Lovász Pál, az irodalomszervező

A Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk

Szirtes Gábor  tanulmány, 2008, 51. évfolyam, 11. szám, 1258. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

“Ha megkérdeznének, mi volt életem legnagyobb öröme, azt felelném: a fiam, az unokám születése, s a Janus Pannonius Társaság létrejötte” – fogalmazta meg élete alkonyán Lovász Pál.1 Az utókor is mindenekelőtt jelentős irodalomszervezőként tartja számon, jóllehet már ifjúkori költői munkássága is figyelmet érdemlő.2 Ám a Janus Pannonius Társaság megalapításával, amelynek kezdeményezője volt, a pécsi irodalmi (részben a tudományos és művészeti) élet közel másfél évtizednyi időre országos rangra emelkedett. Szülőföldjéről, a Bácskából hozta magával a tapasztalatot: az alkotók szervezetbe tömörülése nélkül erőtlenebb az irodalom, aligha van irodalmi közélet, ahol viszont működik társaság, ott az egyesülés segítséget, bátorítást, teljesítményre való ösztönzést, a kapcsolatépítés lehetőségét jelenti az írók számára.

 

A társaságalapító

Halála évében, 1975-ben adott interjújában3 szól arról, hogy amikor 1928-ban Budapestről Pécsre került, szinte biztosra vette valamilyen irodalmi társaság létezését, majd meglepetéssel tapasztalta annak hiányát. Rövid idő alatt felismerte, hogy jelentős szellemi erők működnek a városban, részben az Erzsébet Tudományegyetemen, részben az intézmény falain kívül. Rájuk kellett tehát támaszkodnia a továbbiakban. Visszaemlékezése szerint “az első kísérleteket egy igényes társaság” pécsi létrehozására 1929 karácsony táján kezdték meg, majd mintegy másfél éves szervező/előkészítő munka kellett a sikerhez.4

Nagy kihívást jelentett az egyetem rangos oktatóinak – például a hazai pozitivizmus nagy alakjának, Tolnai Vilmosnak; a neves szellemtörténésznek, a Minerva folyóirat szerkesztőjének, Thienemann Tivadarnak; a francia tanszék vezetőjének, Birkás Gézának; a kiváló filozófusnak, Halasy-Nagy Józsefnek; a neves klasszika-filológusnak, Koltay-Kastner Jenőnek – hogy csak néhányukat említsük – a megnyerése. Ez összefüggött az egyetem viszonylag zárt világával, Lovász Pál bácskai, tehát nem pécsi származásával, továbbá azzal a ténnyel is, hogy a kezdeményezés nem az egyetemről indult.

Sokat ígérőnek mutatkozott az egyetemen kívüliekkel történő kapcsolatfelvétel. A tudós könyvtárigazgató, Várkonyi Nándor; Dénes Gizella, a népszerű írónő; Kocsis László papköltő; Sásdi Sándor író; Berze Nagy János néprajzkutató; Fitz József, a kiváló nyomda- és könyvtártörténeti szakember; Fülep Lajos művészettörténész és református lelkész; Zsikó Gyula a tehetséges újságíró és mások ugyanis a korábbiakban nemcsak tehetségüket bizonyították, hanem szervezőkészségüket is. Azt, hogy az egyetem oktatóival, továbbá a hazai irodalmi és művészeti élet legjobbjaival együttműködve életképes irodalmi társaság létrehozói és működtetői lehetnek.

A sikert valószínűsítette, hogy irodalmi társaság alapításának Pécsett már voltak előzményei. A szerb megszállás idején – meglehetősen bizonytalan és fenyegető légkörben – jött létre 1920. január 18-án a Pécsi Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, ám a Vasárnapi Lapok címmel folyóiratot is megjelentető szerveződés Pécs szerbek alóli felszabadulása után rövidesen megszűnt. Később, 1927-ben az Erzsébet Tudományegyetem bölcsészhallgatói – Holler András, Kardos Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kováts József és Patkós György – kezdeményezték tanáruk, Tolnai Vilmos irányításával egy önművelő társaság megalapítását Batsányi János Irodalmi Kör néven. A Janus Pannonius Társaság alapítói közül többen résztvevői voltak ezeknek a korábbi kezdeményezéseknek. Ám a legfőbb motiváló erőt az jelentette, hogy Trianon után a nemzet sorsának jobbrafordulását sokan – köztük a világháború következtében elszakított területről származó Lovász Pál is – a kulturális megújulástól várták. Az alapítás sikeréhez hozzájárult, hogy egyre többen ismerték fel az ország (benne a kultúra) mértéktelen központosításának, a főváros “túlsúlyosságának” káros következményeit. Sürgette a megalapítást, hogy az irodalom és az írók helyzete egyre rosszabbá vált. Végezetül elősegítette a létrejöttét az is, hogy más, nagy múltú irodalmi társaságokban értékrendbeli zavarok voltak tapasztalhatóak, egyre kevésbé töltötték be hivatásukat.5 Lovász társaságalapító vállalkozása tehát reális és elérhető célokat tűzött maga elé, és rövid idő alatt nagy sikert aratott. Várkonyi hangsúlyozza: Lovászé az érdem, jóllehet ezt ő maga túlzott szerénységével gyakran elhallgatta, sőt még akkor sem tiltakozott, amikor például a tízéves jubileumon Fischer Bélát megcsalta az emlékezete, és a kezdeményezést Surányi Miklósnak tulajdonította emlékbeszédében.

Minderről Lovász Pál a Janus Pannonius Társaság tíz esztendejét feldolgozó tanulmányában6 a következőket írta: “…a talpra-állás eszközeinek keresésénél szembeszökő lett az a zsibbadtság, melyet az ország vérkeringésében a mértéktelen központosítás okozott. Ennek súlya nem csak az államhatalom szerveiben, hanem az élet más területein s az irodalomban is éreztette káros hatását. A főváros mindenekfölött ítélő kezét a megkicsinyített ország legtávolabbi helyére is kinyújtotta, Budapest szellemi árnyéka minden tájra ráfeküdt, a vidék elvesztette lelki önállóságát, sajátosságának öntudatát. Egy másik súlyos tünet: a gazdasági válság következtében az irodalom a legmostohább helyzetbe került, az írók nélkülöztek, kiadóra nem találtak, társadalmi tekintélyük lecsökkent. Ekkor Pécsett, a szellemi élet felserkent köreiben erős vágy született, hogy irodalmi társaságot alakítsanak”.

Ezek – a Társaság történetével foglalkozó korábbi publikációkban7 kevésbé hangsúlyozott motívumok – vezérelték az egyesülés gondolatának elindítóit, vitték el őket 1930 őszén a Dunántúl című napilap szerkesztőségébe azzal a céllal, hogy a Társaság létrehozását segítő előkészítő bizottságról tárgyaljanak. A bizottság – Fischer Béla alispán otthonában tartott – ülésein a későbbiekben rendszeresen részt vett Fitz József, Kocsis László, Koszits Ákos, Linder Ernő, Máté Károly, Surányi Miklós, Thienemann Tivadar, Tolnai Vilmos, Várkonyi Nándor és Lovász Pál. Ez a bizottság választotta, Lovász szerint jelképszerűen, a Társaság névadójául a humanista kultúra messze földön híres képviselőjét, Janus Pannoniust.

