Vadregény

Csaplár Vilmos  regényrészlet, 2003, 46. évfolyam, 3. szám, 241. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az angol mindenütt egyforma ege ezen az őszi délelőttön tényleg egyforma volt Londontól Pozsonyig és tovább a városhoz közeli Falussy-kastélyig. Az örökké esős Hollandiában éppúgy sötétkéken izzott a végtelen, mint a kastély udvara fölött. Ilyenkor az események a Földön élő számára véglegesek és mélyek. Ki tudja, miért, a jelen pillanata elérhetetlen és talányos, mint ami már elmúlt, épp ezért mélyen vésődik az emberi agyba.

Anna, miután az udvaron álló hintók, kocsik mellé begördült a hintajuk, ki sem akart szállni, pontosabban kiszállás közben a kék végtelent és az ismerős udvart egyetlen pillantásba fogva megállt a hintó falépcsőjén, és csak állt.

A házigazda, Falussy Gábor elébük sietve, szívélyesen mosolyogva fogadta a Tarnai házaspárt, így hát a hitvesnek nem maradt más választása, mint lelépni a kavicsos földre. Ráadásul a férjeura a kezét meg is rántotta, hogy ne bambuljon tovább.

– Samu! Isten hozott! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat! – mondta, szinte kiáltotta a fénylő kobakú úr.

– Csak nem képzelted – mosolygott Tarnai –, hogy kihagyok nálad egy vadászatot!

Falussy kezet csókolt Annának, de közben a férjéhez beszélt. – Reméltem is, hogy nem hagyod ki. Sőt, van egy meglepetésem is a számodra.

– Mi az? – hőkölt vissza Tarnai gróf.

Annyira, hogy megmerevedett, mint aki azonnal beszáll a hintajába, és elhajt.

– A meglepetés attól meglepetés, hogy nem tudod, mi az – mondta Falussy.

A gróf eleve vadászruhába öltözve érkezett, mintha ezzel tüntetően azt akarná hangsúlyozni, hogy ő nem vendégségbe jött, hanem csak vadászatra.

– De gyönyörű itt maguknál! – hallotta imádott felesége hangját. – Egészen olyan, mint Lengyelországban!

E hang hatására Tarnai döntött: balsejtelmei ellenére marad.

– Ott még nem jártam, de te is rég voltál nálunk! – mondta az időközben előkerült Falussyné.

Átölelte a szintén vadászruhát viselő Tarnainé Anna Wolenskát. – Kellemes volt az út?

– Hát unatkozni nem volt időm – felelte Anna. – Samu szórakoztatott a vadásztörténeteivel.

Erre aztán a férj azonnal válaszolt, mint akit megcsíptek.

– Mit tehettem volna, miután ön kifejtette, hogy az élethez nem szükséges a szerelem, amit az is bizonyít, hogy a rabok kenyéren és vízen elélnek.

– Ezt csak azért mondtam – riposztozott az asszonyka –, mert maga nem átallott az orosz cárról adomázni, akit gyűlölök… Meg kellett tudnom, hogy a cár nem szereti, ha a tisztjei kompótot esznek… Egyébként is gyanítottam, hogy nem édesszájúak azok a martalócok.

Falussyné hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Ti még mindig olyanok vagytok, mint a civódó új szerelmesek!

– Pedig a szerelmi szenvedély elmúlik, csak a vadászszenvedély nem – jegyezte meg Falussy csöndesen, a kastélyparkon túli erdők felé nézve.

– Ne magadból indulj ki, drágám! – mondta Falussyné.

Viszont Tarnai, ha már nem ült vissza a hintajába, mindent tudni akart. – Mondj valamit arról a meglepetésről! – kérte barátját.

– Nem lehet – zárta le a témát Falussy.

De Tarnai a kastély teraszán álló vendégek irányába pillantva tovább erőszakoskodott. – Ugye, nem valamelyik vendég képében rejtezik.

Falussy gróf nemet intett a fejével. – Nem ember, állat.

– Akkor jó.

Az inas kiemelte a hintóból Tarnaiék útipoggyászát, és vitte befelé.

Tarnai és Tarnainé az inast megelőzve fölmentek a lépcsőkön, fogadták az ott lévők üdvözlését, de a házigazda és a felesége lent maradtak, mert közben újabb hintó fordult be csikorgó kerekekkel.

Azonnal kicsapódott az ajtaja. Sós grófnak a lába még szinte nem is érte a földet, de már széles mosollyal üdvözölte a háziakat.

– Hadd öleljelek meg, Fruzsinám! Már megint mennyit szépültél, pedig nem is olyan rég láttalak!

