? Hogyan tovább?

– Anna, azt kérdeztem, hogy most mi legyen!

Ella a hűlő motor kattogását és pattogását hallgatja. Anna végül fölnéz; mintha megrökönyödés tükröződne az arcán. Oldalról tanácstalanul Ellára sandít, azután mintha valamilyen elhatározásra jutna. Kihúzza magát. Ella azt gondolja, Anna belefáradt az ellenkezésbe. A kislány azonban a füléhez tartja a kartonhengert, és a világ legtermészetesebb arckifejezésével, anélkül, hogy lesütné zavarában a tekintetét, ezt mondja:

– Biztos hamarosan eljön értem az igazi anyukám.

Ella meglepetésében és ijedtében majdnem felöklendezi a kávét, ami végül is elmarad, mert az egyidejűleg fellépő néma dührohamot kísérő görcstől összeszorul a torka. Még ha tudna is mit válaszolni a lányának, az első pillanatban arra is képtelen, hogy egyáltalán megszólaljon. Anyai magabiztossága és jó lelkiismerete egyébként is lépten-nyomon cserbenhagyja – ettől a jelenettől aztán végképp a padlón van.

Anna kis ideig még minden figyelmét a vécépapírhengernek szenteli, majd a fejét fölemelve ismét Ellára pillant, hogy lássa, milyen hatása volt annak, amit az imént mondott. Ella bizonytalansága meglepi a gyereket, aki, hogy bejelentésének a megdönthetetlen tény súlyát kölcsönözze, hozzáteszi:

– Három hét múlva eljön, és magával visz.

– Rendben – mondja Ella –, ha olyan biztos vagy benne, akkor holnap visszaadod az egeret, és ha az igazi anyukád magához vett, majd vele megbeszéled a továbbiakat. Én ebben már nem vagyok illetékes. – Most pedig kifelé az autómból, vagy a maradék három hétre intézetbe adlak. Neveljenek ott; ők velem ellentétben professzionális nevelők. Én nem kérek többet a veled való idegeskedésből meg háborúskodásból, és az se hiányzik, hogy a tetejébe még az igazi mamád szemrehányásait is megkapjam. Amúgy sem hallgatsz rám, akármit mondok; az egészet azért tűrtem el eddig, mert azt gondoltam, hogy az egyszülött lányom vagy.

Ella halántéka lüktet, fülében visszhangzik az iménti szóáradata. Utálja, amikor kijön a sodrából, és a szokásosnál hangosabban beszél. Meg bánja is már, ami kicsúszott a száján. Hiába; ami megtörtént, megtörtént. Azzal vigasztalja magát, hogy nem baj, ha igazán érezteti Annával, hogy megint túl messzire ment.

Anna némán ül a hátsó ülésen, úgy tűnik, mintha még egyszer átgondolná az iménti jelenetet, mindenesetre az intézet és a professzionális nevelés emlegetése szemlátomást az elevenébe talált. Végül kikászálódik a kocsiból, és követi Ellát, miközben a garázs falait bevilágítja egy pillanatra a működésbe hozott központi zár fölvillanó fénye.

 

Míg Ella az ebédet főzi, Anna a szobájában matat, és a sivatagi futóegérrel beszélget.

– Milyen ügyesen tudsz az első lábaidon járni! Brávó! Ügyes kis egér vagy. Nem tud ám mindenki így szaladni az első lábain!

Az ebédnél viszont, mintha Anna ki tudja, mennyi időre kibeszélte volna magát a futóegérrel való egyoldalú csevegésben, teljes a szótlanság. Anna ezúttal még az ételt sem fitymálja. Ehelyett olyan mosoly van az arcán, amelyről nem világos, vajon együttérzést fejez-e ki, amiért Ella csak pótmama lehet az átmeneti időre, vagy a rossz lelkiismeretből fakad. Lehetetlen eldönteni. Mivel azonban Ella békülékeny hangulatban van, evés után oldalt fordul a székén, és szétnyitja a combjait, hogy Anna odabújhasson hozzá, és átölelhessék egymást. Anna partner a dologban; egyébként is olyan nyugodtnak hat, mint aki már elfelejtette az iménti konfliktust.

