Számba

 

venni ehetőségeinket, többre

ha nem is, ennyire talán még futja.

Kiköpni őket, ennek is már kísért

a múltja, ahogy koplaltunk, költőket

koptatva, könnyet nem ejtve értük, sem

magunkért, mintha még azt is elzártuk

volna télre; mely enyhének bizonyult

aztán. Őszünkre bágyasztó télvíz

jött, éjszaka déli szél, mely nappalra

sem fordult az ellenkezőjére, nyitott

ablaknál ülhettünk, levest szürcsölve,

leplezetlenül; paradicsomi volt.

 

 

Azért

 

„Habok, üres mederben,

kapkodják csontjaid."

TD

a víz az úr, szűri Nárcisz a szavát

a tus alatt, a medikus fiúnak

válaszul, gondoljuk meg, mik volhatnánk

még azonfelül, miféle gályarab-

eresztések, miről szólna a darab

egészen szárazon lógó vitorlánk

lobogója alatt. Lévén farkunk mint

evezőnk behúzva hasunk alá, al-

hatásunk vizébe merítve tollig.

Gondoljuk meg, amit senki se mond itt:

A frász tör, érted akár, érni partot,

Uram, nyelve, elnyelődvén, a port ott.

 

 

Hangját

 

kísértetiesre fogja – hiszen az

is: kísértetiesen hasonlít Nár-

ciszra. Köhög néha, majd hallgatózik.

Mintha egy kint rekedttel társalogna.

Az meg a táplálékláncon rágódik,

mely rögeszméje. Azért jár a szája,

nem a betevőért. A betevőért

épp eleget tépi száját a másik,

már akinek különben sincs sok hátra,

s átadhatja magát a gondolatnak

egyszer s mindenkorra. Amivel ő sincs

másképpen; mint kísértet vagy még az sem.

 

 

És

 

TéDének – pszt(!)romantikusan

hasonló viszonya a nemiséggel.

Kísérteties, hogy volt dolga vele.

S amióta kívül rekedt, már bele-

gondolnia is tereh. Meg aztán hol

itt a rímhelyzet, ami a terhét ily

bensővé tehette, megfelelővé

a hiányzó alkalomra. Valamint

érzelmére, mely benne rekedt a mell-

kasában. Kedvenc költőjét olvassa,

éjjel, a konyhában, ám a szavak csak

nem állnak kötélnek; s lélekszakadva

menekülnek keze közül a tárgyak.