Felnagyított árnyak

Bertók Lászlónak

A felnagyított árnyak mindenütt,

a nyárnak már egy hámrétege kopva,

ha átnézel a fákon, ág-közük

szitaként a szúrós fényt átporozza,

mert kiszakadni úgyis egyszerűbb,

mint tartozni a közös csillagokba,

otthont találni, kazalban a tűt,

kezet, mi léted bogait kioldja,

és élvezni a borút és derűt,

az ételt, ami jut az asztalokra,

hogy száraz ágon is fakad a rügy,

hogy őszülés helyett is tavaszodva,

s aránytalan tárgyakra, halmazokra,

tudni, hogy a fény, az a fény lesüt.

Tárgyak látása

Ahol látom a tárgyakat,

még nem biztos, hogy ott is élnek,

lehet, hogy máshol látszanak,

csupán az ember szeme téved.

Alakjuk van, fölsejleni,

háttérben fal, kép, ál-Picasso,

ha nem nyitom szemem se ki,

mégis látom, hogy minek látszó,

mert a látvány árad belém,

mint levegőt labdába fújják,

így tolul föl, vakít a fény,

így gyűjti az ember a múltját.

Szemem forgó távcsöve még

nem telhet be a teljességgel,

mert váltogatja helyzetét

minden, mit a pupilla észlel.

De látom őket. Nincsenek

távol tőlem, és még közel sem.

Fájna, ha ködbe veszne egy,

de mindet nem tartom szememben.