Mintha a Holdra

 

Miután egy előzésben majdnem ottmaradtunk

a brassói úton, a segesvári pályaudvaron abban a kukoricaszagban

– ez a DDT szaga volt – tizenhárom órát

vártunk a Szófia expresszre; reggel nyolc helyett

este kilenckor állt be az ötödik vágányra az első, Magyarország

felé tartó vonat; Rusze környékén valahol

megcsúszott a hegyoldal (nincsenek is

arra hegyek). Pest helyett Debrecenbe

tartott, de olyan zsúfolt volt, hogy a kocsiajtók

nem nyíltak; hátizsákkal szaladtunk

perontól peronig, míg valahogy fölkeveredtünk.

Megvesztegettem a hálókocsikalauzt, aki természetesen fogadta

közeledésemet, a zavar legkisebb jele nélkül; a kusetban

ketten hevertünk azon az éjszakán, odakint

kivilágítatlan állomások, ismeretlen falvak

vágtattak el mellettünk az augusztusi sötétben, itt-ott az elmaradhatatlan

“Traiasca Partidul Comunist Roman” felirat, fehér alapon nagy vörös betűkkel,

kerítésen és pékségek homlokzatán. A Maros menti kopasz dombvidék

mint púpok sora; vagy Aradnak jöttünk? Kint a batyus tömeg, az elcsigázott,

egymás hegyén-hátán heverő, holtfáradt utazók, kosarakkal, aztán a határőr

azt hajtogatta: “bretvecs, bretvecs” – a Szozopol óta tartó vad rohanásban

kinőtt a szakállam, bicska se fogta. Mintha a Holdra

érkeztünk volna Nagylak után.

 

 

Éjszakai vonatút

 

A stop

nem ment aznap, az aszódi pályaudvaron nem mertem aludni, s tizenegy

rég elmúlt, mikor két vasutas azt mondta, mindjárt indul egy

magányos mozdony a gyarmati indóházba, arra felkéredzkedhetek.

A mozdonyvezetővel meg a fűtővel nem sokat beszélgettünk, a tűztérből kicsapó

hőség vöröse perzselt, az éjszaka hidege mart, átfagytam, átégtem, s a vaslemezek

úgy táncoltak a talpam alatt, akár egy megvadult, boldogan viháncoló

élőlény súlyosan csattogó lélegzete. Az éjfél utáni égbolt sötét

csodája kibomlott, öniróniám – értelmiségi barátkozik munkásosztállyal, davaj

paznakomityszja – felemésztette a szépség, akár egy belém szegezett

emblémát, késsel a szívembe vágta, hány világot nem ismerek, s hogy mindben

ugyanarra találok.

 

 

Öt kiküldetés

 

Az orosz nagykövet

– vállas, megtermett katona, egy megfeszítést

is rá lehetne bízni – jól beszél magyarul, X. főnöke

tőle szerzi az értesüléseit, a külügyben pedig egymásnak olvassák fel

a jelentéseit az irodisták, mert már rég nem tudja senki, az urak

melyike etette be a másikat; északkeleti politikánk

biztos kezekben. Versailles-ban állítólag senki nem

mondatta le Magyarországot mint a monarchia jogutódját

a Ferenc József-földről, ennekutána az mindmáig

szent tulajdonunk, vérrel szerzett, bár rossz fekvésű birtok;

ámde az ember, ha szittya, ne legyen válogatós. X. arról ábrándozik

az abbéval – korábban sanghaji konzulunk, maga is

megbízható ügynök, akár az Aladdin lámpája, oly dörzsölt –: ha ezt a lapot

a főnökük le tudná hívni, fölfele bukna, nekik pedig

másként lenne jó, míg ki nem jön az utódja; őt azonmód

kineveznék attasénak a medvék közé, a jégtáblák közül

írná a táviratait; fegyveres erők napján a szaunából

ugrasztanák ki, mert a hadügyből rejtjeles jött (gratuláció

megbízhatóknak), s általában, az egzotikus lét

új módozatait próbálhatná ki a profi magyar diplomácia

ernyője alatt, za dolarov persze. Cserepes kérgű fenyők

nőnek az udvaron, a lejtő alján manapság egyetlen

tengerpartunk harminchat méter az öbölből, rothadó nád

közt szürke víz; szemben a hőerőmű csinosnak nem mondható

kéménye, fagyott szén-dombjai. Az esti fogadáson

kereshetik a zongora alatt majd az óvatlanul lerészegedetteket, egyáltalán:

erre a városra nem pazarolták a szépséget, s a lelkét megöli,

hogy az élet csak öt kiküldetés…