A másfél éves előkészületekben Lovász játszotta a meghatározó szerepet. Kiváló segítőtársakra is akadt. Így Császár Géza, a tehetséges újságíró, író, ekkor a Dunántúl című napilap belső munkatársa (aki igen invenciózus recenziót közölt 1922-ben Lovász első kötetének megjelenése alkalmából),8 valamint Linder Ernő újságíró, nyomdai vezető és mások segítségével Lovásznak sikerült leküzdenie a szervezőmunka kezdeti nehézségeit. Az egyetem oktatói az első megkeresés alkalmával ugyan elzárkóztak a részvételtől, merev álláspontjukon azonban változtattak, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a népszerű, pécsi származású, ekkor a fővárosban élő, Corvin-koszorúval is rendelkező író, Surányi Miklós – Lovász Pál személyes megkeresésére – elvállalja az elnöki posztot.

Az egyetemi emberek közül egyedül Tolnai Vilmos (aki az elnöki tisztségre szóló felkérést ugyan elhárította) állt kezdettől fogva a kezdeményezés mellett, és tartott ki végig, egészen 1937-ben bekövetkezett haláláig. Lovász Pál a város vezetőit, mindenekelőtt Fischer Béla alispánt, az irodalom támogatóját is megnyerte az ügynek.

Lovászt valósággal meglepte az a lelkesültség és odaadás, amivel Fischer az anyagi, pénzügyi feltételek megteremtésében szerepet vállalt, továbbá az is, hogy azonnal felajánlotta a vármegyeháza gyönyörű barokk termét a felolvasóülések megtartására.9 Mindenekelőtt ő szerezte meg a vármegye, a város, a különböző intézmények és vállalatok rendszeres anyagi támogatását is a Társaság számára. A későbbi közös munkára emlékezve Fischer segítőkészségéről a következőket írja: “Ha az irodalom ügyében felmentem hivatalába, mindig soron kívül, az előadókat megelőzve jutottam be hozzá. Íróasztalánál ülve, a hivatalos aktacsomók között nemegyszer órákig foglalkozott azokkal a tervekkel, hogyan lehetne a vármegyében a pártoló tagok körét bővíteni, majd a folyóirat, a Sorsunk előfizetőinek számát szaporítani”.10

Lovász a Társaság kezdeti működéséről szólva Fitz József, a neves könyv- és nyomdászat-történész, Fülep Lajos művészettörténész, Berze Nagy János néprajztudós, Sásdi Sándor író, valamint a már korábban említett egyetemi oktatók személyét emeli ki, akik nagymértékben segítették munkájában.

Az alapítás után negyven esztendővel a megalakulás körülményeit a következőképpen idézte fel: “Életem legszebb emlékei közé tartoznak a Janus Pannonius Társaság létrejöttének eseményei… A szervezés munkáját sok nehézség gátolta, de az igényességet, magas színvonalat kellett szem előtt tartani, hiszen a város évszázadokon átsugárzó ősi kultúrája műveltségbeli hagyományokat őriz. De a szellemi színvonalat szabó Tudományegyetem bölcsészeti karának tanárai segítségül siettek. Megilletődéssel tudok visszaemlékezni arra a meglepő örömre, amellyel Surányi Miklós az elnöki tisztségre való felkérést fogadta, amikor őt Budapesten fölkerestem. Minden felolvasóülésre, még betegen is, leutazott. Babits Mihály is az első ünnepélyen versei felolvasásával szívesen szerepelt. De külön meg kell említenem a legelső patrónusok közül Fischer Bélát, aki a társaság anyagi alapjainak és társadalmi, erkölcsi megsegítésének biztosítása érdekében kezdettől fogva mindvégig felejthetetlen odaadással és eredményességgel fáradozott”.11

1931. június 10-én délután öt órakor a Nemzeti Kaszinó emeleti nagytermében12 jelentős egyházi és világi személyiségek, ismert írók és költők gyűltek össze Pécsett. Lovász Pál a népes és rangos gyülekezetből mindenekelőtt a Babits Mihállyal való találkozását sorolta a feledhetetlen személyes emlékei közé, azt a költőt emelve ki a nagyszámú megjelent vendégből, aki szerénységével tűnt ki a többiek közül, és aki “halkan, szenvtelenül, észrevétlen modulációkkal adott elő. Hangjában a gondolatoktól, érzésektől, érzelmektől fűtött megannyi hangszín, változat lopózott be. Előadása lenyűgöző volt” – írja visszaemlékezéseiben13 az Esti kérdés, az Utca estefelé, a Cigány a siralomházban, valamint az Itália című költemények szerzői tolmácsolásának hatásáról. Babits iránti tisztelete oly mély és maradandó volt, hogy a Társaság 1941-ben történt megújításakor őt szerette volna a díszelnöki funkcióba emelni. Később is elismeréssel szólt Babits szerepéről. “Nagy hálával kell gondolnunk Babits Mihályra – írta 1962-ben. Meleg érzelemmel köszöntötte az alapítás gondolatát, részt vett mindjárt az első ülésünkön, s mindenkor készségesen adott tanácsokat. Illyés Gyula megválasztását is ő javasolta.”14

Jelentős szerepe volt az 1941-ig titkárként, majd főtitkárként dolgozó Lovásznak abban is, hogy a Társaság kezdettől fogva aktív munkát végzett az alapszabály, valamint az örökös tiszteletbeli elnök, a nagy tekintélyű Klebelsberg Kunónak az alakuló ülésen elmondott programadó beszédének szellemében, mindenekelőtt arra törekedve, hogy a társulat “működési körét majd ki kell terjesztenünk az egész Dunántúlra is, … szellemi téren képviselni kell a dunántúli gondolatot”.15 A “dunántúli gondolat”, a pannonizmus volt a Társaság működése során meghatározónak tekinthető szellemiség, amelynek a különböző rendezvények, felolvasóülések, kiadványok mind hatásos kifejezői voltak.

A “dunántúliság” jegyében hirdette meg a Társaság – a Klebelsberg Kunó által e célra felajánlott 2000 pengőre alapozva – 1931-ben pályázatát “egy olyan regény megkoszorúzására, amely tárgyát a Dunántúl jelenéből vagy múltjából veszi, abban a Dunántúl lelkiségét, tiszta irodalmi és művészi eszközökkel rajzolja meg anélkül, hogy abban regionalista vagy separatistikus irányzatokat hangsúlyozná”.16 Mivel azonban a pályamunkák a Dunántúl lelkiségét visszatükröző motívumokat nélkülözték, a társaság a pályadíjat nem adhatta ki – állapította meg Lovász Pál a Társaság 1931–1932. évéről szóló titkári jelentésében.17 A pályázat határidejét hiába hosszabbították meg, a 2000 pengős díjat később sem ítélhették oda, mert a bírálók egyoldalúnak tartották volna annak elismerését, hogy a dunántúliságnak, a magyarság arculatának szinte kizárólagos képviselője a parasztság. “A regények szerzői úgy látszik, a dunántúli lelket úgy értelmezik, hogy a földből, a paraszti világból kell kisarjadnia. Roppant hibája a magyar irodalomnak, hogyha az író magyaros és nemzeti akar lenni, akkor mindig a paraszthoz, a föld népéhez nyúlt hozzá” – mondja az 1932. június 10-én kelt jegyzőkönyv.18 A regénypályázat sikertelen története jól mutatja a Társaságnak a különböző irodalmi felfogások, irányzatok közötti kiegyensúlyozó szerepre, az “el nem kötelezettség”-re való törekvését (amelyet Lovász is képviselt), ugyanakkor a dunántúli irodalom teljesítőképességének korabeli gyengeségét is.19

Az irodalom és a művészetek legjobbjait felvonultató események, a Társaság tevékenysége nagyszabású kísérlet volt a hazai kulturális élet centralizációjának oldására, arra, hogy a szellemi szférában is meginduljanak és kiteljesedjenek a decentralizációs folyamatok. 1932-ben Surányi Miklós elnök az irodalmi decentralizációról beszélt, abban bízva és azt hangsúlyozva, hogy “a magyar irodalom megújhodása inkább jöhet a vidékről, mint Budapestről”. Klebelsberg pedig úgy gondolta, hogy “az Alföld és a Dunántúl sajátosságait érvényre kell juttatni” a munka során. 1933-ban a Társaság első közgyűlésén Surányi Miklós terjedelmes elnöki megnyitójában – az elhunyt Klebelsbergre emlékezve, vele egyetértésben – hangsúlyozta: “ő mély meggyőződéssel hirdette, hogy az új magyarság nem Budapesten, hanem a vidéken fog megszületni. Ő valóban úgy érezte, hogy minden jó a vidékről jön. És mint a nyugati orientáció fanatikus híve, azt tartotta, hogy a Dunántúl a híd a nyugati kultúra és a keleti magyar genius között.”20 Abban hitt, hogy “elérkezik az az állapot, amelyben a magyar szellemnek egy magasabb fokú kiegyenlítődésében nemcsak a főváros hat majd a vidékre, hanem a vidék is a fővárosra”.21 A vezetők, köztük Lovász Pál is, a jövőt a Társaság működési terrénumának fokozatos kiterjesztésében, idővel országos rangúvá emelésében látták, abban, hogy fokozatosan átlépve Pécs és Baranya vármegye határát, majd a Dunántúlt is, a Társaság létrehozandó országos folyóiratával, országos pályázataival, kiadványaival, felolvasóüléseivel, más irodalmi rendezvényeivel, ezek szellemiségével a hazai kulturális, irodalmi folyamatokat és a határon túlra került magyarság irodalmát integráló szervezetté, Budapest kulturális “ellensúlyává” képes majd válni.

 

Az értékközvetítő

E törekvések megvalósításáért sokan tettek erőfeszítéseket. Közülük is kiemelkedett Várkonyi Nándor (akihez ekkor a helyi szerzők általában elvitték írásaikat) és Lovász Pál (akinek kezében összefutottak a különböző irodalmi, kulturális rendezvények, felolvasóest előkészítésének, lebonyolításának szálai, és aki lényegében a Társaság kapcsolatrendszerének kiépítője és működtetője volt).

A pályája kezdetén álló Csorba Győző a Társaságot a helyi irodalmi élet erőit összefogó és segítő szervezetként említi A város oldalában című interjúkötetében.22 Eszerint az első könyvével (Mozdulatlanság) a pécsi irodalmi életben figyelmet keltő Csorba számára az indulásnál igen fontosnak bizonyult a Társaság és annak szellemi holdudvara. Például az a lehetőség, hogy a Társasághoz különbözőképpen és különböző mértékben kötődő személyekkel (így például Fischer Béla nyugalmazott alispánnal, András Endre költővel, Lovász Pállal és másokkal) szombatonként rendszeresen találkozhatott és elbeszélgethetett a Korzó kávéházban. Olyan jelentős írókkal ismerkedhetett meg, mint Németh László, vagy kapcsolatba kerülhetett az erdélyi származású, később az idősek szociális ellátásában kiemelkedő eredményeket elért, Pécsből “magyar Athént” álmodó, hányattatott sorsú Esztergár Lajos polgármesterrel. Ő – Csorba visszaemlékezése szerint – egy teljes nyomdát vásárolt és rendezett be az 1941-ben induló Sorsunk számára a Munkácsy Mihály utcában, amelyet aztán 1945-ben a három nagy párt képviselői, a kisgazdák, a szociáldemokraták és a kommunisták széthordtak, és a saját céljaikra hasznosítottak.

A fiatalon, mindössze húszesztendős korában ideérkező Weöres Sándor is Várkonyiban és Lovászban lelt igaz barátokra és támogatókra, bár köztük később a Sorsunk arculatát, követendő irányvonalát illetően nézetkülönbségek is kialakultak. A fiatal Weöres “pécsi beilleszkedését”, otthonra találását nagyrészt nekik köszönhette. Például azt, hogy alkotói pályájának indulása kedvezően alakult; hogy ő lehetett a negyvenes évek elején alapított városi könyvtár első vezetője; hogy bekerült a Sorsunk szerkesztőbizottságába. Végezetül azt is, hogy a későbbiekben sorra jelenhettek meg Pécsett verseskötetei (Hideg van [1934] – a költő saját költségén; A teremtés dicsérete [1938], valamint a Theomachia című drámai költemény [1941], mindkettő a Janus Pannonius Társaság kiadásában), illetve a doktori disszertációja, A vers születése [1939]. Az ő segítőkészségük eredményeként az ifjú költő a Janus Pannonius Társaság szellemi holdudvarában meglelte a helyét, 1933 és 1943 között igazi irodalmi otthonává vált Pécs.

Weöres számos alkalommal tesz utalást leveleiben a Lovász Pál részéről tapasztalt és folytonosan megnyilvánuló segítőkészségről. 1938-ban A teremtés dicsérete megjelenése alkalmából például arról ír, hogy “holtig hálás” mindezért Lovásznak, Fischer alispánnak és a Janus Pannonius Társaságnak. “Melegítő érzés” – mondja –, hogy saját szűkebb pátriája irodalmi társasága lett első könyvének a kiadója.23 Majd amikor felmerül egyes versek (Pastorale, Grófkisasszony, Ciróka-játék) esetleges kihagyása a kötetből, akkor is Lovásszal osztja meg dilemmáját, és – nagy költői öntudattal – kijelenti: a versek kényszerű elhagyása esetén inkább lemond a kötet megjelenéséről.24 Később ismételten köszönetét fejezi ki, hogy a Társaság vállalta könyvének kiadását, hiszen nagy áldozatról van szó, mert “a versek iránti érdeklődés minimális a mai világban” – írja. Egyúttal jelzi: belenyugszik a Pastorale kihagyásába, megértve, hogy a Társaság nem vállalhatja olyan vers kiadását, amelyet az olvasó esetleg pornográfiának minősíthet.25

Lovász valóban sokat tesz nem csak A teremtés dicsérete megjelentetéséért, hanem terjesztéséért, népszerűsítéséért is. Ő biztosítja, hogy a könyv eljusson a Társaság 150 pártoló, 30 alapító, 10 tiszteleti, 35 rendes és 10 levelező tagjához, valamint más irodalmi társaságok elnökségéhez. A legszebb első példányt elküldi az általa oly nagyra becsült Babits Mihálynak.26 Elősegíti a könyv megfelelő sajtónyilvánosságát is.27 Örömmel tájékoztatja az ifjú költőt a kötet kedvező visszhangjáról. Lovász széles körű és jól működő kapcsolatrendszerét mutatja, hogy Vajthó László, Várkonyi Nándor, Takáts Károly, Jékely Zoltán is őt tájékoztatja véleményéről, illetve arról, hogy írni kíván a nagy tehetségű ifjú kötetéről.

