Két múzsai

 

I. Régi séták, 70-nel visszanézve

Mit várjak? Hogy holnap? A ritmust számoljam, ma? Egészet

törjek részekre? S majd, visszatekintő

másik múzsaimban mindent jobban kikalapálok. Egyelőre

hús klopfolását hallom a konyhából. Ah, a régi séták,

eredményeik, igen, ahogy lementek, le s le a tíz dekák,

hetente a kilók, a két kilók! Át a Gellért-hegyen, de

ugyanúgy, ahogyan sört vettem, dobozszám,

ittam, néztem a zöld természetet, kék eget, s híztam,

aztán leadtam a felesleget. Ez így ment, ingáztam

57 és 85 kg közt, ám 2006. február 18-án színjózanul reggel

1. elestem             elestem a piac melletti jégen, összezúztam a vállam,

meghúztam a combtövem (sokadszorra! csak most, mondom,

színjózan állapotban), karom, kezem befeketült, embóliát kap-

hattam volna, orvoshoz nem mentem, kenegettem 7-féle krémmel,

végül ez úgy maradt el, hogy lett új sánta verébkém,

s őt féltettem a kencéktől. Akkor hirtelen elhagyott a járá-

2. elhagyott          som, igen 1 centit nem tudtam megemelni, csak csúsztattam a

járásom                lábam, majdnem halálos volt ez is, átkelésnél, vagy hogy

kéménybélelés volt, folyt a forró fekete lé egy

vájdlingba, fortyogott, azt hittem – arasznyi magas –

átlépem, s istenmázli volt, hogy nem beleléptem a pusztító

katyvaszba. Akkor ismét józanul egy kora reggel bementem

3. be a 7                a 7 sávos forgalomba, pirosban, és szecskává apríthattak

sáv pirosba           volna a járművek, halálpontos fegyelemmel álltam meg azonban

a három sáv vágtató autócsorda után a villamostól egy arasszal,

két arasznyira a pótló busztól aztán, és a rendes busz már egy

karnyújtásnyira ment el, kész üdülés volt a maradék ellenirányú

dupla sáv. Akkor rettenetes, földre-rogyasztó hasi fájdalmak

4. iszonyú             jöttek, pokolkínok, tényleg, és percenként(!) hasogattak,

pokolkínok           utcán szinte elestem, falnak dőltem, ordítottam volna. Itt végre

(baráti) orvost hívtam, rejtély előtt állt, mert a fájás –

na persze, fogorvosi várók példáján – elmúlt, s csak ízületi

nehézségeimet láthatta, sérv nincs, ez megkönnyebbített,

talán epehomokkő ment el így, egy ismerősöm

azt mondta, látván irdatlan sántikálásom, prosztata lesz ez,

kő s homok, ott, és most szedem a gyógyszert, ha ér valamit,

már nem is rettegek; bízom. Akkor, itt már kicsit mólésan,

5. fának                nekimentem egy fának, reccsent a koponya, leszakadt a fül alja,

neki                       dőlt a vér, enyhe agyrázkódás, ki se hevertem, dolgoztam tovább,

egyedül voltam, feleségem épp távol járt kutyánkkal, csak sánta

madárkám volt itthon, őt elláttam, három-négy hét, sebem begyógyult

végül, de a következmények… nem tudhatók. Jött még láb, más

ízület, állandó fájások közt élek (“fájok, tehát vagyok", idé-

zem a Költők Egyikét), s ami rosszabb: ez egy időszámítás!

Több szempontból. Innen van az, hogy – eleséstől a jégen –

“megtörtem”, a fától, hogy “nem vagyok a régi”, s mindentől együtt

jön, hogy még tíz évet szeretnék, némán, elhagyatottan akár,

minimum megélhetéssel és szeretteimmel, de saját “jó takaróm”

alatt, úti bőröndömtől távol, ne nővérke hozza kosztom (ezt

7-szer megírom), ne állapítsanak meg felőlem semmit, mikor

én sem ítélek nyíltan, zártan se ítéltessem, ámen.

