Fele játék, fele gyötrelem

Sz. Koncz István beszélgetése

Sz. Koncz IstvánNagy Judit, Prof. Dr.  beszélgetés, 2008, 51. évfolyam, 9. szám, 1016. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A Mizo női kosárlabda-mérkőzésén lenne a legegyszerűbb megszólítanom Nagy Juditot. A professor emerita ugyanis ezen kívül jószerével elérhetetlen. Ha az intézetben keresem, munkatársa a főnökasszony debreceni elfoglaltságára hivatkozva kér későbbi visszahívást. Ha mobiltelefonon próbálkozom, személyesen hárít: nem ér rá, határidős dolgaival még a közelgő ünnepek előtt végezni szeretne. Ha éppen minden csillag együtt áll, engem szólít messzire a kötelesség. Egyébként érdekes a meccs alatt figyelnem őt. A telefonban oly megfontolt, szelídnek tűnő, bár határozott hölgy hevesen, már-már túlfűtötten szurkol csapatának.

A határozottságot, néha keménységet kollégái is igazolják. Legfőbb erényeként kitartását emelik ki. Többen megemlítik, hogy hamar átlát mégoly bonyolult helyzeteket is. Igen megbízhatónak tartják, olyasvalakinek, aki, hacsak rajta múlik, megfelel az ígéreteinek.

– Gyakran pöröl velünk – mondják dohányos diákjai –, haragszik, ha füstölgésen kap minket. Úgyhogy amikor jön, inkább eldobjuk gyorsan a csikket.

Nevetve mesélnek egy anekdotát: egyik társuk pár éve zsebre dugta égő cigarettáját. Ki is gyulladt a nadrágja. És hát van itt még valami, ami nem kerülheti el az ember figyelmét. Akik vele dolgoznak, csaknem valamennyien, nagyon szerethető embernek ismerik Nagy Juditot. Mindenki ugyanazt a tapintatot, ha kell, megértést kapja tőle. A takarítónő, a hallgató, a páciens, a tanártárs.

A véleményeket megerősíteni látszik, hogy amikor végre megbeszélünk egy időpontot, útba igazít: miként juthatok be az intézet udvarára.

– János, a portás nagyon rendes – mondja –, be fogja engedni magát.

Azért ebben erősen kételkedem. A Pécsi Tudományegyetemen kevés professzornak van hatalma a portása fölött. Aztán be kell látnom, itt sem hatalomról van szó. Annál sokkal többről. Amikor megérkezem, János épp egy öntözőkannával egyensúlyoz. Beszédbe elegyedünk, csöndesen magyarázza, milyen labirintuson kell keresztülvágnom ahhoz, hogy a professzor asszonyt megtaláljam. Szavai mögött nem nehéz észrevennem a följebbvalója iránt érzett nagyrabecsülést és a rokonszenvet.

Nagy Judit 1941-ben, Szombathelyen született. Az orvosi egyetemet 1965-ben végezte Pécsett. Négy évig a Romhányi György vezette Patológiai Intézetben, majd a II. számú Belgyógyászati Klinikán dolgozott. Ő a vezetője a Pécsi Egyetem Klinikai Doktori Iskolájának, 1992-től pedig a Nefrológiai Intézetnek is. Ebbéli minőségében az itteni orvoskar első női professzora. A közbeeső időszakban, 1989-től ’91-ig, tudományos kutatóként az USA-ban működött. Ha kérdezik, legfőbb kedvteléseként az oktatást jelöli meg, de szívesen és sokat olvas, hallgat zenét, főleg operát, illetve, mint láttuk, kijár kosárlabda-mérkőzésekre. Maga is aktívan űzte a sportágat vagy tizenöt esztendőn keresztül. Eleddig hatszor választották az év oktatójának. Életmű-díjas, 2008 óta professor emerita, és ugyancsak ettől az évtől Szent-Györgyi Albert-díjas. A férje a POTE egykori rektora, néhai Kelényi Gábor volt; egy fiúgyermekük van.

A professzor asszony szobájában mindenütt tudományos irodalom fekszik. Némelyik kötet nyitva. Nagy Judit amerikai fölkérésre épp egy a veséről szóló, nagy tekintélyű nemzetközi szerzőgárdát fölvonultató szakkönyv egyik fejezetén dolgozik. A könyököm alá egy kézirat kivonata jut. Pillanatok alatt sikerül összegyűrnöm. Ügyetlenkedésemet Romhányi György professzor figyeli szigorú tekintettel. Fényképe körülbelül ott lóg, ahol amúgy a házioltárok helye van, illetve lenne, ha volna ilyesmi az egyetemi intézetekben. Mielőtt beszélgetni kezdenénk, Nagy Judit tesz még egy kísérletet, hogy lerövidítse az interjú okozta szenvedéseket: előveszi családja történetét, amit pár esztendővel ezelőtt maga vetett papírra. Végül mégsem adja oda – sikerül meggyőznöm, hogy nem fontos ragaszkodnia a leírtakhoz. Némi jól leplezett csalódottsággal fölhúzza hát a köpenyét, helyet foglal a fotelben, és megadóan várja a kérdéseket. Nagyon különösen figyel. Mintha a gondolataival, a lelkével is fürkészné, próbálná kitapogatni a vele szemben ülő szándékát.

 

Sz. Koncz István: – Érdekes volt a kosárlabda-meccsen látnom magát.

Nagy Judit: – Ó, régi szerelem az! Már kisdiákként a szombathelyi Haladás csapatában sportoltam. Amikor a kínai válogatottal játszottunk, elsős gimnazista voltam. Nagyon tetszett, elhatároztam, hogy én is válogatott leszek. De mindez álom maradt.

– Vajon miért?

– Mert idejöttem az egyetemre, és az jóval fontosabbnak tűnt. Bár nagyon sokáig voltam aktív, még ifjú orvosként is kosárlabdáztam. De már nem azon a szinten, hogy a főiskolai válogatottság szóba kerülhetett volna. Viszont ma is kijárok, drukkolok a lányoknak, és próbálok segíteni nekik, amennyire tőlem telik.

– Azt mondja, régi szerelem. Hogy kezdődött?

– Apuval rendszeresen jártunk focimeccsre. A Haladás-pályához át kellett vágnunk egy olyan részen, ahol baloldalt teniszpályák voltak. Körmöczy Zsuzsa például ott játszott néha. Jobb kéz felől pedig egy kosárlabdapályán kergették a labdát a fiatalok. Hallatlanul tetszett, sokkal jobban, mint a labdarúgás, de aput nem akartam megbántani. Hanem, azután arra gondoltam, hogy továbbra is kijárhatnánk együtt, de mi lenne, ha én már nem mennék el a focipályáig? Tehát így kezdődött. Ott ragadtam, és annyira komolyan vettem a dolgot, hogy később, a gimnáziumban megfordult a fejemben, hogy a Testnevelési Főiskolára jelentkezem. Ám nem voltam túl ügyes a szertornában, így ezt az ötletet el kellett hessentenem magamtól. Apukám amúgy sem engedte volna, elvárta, hogy tisztességes foglalkozást válasszak. Magyar-latin szakos tanár volt, anyai nagyapám latin-ógörög szakos, megjegyzem, a fiam is az, úgyhogy meg vagyok én áldva a családnak ezzel az ágával…

– Fölmenői nyilván meghatározóak voltak a város közoktatásában.

– Nem, mert nagyapám Erdélyből származott, főképpen Kolozsvárt és Karánsebesen dolgozott.

– Hogyan került a mai Magyarország területére?

– Úgy, hogy a határrevízió után nem volt hajlandó fölesküdni a román alkotmányra. Berakták tehát családostul, az öt gyerekkel egy vagonba, és útnak indították Magyarország felé. A nyugati határhoz elég közel szálltak le, de Ausztriába már nem akartak átmenni. Így ragadtak meg Szombathelyen. Ez tehát az anyai ág. Édesapám Vas megyei parasztcsaládba született. Mindvégig szeretett visszajárni a falujába. Minden alkalmat megragadott, hogy hazamenjünk. A háború után alig volt mit enni. Nagyon jó ürügy volt, hogy ángyika gyűjtött tojást és így tovább. Nagymama maga sütötte a kenyeret, ma is előttem van, ahogy a kemencébe betolja a tésztát a nagy lapáttal. Mi kaptunk külön kis kenyeret, az csak a gyerekeké volt. Apuék egyébként heten voltak testvérek. Mindenki maradt a földön, de ő gyenge legénynek bizonyult, folyton elájult. A szülei arra gondoltak, hogy tanárnak talán jó lesz, és taníttatták.

– Jó lett?

– Elképesztően jó. A Nagy Lajos Gimnáziumban dolgozott, a vasi megyeszékhelyen. A diákjai Juszufnak hívták. Azt hiszem, eléggé féltek tőle, mert iszonyúan következetes és iszonyúan szigorú volt.

– Magával is?

– Mindenkivel. A háta mögött persze viccelődtek vele, írtak egy dalocskát, még emlékszem a szövegére: “Nem lehetek én rózsa, elhervaszt a Nagy Jóska”, ő volt a papám, “a szombathelyi hetes, háromemeletes fiúgimnáziumban”. Időnként nekem is énekelték.

– Professzor asszony hogy került velük kapcsolatba?

– Akkoriban nem voltak koedukált iskolák. A Kanizsai Dorottya volt a leánygimnázium. A fiúkat onnan ismertem, hogy kosárlabdáztak. Apukám után én voltam a Juszufka. A srácok tudták, hogy kis kedvenc vagyok, és bizonyos dolgokat ki tudok egyenlíteni. Nem voltak valami jók magyar nyelvtanból. Nekem meg nagyon kellett tudnom, mert ellenkező esetben apu kitagadott volna, és nem akartam csalódást okozni neki, mert nagyon szerettem. Szóval, éjszaka, amikor az egész család aludt, kijavítottam a fiúk nyelvtandolgozatát.

– Ilyet megtett?!

– Meg ám! Körülbelül olyan színű tollam is volt, mint az övék. Ráadásul olyan tisztességes fehérnép voltam, hogy el sem mondtam nekik.