Weöres Csöngéről, falusi magányából megírja Lovásznak: kiknek küldött tiszteletpéldányokat, kiktől kapott visszajelzést, elismerő sorokat, hogyan halad a doktori disszertációja megírásával, illetve megvédésével.28 Lovász folyamatosan tájékoztatja őt a Társaság életéről, a felolvasóülésekről, az ifjú költő pedig felajánlja, ha vannak általa Csöngéről elintézhető “Janus-ügyek”, akkor készséggel vállalja azokat.29 A későbbiekben sem feledkezik meg támogatójáról, 1941. március 8-i levelében háláját juttatja kifejezésre “Bátyjának”. “Most már véglegesnek látszik a pécsi alkalmaztatásom, amit főképp Neked köszönhetek. Talán már júliusban Pécsre kerülök, és megkezdhetem a fölállítandó városi könyvtár előmunkálatait. Igazán nem tudom, hogyan fejezhetném ki Irántad való hálámat” – írja Lovásznak.30

Lovász visszaemlékezése szerint Weöres valójában már tartósabb pécsi letelepedése előtt, az 1930-as évek elején bekapcsolódott a Társaság munkájába, amikor évről évre heteket, hónapokat töltött a városban. “Látva az igényes tennivalók mellett a sok aprómunkát, a maga szerénységével és odaadó készségével ajánlotta föl, hogy segít a legegyszerűbb adminisztrációs feladatok ellátásában is” – írja 1962-ben.31 Kettejük kapcsolatát erős szálak tartják össze egy életen át: Lovász az idő múltával Weöres kiteljesedő alkotói pályáját egyre nagyobb elismeréssel kíséri, örökké büszke arra, hogy például a Theomachia című drámai költeményt, ezt a mindössze 22-23 éves fiatalember által írt “őselemi erejű, modern ragyogású, antik szépségű kompozíciót” a Janus Pannonius Társaság adta ki.32 És igen nagy szeretettel emlékezik vissza az első verseit író ifjú költőre: “a könyv elején új fényben találtam rá azokra a verseidre, melyeket még csaknem gyerekfejjel írtál, s amelyeket annak idején magaddal hoztál Pécsre – írja 1957-ben. Közülük egy-kettő megvan nekem kéziratban is; még akkor kaptam Tőled ezeket, amikor Csöngéről érkezvén téli estéken, betoppantál hozzánk meleg kis bundádban. Már egy pohár bor után elnyomott az álom, s amikor alvó arcodat néztem, feleségemnek azt mondtam, olyan vagy, mint egy mesebeli királyfi”.33

A Társaság kisugárzó, az értékeket integráló hatását igazoló példák sorában említhető például az is, hogy Bárdosi Németh János – az akkor Szombathelyen élő, az Írott Kő című irodalmi folyóiratot szerkesztő költő – Fischer Béla és Lovász Pál segítségével – 1943-ban Pécsett telepedett le, és munkássága itt teljesedett ki.

Mindenekelőtt Lovász és Várkonyi érdeme, hogy a megalakulást követő években a kortársak kiválóságai voltak felolvasóülések résztvevői Pécsett. Így többek között Áprily Lajos, Reményik Sándor, Bánffy Miklós, az Erdélyi Szépmíves Céh elnöke, Illyés Gyula és Fülep Lajos, Szabó Lőrinc és Dsida Jenő, Kós Károly és Nyírő József. Surányi Miklós elnök és Lovász Pál titkár vezetésével a Társaság az értékek és a tehetségek tiszteletét és megbecsülését honosította meg és biztosította a mecsekalji városban,34 úgy, hogy minden nehézség és veszteség ellenére (1932. október 11-én meghalt Klebelsberg Kunó, 1936. június 23-án elhunyt Surányi Miklós, 1937. július 29-én pedig Tolnai Vilmos, 1934-ben Pécsről Budapestre távozott Thienemann Tivadar), a harmincas években is a korábbi intenzitással működött. Fórumot biztosított – az említetteken túl – például Jékely Zoltán, Csuka Zoltán, Harsányi Zsolt, Berde Mária, Sásdi Sándor, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Ignotus Pál, Takáts Gyula, Kodolányi János, Szőnyi Ottó, Féja Géza, Zolnai Béla, Kolozsvári Grandpierre Emil, Halász Gábor, Dénes Gizella és mások műveinek és – gyakran meglehetősen eltérő – nézeteinek, gondolatainak. Nyíltan vállalt törekvése volt a dunántúli szellemi értékeknek a határokon túlra került országrészek értékeivel történő kicserélése. Ezt szolgálták az erdélyi, a délvidéki és a felvidéki írók részvételével tartott felolvasóülések, ezt tanúsítja Lovász Pál levelezése is, amely mindenekelőtt a szülőfölddel, a Vajdasággal és Erdéllyel való kapcsolatok gondos ápolásáról tanúskodik.

Lovász a Társaság iránti alázattal végezte irodalomszervező munkáját, saját irodalmi előmenetelével nem foglalkozott, keveset írt, keveset szerepelt. Ismerői, barátai ezt gyakran tették szóvá számára, ám mindezek ellenére nem, vagy csak igen ritkán találkozhatunk vele költőként a Társaság rendezvényein. A régi barát, a jeles műfordító Bardócz Árpád például 1933-ban kötet összeállítására és kiadására buzdítja. “Azok a kis miniatűrök, amelyeket évekkel ezelőtt olvastam Tőled a Napkeletben, nagyon szépek és nagyon értékesek. Valahogy ki kellene Neked is jönnöd velük”– írja.35 Várkonyi Nándor egy évvel később enyhe rosszallását fejezi ki, hogy Lovász nem olvas föl a rendezvényeken: “Ceterum censeo… nem járja, hogy a Janus Pannonius Társaság programjain éppen főtitkára nem szerepel”.36 Viszont következetességével elérte, hogy a Társaság később is a humanitás, a demokrácia, a béke hirdetője volt: akkor is, amikor a világpolitikai folyamatok már jól érzékelhetően jelezték a nemzetközi konfliktusok elmélyülését. A harmincas évek végétől, a negyvenes évek elejétől tevékenységében mindenekelőtt a német terjeszkedés veszélyével kapcsolatos aggodalmak kapnak hangot, majd erősödnek fel. Lovász Pál a nemzeti értékeket őrző és védő törekvéseknek meghatározó személyisége volt mind a Társaságban, mind a Sorsunkban. Várkonyi a Pergő években Lovásznak a vallott értékeihez mindvégig hű, erkölcsileg hajlíthatatlan személyiségével kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy “a hiperkorrekt, érzékeny lelkű és idegzetű Lovász nem habozott illegális bűncselekményekre vetemedni, ha valamely törvény vagy rendelet sértette tisztességérzetét ezekben az elfajult esztendőkben”.37

A származásuk miatt hátrányos helyzetbe került, jogsértést szenvedett alkotók tehát szellemi és lelki támaszra találhattak ezekben a nehéz években is a Társaságban és mindenekelőtt annak titkárában. A zsidó származású tagok kizárásáról szóló rendeletet – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – Lovász Pál kizárólag Fischer Béla elnöknek hozta a tudomására, aki viszont felhatalmazta őt, hogy cselekedjen a legjobb belátása szerint. Lovász pedig – anélkül, hogy a zsidó származásúakat kizárták volna a Társaságból, tehát a rendeletet végrehajtották volna – főtitkárként jelentette Budapestre a végrehajtást. Végül is nem zártak ki senkit, sőt még a zsidó tagok kártyáit sem távolították el a kartotékrendszerből. Ettől függetlenül a Társaság több tagja halt később mártírhalált származása miatt, többek között Mohácsi Jenő vagy Lovász Pál barátja, a több színművével már a húszas években sikereket arató, Auschwitzban elhunyt Villányi Andor is, akiről Lovász mindig és mindenkor, mint a szerénységet megtestesítő kiváló egyéniségről emlékezett meg.

 

A kompromisszumteremtő

Már az első elnökségi ülésen, 1931-ben megfogalmazódott egy folyóirat indításának gondolata, amelyet kezdettől fogva Klebelsberg Kunó és Surányi Miklós is támogatott. A kezdeti sikertelenség után, 1933 tavaszán felmerült az anyagi gondokkal küzdő, a kassai Kazinczy Kör kiadásában megjelenő Magyar Írás “átvétele”, ám a lap pénzügyi segítséghez jutott, és a terv így okafogyottá vált. Végül is az 1940-es évek legelején Pécs városa, Baranya vármegye és a Pécsi Takarékpénztár nagy összegű, állandó adománya, továbbá a miniszterelnök és a kultuszminiszter jelentős segítsége tette lehetővé a régóta várt pécsi irodalmi folyóirat létrehozását. A folyóirat elindítása, a feltételek megteremtése nagyrészt Fischer Béla érdeme volt, aki, mint a megvalósítás irányítója, a lap megjelenésétől kezdve az igazgatótanács elnöki tisztét is betöltötte. A lap szerkesztésében, fennmaradásának biztosításában, belső vitáinak rendezésében, “válsághelyzeteinek” oldásában viszont jelentős szerepet játszott – Várkonyi Nándor mellett – Lovász Pál is.