Mialatt kezet nyújtott Falussynak, a hintó lépcsőjéről leszökkent egy szőke, fiatal lány.

– Te Gábor, Fruzsina a lelkemre kötötte, hogy Karolinát is elhozzam, hiába mondtam neki, hogy a lányom, bár a lovaglás szerelmese, vadászni nem szokott…

– Épp ideje, hogy bevezessük ebbe az élvezetbe is – mondta Falussyné.

Apja szavaira a lány egy pillanatra megállt, szótlanul meghajolt, szertartásosan üdvözölve a háziakat, majd rögtön elindult a kastély felé.

– Karolina! Hova mész? – kérdezte Sós gróf.

Karolina gúnyorosan visszanézett a válla fölött, de le se lassított.

– Hát nem ide jöttünk?

Az apa bosszúsan legyintett, majd Falussyhoz fordult megint.

– Nos, akkor, gondoltam, hozhatok még más vendégeket is!

Falussy és Falussyné kíváncsian lestek befelé a hintóba, ahonnan két ismeretlen hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb nézett vissza rájuk

Sós gróf nem húzta sokáig a dolgot, kezdte kisegíteni őket a hintóból. Először a fiatalabbikat.

– Ő Pardoe kisasszony! Júlia. Juliska. Angol. Útikönyv-írónő. Világhírű, bár még, mint látjátok, nagyon fiatal. Egyenesen azzal a szándékkal érkezett Pozsonyba, hogy beutazza az országot, és könyvet írjon rólunk is.

A kisasszony megunva a számára hosszú és érthetetlen bemutatást, kinyújtotta a kezét a gróf felé.

– Count Falussy and his wife! – mutatott Sós gróf a házigazdákra.

Miközben Falussy gróf kezet csókolt a kisasszonynak, és Miss Pardoe üdvözölte a háziasszonyt is, Sós gróf előre tessékelte a kocsiból kikászálódó mamát.

– Ő pedig a mama! Aki nélkül a kisasszony soha, sehova nem utazik. Bejárták az egész török birodalmat, beleértve a szultán háremeit is.

*

– Százados úr, kérek engedélyt, hogy rágyújthassak egy szivarra!

Halkan hangzott el, de elhangzott. Németül.

Hol? Ki mondta és kinek?

Ha a Vörös Ökör szokása ellenére levelet írt volna Anna Wolenskának, ez a mondat biztosan belekerült volna: „Vigyázzon az égbolttal, mert mindenki elfér alatta!"

Valóban, Hauer, a bécsi titkosrendőrség századosa és Herbert Varga hadnagy, szintén titkosrendőr, úgyszólván a kastélybeliek orra előtt (persze a sűrűben megbújva) megfigyelést végzett. Hauer éppen távcsövön figyelte a Falussy-kastélyba érkezőket, amikor a hadnagy föltette a kérdést, amire a százados nem rögtön felelt, előbb a kémlelést be kellett fejeznie.

Sőt, amikor megszólalt, akkor se a szivarozás problémája izgatta, hanem valami egészen más.

– Csak ne idegeskedjen! A mi szakmánkhoz a türelem úgy hozzátartozik, mint lóhoz a patkó.

– Akkor most rágyújthatok vagy nem, százados úr? – türelmetlenkedett a nikotinfüggő hadnagy.

Vadgalambok búgtak, varjak károgtak. Enyhe szél mozgatta a fák lombját.

– Gondolom, odébb megy, nem az orrom alá akarja fújni a füstöt – mondta Hauer a rejtőzködés helyzetéhez szabályzatilag előírt, dörmögő hangon.

A kovakővel pattintott szikra persze zajt csapott, Hauer rá is pisszentett a hadnagyra, mert éppen ekkor jelent meg távcsöve lencséjében egy újabb közelgő hintó.

Amikor begördült a kastély udvarára, és kiszálló utasai láthatóvá váltak, kiderült, hogy megjöttek azok, akikre a leginkább vártak: Whitewellék.

– Ők azok, százados úr? – kíváncsiskodott a pár méternyire álló hadnagy, miután kifújta a végre beszívott füstöt.

A százados azonban szokásához híven megint nem egyenesen a kérdésre válaszolt.

– Látja, Herr Varga, ilyen egyszerű a maga dolga. Aki elindul, az meg is érkezik. Mindössze egy szivarra kellett rágyújtania.

Mellére ejtette, majd tokjába zárta a távcsövet. – Jöjjön! – mondta. – Átöltözünk.

Vargának, miközben elindultak egy közelben lévő, láthatóan használaton kívüli, düledező csőszkunyhó felé, rossz sejtelmei támadtak. Azt gyanította, hogy el kell oltania a szivarját.

„Érkezhetett volna félórával később is az az angol!", gondolta.

*

Drága Jack bácsi! Ismersz te egy Julie Pardoe nevű hölgyet, aki útikönyvíró? Mert én sem honfitársnőnkről, sem The City of the Sultan című könyvéről nem hallottam, pedig állítólag világhírű.

De inkább haladjunk sorjában!

Egy pozsonyi ismerősöm jóvoltából a minap érdekes társaságba csöppentem. Vadászatra hívtak bennünket. A jelenlévők többsége a Pozsonyban ülésező Országgyűlésen tölti a hétköznapokat, maga a házigazda is felsőházi tag… Mint számomra kiderült, igen jó barátja P. (sic!) grófnak, aki így természetesen jelen volt, sőt legnagyobb meglepetésemre magával hozta a feleségét is, noha a meghívás férfiak számára szólt. Nem csak ő tett kivételt, hanem egy bizonyos Sós gróf is. Gondolhatod, mennyire meglepődtem, amikor Kálmán barátommal vadászatra érkezvén, az udvaron egy foltos macskával játszadozó lánykát pillantottam meg! Sós gróf lánya, Karolina szinte még gyermek. Csak farsangkor fogják bemutatni a társaságnak. Számos ifjú hőn várja ezt a napot…

Könnyű megfogadni, hogy sorjában beszélem el azt, ami történt, de lehetetlen véghezvinni, hiszen jelenetek, képek cikáznak előttem. Izgalmamban még így utólag se vagyok képes fönntartani a kívánatos rendet. Például akárhol kezdem, P. grófné jelenik meg, amint éppen megcsippenti Falussyné (egye fene azt a császárt, nem találhatok ki mindenkinek álnevet!) ruhája mellén a csipkét. Az utóbbi hölgy a házigazda felesége, és már megismerkedésünkkor a Barbara és köztem szövődő (bárcsak szövődne már!) titkos viszony tudója – és támogatójaként viselkedett. Számomra, mint P. grófné barátnője, természetesen fontos személy, ezen kívül sem érdektelen. Túl van a negyvenedik életévén, mégis fáradhatatlan. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy szúrós tekintetével mindent lát, és sose mondja ki azt, amit gondol…

Talán tényleg az lesz a legjobb, ha bemutatásokkal kezdem…

…És nem azzal, hogy a terasz ajtajában megjelent (az elmaradhatatlan mamával) az aprócska Miss Pardoe, akiről akkor még nem tudtam, hogy kicsoda, csak azt kérdeztem magamtól, hogy ezek mind vadkanra fognak vadászni?

Látod, ennyire zabolázhatatlanul elkalandoznak a gondolataim, hiába is küzdök ellene!

…A kisasszony nagyon magyarázott valamit a mamának, a parkra, és az azt körülvevő erdőre mutatva, miközben sugárzóan sütött a nap.

Ennyi, és valahogy nagyon fontos volt, hogy most írjam le, ne később, máshol, a helyén.

Minek hol van a helye? Nem ott, ahol az emlékezet szinte kilöki?

A kisasszony rendkívül piciny termetű, első pillantásra szinte gyermeknek tűnik, de amikor örökké feszült, figyelő (és nem túl finom vonású) arcába néztem, harmincévesnek becsültem. Később megtudtam (persze nem tőle, hanem Falussynétól), hogy huszonkilenc.

Angliában nem is hallottam, hogy „magyar" nevű ország létezik, amióta itt vagyok, úgy tűnik, hogy nem is létezik más ország. Vannak még a Habsburgok, akik elnyomják a magyarokat, és akik ellen harcolni kell. Furcsa harc ez. Az arisztokrácia sok tagja nem is beszéli a saját nyelvét. Bizonyára érdekes útikönyvet lehet írni egy ilyen országról…

Ezt később meg is jegyeztem honfitársnőmnek, akinek legalább olyan elmaradhatatlan kelléke egy kapcsos jegyzetfüzet, mint a mamája.

Nem hinnéd, mennyi mindent tartalmaz egy ilyen füzet!

„Kedves kisasszony! Nincs magánál egy példány a The City of the Sultanból?", kérdeztem tőle még aznap, miután a megismerkedés formaságain túljutottunk, és beszélgetni kezdtünk a hölgy európai hírű munkásságáról.

„Sajnálom, könyvem az utolsó példányig elfogyott. Még azt is vissza kellett kérnem, amit a mamának adtam, hogy egy nagyon kedves barátomat megajándékozhassam vele", felelte Miss Pardoe igen büszkén.

Természetesen én azonnal rád gondoltam.

„Most már csak Jack bácsiban bízhatok", mondtam. „Megkérem, hogy postafordultával küldjön egy példányt."

„Kétlem, hogy sikerül neki", szólalt meg a kisasszony mamája.

Miközben rápillantottam a mamára, akinek gömbölyded idomain látszott, hogy nem a lánya az egyetlen öröme az életben, hanem a különböző országok konyhaművészetének is hódol, a kisasszony belelapozott a noteszébe, amelyben meg is találta a keresett feljegyzést.

„Jack bácsi, John Aleby, volt whig párti vezér, mindkét lába megbénult", olvasta. „Unokaöccsét, Adam Whitewellt rábírta, hogy az ő költségén utazgasson a világban. Whitewell hosszú levelekben számol be nagybátyjának az átélt élményekről."

Tudod jól, bácsikám, nem könnyen lehet engem zavarba hozni. Most is leplezni próbáltam megrökönyödésemet.

„Ahhoz képest, hogy nemrég érkezett Pozsonyba, igen jól tájékozott a kisasszony", mondtam.

„Egy utazó riporternőnek nincs annyi ideje, mint egy utazó unokaöccsnek. A szultán háremében összesen fél napot tölthettem, mégis egy egész fejezetet írtam róla", válaszolta a kisasszony.

A mama buzgón bólogatott, visszagondolva a szép emlékekre, meg talán valamilyen teli tálra is.

„A naplementét a Boszporusznál többször is megcsodáltuk!"

Ezt úgy jelentette ki, mintha a szóban forgó izzó golyóbis papírsárkány lenne, és ő a zsinórjánál fogva egyszerűen lehúzta volna az égről. Biztos voltam benne, hogy a The City of the Sultannak két főszereplője van: a kisasszony és a mamája. A szultán és a többiek csak körítés.

Gondolataimból persze mindössze csak ennyit közöltem:

„Igen kíváncsivá tesz, hogy vajon a magyarországi útikönyve alaposabb lesz-e, mint az én leveleim."

„Különböznek a céljaink, Mr. Whitewell!"

„Cél? Ez olyasvalami, ami számomra felfoghatatlan", mondtam.

Honfitársnőm csöpp, de sűrűn gesztikuláló kezével legyintett.

„Ismerem magát!"

Azt hittem, nem jól hallok. A kastélyteremben ültünk, ahol a magyarok az elfogyasztott borral arányosan egyre hangosabbak lettek.

„Mit mond?"

A hölgy úgy kezdte, mintha témát váltott volna.

„Mi a véleménye a magyar nemesség díszöltözékéről? Szerintem az egész Keleten nincs festőibb társaság, mint a magyar Országgyűlés. A gyönyörű színek, az intelligencia, az önuralom a viselkedésben. Nyílt arckifejezés, tiszta szem, lovagi megjelenés, különösen hatásosak, ha csoportosan találkozunk velük."

De nem. A végén lecsapott rám.

„Fogadni mernék, hogy maga legszívesebben átöltöztetné őket."

„Mi tagadás", feleltem félig-meddig kitérőleg, „lelkesedésem e tárgyban messze elmarad az önétől."

Miss Pardoe elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megadja nekem a végső döfést:

„Nem hiszem, hogy nagyot tévedek", mondta, miközben nagyot tévedett, „ha azt feltételezem, hogy a Bécs–Trieszt-vasút építkezésen való szereplése is azért volt olyan kurta, mert még azt is meg akarta mondani a munkásoknak, hogyan fogják a kalapácsot."

Megkönnyebbültem, elmosolyodtam, de nagyon vigyáztam, hogy megkönnyebbülésem ne tűnjön föl ennek a világban oly otthonos, sasszemű hölgynek, akinek a rólam begyűjtött eddigi információi sem jelentéktelenek.

(Kérdés, hogy mit kezd velük.)

Még egy kicsit írok neked a magyarokról.

Nagyon gyorsan össze tudnak veszni. Ezt a tulajdonságukat főképp az Országgyűlésben fejlesztik tökélyre.

A meghívott vendégek egy része liberális volt, ami Magyarországon azt jelenti, hogy nem királypárti. Mindazonáltal itt mindenki királypárti…

Az öregek, miután átadták tapasztalataikat a fiataloknak, lehiggadnak. Ez persze Almáry grófra nem érvényes. Aki őt vendégségbe hívja, nagy kockázatot vállal magára. A gróf szerint a magyarok árvák, ellenségtől körülvéve, és ez ellen a legjobb orvosság a magyar bor.

Róla meg a többiekről majd máskor. Elégedj meg most ennyivel, bácsikám!

Nem gondolod, hogy megint nagyon is szorgalmas levélíró lettem?

(Lesz ennek még böjtje!)

Ölel: Adam


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs