A veréb és a szél

 

Megpróbálta elhessegetni a szelet,

de az erősebb volt, mint a halál,

és hatalmasabb volt, mint az élet.

 

Megpróbált szóba elegyedni a széllel,

de száján nem jött ki hang,

szeme könnyben úszott.

 

Megpróbálta behízelegni magát a szélnél,

de az így szólt: megmérettél, és könnyűnek találtattál.

 

Megpróbált gyűlölettel gondolni a szélre,

de ablaküveghez csapódott,

és elvesztette az eszméletét.

 

A szél, mint aki jól végezte dolgát,

új áldozatra lesve, száguldott

tovább, tovább.

 

 

Katarzis

 

Nem volt ereje adakozással foglalkozni,

se számbavenni tartozásait, mert felrobbant a hétfő,

szilánkjai szertefröccsentek, s úgy tűnt,

az elszenesedett történelem-darabkákból már sose lesz

újjáteremtés.

 

Vége van hát a világnak, szólt az Isten,

mutatóujja és hüvelykujja közé csippentve

21 évszázadot, majd szórakozottan az űrbe pöckölte,

mint egy csikket.

 

Kóválygott hontalanul jó sokáig.

Aztán valami nedvesbe hullt,

rózsaszín korallok, rákok, medúzák, tigriscápák,

cikázó halrajok közé.

 

Nemsokára megunta a víz alatti létet.

A szárazföldön megrészegült a tenger sós illatától,

a virágok, a fák, a homok, a meredező sziklák, az ég színétől.

 

Aki szembejött, nem hiányzott neki.

Valami derengett előző életéből,

de elhessegette magától az érzést,

hiszen nem volt misztikus.

 

Egy liftben találkozott vele, a tizenkettedik emeleten.

Pisztolyt nyomott a homlokához,

megkínálta sós süteménnyel, előléptette, szeretkezett vele.

Hiába próbált visszaemlékezni,

úgy döntött tehát, hogy ilyesmik nem eshettek meg.

 

Alkonyatkor a szél belemarkolt a hajába,

belekarmolt a szemébe, a mellébe, a hátába, az ágyékába,

egy közeli barlangba űzte.

 

Ott megint találkozott az idegennel,

de nem volt ideje csodálkozni,

úgy zuhant álomba, mint a konyha kövére pottyant tojás.

 

Éjszaka összefonódtak, kezet és lábat cseréltek,

álmában foglyul ejtette az idegen emlékeit,

reggel már a másik arcát viselte.