A beköszöntő szám Sorsunk címmel 1941 húsvétján jelent meg. Várkonyi Nándor főszerkesztőként, Makay Gusztáv, Weöres Sándor és Lovász Pál pedig szerkesztőként szerepeltek az impresszumban. Néhány héttel az indulás után Fischer Béla a Társaság felolvasóülésén részletesen vázolta a folyóirat célját, amelyet egyrészt a dunántúli magyarság erkölcsi, szellemi és gazdasági javainak és értékeinek a föltárásában és védelmében, másrészt a parasztságnak az európai műveltségbe történő bekapcsolásában, harmadrészt a nemzetiségek helyzetének tárgyilagos és szenvedélyektől mentes tárgyalásában, negyedrészt a szépírók és költők legújabb munkáinak bemutatásában foglalt össze. Elengedhetetlennek ítélte az igazság kimondását a múlt és a jelen kérdéseiben, bírálta a polgári középosztály kultúra iránti közömbösségét és anyagi áldozatvállalásának hiányát. Megállapította: “Pécs és Baranya 372 ezer lelket számláló lakosságából… nyolcvanketten, nagyobbára szerény jövedelmű emberek, mint pártoló tagok támogatnak bennünket. – Ha a vármegye állandó bőkezűsége és időnként a pécsi Erzsébet Tudományegyetem adományai nem segítenének bennünket, már régen beszüntethettük volna működésünket…”38

Várkonyi tudatosan és tervszerűen készült a folyóirat elindítására. A Pergő évek szerint a harmincas évek végétől részben a külföldi és hazai publikációk, részben pedig saját tapasztalatai, gyalogos országjárásának élményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy a német hódítás veszélyében valósággal viharfelhők gyülekeznek az ország felett, az ország a Harmadik Birodalom részévé válhat, azaz Schwäbische Türkei lehet a Dunántúlból, ami ellen az íróknak, költőknek, tudósoknak szellemi eszközökkel fel kell lépniük. A lap létrehozására vonatkozó “haditerve” számba vette a feladatokat: pénzforrás biztosítása, vezérkar létrehozása, a tagok szaporítása, munkaterv kidolgozása, a pénzügyek, a nyomda, a terjesztés rendezése, az első lapszám megszerkesztése és nyomdába adása. Memorandumban dolgozta ki egy vidéki, regionális folyóirat tervét, amit többekkel megtárgyalt, köztük Lovász Pállal és Makay Gusztávval. A lényeg: a különböző irányzatok összebékítése, a tehetségek útjának egyengetése az országos érvényesülés felé, az elszármazottak szülőföldjükhöz kötése, a szektárius, felekezeti, pártpolitikai ügyek kizárása mellett határozott és tágas történelmi, társadalmi, népi és morális látókör megvalósítása, a széles olvasótáborhoz fordulás, a szűk körű beavatottság hangja helyett az eleven szakszerűség. Lovász és Makay támogatták Várkonyi koncepcióját.

A legnehezebb azonban nem a folyóirat elindítása, hanem működési feltételeinek megteremtése volt. Fischer Béla és Esztergár Lajos befolyása és kapcsolatai, valamint Lovász Pál szorgos segélykérő levelei39 tudták biztosítani a megye és a város rendszeres anyagi hozzájárulását, a közületeknek a folyóirat javára történő “megadóztatását”, a rászoruló íróknak állások nyújtását, a Pécsi Takarékpénztár és a kultuszminisztérium pénzbeli segélyét. “Hanem a munka dandárját, az üzembe helyezést Lovász Pali bonyolította le: szaladgált, tárgyalt, telefonált, levelezett, csupán nekem száznál több levelet írt” – írja Várkonyi.40 A folyóirat elnevezése (először a Pécsi Szemle névben gondolkodtak), jeligéje (“Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”), irányultsága (szellemi ellenállás a német veszéllyel szemben) szintén Várkonyi tervein alapult, amelyet többekkel, így az akkor Pesten élő Weöres Sándorral, a Pécsett élő Makay Gusztávval és Lovász Pállal is megkonzultált.

A lap programjával mindenki egyetértett, a Pécsi Szemle elnevezés helyett viszont Weöres valami frissebbet, vonzóbbat tartott szükségesnek. Kodolányi pedig a Virrasztó elnevezést ajánlotta.41 A folyóirat névadója végül is Várkonyi Nándor lett, attól a gondolattól vezérelve, hogy a nehéz és egyre nehezedő történelmi helyzetben bátorságra van szükség, s ettől a bátorságtól függ a sorsunk. Weöres, aki aktívan – például a folyóirat leendő szerzőivel történt kapcsolatfelvétellel, írások kérésével stb. – segítette a lap elindítását és az első szám megjelenését, Várkonyinak szóló levelében megírta, hogy a folyóirat első száma fővárosi körökben “nagy meglepetést okozott, őszinte bámulatot és őszinte irigységet… Csak általában a lapcímet kifogásolták”.42

Várkonyi részéről Weöres és Kodolányi egyidejű megnyerése jól mutatja azt az összebékítő tendenciát, melyet a lap működése során igyekezett – több-kevesebb sikerrel – megvalósítani. Ennek a kiegyensúlyozó szerkesztői törekvésnek volt támogatója Lovász Pál is. Alkalmankénti sikertelensége mindenekelőtt abból következett, hogy Várkonyi túlzottan tiszteletben tartotta az írói szabadságot és az eltérő véleményeket. Szerepet játszott benne továbbá időnként egyes írók merevségének, elfogultságának, például Kodolányi gyakran indokolatlanul is gyanakvó magatartásának, kibékíthetetlenül “anti-urbánus” felfogásának a hatása is. Lovász visszaemlékezése szerint Várkonyi a legnagyobb szeretettel viszonyult Kodolányihoz, “az olykor terhes magatartásának, ellentmondásainak” is megértője volt, áldozatos, jó barát, aki a legnehezebb helyzetében anyagilag is igyekezett segíteni rajta. “Továbbá, ő tanított meg mindannyiunkat – mondja Lovász – Kodolányi helyes értékelésére. Így lett aztán ő a Janus Pannonius Társaság alelnöke”.43

Természetesen az urbánusok egy része sem volt mentes az egyoldalúságoktól, egyesek közülük lenézték a népieket, műveletlennek tartották őket. Várkonyi “egyeztető programjának” sikerét jelentette, hogy a Sorsunk lapjain nem támadták nyíltan egymást, ám ez végül is kevésnek bizonyult. A két tábor közötti viszony nem vált problémamentessé. Miután Várkonyi főszerkesztőként, egyedül már nem tartotta kezelhetőnek a szerkesztőségben és a szerzőgárdában látensen megbúvó, időnként egymásnak feszülő indulatokat, 1942 augusztusában segítségért folyamodott. Fischer Bélánál összeült a “válságstáb”. A megbeszélésen Várkonyi több mint egyéves tapasztalatait és a lap jövőjét mérlegre téve, drámai hangú értékelésében érzékeltette, hogy a folyóiratot a népi irány felé kívánja billenteni. Fischer Béla és Lovász Pál megértésükről és támogatásukról biztosították őt. Makay, Weöres és Csorba azonban nem fogadták el Várkonyi álláspontját, és kiléptek a szerkesztőségből. (Igaz, néhány hónap elteltével Weöres és Csorba közölték Lovásszal, hogy szeretnék az ellentétek elsimítását, és lényegében visszatértek a laphoz, Makayt pedig ugyanekkor a fővárosba helyezték dolgozni.)