– Időnként tényleg az ember idegeire tudsz menni – mondja Ella. Ám ez valahogy sután, oda nem illően hangzik, és nem olyan mondat, amellyel egy hatéves kezdeni tudna valamit. A rádióból Iggy Pop szól. Anna teste finoman ringatózik a dal ütemére; Ellára tapasztja a tekintetét, mintha várna valamire, aminek most kell következnie.

– Most összeszedjük magunkat, oké? Eléggé elrontottuk már egymás napját; megígérem neked, hogy ezentúl nem fogom minden apróságon fölhúzni magam. Te meg nem mondasz többet olyan butaságokat, mint az előbb, azzal a kitalált mamával.

Anna abszolút nyílt tekintettel fogadja a javaslatot, ám ez a nyílt tekintet semmi mást nem fejez ki, mint a gyerek végtelen csodálkozását afölött, milyen lehetetlen elképzelései vannak az anyjának arról, amit ő jövőnek nevez.

– De hát három hét múlva elvisz magával – mondja.

Ella csak nézi a lánya nyugodt arcát, s egy pillanatig arra gondol, milyen jól jönne neki is egy adag ennek a kislánynak a dacos határozottságából. Combjai közé szorítva a derekát, egy helyben marasztja Annát.

– Hallgass ide, figyelj rám két percig.

El akarja magyarázni a lányának, hogy hiába várná, hogy a kitalált anyja odajöjjön, amikor éjjel felébred és fél a sötétben. De ugyanabban a pillanatban azt is érzi, hogy fölösleges minden próbálkozás. Anna mind nagyobb erővel igyekszik kiszabadítani magát combjainak szorításából. Mielőtt másodszor is kitörne a helyzetben felhalmozódott feszültség, Ella inkább elengedi a lányát.

– Persze; három hét múlva. Akkor eljön a te időd! – mondja Ella. Anna akkor már ott is hagyta; átszaladt a saját szobájába. Kilométerhosszú fantázianéven szólítja a futóegeret, és valósággal záporoztatja rá a vadul csapongó történeteket arról, miként lehetséges, hogy elcseréljenek, elveszítsenek vagy más családhoz adjanak gyerekeket. A kislány hangja hol fölerősödik, hol elhalkul, olykor szelíd, majd ismét szigorú, de mindig nyomatékosan bizonygató, akárha Anna a sivatagi futóegéren tesztelné állításainak hihetőségét. Ella egy darabig elálldogál a gyerekszoba ajtaja előtt; valamiként tompán a fáradtságtól, mint aki nincs is ott, mint akit félig már le is cseréltek. Szórakozottan hallgatja a lányát, míg Anna egy örömujjongása magához nem téríti. Akkor bevonul a vécébe, bezárkózik, és kinyitja a vízcsapot, hogy ne kelljen semmi mást hallania. Ez általában segít. Így ül a lehajtott fedelű vécécsészén. Beburkolja a víz zubogó zaja. Lassan enyhül benne a magány érzete, s valamikor azután feloldódnak a gondolatai a csobogásban.

 

Fél nyolc múlt pár perccel. Ella a fürdőszobában van Annával, és mosdókesztyűs mutatóujjával mélyen kitörli a gyermek fülét, amit az ezúttal meglepően nyugodtan tűr. A csöngetés után Ella kimegy ajtót nyitni, s közben reméli, hogy Anna egyedül folytatni fogja az esti mosakodást. De még mialatt Maria, Ella két évvel idősebb nővére kibújik a cipőjéből, Ella látja, amint Anna néhány, az egérnek szánt keksszel a konyhából a szobájába surran.

– Nem tűnik ma valami felszabadultnak – jegyzi meg Maria.