 

 

II. (Néha zökkenő versezetek)

70 évemre

 

Két “NEM TŰRÖM!” van. “Nem tűröm”, s tűröm: az élet.

Elv csak a másik, az “ÉRZÜLET” – az se halál, csak a “LENNÉL!"

*

Jó szó? Míg nincs végső baj, metszett torok és rák,

vér, genny – szó? minek? AKKOR meg már nincs mire. És kész.

*

Kész – vagy félkész? Kész a remekmű, egy fele élet,

más fele aztán-kor, veled: égés… sár a kukacban.

*

Majdnem mindenem, így-úgy éljek, nékem a posta.

S azt sem bírom már! Lassan napnak terhe az éj lesz,

éjnek terhe a nap, ha felébreszt trombita-kotta.

Postás csengőt sem! Vagy kotta-zenét se, ha felzeng!

Némán élnék, ám ez a “néma”, ha lenne köröttem,

AZ LENNÉK! Magam? Eh! Ha a szó csak a zárva-szivárvány,

zárvány szóban a csend. S ha kukacban, a sárban, a porban,

nem lét! Hitvány meglét csak. S csak a lét szele-fingja,

ez volt lelkem. A “TŰRÖM”, “NEM TŰRÖM” se különcség.

*

Én így éltem meg hét évtizedet. Ha különb nem,

lett a különc, abc nyelven lett a “külön” s “a”.

*

Mert itt kezdődik. Hogy az “a” külön-omlik a szótól,

melynek név-eleje, s ha az “az” csak az “a”-ra a “z”. Ott.

Itt kezdődik az ott. Ha valóban oly-itt vagyok, és így

“a”-ra nem is “b”, “c” jön, a mind a betűre-betűtlen,

ily nap tűz be, betűz, feketén, vagy színe-se, tárgy-se,

oly nap, s mind, amit írtam máris tiszta fölösleg.

 

Hát ne csodáld, Pankrácia, Kárica, édi Horácom,

hogy Wittgensteint átírtam, s így lett ez a mondás:

 

“Amiről nem lehet beszélni, arról.”

Már azt se kell kimondani, hogy “hallgatni kell”, nincs,

hogy hallgatni kell vagy hallgatni sem kell, ritmus sincsen,

csak hogy egy kő vagyok, melyen szaros cipőd megtörlöd,

vagy hogy avarba köpsz, elbotlasz, beletenyerelsz

egy bogáncsba, mondjuk… s a többi.

 

Megmondtam: “Némaság a hang helyett, de a némaság mi

helyett.” Mi jöhetett volna, ha nem a némaság jön? Tehát

a némaság mi helyett van? Valamint minden esemény

egy nincs-mi-hogy félreértése. Mit léteznék egy olyan vi-

lágban, mely nem igazi lét? De ezért meghalni? Én mindenre

és nem némelyekre értem: “Meghalni – ezeknek?” Sajnos,

magamat is bele kell, hogy értsem. Szép kis örökélet-halál.

*

Nem, mert “nincs elegem”, dehogy így írtam soraim. Bár

az sincs, nincs, hogy “elég”, mim van, s mi a “van”, s mi

– átélhetve – a “nincs”, nincs “nincs”, ha van, az csak “nincs” is,

akkor nincs az igaz “nincs”, “lét-nincs”, ha – s ha ez így van! –,

mondom, hogyha a kérdés “van, nincs”: nincs is. A többi:

“is silence”, mint Hamlet mondta. A “rest” szó magyarul

“tétlenkedő”-t jelent, angolul a “rest” maradék is,

igaz, a “resztli” magyarul is maradék, véle a rösti a resztelt,

krumpli jobb helyeken. Hát

“Resti, ne restelld restidet, úgy, mint én ma a kocsmát,

kelj fel s járj, ne kövesd példám, példám ez a majdnem

béna akárki.”

2008. febr. végén