Lovász Pál – aki a lap sorsát mindenekelőtt valónak tartotta – tanácsaival, véleményével segítette Várkonyit abban, hogy a távozottakat pótolni, az új helyzetet pedig uralni tudja. Ennek eredményeként lett rovatvezető (Budapestre távozásáig) Angyal Endre irodalom- és művészettörténész, ezután gyorsult fel Bárdosi Németh János Pécsre kerülésének folyamata, Szegény ország című verseskötetének – Lovász közreműködésével még 1942-ben történő – megjelentetése, továbbá új munkatársak felkérése, beszervezése. Köztük volt többek között Erdei Ferenc, Veres Péter, Nagy István, Temesi Mihály, Zsolt Zsigmond, Zsikó Gyula, illetve Rónay György, Kovács Endre, Baránszky-Jób László, Juhász Géza, Bardócz Árpád.

Lovász Pál ideje nagy részét a Társaság ügyei kötötték le, és a későbbiekben elsősorban az igazgatótanácsban dolgozott. Ezzel 1942-ben lényegében “kilépett” a szerkesztőbizottságból, amelyről az akkor már Budapesten élő Makay Gusztáv határozottan le akarta beszélni őt.

Érdekes folyóirat-történeti adalék, hogy Lovász Pál elsőként vette észre a szerkesztőség egyik tévedését, és ezzel segítette a főszerkesztőt egy veszélyes ügy megoldásában. Kiderítette, hogy a Sorsunk 1943. júliusi számában Lőrincz Ferenc tanár neve alatt közölt vers valójában plágium, a valódi szerző Áprily Lajos, a vers pedig már megjelent a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi folyóiratban, továbbá az 1922-es Esti párbeszéd című kötetben is.

Lovász Pál a Társaság főtitkáraként sajátos preventív szerepet játszott a Sorsunk körül tornyosuló felhők eloszlatásában. Várkonyi 1944. januári Szerkesztői üzenete ugyanis problémák sorát osztotta meg a nyilvánossággal, nyíltan feltárta az ízléskülönbözőségből eredő vitákat, kritikákat, felháborodásokat és sértődéseket, a mögöttük megbúvó eltérő érdekeket, egyes helyi nagyságoknak a lapba történő beleszólási igényét, a “művelt középosztály” kulturális igénytelenségét, az egészséges kritikai légkör hiányát. És miután az üzenet után sem csitultak a kedélyek, nem szűnt meg a bizonytalanság az írók körében, változatlanul fennálltak az illetéktelen beavatkozási szándékok, megmaradtak a Várkonyi címére érkező kirohanások, valahogyan meg kellett szilárdítani a vezetők, a szerkesztők egységét, a lap és a Társaság helyzetét. Ezt igyekezett biztosítani a Társaság elnökségének 1944. február 15-i állásfoglalása, amelynek megszületésében Lovászé a fő érdem. Az 1944. február 15-i állásfoglalás kimondta, hogy a Társaság nem áll világnézeti alapon, nem elégít ki ilyen célú törekvéseket, egyedül az irodalmi értékeket szolgálja, terjeszti, a közműveltség emelését, a szellemi tájékozódást segíti elő. A folyóirat tulajdonosaként a Társaság ellenőrző szerepe arra szorítkozik, “hogy a lap ne lépje át az íratlan törvényeket”. A szerkesztő határozza meg a folyóirat eszméjét, ő választja ki a munkatársait, munkáját a Társaság vezetői és tagjai nem irányíthatják, “ennek tudatában a közbelépéstől mind általánosságban, mind a részletekben elvszerűen tartózkodnak. Ha azonban a szerkesztő gesztiója az önként adódó korlátokat átlépi, a vezetőség a megbízást visszavonja”.44 A Lovász és Fischer által aláírt állásfoglalás tisztázta a helyzetet, “házon belül és kívül” egyaránt. A Sorsunk helyzete ismét stabillá, a Társaság és a folyóirat viszonya egyértelművé vált, a szerkesztő szuverenitását is deklarálták.

1941-ben, a Társaság megújításának idején mindenekelőtt Lovász Pál rugalmas, a lap életben tartására gondosan ügyelő gondolkodását tükrözte az – a Kodolányi János egyetértésével nem találkozó45 – törekvés, hogy a lap igazgatótanácsába válasszanak befolyásos közületi és közéleti személyiségeket. Végül is a működés és a fennmaradás szempontjai kerekedtek felül, és így az igazgatótanács elnöke Fischer Béla ny. alispán, felsőházi tag lett, tagjai pedig Esztergár Lajos, Pécs szab. kir. város polgármestere, vitéz Horvát István, Baranya megye alispánja és Visnya Ernő kincstári főtanácsos, felsőházi tag. Lovász Pál diplomáciai érzékét tükrözte – mondja egyetértően, évtizedekkel később Várkonyi Nándor46 –, hogy a címlap versóján szerepeltették az igazgatótanács tagjait, akiknek személye és tekintélye lényegében védelmet nyújtott a szerkesztőségnek, mintegy “fedezte” a lapot az antifasiszta, németellenes, magyarságmentő törekvései és a sorskérdésekkel foglalkozó, bátor hangvételű írásai miatti esetleges támadásokkal szemben. Várkonyi találóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy “Fischer Béla, Esztergár Lajos, Horváth István és Lovász Pál társadalmi tekintélyük és hivatali rangjuk kockáztatásával fedezték lapunk gerillaháborúját”.47 Csorba Győző ezzel szemben némi mértéktartással ítéli meg Lovász Pálnak a lap létrehozásában és szerkesztésében játszott szerepét. Visszaemlékező interjúkötete szerint48 Lovász “félig-meddig inkább tiszteletből került be a szerkesztőbizottságba. Volt ugyan neki is irodalmi működése, mert még Délvidéken, mielőtt eljött onnan, megjelent egy kötete” – mondja, és érzékelteti, hogy Lovász mindenekelőtt irodalomsegítő, irodalomszervező munkájának és általános emberi megbecsültségének köszönhette a Sorsunk szerkesztőbizottságába kerülését, és kevésbé irodalmi, költői teljesítményének. Hozzátehetjük: diplomáciai érzékének, okos taktikai megfontolásainak, kompromisszumteremtő képességének, a lap életben tartását más érdekek elé helyező gondolkodásmódjának is.

 

A szervező

A Társaság fenntartását különösen nehézzé tette, hogy a gazdasági válság idején kezdte meg munkáját. A működési feltételek megteremtésében jelentős szerepe volt Lovász szervezőmunkájának. Ennek eredményeként a szükséges anyagiak részben támogatásokból, részben önzetlen segítők adományaiból, részben tagdíjakból “álltak össze”. Így tudta a Társaság biztosítani folyamatos működését. A 100-150 fő közötti létszámú pártoló tag évi 3 pengős hozzájárulása igencsak szerény összeget jelentett a szükségletekhez képest. Elsősorban a nagyobb összegű adományok tették lehetővé a zavartalan működést és a Janus Pannonius Társaság – huszonhat kiadványból álló – kiskönyvtárának megjelentetését. Lovász a tízéves működést áttekintő tanulmányában49 kiemeli, hogy évről évre 500 pengős adományt juttatott a Társaságnak Baranya vármegye közönsége nevében Fischer Béla alispán, majd utóda, vitéz Horváth István alispán. Több száz pengővel járultak hozzá a működéshez az Erzsébet Tudományegyetem rektorai: Mansfeld Géza, Dambrovszky Imre, Scipiades Elemér, Birkás Géza, Vinkler János és Tóth Zsigmond. Nendtvich Andor, Makay István, majd Esztergár Lajos polgármesterek Pécs város nevében nyújtottak anyagi támogatást. Megjelölt célra Klebelsberg Kunó gróf 6000 pengőt, vitéz leveldi Kozma Miklós 2500 pengőt, Teleki Sándor pedig 100 pengőt adományozott. A velük való kapcsolattartás mindenekelőtt Lovász feladatkörét képezte.

A Társaság takarékos gazdálkodását, mostoha anyagi feltételeit visszájáról mutatja, hogy Lovász Pál még egykori támogatójának, a Magyarországra történt áttelepülése idején, a húszas évek elején őt segítő Vajthó Lászlónak könyvkiadásra vonatkozó kezdeményezését is kénytelen volt elhárítani.50 “A Janus Pannonius Társaság a kiadást nem vállalhatja, mert kevés a pénzünk, költségvetési keretünk igen szűk, s csak legfeljebb néhány íves munkákat adhatunk ki. Ezeket sem haszonra csináljuk, hanem alapító és pártoló tagjainknak adjuk tagilletményként. Az a törekvésünk, hogy egy évben két ajándékot tudjunk adni, s a kiadványok ne kerüljenek sokba”.51

A pénzügyi helyzet a későbbiekben sem változott meg, hiszen a Társaság 1940-ben “kellő anyagi eszközök hiányában” nem vállalhatott szerepet Janus Pannonius műveinek kiadásában, melynek tervét a Vikár Béla vezette La Fontaine Irodalmi Társaság kezdeményezte.52 Ugyanez történt Marczonnay Tibor verseskötetével is.53 Néhány év múlva hasonló sorsra jutott a kiváló Janus-fordító, Geréb László 1943-as kezdeményezése is, amely Janus Pannonius összes költeményeinek kiadására vonatkozott. Lovász elismerte ugyan, hogy Geréb “mesterien szólaltatja meg” a Társaság névadóját, hogy – Várkonyi Nándor szerint is – ő a legjobb Janus-fordító, hogy a Társaságnak szinte kötelessége lenne a kötetet napvilágra hoznia, de anyagi eszközeik igen szűkösek, ezért egyelőre le kell mondaniuk a teljes kiadás költségeinek vállalásáról. A Sorsunk és a megjelenő kiadványok példányait ugyanis – magyarázta Lovász – ingyen szétküldik tagjaiknak, a többit pedig szerzői honoráriumként adják a tiszteletdíj fejében.54

Mindenekelőtt Lovász érdeme az is, hogy a folyóirat rövid idő alatt országosan ismertté vált, és egyre nagyobb tekintélyre tett szert, amihez hozzájárult az is – ahogyan Csorba Győző állítja interjúkötetében55 –, hogy a szerkesztők (túlzottan szigorú vélekedése szerint Lovász Pál talán kevésbé) megfogadták, mégpedig vérszerződéssel, hogy nem fognak semmi provinciális dolgot közölni a lapban, azaz a minőséget mindenekelőtt állónak tekintik. Úgy látja, hogy Lovász volt ebben a legkevésbé következetes. Csorba vélekedése kizárólag az irodalom értékszempontjait, csak esztétikai megfontolásokat vesz figyelembe, míg Lovász a változó történelmi, társadalmi, politikai helyzettel, a folyóirat egyetemes küldetésével, és persze a fennmaradás lehetőségeivel is mindenkor igyekezett számot vetni állásfoglalásaiban és magatartásában.

 

A költő

Lovász Pál – ha szerény mértékben is, de – hozzájárult a folyóirat szépirodalmi rovatának elindításához és színvonalas működtetéséhez is. Igaz, hogy 1945-ig csupán néhány rövid verse jelent csak meg (Falum, Vetés, Eperfa, Tisza, Tehén, Vadász) az 1941. október-decemberi, a Szomszéd című az 1942. szeptember-októberi, a Korsó című az 1942. november-decemberi lapszámban, ám ezek a legjobb költői műveiből valók. Közlésük nem a Társaság titkárának szólt, hiszen vitathatatlanul megfeleltek a lap követelményeinek. Várkonyi Nándor visszaemlékezése szerint Lovász saját verseivel kapcsolatban meglehetősen szerény volt, második kötetét (az 1942-ben megjelenő Vándorútat) szinte “akarata ellenére kellett kihozni”.56 1942 után még egy alkalommal, egyúttal utoljára jelentkezett versekkel a Sorsunkban, az 1947. júniusi számban.

A folyóirat növekvő tekintélyének és elismertségének jelentőségét növeli, hogy 1942-ben az Erzsébet Tudományegyetem megcsonkításának következtében a bölcsészkar és oktatói elkerültek Pécsről. Ezért megkülönböztetett fontosságú volt a Sorsunk és a Társaság további munkájának biztosítása. Szerencsésnek tekinthető, hogy eredményesen működött együtt a Társaság és a folyóirat. Várkonyi műveltsége, ízlése, jó tájékozódó és józan ítélőképessége – a népiek iránti megkülönböztetett vonzalma ellenére is – biztosította azt, hogy a Sorsunk egyidejűleg vált a népi írók legjobbjainak és az urbánus törekvések képviselőinek, a már “befutott”, ismert alkotóknak és a pályakezdő fiataloknak egyaránt az otthonává, irodalmi fórumává.57 És ebben a törekvésében Várkonyi mindig számíthatott Lovász támogatására.

Méltán állapítja meg a Társaság tíz évét értékelve Lovász Pál, hogy a folyóirat törekedett és alkalmasnak mutatkozott a szellemi élet egészségtelen megosztottságának megszüntetésére, a főváros és a vidék közötti ellentétek kiegyenlítésére, a dunántúli irodalom valamennyi kiváló képviselőjének összefogására, a magyar sorskérdések tisztázására. Idejét, energiáját, kapcsolatrendszerét a Társaság 1941 szeptemberében történő átszervezését követően is (amikor a közgyűlés új elnökséget választott, átalakította az alapszabályt, kibővítette a tagságot, létrehozta a főtitkári posztot, melynek ellátásával őt bízta meg) nagyrészt a szervezet hatékony, eredményes működtetésének biztosítására fordította. Bár a háborús viszonyok közepette változott a helyzet, a közhangulat, változtak a munka hangsúlyai (például Esztergár Lajos vezetésével megindult egy nagy ívű műveltségterjesztő program, a Társaság magára vállalta az állandó társulattal működő, új pécsi színház irodalmi irányítását), ám ugyanakkor megmaradtak a régi munkaformák is, köztük a felolvasóülések, melyeknek a szervezését lényegében Lovász Pál végezte. A felkéréseket, a meghívásokat levelezések útján általában ő kezdeményezte, biztosította.

