A győztes előjogával

 

A tegnapi szócsata után egészen összementem,

te pedig a győztes előjogával engeded

meg magadnak az alvást, holott tudod,

kicsinyes a bosszúm.

 

Besétálok a szádba. Sorra leaggatom

a fogaid szekrénysorában tartott

kálciumruhákat, majd mindet magamra

húzom, hogy biztosan ráébredj

az apróságok súlyára.

Aztán felmászom az orrodba. Szőreidbe

kapaszkodom, mintha indákba (Tarzant

kereső Jane), erős vagyok, erősek

a csontjaim, nem csoda, hogy

ingerellek, de te álmodban sem mersz

tüsszenteni.

 

Lelkeden keresztül érek el az agyadig.

Tényleg ideje, hogy rájöjj, mennyire érdekelsz,

bár mindig eltévedek gondolataid

 

dzsungelében.

 

Ideje van a pihenésnek. A visszaút ismerős,

valaki járt itt előttem,

szétszórt almadarabkák és a még

mindig magas páratartalom, pedig

soha nem vagy levegőtlen,

mivel is vádolhatnának?

 

Levetkőzöm, kilendülök a szádból,

Ideje van az ébredésnek,

a harapásnak. Hideg arcodon az orr

már nem nevezhető fának, inkább

jéghegynek, s ahogy bosszú útján

a vesztes elbotolhat,

úgy kell számítanom a véletlenre,

hogy elfelejthetem a megszokottat.

 

 

Névtábla

 

A kerítést feleannyira se,

mint az öntudatot, most ezt

hozza a nyár, ilyen a tisztelet.

Felfedezni kéne: rohadt almát

a fűben, idő nyomát a léceken.

 

Kövezett út a ház felé, közben

elkerített ól, könnyű kert.

Festék és vakolat nélküli,

meztelen falak. Négy oldal,

nehéz tekintet és büntetlen méltóság.

Lehet, hogy találkozni fogok, mialatt

engem figyelnek a zöld keretes,

néma ablaksorok.

 

Tizenhat lépés a kaputól az ajtó.

A névtábla nem kerüli el a figyelmet,

nehéz betűkkel írták rá: öntudat.

Nem fakul, moha sem lepi, maga

a ruhátlan tisztaság. Hadd maradjunk

kettesben, másként hogyan is mesélném:

láttam a nyers csodát, volt álmunk,

közönségünk, tizenhat szempár

figyelte, ahogy a keretből szerényen

kirak engem, téged, és a házban,

a nyárban bujdosó bűnös harmadikat.