(kontra)galopp

javított utószinkron

20.

szétszórtan négy gyermek barátvesztések keserűséggel teli évei a fáradó ember a megrepedt

időben előre érezi következik a félig felzaklatott birkák és kiéheztetett piócák vélt szabadsága

vele a sértettség kovásza hozzáadódik még elvetemült kalandorok szilaj tánca melynek vad
ritmusában több vér folyik az utakon mintha forradalom bizonyítsd hát be te kis barom mikor
hosszasan elmerengsz tanult vágyaid távolában hogy igazából megint csak az alja jött világra
vagy talán az egykori bölcsesség süllyedt az aljára miként a részeg focidrukkerek ha a virtuális
meccs tompán megered és már nem az eredményt jelző óra izgalma hull a hóra vagy a nyári gyepre az erőszak inkább a háttal állókkal elegyedne gátlástalan sikert a zsibongó tribünről kaszálva tényleg csak így lehet kitalálva a meglódult ösztönök furcsa szabadossága melyben
olykor szinte csendőrért kiáltasz s néhány ocsmány dologra a jó diktatúra a bölcs magyarázat
mellyel a gondolat közepén megszégyenülten eloldalogsz mikor a hideg zsigerből kiráz mintha
elárultad volna édesanyád az egykor vágyott rendet a benned lassan megkeseredettet nyáladban
ízlelgetve a megcsúszott eszmét mintha te találtad volna ki gyönge pillanataidban ezt a nagy
kelepcét melynek homályos zugaiban gyilkosan terpeszkedik szentként az érdek miközben indiai víziókat fakasztva tömegekben poroszkálnak szemeidben a szegények kiknek sisteregve

koszlott bőrére ég ez a cinikus újdonság s hol van ma már az az újdondász vagy szépíró nyegle
teste ki nem csak nevető izmokat megeresztve nyúl kényes primér anyagához mikor a kurrens
ideologizálgatásra rászok hogy lökdössék egymást körbe-körbe ki kinek barátja tróger őre s ne
merjen saját alacsony körében ellentmondani kintről meg úgyis csak gárgyult ütemezést hallani

ha a szél ez a konstans barát dudorász odaát talán mert öregszem már nem jó a világ hátamon

nyögöm roppant terheit de hűségesen cipelek néhány demagógiát kedvesek nekem naponta

nyitogatom rá a lakótelepi ajtót s meg-meglegyint a késett szerelem talán a bájnak utolsó szép

futása belekoccantom eresedő lábaimat a jázminillatú járókába és a hajnali derengésbe érve

a hangulatnak itt megteszi az oldott kéve mákonyosan hallgatom nőim szuszogását lám befelé

menekülök a leszűkített térben egyre biztonságosabb itt már nincs hely hová letegyem a menet

közben éretlenül összegyűjtött tudáshalmokat s a délre nyíló ablakokon kezdem őket sorban

kiereszteni szinte érzem amint egy-egy tömb lelkemből vacogva kiszakad s a múlékony idő mellett tapad rá némi szellemi kaland félbeszakadt ambíció eltékozolt értékes vágy csak hát

a meleg szoba közepén ambivalensen ott ül a magány összeránt és furcsán taszít pedig őértük
ki kellene találni valamit mert jajdulnak az elhagyatottak és az elhagyottak közéjük kezdenek

visszaszivárogni az arctalanodó holtak mivel az öregségnek ez is ideje s bár a megértettségnek
különös deleje pislákoló új erő egyre nyomasztóbb a morajló temető melynek düledező fejfái
kezdenek kicsüngni a rutinos verbális manír alól szűkölve is belátható nem a tematika hiánya

zavar már valahol ha a frissen fölgereblyézett homokos utakra tévedsz időközben csöndesen

változott a nézet és a romantikus borzongásba melyet egykor simán leöntött a szurokfekete éj

a nyögő fákat pedig szélvihar alázta üresedni kezd az álca mögötte tompa üresség lesz a kín
késő délutánja döbbenete a menekülés hiányának üregébe zárva végtelenbe tekereg a fizikai fájdalom és az unalom csatája mikor ujjbegyeiden még foszforeszkálnak a tapintható tárgyak
nyikorgó ajtók fáradt dossziék dolgozni rest nők a szerkesztőségbe olykor még bevárnak majd
utánuk sompolyognak hónuk alatt szörnyű irományaikkal a laikus testvérek te is így kezdted

el is önt rögtön a szemérem hogy zavaromban mondjak néhány barátságtalant himbálózni is

kezd gyöngülő szemeim alatt a talan/telen későn fölismert ütemezése a békének olykor már

nincs szabad vegyértéke ezért aztán gyakran darabosan beleszólok a hallgatásba és nagyokat
hallgatok ha a morális fönség nevében bárgyú kis viták hevében szólnom kellene hol van már

a kosztolányis i kelleme áldott naivság melyben a világot majd szép rímek mentén megírod

de próbáld csak ma idézni a szecskavágón áthúzott dallamot még ha modern is és lelkesen interpretálják a tudományban valamikor én is erre vágytam aztán belefáradtam mint a semmit-

tevésbe sokat kellett volna tanulni azért hogy az ember tekintélyesen vétse el a művészeti fő

irányt kegyetlenebb úr volt a fölérzés hite és a lustaság mégis valahol együvé tartunk miként

a masinás kezdetekben hol szekrény nagyságú gépek köpködték az esztétikai információt

összevetve lovat és a lót s ki is jött mindig a négy láb önmagával osztható aránya mehettünk

volna még papnak rábukva szószékre tintaceruzára meg a hazára ám a tévelygéseknek a mai

modernitásban nincsen ára szeretetünknek pedig nincs semmilyen következménye félszázad

küszöbén elég zavartan raktam élre eme magánzó felismeréseket s kezdett belém szökni újra

a kisgyerek – el innen igen de hová kertem már leadtam amatőrként röstellni kezdtem a sok

közepesre sikeredett lakomát melyekből himbálózó fejjel állt föl a gurmé mikor az árnyalt

gasztronómra gyanútlanok úgy tudták ez a furcsa költő úr még konyhájában hisz kutyulási

trendje messze érdemei fölé repítette fűszerei mellé talán a személyisége ad valami nehezen

megbocsátható bukét az elsózott ízekért utólag tapintatosan perlekedve különben is a végleg
elfuserált világon mikor támad a polgárnak hibátlan kedve örül ha rácsodálkozhat a részletekre

ahogy magam is a párolgó tűzhelynél ambivalensen keseregve örök élményeim közé emeltem

a szárított gombát és a vákuumcsomagolást ki csak messiásos népben nemzetben gondolkodik
annak innen már nincs tovább csak hogy hiába bámultam évekig sörömbe semmilyen bántó
propagandába nem körözve a presszó ablakában nem akart jönni a nem éltem hiába stenciles
gondolata pedig mindig azt kerestem hol a haza és máig fátyolos a szemem hátam érzékeny idege beleremeg az elhasznált himnusz hallatán ilyenkor az sem érdekel ha a tanult sarlatán
gúnyosan ajkára biggyed azért csak hagyjátok meg nekem ezt az aprócska kincsem mely nem
jó semmire nem globál és nem mise de mint a vak fehér botja olykor a járdaszéleket lebotozza

kis abszurddal szólva tartja az irányt ha már a trikolórt is lengethetik odaát ámerikában pedig

számolatlanul lobognak a csillagok édes barátom mi bajod a kossuth utcával meg a petőfi térrel

hisz tele a pocakunk az ír fekete lével tekintetünk meg a lila osztrák tehénnel magam pedig

béna hangomon eléggé jól mélázom az orosz dalokat polgárként nem is merengek már sokat

a bazi nagy történelmen tessék csak csináljátok hulljon néha a ti roppant nyakatokba is az átok