Maria squashól jön, és noha hangjában nem hallani szemrehányást, csak egy kissé reszelős, és a légzése szapora, mint sportolás után mindig, Ellát mégis irritálja valamiképp a nővére mondata, és azt feleli, hogy legszívesebben kidobná a gyereket az ablakon. Utána röviden beszámol a dicstelen helyzetről: hogy Anna az igazi mamája érkezését várja, s addig is egy sivatagi futóegér társaságával vigasztalja magát.

Maria tölt magának a borból, amelyet magával hozott, egy már kinyitott és ismét bedugaszolt üvegben.

– Engedd meg, hogy megtartsa azt az egeret. Ne légy ilyen megátalkodott.

– Én megátalkodott?? Nem vagyok megátalkodott. Már nagyon régóta és nagyon gyakran engedek Annának; tulajdonképpen mindenben, amit a törvény lehetővé tesz. Ezenkívül emlékeztetlek a hörcsögre, amelyet gyerekkorunkban tartottunk, és amelyről napokig nem vettük észre, hogy meghalt. Helyesebben: napokig nem akartuk észrevenni, hogy meghalt, pedig egyébként rengeteget nyikorgott a futókereke.

– S mire ez a felindultság?

– Mert összesen egy hónapig tartott a hörcsög iránti érdeklődésünk. És mert Anna teljesen az anyjára ütött; azt kell mondjam, hála Istennek; ha az apjára gondolok… térden állva adhat hálát az Istennek, amiért kiköpött anyja. Még ha százszor az ellenkezőjét állítja is.

Anna kidugva fejét a gyerekszobából ezt kiáltja:

– Esik a hó!

Ella és Maria az erkélyajtó és a nagy ablak felé fordulnak, de csak a függönyöket látni, meg az állólámpa fénye mögött az éjszakát. Anna mezítláb, tenyerén az egérrel s már-már túlzottan ártatlan arccal Mariához lépdel. Maria Ella pillantását keresi, s a nővérek között fölvillan valami cinkosság, valami egyetértés, ami élét veszi a helyzetnek, az együtt eltöltött gyerekkornak egy darabja, hörcsögidomítással és ugrókötelezéssel. Ella megrázza a fejét, jelzésszerűen, de elég határozottan ahhoz, hogy Maria elértse.

– Hallom, új családot akarsz alapítani – mondja Maria az unokahúgának, és nevet.

Ella, aki maga nem tudván ilyen könnyedén venni a dolgot, zavarba jön, kimegy az előtérbe, és még egyszer fölhívja a csak-azért-teszem-mert-szeretem ügyfelét. Rövid beszélgetés, úgy hangzik, mintha kódolt üzeneteket cserélnének, gyorsan és célirányosan. Ella beledugja az ujját a telefonzsinór hurkaiba.

– Ott lesz – mondja a hölgykliens.

– Mindent be fogok vetni.

– Rendben – mondja az asszony.

– Akkor holnap reggel fél kilenckor ugyanott.

Ella megnyomja a telefon gombját, újra tárcsáz, és rendel egy taxit nyolc óra húszra. A hálószobába megy, hogy valami csinosat vegyen fel – valamit, amin megakad a férfiak szeme. Azután átmegy a hálóból a fürdőszobába. Ide jön utána kis idő múlva Maria, és elmondja, hogy ellátta Annát feladattal: tépjen apró darabokra egy régi újságot, és béleljen ki vele egy cipősdobozt egérágynak éjszakára.

– Nem akarsz legalább melltartót venni?

– Akar az ördög.

Ella is belekortyol a borba. A rúzzsal a kezében visszafordul a tükörhöz, amely mögé be van dugva egy cédula: Annát nem elfelejteni! A tükröt néhány levelezőlap is keretezi, a barátok nyaralásából vagy külföldi munkahelyeiről. Ella benzinkutak, modern műalkotások és rizsföldekből fölmagasodó vad sziklák között szemléli a tükörképét. Nyaka vékony, arányos, szép a melle; magas, sötéthajú nő, akinek az utóbbi időben görcsösen megfeszül néhány arcizma. Ez azonban most éppen nem látszik, minthogy Ellát mulattatják a nővére kispolgári reflexei. Télen melltartó nélkül menni ki a házból, és férfiakat kérdezgetni pénzért, hogy le akarnak-e feküdni vele, ki gondolta volna, hogy valaha ezt fogja csinálni. Ella élvezi a gondolatot, hogy Mariával szemben fölényt biztosít neki a realista gondolkodásra való képessége. Eszébe jut, hogy Maria egy másik alkalommal azt mondta neki, inkább menne el rágógumi-automatákat feltörni, mint hogy azt csinálja, amit Ella.

Ella hátrasimítja, majd könnyedén újra felborzolja a haját, azután kinyitja a retiküljét, és gyors pillantást vet a délelőtt kapott fényképekre. Mielőtt a mikrofonnak szenteli a figyelmét és ráerősíti a retikülre, továbbadja a fotókat Mariának. Végül ellenőrzi a felvevőkészüléket.

– Hogy nézek ki? – kérdezi a mikrofon irányába, majd kimegy az előszobába, belebújik a mű-ocelotbundájába, és kihívó pillantással megismétli a kérdést Mariának, aki utánament:

– Na, ki vele, hogy nézek ki?

Maria Ellára szegezi szigorú pillantását, s miközben húga mozdulatait követi, a nyelve hegyén van a kész mondat:

– Mint aki első szóra bárkivel ágyba bújik.

Ella visszatekeri a szalagot, megnyomja a stop, majd a lejátszás gombot, mire Maria minősítése, egy sűrű, nyers morfémasor, másodszor is elhangzik – mintha régi szalagok karcossága ütne át Maria hangján

– Mint aki első szóra bárkivel ágyba bújik.

Ella szerint Maria túloz, éspedig nemcsak ezt az egy pontot illetően.

Maria, miközben úgy tartja a képeket a fénybe, hogy jobban lássa őket, ezt mondja:

– Mégiscsak abszurd, lehet egy pasinak öt gyereke otthon, meg felesége meg ex-felesége kétszer két darab anyóssal és apóssal, lehet banktisztviselő, lehetnek prosztataproblémái – ha azt hallja tőled, hogy meg akarod vele keféltetni magad, azonnal elveszti a józan szét, hacsak nem valami menthetetlen trotli, akinek senki nem akar a felesége lenni.

Ella visszatekeri a szalagot az elejére.

– Kell a pénz, és nem azért vesződöm itt a make uppal, hogy azután erkölcsi skrupulusaim legyenek.

Anna közben kijött a szobájából és a nappali előszobába nyíló ajtajában áll meg; nyugodt, egy kekszet rágcsál; mint akit – jobb lehetőség híján – érdekel Ella és Maria beszélgetése. Máshol jobb lenne neki és boldogabb lehetne, gondolja Ella, de melyikünk ne lehetne boldogabb máshol, az Óperenciás tengeren túl – én is. Az egér fölfelé mászik Anna jobb pizsamaujján. Maria tovább beszél; a gyerekre való tekintettel amennyire csak tudja, burkoltan fejezi ki a szemrehányásait.

– Mintha a kezedbe nyomnák a trezor kulcsát, és azt is megmondanák, hogy ki van kapcsolva a riasztó, a biztonsági őrök szabadnaposak, és legközelebb huszonötezer év múlva fogják újraszámolni a pénzt.

Ella erre már nem különösebben figyel oda. Számára a téma már az imént ki lett merítve, vagy ha nem lett kimerítve, akkor nem akar cinikusnak mutatkozni azzal, hogy azt mondja: legalább a válás alapjául szolgáló tárgyi bizonyítékhoz segíti a párokat, merthogy véleménye szerint úgysem igen ér semmit az a kapcsolat, amelyben a partnerek nem bíznak egymásban.

Néhány végső útmutatás kíséretében (amelyekre nem volna szükség, de nyomatékosítják Ella felügyeleti jogát Anna nevelése fölött) Ella belebújik a cipőjébe, leveszi a gyerekszobában az ágyról az ágytakarót, és a lakásajtóhoz suhog.

– Akkor most végre elengedjük magunkat, ahogy nekünk jólesik – mondja Maria, és térdre ereszkedik, hogy kapjon egy puszit a kislánytól.

 

Valóban havazik; Ella, amíg nem lépett ki az utcára, nem igazán akarta elhinni. Ritkás, könnyű a hóesés; olyan szép most a város, amilyen régen volt utoljára, ámbár a hó csak kevés helyen marad meg. Ella kinéz a taxi szélvédőjén, és miközben igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy Anna egyszer majd nem lesz már vele, a felé sodródó pelyhek spirál alakban örvénylenek, s ez a szédítő gyorsasággal forgó spirál mindent elnyel.

Ella korábban hetente kétszer ment diszkóba, új és új embereket ismert meg, akiknek a kedvéért képes volt az életét egyik napról a másikra a feje tetejére állítani. Ma már mindettől fényévekre van, csak azt látja időnként a férfiakon, akiknek a munkája részeként a térdére teszi a kezét, hogy velük is majdnem valami hasonló történik. Kevés kivétellel mind azt gondolják, Ellával új időszámítás köszöntött be az életükben, mintha mostantól minden fiatalkori vágyuk teljesülne: hogy legalább egy méter nyolcvanöt magasak és sikeresek, hogy azok közé tartoznak, akik sosem lapítanak vagy szöknek meg a vereségtől félvén.

Ella is álmodozott annak idején, megvoltak a maga kislánykori képzelgései: hogy cirkuszban fog dolgozni, és beutazza majd az egész világot, hogy annyiszor megy táncolni, ahányszor csak akar, egész éjszaka is akár. Most megint egy ilyen éjszakára vágyik, miközben bekapcsolja a magnót, és belép a megbeszélt lokálba. Ha sikerül gyorsan kipipálnia a pasast, nemcsak az ostoba fecsegését ússza meg, hanem marad még két órája is, hogy elmenjen valahova máshová.

 

Az ilyen estéken minden valószerűtlen egy kicsit. Ella úgy mozog az emberek közt, mint a kísértetek között, mert az ilyen találkozókon bevetett tengernyi hazugság mögött ő is bizonytalanul és elmosódottan érzékeli saját magát – olyasféleképp, mintha csalóka mocsaras talajon lépkedne. A férfiak semmit sem tudnak meg róla, abszolúte semmit, a valódi keresztnevét, a tényleges korát vagy a tanult foglalkozását sem, amelyre az egyetemen készült volna föl, ha tovább jutott volna a tanulmányai felénél. Új meg új konstellációkat agyal ki (főleg a saját maga szórakoztatására), amelyek szerint az életét elmeséli; ez az utolsó estéje, mielőtt egy évre Kanadába utazik vagy banktisztviselőként értékpapírtréningen van itt a városban, és szállodában lakik. “Passing by” – szereti ezt a fordulatot. Tetszenek neki az ilyen csúsztatások.

– Csússz odébb egy kicsit – mondja a férfinak, és egyik kezével annak vállára támaszkodva átpréseli magát két bárszék között a pulthoz, ahol azután várnia kell valameddig, míg fölveszik a rendelését. A bár tömve van vendégekkel, túlpörgött-vidám a hangulat; ideális terep és alkalom a közeledésre. Áporodott a levegő, föltekert fűtőtestek és állott kipárolgások szaga keveredik benne. A pult mögött sorakozó palackok rikítóan válnak ki a feketére festett fal hátteréből.

Ella kifizeti a borát, majd szabad kezét a férfi alkarjára teszi.

– Menjünk hátra, ott nyugisabb, oké?

Gondosan kalkulált kihívással mondja, érzékeli a férfi meglepett pillantását, s miközben az immár nyíltan bámulja őt, mintegy mellékesen hozzáteszi:

– Szívesen ismerek meg új arcokat.

A férfi egészen jámbornak tűnik, szemre legalábbis korántsem olyan csapodár fickó, amilyennek a felesége bemutatta. Nincs egészen híján a sármnak, ápolt, vasalt ing; olyan benyomást tesz Ellára, mint akinek rendezett az élete. Kissé habozva csúszik le a bárszékről, és követi Ellát a pult túlsó végéhez, ahol a tolongás ugyan nem kisebb, mint a lokál bármelyik részében, de nem látni rá sem a vécéhez vezető folyosóra, sem a kijáratra.

Koccint a férfival, és megkérdi a nevét. Úgy találja, ugyanolyan hülye neve van, mint a legtöbb férfinak, akikkel dolga akad. De lehetséges, hogy ezt csak beképzeli, mert pillanatnyilag általában nincs nagy véleménnyel a férfiakról; az egyik éppolyan ostoba, mint a másik. A pasas cigarettával kínálja, Ella előhalássza a sajátját, s miközben ismét úgy akasztja a vállára a táskáját, hogy a mikrofon a férfira mutasson, tüzet kér tőle.

– Istenem, de jólesik – mondja, és többé-kevésbé meggyőzően nevet. Két év alatt bőségesen megszokta, hogyan folynak le ezek a találkozók, mégis minden alkalommal irritáló, idegesítő feszültséget érez, amely csak akkor szűnik meg, amikor megkérdezi a férfit, hogy akar-e lefeküdni vele. Olyankor aztán teljességgel megnyugszik, tudata olyan világosan működik, mint különben soha.

– Nős vagy? – kérdezi.

A férfi fölnéz, és fölényes kézmozdulattal hessenti el a kérdést. Ez Ellának kevés. Addig forszírozza a dolgot, amíg a férfi azt nem mondja:

– Isten őrizz; nem prédikálhatom folyvást a forradalmat úgy, hogy én meg közben megnősülök. Nem tudnám elviselni azt az örökös kiskorúsítást és gyámkodást.

Enyhén remeg a keze; jegygyűrűt nem visel. Zavarában a söröspoharába mered; valamiképpen túl puha álla csaknem a nyakkendőgombját éri. A cigarettafüst, amelyet kifúj, részben az ingzsebébe gomolyog.

Beszélgetnek egy darabig; érdektelen csevely, amely Ella kiszámított célzásai folytán időnként kétértelmű felhangokat kap. Ella már igen kevés idő múltán tudja, hogy a férfi bele fog menni az ajánlatába, szinte már nevetségesen nyilvánvaló a dolog. Hagyja beszélni; a férfi a munkájáról mesél, amelyet vegyészként végez a gyógyszeriparban (ez még igaz is). Ella közben kipillant az oldalsó üvegfalon, és előre arra inti magát, hogy az utcán balra menjen majd, ha lelép. Egyszer előfordult, roppant kínos volt, hogy a férfi észrevette, amint távozik, és utánaszaladt.

Ella ismét megragadja a vele szemben ülő kezét. Érzi bőrének melegét s egyszersmind a csodálkozást is, hogy lám, itt van egy ember, aki szintén másképp képzelte el az életét. A férfi kissé elpirul. Ebben a pillanatban a legerősebb Ellában a valószerűtlenség érzése, a felfokozottság, már-már elragadtatottság, a hatalom érzete, akárha most a saját álmai is beteljesedhetnének, mintha gyerekkorától fogva egészen az Anna születése óta eltelt évekig mindent, ami kisiklott, félresikerült, kijavíthatna valamiképp. A borospohár talpával két fénykúp vonalát követi, amelyek a férfi cigarettát tartó kezén keresztezik egymást. Ez a pillanat tetszik neki, s miközben azt reméli, hogy ez a jelenet megmarad majd a férfi emlékezetében is, azt mondja neki, milyen szívesen lefeküdne vele. Közelebb nyomul a férfihoz, félig a söröspoharat tartó karjába bújik, hogy jobban hallatsszék a válasza a mikrofonban. A bár lármája, a pohárkoccanások, a nevetések és a hangos beszélgetések elegye eltömi Ella fülét.

– Akkor megyünk? – kérdi, figyelmesen nézve a férfit. Az megőrzi laza testtartását, ez a tartás azonban ellentmond annak, ahogy a levegőt veszi, inkább mohón, mint idegesen. Ezzel együtt kevésbé tűnik most ártalmatlannak, mint első pillantásra.

– Te aztán nem szereted az időhúzást – mondja a férfi, odafordul Ellához, aki abban a pillanatban érzi, hogy a férfi a lábai közé nyúl, de olyan könnyedén érinti meg, hogy nagyjából el lehet viselni. A kéz fölfelé siklik, végig Ella csípőjén, bal mellének oldalán, majd föl a nyakán a tarkójáig.

– Mért is szeretném?

– Igen; miért is – ismétli a férfi.

– Akkor: akarod? – kérdi Ella bizonytalanul elnyújtva. Nehéz ezeket a dolgokat úgy kifejezni, hogy az ajánlat ne rángassa le, ne tegye közönségessé saját magát.

– Iigen; szerintem… – mondja a férfi.

– Mehetünk hozzád?

– Inkább hozzád; én nem vagyok rá berendezkedve… – préseli ki magából a csupa tanácstalanul csengő szótagból álló választ a “nőcsábász”. Ella tovább firtatja (ez is része a játékszabályoknak), hogy nincs-e netán mégis valaki a férfi életében, aki féltékenykedhetne rá.

– Ugyan.

– Az agyamra mennek azok a férfiak, akiknek már akkor rossz a lelkiismeretük, mikor még meg sem történt a dolog.

Ella kihívóan görget egy korty bort a nyelve fölött és alatt, s közben újra érzi a repedéseket a férfi magabiztosságán.

– Egyszerűen szívesebben mennék hozzád – nyilatkozik a férfi –, nem igazán törődtem mostanában a takarítással.

– Oké, ha csendben leszünk.

– Rajtam nem fog múlni.

Kissé határozatlanul mosolyog, majd előrehajol, és megpróbálja szájon csókolni leendő trófeáját, ami Ellát (aki átengedi neki arcának bal felét) visszatartja attól, hogy további kérdéseket tegyen föl. A férfiban számlátomást nem teng túl a közlési igény, Ellának pedig semmi kedve, hogy előlegeket adjon neki valamiből, amit végül úgysem kaphat meg. Cinkosan ráhunyorít a férfira, majd a kezébe nyomja a cigarettásdobozát az öngyújtóval együtt: bevált rituálé. Azután elnézést kérve állítólag a toalettre indul. Ahogyan átnyomakszik a csoportok között, kinyitja a táskáját, és már a lokál elülső traktusában leállítja a magnót. Utána az ajtóhoz óvakodik, és kisurran a karácsonyi fényekben ragyogó utcára, ahol ismét talajt érez a lába alatt, ahol a tömött fogaira támad a hideg, teste pedig védekezni igyekszik a havat hordó heves szélrohamok ellen.

Továbbra is havazik, most sűrűbben, de változatlanul könnyű pelyhekben. Az Ella kabátjának vállán megülő pelyhek csupán egy-két pillanatig ütnek el világosságukkal a kabát színétől, azután átlátszóvá válnak és elolvadnak. Az utcának az a része, ahol nem járnak autók, máris fehér, mint amit fehérre meszeltek; még csak egy rétegben, még áttetszik a sötét aszfalt. Az elhaladó autóknak mintha megtapadna az abroncsain a hó. Ella élvezi, amint magányosan átvág a két utca közötti szakaszon, ahol a sarkokban táncolnak a hópelyhek. Eléri a Ringet a kopasz gesztenyéivel, amelyek alatt egy villamos halad az Opera felé. Ella futni kezd, végig a Parlament mellett, el a lámpák és egy telefonfülke mellett. Elcsípi a villamost, s már ott sincs.

 

Éjféltájban ér haza. Maria elaludt a tévé előtt; nem ébred föl rá, hogy Ella kikapcsolja a készüléket, és kinyitja az erkélyajtót, hogy friss levegőt engedjen be. Maria elnyújtózva fekszik a hátán, súlyosnak hat a teste, félig nyitott szájába esik a fény; nem úgy néz ki, mint aki boldog álomba merült. Ella már azon van, hogy fölkeltse a nővérét, ám aztán mégis meggondolja magát, mert eszébe jut, hogy nincs kedve beszélgetni. “Na, milyen volt az estéd?” stílusban.

Egyelőre inkább Maria félig teli borospoharára csap le, és kiáll vele az erkélyre.

Innen látja, hogy Anna szobájában ég a villany. Közelebb menve a lánya ablakához zenét hall a halkra állított rádióból: valami ostoba, kissé kocsmai jellegű dal, amely rétegekben rárakódik erre az amúgy is sűrű napra, akárcsak a hó, amely most szintén kezd már vastagodni, fölhalmozódni. A hóval együtt valami könnyű és tágas is kezdi megtölteni az udvart, olyan benyomást keltve, mintha az fokról fokra tágulna. Már nem fúj a szél, még a tető bádogborításai sem keltenek semmilyen zajt, egyedül ezt az együgyű slágert hallani, amely nem kevésbé gyerekesen, mint amilyen melodramatikusan cseng Ella fülében, mégis megszólít benne valamit, valami épp most érzékeny pontján találja el. Azt kívánná, maradjon így minden örökre, ilyen nyugodtnak, ilyen felhőtlennek. Ez a boldogságérzés azonban egykettőre elillan, már a következő dalnál, amely nem tetszik Ellának. Egy pillanatig csalódottan bámulja az udvarban a helyüket kereső hópelyheket, s fölmerül tudata felszínére a kérdés, vajon kit foglalt bele Anna az esti imádságába, melyik anyukáját. Eszébe jut, hogy megkérdezi Mariától, de szinte azonnal el is veti a gondolatot. Minek, gondolja.

Ha Maria hazament, bemegy majd Anna szobájába, lekapcsolja a villanyt és a rádiót, addig elég neki a bizonyosság, hogy van még valami tennivalója.

Ella borzongani kezd; hullámokban fut végig rajta. Összefűzi a karjait a melle alatt, fölhúzza a vállát, könyökét az alsó bordáihoz szorítja. Egy pillanatra úgy rémlik neki, mintha látná a lányát, ahogyan alszik, összegömbölyödve az ágyban, az ágyneműhuzat egyik csücskével a szájában. Az éjjeliszekrényen a cipősdoboz az egérrel. A bicikliparkolón túlról most időnként valami zörejt hallani, amely rácsúszik a rádióból jövő zenére; óvatos kalapácsütésekhez hasonló, szabálytalan időközönként felhangzó fémes koccanások, amelyek mintegy a fáradtság felülkerekedésének érzetét keltve elnyújtják ezt az éjszakai szcénát. Anna rádiójában most a Fiesta Mexicana hangzik fel, szinte énekhang nélkül, mintha az emberi hangnak jobban esnék a védett melegben maradnia. Ella fázósan hintázik a sarkán, lábujjait begörbíti a cipőben. Finoman csoszogó lépteket hall az udvar innen föntről nem látható részéből, s valamivel később egy sószóró autó csörömpölését, amelynek villogója, már távolodóban, narancsszínű fénnyel tölti ki a rést két háztömb között.

TATÁR SÁNDOR fordítása

 

*

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Arno Geiger: Anna nicht vergessen, Carl Hanser Verlag, München, 2007.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs