Az étkezés ártalmasságáról

(Cédulák egy előadásból. -hoz.)

Parti Nagy Lajos  próza, 2008, 51. évfolyam, 10. szám, 1056. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

PARTI NAGY LAJOS

 

 

Az étkezés ártalmasságáról

(Cédulák egy előadásból. -hoz.)*

 

Igen tisztelt Hölgyeim és, hogy úgy mondjam, igen tisztelt Uraim! A kedves élettársamat felszólították, tartson itt velem előadást a magyarság táplálkozásáról, beleértve a nemmagyarságot is bizonyos fokig, de az én Ilikém nem érkezett meg. Illetve fölkapta a kis vizét, és elrohant bizonyos helyre, pontosabban kettő helyre, ad egy: büfé, ad kettő: toalett, ad három: büfé, és a többi, és a többi. Vagyis momentán be kell érjék velem, aki már kerek harminc év óta szakadatlanul, egészségem rovására tudományos kérdésekkel foglalkozom. Úgy a magam, mint a tartós kapcsolatom nevében többszörös egyetemi demonstrátor vagyok obezológiákon bulimia és anorexia tárgykörében. Nemdoktorságom dacára tudom tehát, miről beszélek, sajnos.

*

Nekem három kutyám van, illetve volna, ha majdan körülményem lenne reá, mégpedig, a hasnyálmirigy tiszteletére, a Tripszin, a Lipáz, meg az Amiláz. Nem tudom, miért a kuvaszra gondolok, ha reájuk, Hölgyeim és Uraim, miért e pszichotikusan szilaj pásztorkutyára, holott a mondott enzimek inkább tetszhetnek halk, ölbelikus jószágoknak, szobakutyáknak, mégis, a jövőre nézve, maradok a férfikuvasznál. Egy milleniumi előadás mégse ölebrevü, bugyikabaré vagy tangatanfolyam a magyarság táplálkozásáról.

*

Méltóztattak valaha papagájok lenni akarni, Hölgyeim és Uraim? Színesek és felelőtlenek? Akartak tollboában avagy pucéron kitáncolni a lomha testük börtönéből? Vagy álmodták már önök, hogy kolibrik voltak marokszámra, és lebélsárintották, már bocsánat, az egész Betegellátót Mitwoch Lászlónéstul, mindenestül?

*

Csúsztassák kezüket a gyomrukra, nem oly nehéz! Igen, érintsék meg eme 1,4 liter befogadókészségű, leginkább bokszkesztyűhöz hasonló, ősi szervüket! Érzik a gyomor panaszát? Meg tudják becsülni azt a végtelen és igásállati munkát, amit végez odabent a csülök pékné módjárával, a körömpörkölttel s toros káposztával? Császárhússal. Meleg töpörtyűvel. Velős pacallal. Érzik, ahogy morog, Hölgyeim és Uraim, és egy perc nyugta nincs leülni, megnézni egy filmet, vagy valami, hanem szolgál élethossziglan, foggal, körömmel, helyettünk is fárad azon az átabotában és előjáték nélkül megőrölt csámcsolaton, félvilági masszán, mit néki aláküldünk a nyelőcső ételliftjén.

*

A magyarság fogazata részint hiányos, részint kivehető, sem idő hát, sem tehetség a falat megfelelő előkészítésére. Összehasonlító obezológiai vizsgálatok szerint egy magyar falat, Hölgyeim és Uraim, feleannyi időt se tölt egy magyar szájban, mint egy svéd vagy német vagy sorolhatnám.

*

Nem vitás, hogy az ember a saját sírját késsel, villával ássa. Mert mi is az étkezés? Szolid és csöndes önépítés? Ugyan! Testünk templomának alázatos szolgálata? Tápanyagok bevitele hasznosítási avagy tisztulási célból? Nem, Hölgyeim és Uraim, sajnos nem, tisztelet a rafinált kivételnek, hanem a kéj, a rágazati és szopati bűnözés hona. Előbb az orál jön, aztán a has, mondjon bármit a költő. Az élet a teremtés legmeddőbb anyagmozgatása, végtelen zsírraktárak költözködése inkubátortól kolumbátorig és vissza.

*

Táplálkozás a lélek megrontója, mert a lélek zabál, az teszi bűnrészessé a testet, s ha a test erre a maga józan paraszti módján hízik és formátlanodik, görnyed és szuszog, Hölgyeim és Uraim, akkor a lélek fintorogni kezd, és mindent ráfog e szegény zongoracipelőre. Te vagy az okom, ez az igazság, mondja remegő kézzel, kialvatlanul ez a lélek, gyűlöllek, mondja, miattad frusztrálódom, miattad jönnek rám a rohamok, de akkorák, hogy ki kell futnom a fürdőszobába, a számba kell vennem a fogkefét, a guriga toalettpapírt, amíg elmúlik az eszdüh. Igen, hogy jössz te énhozzám, te bélsármanufaktúra?

*

Minden idők leghíresebb gyomrát, egy kanadai magyar honfitársunk, bizonyos Szárazéry Alexander birtokolta. Súlyos sebet kapott fatális vadászbalesetben, s a hat centiméter átmérőjű luk soha be nem gyógyult. E természeti csoda láttán egy Beaumont nevű katonaorvos mellészegődött, s napi rendszerességgel nézte, mint valami szemeskályha ablakán, hogy mit csinál e magyar gyomor. Követte páciensét, mint az árnyék, barátkozott véle, fizette rapszodikus vacsoráit. Nem volt könnyű dolga, ez az Alexander kun ember volt, egy kanadai kun, aki nemigen akart együttműködni. Ne bámulják az ő betevő falatját mindenféle nációk, másrészt viszont jó megélhetés volt, amit bolond lett volna nem kihasználni. Így élt tehát mogorván, a katonaorvossal a nyakában, a világhírű tudományos ablakkal a gyomrában. 1960-ban halt meg, Hölgyeim és Uraim, St. Thomas de Joliette-ben van a sírja, Montrealtól negyven mérföldnyire északkeletre.

*

A túlsúlyos embertársat csak a hülyék és a gyomorbajosok képzelik a kabaréba. Az obez ember űzött és harapós, például attól, hogy egész egyszerűen tilos űzöttnek látszania, ha nem akarja magát sokszorosan nevetségesnek érezni, s ettől hatványozottan szomorúnak, harapósnak végső soron. Az obez ember kéjvágya, hogy mindent, az utolsó mérgezett szürcsőt is ki akarja szívni ebből az élet nevű lépes micsodából, merő kétségbeesés, Hölgyeim és Uraim. Aztán egy szép napon fönnakad a szem, s megáll a lipidmeghajtású szív, akár egy Mitsubishi Pajero, bőgeti, bőgeti és zökk, bukik rá a tepsire, alászolgája, Ilikém. Úgy megy el, kérem, hogy ragad a keze, tele a szája, tele a nadrágja az életével.

*

Zárójelben megjegyzem, noha magam sem vagyok egyéb, mint egy zárójel, miképpen ez az előadásom is az, zárójel; mi másban jegyezném meg tehát, hogy a botulizmussal, más néven kolbászmérgezéssel, nem viccel az ember. Egy stampedli, egy legszürkébb kocsmai stampedli elég a botulinus toxinból, hogy egész Európát kipusztítsa véle az, aki ezt irányozza, mondjuk, elő magának. Három Európát, négyet, attól függ, mennyire tölti tele az illető. Ilyen erős méreg, Hölgyeim és Uraim. Szerencsére büdös, és 15 perc főzés elpusztítja. Ki tudja, lehet, hogy önök is főztek már kolbászmérgezést, főzték, főzték, kicsinyt tán büdös volt, azután nem volt büdös, megették tormával, s annyi. Annyi, mint sínen átmenni, ha nem jön vonat.

*

Nem esett meg, Hölgyeim és Uraim, hogy némelyek az éhségtől hajtva emberhúst ettek, avagy effektív holttestek húsát, még pláne patkányokat vagy rovarokat tartalmazó leveseket? De, megesett. Vagy csak csupán füvet ettek, melytől felpuffadtak, elszálltak. Prokopios leírja egy szerzetes esetét, aki úgy belakmározott sárkányfűből, hogy felröpült, s százméterekkel arrébb szegte nyakát. Húsa egyébként ehetetlennek bizonyult.

*

A messzi Binghamtonban pár éve kakaónáti sótúladagolástól meghalt néhány csecsemő. Nem magyar, de meg. A vlagyivosztoki illetőségű Vlagyimir Buratov tetőfedő pedig, ki súlyosan ittas állapotában nyársra húzta vendéglátói csecsemőkorú gyermekét, s megsütvén azt elfogyasztotta, föleszmélve szörnyű tettéből erős szomjúságra és sóérintettségre panaszkodott. Egyszerű bébihústól, Hölgyeim és Uraim.

*

Napi fél, maximum egy gramm só az, amit még elvisel a szervezete, s a tizenötszörösét kapja a fehér halálból ez az édesszájú nemzet. Per koponya, hogy úgy fejezzem ki magam. És ez az emberiségig bezárólag igaz, aki a só betege, marokszám fogyasztván a ropit meg a sóalapú epemogyorót. A só tönkreteszi a vesét, az ereket, megmérgezi a szívet és a belet. Lerakódik a vizes bokában, kúszik a püffedt lábszárban fölfelé. Mit gondolnak, mitől olyan utolérhetetlen a marhalábszár? Hát ettől, Hölgyeim és Uraim. A szegény tehenek azért kapnak tőlünk sót, hogy több vizet igyanak, ergo több mérgezett tejet adjanak. Amely tejtől aztán többszörösére híznak az iskolások, e kis sütni való öcsikék.

*

Az az embertársunk, akinek a testtömege több mint harminc százalékában zsír, az orvosi értelemben elhízottnak tekinthető. Az obezitás népbetegség. Az Egyesült Államokban az elhízottak több mint hetvenmilliárd dollárjába kerülnek évente a költségvetésnek. Még jó, hogy magyarok vagyunk, Hölgyeim és Uraim, következésképp egy ilyen összegnek a töredékébe se kerülünk, emberarányosan se, tokkal-vonóval se. Megjegyzem, rövid életkorunk következtében ennyi gondoskodást ki se tudnánk használni.

*

A magyarság, ha, a legóvatosabb becslések szerint, csak öt kiló túlsúllyal per kopf, és tizenöt millió kisebb vagy nagyobb magyarral számolok, akkor is hetvenöt ezer tonna túlsúlyt cipel magán; mindez tíz kiló per fejenkénti túlsúly esetén százötvenezer tonna; húsz kilóval, illetve, más aspektusból, harminc millió magyarral számolva ez értelemszerűen háromszázezer tonna remegő, dobogó magyar zsír, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ennyit még a kuvaiti büdzsének se volna módja esztékára zsírleszívatni! Nos, ezt a keresztet cipeli e szegény és tehetséges nemzet le-föl éjjel és nappal, hétköznap és vasárnap, strandon és temetőben. A saját zsírjában alszik, a saját zsírjában ébred, fogdossa, rázza, felakasztja, fitneszezi rengő kényszerzubbonyát, ha van rá, ugye, körülmény.

*

Ahhoz, hogy önök fél kiló zsírtól megszabaduljanak, 54 kilométert kéne gyalogolniuk. Tíz kiló emberi zsír, egy semmi kis bödön, az hajszálra egy gyalogos kirándulás Berlinig, étlen-szomjan. Ráadásul Ausztria felé, Hölgyeim és Uraim, és nincs megállás, bécsi szelet, almásrétes, májsajt, nincs semmi. Csak a kígyoid menekülés van a bőrünkből, igen. “Mikor már úgyis únva unnánk, s lehánynánk zsíros testi dunnánk, a lágya is már sírkemény, nincsen remény, nincsen remény”, mondja a költő, de mondani könnyű.

*

Az ember zsírja szobahőmérsékleten olvad. Egészen szabatosan nem is zsírnak, hanem emberolajnak kéne hívnunk. Ennek a fajsúlya kicsiny, ezért van, hogy a kövér emberek könnyebben lebegnek a vízben, mint a soványak, a még kövérebbek még könnyebben, és így tovább, Hölgyeim és Uraim, noha a vízenjárásig azért nem mennék el.

*

Tudják önök, miként teniszeznek obezitásban szenvedő ifjú honfitársaink? Az idő hatvan százalékát állva töltik játék közben is, Hölgyeim és Uraim! Állnak sértetten a salakon, ütőjük törött szárny, állnak a cikázásban, a reggeli labdahullásban, miközben zakatol, gyarapodik a nehéz zsírazatuk. Az obez fiatalokat még az ág is hízza.

*

Hogy tudja az a filigrán kis vázazat, az a kis tényleges alkat a rá kirótt nagy, zsírizzadású mammutot cipelni? Csakis állandó stresszben, folytonos életveszélyben, hasonlóan a tűzszerészekhez, de az obez egyén még csak haza se mehet műszak után a saját gyűlölt és sírva vigadott testéből. És különben is, hol az ő hazája, bölcsője és ravatala? A spájzban, Hölgyeim és Uraim, a hűtőszekrényben, a hideg körömpörköltben, melyet meztélláb, leszegett fejjel töm magába az éjszakai konyha kövezetén.

*

Tusfürdők, badimilkek, púderok és desodorok, teli vannak vélük a civilizáció fürdőszobái, az én Ilikéméivel, például. De hát melyik ér belülre? A hallgatag mélybe, Hölgyeim és Uraim, egyik sem ér. És mit nem mosunk soha? Na, mit nem? Jól gondolják, a szegény testünk belsejét. De ennek dacumál önök egyenesen arcul csapnának, vagy arcul csapatnának a kedves férjükkel, ha megkérdezném nagy nyilvánosság előtt, hogy mikor mostak utoljára vékony-, illetve vastagbelet?

*

Nyugodjanak meg, Hölgyeim és Uraim, a stressz, a kimerült idegrendszer büdösít. Ha 5-6 napos böjtre fogunk egy illetőt nációtól függetlenül, vizelete sötét és dögletesen büdös, szájszaga orrfacsaró lesz, nyelvén bűzös fehér lepedék képződik, a halál kicsi zsákja, hogy tréfásan fejezzem ki magam. Nincs menekvés, az egészségtelen, lepedékes nyelv megmutatja, hogy mennyi pangó bélsár kuporog a hallgatag mélyben.

*

Az egészségvédőnek sem utolsó Vajda János költőnk szenvedélyesen, a tudatalattinak kijáró tisztelettel vizsgálgatta a vizeletét. Mindennapos volt, hogy fiatal feleségével a legnagyobb egyetértésben, kéz a kézben rázogatták, vizsgálgatták az elmúlt napok ülepedéseit önnön vizeletükben. Tartották a fény felé, s olvastak benne, Hölgyeim és Uraim, mint egy tükörben, a test tükrében, melyet egyáltalán nem volna túlzás a lélekének is nevezni.

*

E ponton önök, Hölgyeim és Uraim, ne tagadják, nagy elhatározásra jutnak, de hiába, mert azon nyomban eszükbe jut a déli sült oldalas maradéka, hogy azt csak meg muszájna enni a léböjt, a szezámmagkúra, a beöntéshétvége előtt, persze burgonyás kenyérrel. Mert mért maradjon meg, mért ne legyen egy szép búcsú az étkezéstől, és kényszeres élességgel látják maguk előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, és látják az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, a konyhaasztalt gatyában, kombinéban, és látják a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcukon, és a tartós kapcsolatukén, zabolátlan árnyékuk táncol a jurta falán, medvebőrön és subaszőnyegen, látják ezt a szép, halálos idillt, ezt az ősi, lipidáris kopulációt, és olyan keserű lesz a szívük, e koleszterinszivattyú, mint az epe, és bőgni tudnának, ugye, Ilikém?

*

Úgy látszik, előkerült az én kapcsolatom, hallom a kis savbeteg köhögését. Odakünt áll és vár rám. Ha kérdezné, nagyon kérem önöket, mondják neki, hogy megvolt az előadás, hogy ez az állatorvosi disznó megtette a kötelességét. Végezetül legyen szabad kifejezést adnom abbéli reményemnek, hogy a magyarság táplálkozásáról tartott jelen előadásom meghozza a maga gyümölcsét, s a gyötrött test előbb-utóbb föláll a bűntudat pecsenyezsíros padlójáról, sőt, Hölgyeim és Uraim, kezébe veszi a sorsát, rablóból lesz a legjobb pandúr, és mint egy szabályszerű Petőfi, a nép nevében felnyittatja a zsírraktárakat. Elégeti a gyalázatot, lobog majd a szürke zsír abban a forradalmi testhajnalban, fejvesztve párolog el a punnyadt, gyáva víz… megjegyzem, rengeteg víz. Egy százkilós egyén testében ötven liter víz van, és így tovább, az ember meg tudna fürödni önmagában, mint egy lakótelepi ülőkádban, szorosan, szűkösen, ahogy él, de meg tudna.

*

Mondandómat ezzel befejeztem.

 

 

* Hogy pontosan mi ez az írás, alighanem akkor derül ki majd, ha kész lesz. Mondhatnám, ezért írom, ezért dolgozom vele. Könyv lesz, ha el nem faragom. Röstellem, de nem tudok semmi alkalomhoz illőt adni az ünnepi számba, annak pedig, hogy megjelenkorosítsam némelyiket, mellékelt cédulák ellenállnak. Tudom, hogy a Jelenkorról kéne írnom, a lapról és ami körülötte volt hajdan, tartozom vele, most is, később is. Ötven év elég sok idő, bizonyos fokig az én időm is: nem volt még 13 éves a folyóirat, mikor először megjelentek itt a verseim. 21 éves volt, mikor odakerültem szerkesztőnek, 28, mikor elhagytam. Sok időm van benne, és sok ideje bennem. Túl sok ahhoz, hogy most belefogjak. Inkább felteszem, hogy lesz időm megírni egyszer, hisz csak öt rövidke évvel vagyok idősebb a Jelenkornál, akit – amit? amelyet? – éltessen nagyon soká a folyóiratok szűkmarkú, szerencsefüggő, elbizonytalanodott istene.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs