verssé nézhetem

talán baj, hogy mindig ugyanúgy és ugyanott

írok (máshogy nem tudok),

talán nem is kellene mindezt elmondanom,

ahogy képernyőbetű lesz a reggel

nesztelensége, a műút csendes szürkesége,

ahonnan már autózajnak kellene beszűrődnie,

talán ez a csend ébresztett, neszmentes hajnal,

ilyenkor még róka, nyest, macska lopózik

át a túlfélre, talán meggondolatlanul, mert

nappal már nem lesz mersze visszafelé

is megtenni az utat, s persze

ez eszembe juttatja a kutat,

mit fúrni fejembe vettem, iszonytat

bár a föld mélye, és lamentálhatok, miért,

hogy szerencséje ennek a rögnek feljutni

lesz, másiknak soha, tán az egész

azért van, hogy írni róla kedvem

legyen, bár a semmit is kedvelem,

kedvenc képem egy tárt ablakon

befelé lebbenő függöny egy

taorminai hajnalon, ágy-

meleget képzeltem az ébredés

előtti homályba, amelyen átvonul

pára meg légvonat,

láttam a levegőt, elmondhatom,

az visz nyakszirtről meg homlokról

finom cseppeket, a függönyrésen

jött és átellenben távozó lehelet, és mint

vitorlát tartja duzzadtan, emelkedő,

süllyedő keblet mozgat ott benn,

talán fedetlen,

mint kép, érthető

attól, ki egy padon éjszakázott

és elsőként látta az Etnából szivárgó

füstcsíkon megtört fénysugarat,

hogy kút lesz-e vagy marad az álom,

dús gyep, zöldellő bokor

mihaszna kérdés, tárgy és dolog

jobban izgat, megfogni képernyőn is

azt tudom, rikácsolás és suttogás

egyre megy, egyként szeretem,

mikor félek, satnya életem hogy

bízik néhány szalmaszálban,

és ha verssé nézhetem szövegem