Több mint húsz, határon inneni és túli irodalmi szervezettel is kapcsolatban állt a Janus Pannonius Társaság, így például az Erdélyi Szépmíves Céhhel (Kolozsvár) és az aradi székhellyel működő Kölcsey Egyesülettel.58 Mindeközben Lovász fáradhatatlanul levelezett határon inneni és túli partnerekkel, a Társaság vezetőivel és tagjaival, írókkal, költőkkel, a felolvasóülések szereplőivel, barátaival: Fitz Józseffel, Huszti Józseffel, Marczonnay Tiborral, Berczeli Anzelm Károllyal, Weöres Sándorral, Kolozsvári Grandpierre Emillel, Szőnyi Ottóval, Balás-Piri Lászlóval, Berde Máriával, Bardócz Árpáddal, Máté Károllyal, Sásdi Sándorral, Fekete Lajossal, Morvay Gyulával és másokkal.59

Fáradhatatlan szervezőmunkájának kiemelkedő jelentőségére utalnak Várkonyi Nándor szavai: “Pécsre hozta irodalmi életünk legjelesebb irányítóit, és személyes megnyilatkozásaik által eleven mozgásában, mintegy sűrített kivonatban mutatta be a közönségnek az irodalmat. Az íróknak pódiumot adott, hallgatóikból közönséget nevelt. Amennyire a Társaság erszényéből telt, kiadta a tagok munkáit, 1945-ig huszonhat kötetet. A Társaság működése korszakváltást, új fejezetet jelentett a város szellemi életében, sőt jelentősége túlnőtt a város határain. Bízvást állíthatom, ehhez fogható eredményeket egy irodalmi egyesületünk sem ért el. Új gócpont támadt, mely egyesítette és közös munkára fogta a város, az egyetem, a Dunántúl, sőt az ország reprezentatív költőit, íróit, tudósait, közéleti embereit, dobogóján fölvonultatta a legjobb nevek képviselőit, s közönséget toborzott a társadalom minden rétegéből, s mindezt nagyrészt a Társaság működésének első évtizedében.”60

 

Az elvhűség képviselője

Lovász Pál egész életében következetes volt, soha nem ítélkezett származás alapján, jottányit sem engedett az embereket ennek alapján osztályozó, jogaikat sértő ideológiáknak. Az elnémetesítő törekvésekkel – Várkonyival együtt – következetesen szemben állt. Az ország német megszállását követően a Sorsunk segítségével igyekezett szolgálni a nemzet valódi és igaz ügyét. Ahogyan írta: “a folyóirat ezekben a nehéz időkben is németellenes maradt… a lap minden megnyilvánulása ellenállásra buzdított és példát mutatott”. Ebből az elvi alapállásából nem engedett a későbbiekben sem, még akkor sem, amikor élete fő műve, a Janus Pannonius Társaság volt a tét. Igazi szívügye, a kortársak és az utókor elismerését egyaránt kiváltó szervezet, amely nem szolgálta ki a német megszállókat, amely nem állt a német ideológia szolgálatába, amelynek tagjai közül a német hatóságok többeket letartóztattak, amelynek vezetőségi tagjai pedig a bebörtönzés állandó veszélyétől kísérten élték meg e nehéz hónapokat, éveket. Ebben az időben elég volt egy egyszerű följelentés ahhoz, hogy az illetőt elhurcolják. Ezért kereste fel ekkor Bárdosi Németh János, Csorba Győző és Várkonyi Nándor Lovász Pált betegágyánál, és egyeztettek arról, hogy Várkonyi esetleges letartóztatásakor mit fognak tanúként egységesen vallani.61

Lovász Pál visszaemlékezése szerint akkor kerültek válaszút elé, amikor a Volksbund egyik pécsi vezéregyénisége fordult kéréssel a vezetőséghez: egy híres német professzor számára biztosítsanak lehetőséget a Társaságban előadás megtartására. A vezetőség a kérést elutasította: német előadó a Janus Pannonius Társaság rendezvényén nem fejthette ki nézeteit. Ezzel a döntéssel a Sorsunk lényegében meghozta saját végítéletét, és átmenetileg befejezte működését.

Csorba Győző szerint is “tulajdonképpen Lovász Pálhoz kapcsolódik a lap megszűnése. 1944 szeptemberében vagy októberében – mondja Csorba az interjúkötetében –, szóval, már a háború vége felé, egyszer jött kétségbeesve, hogy őt az OTI országos vezérigazgatója, aki neki végül is hivatali főnöke volt, megkérte, hogy egy tanulmányát tegyük közzé a Sorsunkban. Ennek a tanulmánynak valami olyasféle címe volt, hogy A vezérelv, írójának a neve pedig valami Weise vagy Weis. Az íráson látszott, hogy Hitler-párti. Összeültünk, hogy most mit csináljunk. Ha visszautasítjuk, akkor Lovász Pálon áll bosszút. Ha közöljük, akkor magunkat köpjük szembe. Mert arra nagyon ügyeltünk, hogy semmi olyat ne adjunk le, aminek valami köze van a nácizmushoz. Elhatároztuk, hogy inkább megszűnünk. Az októberi számot még megjelentettük, november végén az oroszok is ideértek. Ezzel egy időre megszűnt a Sorsunk, és sajnos, megszűnt a Janus Pannonius Társaság is”.62

Lovász Pál, a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk elválaszthatatlanok. Részese volt alapításuknak, részt vett az irányításukban, ő volt működésük szíve, lelke, mozgatója. A Társaság pódiumán megszólalási lehetőséget biztosított az ország legkiválóbb – határon inneni és túli – íróinak, költőinek, gondolkodóinak. Szereplésük irodalmi és esztétikai élményt nyújtott a hallgatóságnak, felvázolta az ország válságos helyzetéből való kilábalás lehetőségeit, hozzájárult a szétszakított magyarság kulturális “egyesítéséhez”. Lovász és társai érdeme, hogy a Társaság nem politikai, nem ideológiai szempontok alapján, hanem esztétikai megfontolásból választotta a közreműködőket. Az 1941-ben indult Sorsunk jelentősen kibővítette a működés horizontját, erősítette és bővítette a kulturális kapcsolatokat. A Társaság megalapításával csaknem egyidejűleg útjára indult “Janus Pannonius Társaság könyvtára” sorozatban Lovász Pál szerkesztésében 1931 és 1941 között 26 mű jelent meg. Lovász e különleges értékek megteremtésében meghatározó szerepet játszott.

A hagyatékban fennmaradt levelek sokasága is erről tanúskodik. Surányi Miklóstól Takáts Gyuláig, Makay Gusztávtól Villányi Andorig, Koczkás Gyulától Vikár Béláig írók, költők, irodalomtörténészek és a különböző tudományágak képviselői, tudósok, kutatók mind-mind részesei voltak annak a kapcsolatrendszernek, annak a kulturális hálónak, melyet Lovász Pál épített, szőtt szorgos és gondos munkával a mecsekalji városból úgy, hogy az messze túllépett az új, területileg megcsonkított ország határain. E hatékonyan működő kapcsolati háló fennmaradása biztosíthatta volna azt, hogy Pécs Budapest kulturális ellensúlyává, a régió kisugárzó erővel rendelkező szellemi centrumává váljék. E kulturális hálónak részesei voltak a társadalmi élet, a hatalmi szféra reprezentánsai is, ám Lovász nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi az ő valódi szerepük, funkciójuk a Társaság életében. “A tagok névsorában helyet foglaló közéleti emberek csak az anyagi és társadalmi körítést adták… Az »előkelőségek« pódiumra sohasem jutottak” – írta a hatvanas években.63

A társaságalapító, a szerkesztő, az irodalomszervező, a kapcsolatépítő, a költő mást érdemelt volna 1945 után, élete hátralévő évtizedeiben. És sokkal többet az utókortól. Mert a Társaság által elért eredmények, a Lovász által képviselt értékek átörökítődtek a jelenbe, a radikális következményekkel járó – az 1940-es évek második felében bekövetkezett – hazai társadalmi változások ellenére is megőrződtek az irodalmi, a kulturális élet szereplőiben. És ma is ott rejtőznek a szellemi folyamatok “mélyrétegeiben”. Itt az ideje annak, hogy az irodalomszervezőként ismert Lovász Pál teljes, nagyrészt hagyatékban maradt költői életműve is nyilvánosságra kerüljön.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs