A guberáló

Az egynemű masszából lassan kiürült

kóláspalack, megégett szélű rongy, száraz

kenyér lesz – nevet kapnak a kollektív

tudattalanból kiemelt tárgyak –, miközben

szétpakolja a konténert, s ennek az

ősrobbanásnak ő a teremtő istene,

bárki volt is korábban, a reklámszatyor

aljában a lejárt személyibe bármilyen

név is van bejegyezve, s bár a történetet,

mely hozzá tartozik, nem írhatja már újra,

– a happy endben rég nem hisz – mégis tudja,

hogy ő csupán díszletes a lefüggönyzött

színpadon, aki két felvonás között

átrendezi a történések helyszínét,

a rend hiányát, a háború utáni lét

érzetét megálmodva a békebeli

posztmodern hangulat helyébe,

mintha előre tudná, mi lesz a vége

e darabnak, melyben ő nem kapott szerepet,

hogy azt csinálja, amit sohasem szeretett.

Kölcsönkért lakásban

Csak egy kölcsönkért lakásban fordulhat elő

velünk, hogy fülbevalóidat reggel egészen

máshol találod, mint ahová előző este

tetted. Gyanakodva nézel rám, mintha én

keltem volna föl hajnaltájt, hogy megtréfáljalak;

hisz az nem lehet, hogy álmodban rendezted át

ezt a valós szobát – a szekrényt az asztal helyére

toltad, s mindez feledésbe merült, akár a

Kolumbusz előtti utazások Amerikába –,

melynek tárgyait nem illeti meg semmiféle

vonatkozás, és képlékeny rendjük csupán a

háziaknak változhatatlan és végleges,

ahogyan józanságunk is csak egy paradigma,

amit váratlanul meghalad majd a képzelet.