– Ne mondja, hogy most fogják megtudni, ebből az interjúból!

– De, most lepleződöm csak le, közel ötven év után. Úgy gondoltam, olyan kiválóak a sportban, és olyan rendesek, hogy megérdemlik. Jó, hát a nyelvtanban tényleg borzasztó dolgokat műveltek…

– Említette, hogy maga volt a kedvenc. Következésképp voltak testvérei.

– Volt egy másfél évvel és egy nyolc évvel fiatalabb fiútestvérem. Az idősebbik sajnos nem él már, tavalyelőtt meghalt gégerákban. A kívülálló szemével nézve elég furcsa család lehettünk. Anyukám magyar-német szakos tanár volt, úgyhogy a magyarral alaposan megfertőződtem. Egy időben az irodalmi pálya is szóba került az életemben, azt talán tudomásul is vették volna a szüleim.

– Miért nem lett belőle semmi?

– Mert nem tűnt elég izgalmasnak. Ráadásul anyukám nem nagyon szerette tanítani a magyart, nem tetszett neki, hogy másképp kéne átadnia, mint ahogy elsajátította. Az egész életünk át volt itatva politikával, a magyartanítás is. A németre egy idő után nem volt szükség, oroszra nem akart menni, úgy döntött hát, hogy matematikus lesz. Vagyis a magyar-német szakos gimnáziumi tanár, miközben a harmadik gyermekével volt otthon, nekiállt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen matematikát tanulni. El is végezte, és attól kezdve matekot oktatott. Most kilencvenöt éves, ragyogó szellemi erőben van, és még mindig szívesen segít bárkinek, aki hozzá fordul. Bennem a számtan-mértan szeretete nem talált táptalajra. Talán a testvéreim örököltek némi fogékonyságot; mindkettő mérnök lett.

– Mondja, milyen körülmények közé született az a három gyermek?

– Az árvaházban születtem. Tudniillik nagyapám volt az igazgató, a szüleim pedig ott tanítottak. Viszonylag nagy helyünk volt, de 1945-ben az egész épületet lebombázták. Ennél fogva odébb kellett mennünk. Így kerültünk egy kétszobás tanácsi hajlékba. Hanem, azt meg az alattunk lévő vállalat főnökei kinézték maguknak, kultúrteremnek. Bennünket tehát eltettek egy idős házaspár mellé, egy háromszobás lakásba, társbérlőnek. Ők azonban úgy döntöttek, hogy elköltöznek. Háromgyerekes vasutas család jött a helyükre. Azért az komoly próbatétel volt! Mindannyian napközibe jártunk, csak este találkoztunk, de nem is nagyon sietett haza senki. Talán a kosárlabda is szabadulást jelentett az otthoni körülmények közül. De csak akkor járhattam edzésekre, meccsekre, ha színjeles tanuló voltam. Tehát úgy tanultam, mint a güzü! Nagyon szerettem játszani. A csapatsport rendkívül fontos dolog. Az ember ráébred, hogy nem csak maga van, hanem figyelemmel kell lennie a társaira.

– Testvérei mit sportoltak?

– Nagyobbik öcsém sakkozott, megyebajnoki címig vitte. Magának való gyerek volt. Néha arra mentem haza, hogy egyedül ült a táblával szemben, és nézte meredten. Arra gondoltam, hogy ennél nagyobb őrültség talán nincs a világon. Pár éve azonban rájöttem, hogy hiszen én is ezt teszem, folyton! A fehér mezők a vidámságot jelentik, a feketék a bosszúságot, lépegetünk reggeltől estig, és gondolkodunk, hogy megéri-e, helyesen tesszük-e vagy sem. A futóval lehet ferdén menni, messze, de belátom-e a távolságot, ameddig elszaladok? Vajon feketén vagy fehéren állapodom-e majd meg? Úgy érzem, lefordítható erre a különös játékra, amit cselekszünk. A kutatás is csupa sakk. Ahogy Romhányi professzor mondta: fele játék, fele gyötrelem. Látja, ha megvénül az ember, elképesztő, miken gondolkodik!

– Mennyire tudták megmenteni a szülei a társbérlet borzalmaitól?

– Teljesen kiszolgáltatottak voltunk. De hisz a másik család is! Nem tudott bensőséges lenni az életünk. Valaki állandóan ordított, rohangált, vagy csapkodta az ajtót. Egy konyha, egy mosdó, egy WC volt tízünkre. Télen ráadásul anyai nagyszüleim is ott aludtak, ha nagyon hideg volt, mert olyan helyen laktak, ahol nem lehetett rendesen fűteni. Nem mondok újdonságot: mindennek a tetejébe mindenki nagyon félt. 1958-ban harmadikos voltam, az említett kosaras fiúk akkor érettségiztek. Márciusban, a bankettjükre elhívták az ország egyik legjobb zenekarát. Táncoltunk, egyszer csak tele lett a terem ávósokkal, leállították a bált, és minket hazazavartak. Azt gondolták talán, hogy március lévén mi is újra akarjuk kezdeni? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy apu, mint az érettségizők osztályfőnöke és a bál főszervezője, nem jöhetett velünk. Máig előttem a kép, ahogy terelnek ki minket a teremből, a színpadon fenn áll a zenekar, apukám is ott van mellettük, és amikor visszafordulok, épp egy óriási pofont kap.

– Hogyan jött ki az édesapja ebből a helyzetből?

– Lefogták, huszonnégy óra hosszat azt sem tudtuk, mi lehet vele. Anyukám végigzokogta az éjszakát, aztán apu váratlanul megjelent, de nem mesélt semmit arról a napról. Sem akkor, sem később. Egyébként érdekes, hogy az ember mennyire nem volt tisztában a dolgok mélységeivel! Föl sem fogtam, hogy anyukám miért sír. Jó, hát apu egyszer nem jön haza! De hiszen hány gyermek édesapja nem megy haza sokszor! Oly keveset értettünk a világból… Szüleink eléggé megkíméltek bennünket a körbevevő nyomorúságtól, jószerével burokban éltünk. Jártam a velemi táborba, mondtam a verseket, ki tudta, hogy körülöttünk közben összedől a világ?

– Jól értettem, szavalt is?

– Olyannyira, hogy egyszer, amikor Jancsó Adrienn vendégszerepelt Szombathelyen, egy másik lánnyal együtt fölléphettem vele. Az előadás után, az öltözőben megkérdezte, mik a terveim, nem gondolkodom-e azon, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezzem?

– Melyik verset mondta?

– Adytól az Őrizem a szemed. “Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet”, skandáltam tizenhat évesen. Mellesleg gyűjtöttem is a verseket. Amikor tegnap, készülve arra, hogy maga jön, elővettem a dossziét a gyűjteményemmel, ezt itt bejelöltem. Lesz szíves megnézni, Ady költeményéhez jól illeszkedik.

– Rónay Györgytől a Mondd meg, őszülő vén. “Maholnap tehetetlen kolonc másnak, teher magadnak, mit mászkálsz itt a hegyen” satöbbi… Mondja, mi lehetett ez magánál?

– Utólag nagyon jókat derülök, de akkor halálkomolyan vettem az egészet. A nagyszüleimet nagyon szerettem, és gyakran feküdtem náluk, a kertben. Majd egy évig betegeskedtem ugyanis, úgy hívták a nyavalyámat, hogy tüdőcsúcshurut. Egyetlen gyógymódja volt: fektették az embert a jó levegőn. Nagymamámék albérletben laktak, de volt kertjük. Ott heverésztem örökké, és nagypapával beszélgettem. Filozofálgatott az öregségről, elmesélte a bajait. Ebben az időszakban kezdtem el kivágni az újságokból az ilyen öregségszagú verseket, és el is mondtam neki, nekik.

– Tényleg, a színművészetire miért nem gondolt?

– Á, apukám agyonütött volna! Verset egyes-egyedül azért mondhattam, mert a magyaróra részének tekintette. Komolyan csak az jött szóba, hogy lehetnék tanár, például.

– Tudja, mi az érdekes? Hogy az életlehetőségei közül épp az orvosi pályát nem említette eddig.

– Az unokatestvéreim közül nem egy Szombathelyen tanult, sokat voltak nálunk. A hat gyerek mellé még kellett kettő-három abba a lakásba! Emlékszem, egyszer megbetegedett Sanyi, én pedig halálos komolyan injekciózgattam egy ceruzával. Azt hiszem, általános iskolás lehetettem, de már magyaráztam neki, hogy doktor leszek, és meggyógyítom. Nagy hatással volt rám az a végtelenül szimpatikus körzeti orvos, aki a tüdőcsúcshurut idején járt ki hozzám. Úgy beszélgetett velem, mintha felnőtt lennék.

– Pécsett egy gyermekorvossal, Tóth Lászlóval volt hasonló élményem, mint amit most említett. Ráadásul rengeteg verset tőle tanultam.

– Ismertem, hozzánk küldte az ismerőseit, ha betegek lettek, amikor már a Hámori-klinikán dolgoztam. Csodálatos ember volt. Igen, ha valaki elsőrangú orvos akar lenni, nagyon sokat segít, ha az irodalmat, a zenét szereti. Lelkileg pucéran nem lehet együttérző az ember. Azt hiszem, fontos a művészetek iránti fogékonyság ahhoz, hogy a doktor megértse a szenvedőt. Magam hét évig zongoráztam. Gondolja el, abban a társbérletben még egy zongoránk is volt! A nagyobbik testvéremnek kötelező volt a hegedű, a kisebbik gordonkázni volt kénytelen. Apu kamarazenekart akart belőlünk alakítani.

– Vajon mi ösztönözte erre?

– Amikor fiatal tanár volt, Hatvanba került. Rálőcsölték a kórust. Annyira megszerette, hogy karmester lett. Képezte magát, csodaszép hangja volt, úgyhogy nagyon sokat énekelt maga is, főképpen népdalokat. Egyébként mindhárman súlyos teherként éltük meg, hogy zenélnünk kellett.

– A kényszermuzsikálásért az ember felnőttként is csak ritkán hálás.

– Kifejezetten utáltam. De apu szigorú, cicerói jelleméből következett, hogy nem engedte abbahagynom. A cicerói jelzőről, apukám fennkölt tisztességéről eszembe jutott egy történet. Már egyetemista voltam, betegen feküdtem otthon, amikor egy délelőtt betoppant hozzánk egy sokszoknyás asszony, egy élő tyúkkal, mondván: apukámnak hozta. Szabódtam, nincs itthon senki, nem baj, közölte, összekötötte a madár lábát, és letette az előszobában. Életem első és utolsó pofonját akkor kaptam apukámtól, a kommentár kíséretében, hogy a tanítványok szüleitől nem fogadunk el semmit. Vétlen voltam persze, azt sem tudtam, ki a néni, de kiderült, hogy volt előzménye a dolognak. Az iskolában is megpróbálta megvesztegetni aput, a bukásra álló fia érdekében. Igen ám, de mi legyen a madárral? Ahogy hozzányúltunk, csapkodott a szárnyaival. Anyu is, én is féltünk tőle irgalmatlanul. De aputól még jobban, tehát szegény anyukám végül visszavitte azt a tragikomikus sorsú tyúkot.

– Azt mondja, általános iskolás volt, amikor Sanyit injekciózta. Az orvosi pálya iránti elkötelezettsége hogyan mélyült el a gimnáziumban?

– Áttételes módon. Nem volt jó magyartanárom, a történelemtanár pedig… Hát, jobb nem megbántani szegényt haló poraiban. Antitalentum volt. Önálló gondolatainkat csírájukban fojtotta el. Másodév táján lekerült a napirendről, hogy a magyarral vagy a történelemmel kezdjek valamit.

– Ellenben a biológiatanára jó lehetett.

– Kerényi Pista bácsi szenzációs volt, igen. A háborúban egy akna elvitte a lábát, és az egyik kezét is. Ennél fogva nagyon nehezen mozgott, de a fejében könyvtárakat tárolt, és nagyon érdekes órákat tartott.

– Hogy esett a választás éppen Pécsre?

– Fölvetődött, hogy esetleg Budapestre menjek, de apu mindennek utánanézett, és azon a véleményen volt, hogy nehezen tudnék bekerülni. Anyu Szegeden végzett, nagyon jó emlékeket őrzött a városról, ráadásul József Attila is ott tanult, sokat mesélt róla is, nem bánta volna, ha odamegyek. Végül a közlekedési nehézségek miatt maradt Pécs. Innen is gyötrelmes volt hazautazni, hat és fél óra hosszat ment a vonat, gondolhatja, hogy a még távolabbi Szegedről milyen lett volna! Még szerencse, hogy sokan voltunk együtt, zalaegerszegi, nagykanizsai, szombathelyi diákok. Tulajdonképpen gyorsan telt az idő, mert jókat beszélgettünk. Én meg persze kötöttem.

– Hogy mit csinált?

– Azzal kerestem a pénzt, hogy bedolgoztam egy kötödének. Folyton versköteteket szerettem volna venni, mert a költészet iránti rajongásom a gimnázium ellenére töretlenül élt. Igen ám, de otthonról nem akartam több pénzt kérni; anélkül is sokba kerültem. Maradt tehát a kötés. Az volt az első munkahelyem. Bevallom, nyilván elévült már, és nem lesz belőle baj: feketemunka volt. Amikor kosármeccsekre mentünk, nem csak az én kezem járt, hanem majdnem az egész csapaté. Sokukat megtanítottam kötni. Ha úgy vesszük, az is alkotómunka. Szeret az ember olyasmit művelni, aminek kézzelfogható eredménye van. Elkészíteni egy pulóvert, meggyógyítani egy beteget. Emellett, az egyik évben Kellermayer Miklóssal mi lettünk az év “Jó tanuló, jó sportoló”-i, úgyhogy ingyen kaptunk menzajegyet. A legtöbb képzőművészeti albumom abból az időből származik. Jobban kerestem, mint később, végzett orvosként. Nagyon boldog élet volt. Ráadásul a szigorú apukám meg sem fordult a környéken. Nem kellett reggeltől estig igazodni.

– És nem kellett zongorázni többet!

– Az érettségire hivatkozva a zongorát már előbb elhagyhattam. Csak az első két évre ne kérdezzen rá! Az a legrosszabb álmaimban jusson csak eszembe.

– Mégiscsak rákérdezek. Miért?

– Szembe jött a fizika, a kémia, a tárgyak, melyekkel mindig hadilábon álltam. Uram Jézus, gondoltam, hol képeznek itt orvost? Időnként az volt a benyomásom, hogy egyetlen lehetőségem van: meg kell szökni. Az első két év rettentően nehéz volt egy alapjaiban humán érdeklődésű embernek, komolyan mondom. Biofizikán fordult elő, hogy a gyakorlatvezető bedugatta az ujjunkat a konnektorba. Hogy tapasztaljuk meg, mi a villamosság. Gyengeáram volt természetesen, de sosem felejtem el, annyira megrázott. Ezzel nevelt minket. Lehet, hogy a világ legjobb biofizikusa volt, de pedagógusnak alkalmatlan, az biztos.

– Professzor asszony jelentős nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezik. Az első években másutt is ilyen foghíjas a képzés?

– Kicsit messzebbről indítom a választ. Azoknál a vesebetegségeknél, amelyekkel foglalkozom, az úgynevezett IgA immunanyag megszaporodik a vérben. Írtam jó pár éve egy közleményt arról, hogy a nyálkahártyán támadó vírusoknál is gyakran megszaporodik az IgA mennyisége a keringésben, illetve vizsgáltam a jelenségnek a vesemegbetegítő hatását. Legnagyobb döbbenetemre egyszer csak kaptam egy levelet Izraelből, Bersevából. Az ottani víruskutató központ vezetője kért, küldjek különlenyomatot a cikkről. Megtettem, erre föl úgy hívott meg egy hónapra kutatni, hogy életében nem látott. Bersevában kísérletes orvostudományi egyetem működött, ahol, bár tanulták ezeket az alaptantárgyakat a gyerekek, első évtől kezdve betegek közé vitték, kommunikálni tanították őket. A páciens elmondta a panaszait. A hallgató persze semmit sem értett belőle, de a beteg örült, mert végre beszélhetett valakihez, és a diák is gyakorlatot szerzett az ilyen típusú kapcsolatokban. Amikor hazajöttem, írtam erről a nagyszerű kezdeményezésről, de ezzel sem sikerült megváltanom a világot. Ám azóta is úgy gondolom, hogy aki beteszi ide a lábát, tele hittel, ne lombozódjék le az első két évben, ne veszítse el a lelkesedését! Mert az anatómia például megrázó élmény volt. Élő betegekkel való kapcsolat helyett büdös formalinszagú boxokban remegtünk a gyakorlatokon, nehogy Szentágothai János elkezdjen velünk is kiabálni, mint a másik csoporttal, mert nem tudunk valamit. Olyan rengeteg mindent, annyi latin név ismeretét követelték, hogy szinte teljesíthetetlennek tűnt a feladat.

– Mi változott harmadévben?

– Romhányi professzor kiállt, és a szenvedő emberről kezdett beszélni, Hámori Artúr pedig elmondta, mi a belgyógyászat. Beteget hozott be, és végre értelmét láttuk annak, hogy itt koptatjuk a padokat. Félek, ma sem más a helyzet. Az első két év most is elég kopár.

– És már nincsenek Romhányik, Hámorik, Szentágothaik sem.

– Ne is mondja! A minap, pakolászás közben kezembe került az indexem, és olyan aláírásokat találtam benne, hogy magam is meglepődtem. Az említettek mellett Cholnoky, Ernst Jenő, Kerpel-Fronius Ödön, Lissák Kálmán, Kiss Tibor, Környei István, Donhoffer Szilárd, Melczer Miklós nevére bukkantam. Útjelző oszlopok mind. Elmesélek egy történetet. Szentágothai János egyik előadásán azt akarta demonstrálni, hogy a húgyhólyag és a végbél között van egy lyuk, a Douglas-üreg. Megállt az előadóterem közepén, és azt mondta, én vagyok a rectum. Vagyis a végbél. Ilyet professzor talán még sosem jelentett ki, ennélfogva mindenki fölkapta a fejét. Kihívott egy kissé duci hallgatót, maga mellé guggoltatta, te vagy a hólyag, mondta neki. Leteríttette magukat lepedővel, majd a hólyaggyerek és a professzor között a tanársegédnek be kellett nyomnia a lepedőt. Na, ez a Douglas-üreg, mondta. Egy életre megtanultuk.

– Hogy alakult, hogy professzorasszony végül az egyetemen maradt?

– Harmadévben meghívtak tudományos diákköri munkára, a Romhányi-féle patológiára. Onnan már nem volt visszaút. A patológia tanulóéveit követően átmentem a belgyógyászatra, mert klinikus akartam lenni mindenképpen. A nefrológia meg Hámori professzorral jött, igazából őt választottam, nem a belgyógyászatot. Akkoriban már vettek mintákat vesékből, de nem volt szövettanászuk, aki feldolgozza azokat. Jókor mentem tehát, szerencsém volt. Héthónapos terhes voltam, épp szakvizsga előtt. Elmondtam, hogy egy évig otthon szeretnék maradni a gyermekkel, de azután jönnék. Rendben, mondta Hámori Artúr. Nagyon szerettem ott lenni. A munka, amit végeztem, még akkor is a szemem előtt lebegett, amikor ezt az úgynevezett vesecentrumot összeraktuk. Van szövettanászunk, saját röntgenünk, ultrahangunk, könyvtárunk, vannak cukorbajjal, magas vérnyomással, a gyomor-bélrendszerrel foglalkozók, van kardiológusunk, hematológusunk; elég kevés ilyen komplex egység működik a világban.

– Mielőtt ideköltöztek, maga két évet Amerikában töltött. Arra hogyan került sor?

– Hogy is fogalmazzak? Hámori Artúr utóda, Burgert professzor nem volt a nefrológia nagy barátja. Személy szerint engem sem kedvelt különösebben. Tehát amikor már a sokadik meghívást kaptam, úgy döntöttem, kipróbálom magam egy másik országban, egy másik közegben.

– Merrefelé volt?

– Minneapolisban. Akkoriban jöttek divatba az ér belhártyáját érintő kérdések, vagyis nagyon modern témát találtam. A dohányzás érkárosító hatásával kezdtem foglalkozni.

– Szörnyű?

– Az nem kifejezés. Iszonyú. Az értágító nitrogén-monoxid – felfedezéséért annak idején Nobel-díjat kapott valaki – keletkezését egész egyszerűen leállítja az érben. Bizonyos anyagokat kipróbálgattam, amelyekkel a folyamatot részlegesen meg lehet fordítani. De nincs rá garancia, hogy ha valamelyik szert etetném a dohányossal, akkor helyileg, mondjuk a lábában is rendbe jön a keringés. Az intézetben tiltották a cigarettázást, de két technikus segítségével összeraktunk egy dohányzó készüléket. Amikor kipróbáltam, megszólalt a tűzjelző. Pillanatokon belül feketébe öltözött egyenruhások szállták meg a szobát. Az akkori angolnyelv-tudásommal nagyon nehéz volt megértetnem velük, hogy nem én cigizek, hanem a gép. Az egyik PhD-hallgatónak ma is a dohányzás érkárosító hatása a témája. Egy másik kollégánk, akit ugyancsak sikerült megfertőznöm ezzel az érdekes témával, éppen most van Floridában, a kolléganőmnél, akit akkoriban ismertem meg. Az amerikai munkám egy csomó kapcsolatot hozott, sok ismeretséget, amelyeket az ember egy idő után már nem maga miatt ápol, hanem a tanítványait küldi. Ahogy egy német professzorhoz is, Berlinbe. Ha valaki iskolát akar teremteni, márpedig nekem föltett szándékom volt, kezdetben nem is méri föl, mennyi munkával jár ez. Talán a kosárlabda és a társbérlet is segített. Hozzászoktam, hogy nem egyedül döntök, hanem sokakkal kell tárgyalnom. A tanítványaimmal is igyekszem ezt elfogadtatni. Legyenek nyitottak, kompromisszum-készek. A világban mindenki mindenkit agyon akar ütni, le akar nyelni, tönkre akar tenni. Ne ez legyen számukra az iránymutató!

– Mi az a tudományterület, amivel mostanában személyesen is foglalkozik?

– A nagy népbetegségek érdekelnek. Tehát a cukorbaj, a hipertónia, a zsír, a dohányzás és a gyógyszerek vesekárosító hatása. Az foglalkoztat: hogyan lehetne országos programot indítani ebben a pénztelenségben, hogy megóvjuk a lakosságot attól, hogy az életút végén minden tizedik embernek vesepótló kezelésre kelljen járnia. Annyi szenvedést látok, hogy ezt nem lehet hátradőlve szemlélni, tűrni!

– Külön kiemelte a gyógyszereket.

– Sok gyógyszernek a bomlástermékét a vese választja ki. Tehát megmérgezhetek egy embert azzal, ha nem tudom, hogy tönkremenőben van a veséje, és bizonyos fajta orvosságokat teljes adagban adok neki. Aztán itt vannak az úgynevezett gyógyteák. Összefoglaló néven kínai gyógyteák okozta vesebetegségnek hívják azokat az elváltozásokat, melyek nem túl jól körvonalazottak egyelőre, és távolról sem köthetők ma már csak a Kínából származó teákhoz, de tünetek nélkül tönkretehetik a veséket.

– Muszáj citálnom egy számot, amelyet professzor asszony egyik cikkében olvastam. Eszerint a csökkent veseműködésű felnőtt betegek száma Magyarországon meghaladja a félmilliót. Azért érzem döbbenetes adatnak, mert a cukrosok sincsenek sokkal többen: hétszázezren. Nyilván, van átfedés a betegek között, de amíg a cukorbetegségre tévéreklámok és szórólapok figyelmeztetnek, megelőzésére minden fórumon fölhívják a figyelmet, és rengeteget foglalkozik a témával a sajtó, addig a vesebetegségekről jószerével alig hallani.

– Mindaz, ami az ereket károsítja, a dohányzás, a cukorbaj, a magas vérnyomás etcetera, a vesét is támadja rögtön. Ahhoz, hogy ez a két, óriási érgomolyag tudjon például méregteleníteni, meg folyadékvolument regulálni satöbbi, teljes vérkeringésünk mennyiségének ötöde minden pillanatban átfolyik rajta. Ráadásul a kezdeti stádiumban, egy ideig semmi tünete sincs, ha a vesék nem működnek jól.

– Lehetne szűrni, hogy baj van?

– Igen, szérum kreatinint, ennek alapján az úgynevezett GFR-t és vérnyomást kell mérni, továbbá vizeletet nézni. A három vizsgálat adataival nagyon jól meg lehet becsülni, hogy ez a létfontosságú szervünk hogyan működik. Rég gyakorlat kéne hogy legyen mindez, de csak beszélünk róla, és nincs sok előbbre lépés. Egy amerikai adat szerint a felnőtt lakosság tíz százaléka vesekárosodott. Az idősek közül minden második-harmadik. Kisebb-nagyobb mértékben, persze. Ez az adat ránk nézve is helytállónak tűnik, ha nem rosszabb. Elképesztően fontos lenne, hogy közöljük az emberekkel, hogy e szervünknek alapvető jelentősége van! Hogy mekkora kárt okozunk, amikor például az ellenőrizetlen étrend-kiegészítőket, a bennük lévő méreganyagokat magunkhoz vesszük, vagy amikor rengeteg fehérjét fogyasztunk. Ugyanis a fehérje-anyagcsere végtermékét gyakorlatilag egyedül a vese választja ki. Ha pedig nem működik rendesen, vagy túlzott mennyiséget kell kiválasztania, az úgynevezett karbamid-nitrogén benne marad a keringésben. Ez például mérhető. Beszűkült veseműködés esetén tehát érdemes diétázni, kevesebb fehérjét enni. Hasonlóképpen baj, ha elzsírosodnak az ereink. Mindenki tudja, hogy a koszorúérnél az elmeszesedés mekkora gond. Nos, itt ugyanez a helyzet, csak nem mondja senki! Említette a cukorbajt. Az nemcsak a szem ereit támadja meg, hanem a veséjét is. Nálunk, a dialízis-állomáson a betegek tizenöt százaléka cukorbeteg.

– Vagyis, ha jól értem, a fehérjén és a són túl a szénhidrátot is kárhoztatnunk kell.

– Oda kéne figyelni, így van. A cukorbaj a kövérek betegsége. És akkor már ott is vagyunk a metabolikus szindrómánál, ami most sláger. Aki kövér, magas vérnyomás betegségben és cukorbetegségben is szenved, és a vérzsír-szintje is magas. Ez a halálos négyes. És, ahogy beszéltünk róla, a dohányzás tovább rontja az ereket. Ugye, azt mondják a kardiológusok, hogy naponta egy, maximum két pohár vörösbor egészséges. Mit jegyzünk meg ebből? Hogy a vörösbor mehet. Ihatjuk vödörszám. Iszonyú nagy bajunk, hogy zabolátlanok vagyunk. Evésben, ivásban, figyelje meg, a politikában is! Mindenben. Nem vagyunk elég körültekintőek. Csak az a baj, hogy minden okosság nekem is azóta jut eszembe, amióta megöregedtem. Hogyan lehetne megrázni az embereket, hogy jobban figyeljenek oda magukra? Hát boldogság az, szándékosan csúnyán fogalmazok, heti háromszor, fagyban, hóban, hőségben, mentő által ide behozatni, dializálódni, gépre kötve méregtelenedni, s azután egy szabadnapot követően újra visszatérni? Ugyan már! És mindez miért? Lehet, hogy épp csak amiatt, mert valaki rendszeresen magához vett testépítő szereket, ellenőrizetlen kreatin-készítményeket, táplálék-kiegészítőket, fogyasztó teákat. Egyik kollégám fiának is így ment tönkre a veséje. Nemrégiben megkapta az édesapjáét, és csak remélni lehet, hogy megtanulta: nem kéne izmosan, de veseelégtelenségben élnie tovább. Bár volt, aki már figyelmeztetett, hogy álljak le ezzel az ellenpropagandával, mert előbb-utóbb agyonütnek. Ennél nagyobb üzlet ugyanis nincs.

– Még aki sportol, az is tönkreteszi magát az emlegetett szerekkel?

– Aki sportol, ne fogyasszon ilyen mérgeket! Viszont mozogjon mindenki, az nagyon fontos! Ilyenekre próbálom rávenni a hallgatókat: legalább lefelé ne liften tegyék meg azt az egy emeletet! Kimegyek kosármeccsre. Látom, hogy a szurkoló, mielőtt bemegy a sportcsarnokba, elnyomja a cigarettáját, és azt nézi, hogy az autójával minél közelebb álljon meg a palánkhoz, mert egy métert sem gyalogol szívesen. Miközben imádja a sportot. Micsoda kettősség él bennünk! Egy-két drukkert, akiket jól ismerek, meg szoktam szólítani. A kövérek közül is. Némelyikük már fogy! Borzasztó vagyok, tudom, mondták már. De gondolja el! Ami a fejemben van, azzal előre tudom, hogy te, kövér ember, nagy valószínűséggel tíz évvel rövidebb ideig fogsz élni, és nagy valószínűséggel iszonyú szenvedések között fogsz meghalni, mert infarktust vagy agyvérzést kapsz, emiatt pelenkáznak majd és így tovább. Ha az ember képet kap róla, hogy mi az életút vége, szabadon dönt. Tegyük fel, az evés-ivás szenvedélyét választja és az ezzel járó rizikót. Lelke rajta. De ha nem mondja el neki senki, hogy minek mi lesz az ára később? Akkor választani sem tud. Nem akarom macerálni a körülöttem élőket, csak nem sok időm van már, hogy megóvjak pár embert a szerencsétlen sorstól, ami rá vár.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs