Nyugaton a helyzet változatlan

A délszláv okcidentalizmus végleteiről

Bazdulj, Muharem  fordította: Radics Viktória, tanulmány, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 797. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

“Hiába keres a Nyugat olyasféle formát az agóniájának, mely méltó lenne a múltjához. A Kelet a virágokra és a lemondásra összpontosított. Mi a gépeket és az erőfeszítést szegezzük szembe vele, meg ezt a fokozódó melankóliát, a Nyugat utolsó rángását.

Nyugat? Esély jövő nélkül.

Nézzék meg a Nyugatot: degeszre van tömve tudással, aljassággal és restséggel.

A Nyugat halad, ijedten fejleszti saját elkényeztetettségét – s én már kevésbé irigylem azokat, akik, látván Róma alkonyát, úgy hiszik, hogy egyedülálló vigaszban van részük, amit csak ők élvezhetnek.”

E. M. Cioran: A kétségbeesés szillogizmusai

 

Talán nem árt, ha kezdetnek etimologizálunk egy kicsit. Az orient fogalma a latin oriri igéből származik, ami annyit jelent, mint nőni. Az okcident terminus eredete szintén egy latin igére megy vissza: cadere azt jelenti, hogy esni, hullani. Világos, hogy esetünkben a Napra történik utalás, azonban a szimbolikus tréfa sem hangzik rosszul: a Kelet természetében gyökerezik a terjeszkedés, a Nyugatéban pedig a hanyatlás. Spengler híres könyvcíme, A Nyugat alkonya, ebben az értelemben szinte pleonazmus.

Ebben az esszében a Balkánon, pontosabban a volt Jugoszlávia területén honos tipikus Nyugat-képzetekkel szeretnék foglalkozni. Ebből a nézőpontból a Nyugat fogalma meglehetősen próteuszi és igen cseppfolyós. Más szóval innen nézve a Nyugat valami relatív, valami, ami nem mi vagyunk. Ebből a távlatból, amellyel itt foglalkozni kívánok, a Nyugat olyan, mint a szivárvány: lehetetlen elérni. Valaha réges-régen, in illo tempore mi is Nyugat voltunk, a távoli, láthatatlan jövőben talán ismét az leszünk, ám a jelen perspektívájából a Nyugat valami elérhetetlen.

Gyerekkoromban, a múlt század nyolcvanas éveiben Albániát Jugoszlávia legnagyobb részében általában úgy élték meg, mint az elmaradottság netovábbját jelölő országot. Ebben az időben a tipikus jugoszláv jó adag megvetéssel viszonyult (az akkori) Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország lakosaihoz. Románia és Bulgária1 polgárait még nagyobb adag megvetés illette, ám a korabeli Európa igazi páriáinak Albánia lakói számítottak. Nyilván ebben az időben kelt szárnyra egy kérdés-felelet formájú vicc. Melyik a világ legszegényebb országa?, szól a kérdés, amire a válasz: Macedónia, s a kommentár így hangzik: Baszhatják, nekik Albánia a Nyugat.

Sok mindent kiolvashatunk ebből a viccből; szépen meglátszik belőle a ’Nyugat’ szó kettős jelentése. Alapvető földrajzi jelentése peremre szorult – épp ettől működik a vicc. Mert a Nyugat ebben az élményvilágban mindenekelőtt a jobb élet, a földi mennyország, a megvalósult utópia helyszíne. A régi latin mondást parafrazeálva: az neked a Nyugat, ahol jól érzed magad. Ha tehát Macedóniának Albánia a Nyugat, akkor ott, bármennyire is pocsék, mégis sokkalta jobb az élet, mint Macedóniában.

Ha tehát a Nyugat a jobb élet helyszíne, akkor ennek nem sok köze van az égtájakhoz. Na de azért mégsem ilyen egyszerű a dolog. Tény, hogy jugoszláv perspektívából a múlt század nyolcvanas éveiben azokat az országokat vették Nyugat-számba, amelyek földrajzilag is nyugatra vannak a Balkántól. Még Jugoszlávián belül is – konkrétan boszniai perspektívából –, a nyugati köztársaságok számítottak Nyugatnak: Horvátország és Szlovénia, esetleg még Belgrád, mint szabályt erősítő kivétel és főváros, mely, akárcsak a legtöbb országban, vonzotta a vidékieket. Azonban Horvátország és Szlovénia nyugatiassága azon múlott, hogy egy kicsit vagy nem is kicsit hasonlítottak az “igazi” Nyugathoz, amit, tapasztalatból kifolyólag, az emberek többsége számára főként Németország szimbolizált, esetleg Olaszország.

Nézzük meg egy kicsit jobban, miért van ez így. A néhai Jugoszlávia hét állammal volt határos: Albániával, Görögországgal, Bulgáriával, Romániával, Magyarországgal, Ausztriával és Olaszországgal. A hét közül négy – Albánia, Bulgária, Románia és Magyarország – szocialista állam volt, és valamivel “zártabb”, mint Jugoszlávia. Az átlagos jugoszláv, mint már mondtuk, megvetést, szánalmat táplált ezeknek az országoknak a polgárai iránt. Úgy általában szerencsétleneknek tekintették őket. Ausztriát és Görögországot ezzel szemben nem tartották szerencsétlen országoknak, ámde nyugatinak sem. Jugoszláv perspektívából csak a nagy országok számíthattak Nyugatnak. Görögország esetében ott volt még a Balkánhoz2 való tartozása is, Ausztriát pedig (miként egyébként Svájcot is) gyakran Németország puszta (és kevésbé értékes) függelékének tekintették. A Jugoszláviával határos hét ország közül voltaképpen csak Olaszországot érzékelték igazi Nyugatnak.

Olaszország nyugati mivoltáról a jugoszlávok többsége turistautakon győződött meg, míg Németország nyugatiasságát a számos gazdasági emigráns tanúsította. A legtöbb jugoszláv számára Trieszt volt az első (és gyakran az egyetlen) külföldi város, ahol járt, és ritka volt az olyan család, melynek legalább egy tagja ne tartózkodott volna, ahogy mondani szokták, “ideiglenes munkán” Németországban.

A tény, hogy a korabeli Jugoszláviában épp Olaszország és Németország lett a Nyugat paradigmája, némiképp meg volt azonban terhelve. Ugyanis a szocialista Jugoszláviában a második világháború, illetve – ahogy akkor nevezték – a népfelszabadító háború centrális történelmi eseménynek számított, mint a külső ellenségtől való védekezés és a belső forradalom hatalmas példája. A külső ellenség pedig éppenséggel Olaszország és Németország volt. A számtalan film, az évenkénti háborús megemlékezések, a második világháborúnak az iskolai tantervekben elfoglalt kivételesen jelentős helye miatt Olaszország és Németország a viszonyok békebeli rendeződése ellenére a jugoszlávok többsége számára továbbra is magán viselte, ha nem is kimondottan, de tudat alatt, az agresszor sötét bélyegét. Úgyhogy a Kelet–Nyugat, illetve a Balkán–Európa dichotómia (a Balkánon, no és másutt is, Európa fogalmán a közbeszédben ma is kizárólag a kontinens nyugati részét értik, vagy ahogy Dubravka Ugrešić mondja: amikor a “keletiek” Európát mondanak, általában a “nyugati” felét értik alatta) egyúttal a mi és az ők dichotómiát is magában foglalja a második világháború perspektívájából, sőt még a gonosz és a jó archetipikus kettősségéből is van benne leheletnyi.

Vad irodalom című könyvében, mely Az irodalom alatti irodalom etnolingvisztikai tanulmányozása alcímet viseli, Ivan Èolović többek között megvizsgálta a jugoszlávok Nyugat-élményét is, mégpedig egy csak első látásra triviális területen. Tudniillik a fociról van szó, illetőleg a sportújságírásba sorolható szövegekről. A futballból vett példákból, melyeket Èolović idéz, szépen kiviláglik, hogyan élték meg úgy általában a Nyugatot Jugoszláviában. Nem véletlen, hogy a szóban forgó példák épp az olaszokra meg a németekre vonatkoznak. Az Inter labdarúgóklub játékosairól szólva az egyik Èolović által idézett újságíró ezt írta: “Ők gyorsan megfürödnek, gyorsan esznek, ők nem nevetnek, sietnek haza a feleségükhöz, a gyerekeikhez, a számláikhoz.” A német Borussiáról szólva pedig a következő fogalmak kerülnek elő: precíz gépezet, harciasság, kifogástalan szakmai tudás. Az olaszok továbbra is ravaszak, ügyesen lépre csalják az ellenfelet, mindent kiszámítanak, miközben a németek szívósak és következetesek, pedánsak és precízek, racionálisak és erősek. Az olaszokkal és a németekkel szemben a jugoszláv futballisták játéka mindenekelőtt szép, aztán bravúros, bámulatos és fantáziadús. “Futballistáink ellenfelei mind rendkívül gyakorlottak vagy ravaszul számítók, de vannak olyanok is, akiket nem tüntet ki egyik racionalitás-fajta sem az említett kettő közül – ők az elementáris őserőre hagyatkoznak. Így aztán a mi tehetséges, fantáziadús, okos, szellemes játékunk olyan futballal kerül szembe, amit brutális agresszivitás, fanatikus kitartás és fejetlen támadási lendület jellemez” – állapítja meg Ivan Èolović.

Ha a fenti idézetből kihagyjuk a játékot és futballt, máris előttünk a generális Nyugat-élmény, mely mihozzánk viszonyítva képződik meg. A Nyugat brutálisan agresszív, elemi erejű, fanatikusan kitartó, ámde mi tehetséggel, képzelettel, tudással és szellemességgel szállunk szembe vele. Ezt a Nyugat-élményt variálják a történelmi tankönyvek és a mindennapi kocsmai beszélgetések is. Mert a második világháborúban mi az ellenség számbeli fölényét, agresszivitását és technikai előnyét képzelettel, szellemességgel és tudással győztük le! A Nyugat gazdagsága és csillogása csakígy hamis: a nyugati emberek számítóak, pedánsak és precízek, racionálisak, gyorsan megfürdenek, gyorsan esznek, nem nevetnek stb. Velük ellentétben mi talán kissé lazák és felelőtlenek vagyunk, no de milyen közvetlenek, milyen szenvedélyesek, és mi aztán tudjuk élvezni az életet stb. Lehetséges még egy valamelyest parmenidészi felosztás is: mi melegszívűek, gyöngédek és jók vagyunk, ők ezzel szemben ridegek, gorombák és gonoszak. No de mindezt szimbolikusan a következőképp lehet legkönnyebben szemléltetni: a Nyugatnak nincs lelke, a Nyugat elveszítette, eladta a lelkét.

És már itt is vagyunk a szláv lélek jól ismert kliséjénél.3 Kundera Halhatatlanság című regényének bizonyos állításaira támaszkodva elmondhatjuk, hogy a balkáni ember gyakran homo sentimentalisnak éli meg maga-magát. Kundera szerint “a homo sentimentalist nem elég érző embernek tekinteni (hisz valamennyien azok vagyunk); olyan ember ő, aki önmagában való értékké emelte az érzelmeket”. Az önmagában megálló értéknek tekintett érzelem élményében rejlik az a képzelt és sóvárgott differentia specifica, mely, a mi szemszögünkből, megkülönböztet bennünket a Nyugattól. Ezért van, hogy az újságszövegekben és a hasonló “vad irodalomban” a nyugati embereket gyakran hasonlítják a robotokhoz, az embertelenül érzéketlen, kizárólag a munkára beprogramozott teremtményekhez. Így tekintve hiába csillog-villog a Nyugat, ha belülről rothadt.

Pont ez a szintagma, a rothadt Nyugat volt annak idején szinte általánosan elfogadott a volt Jugoszláviában. A huszadik század utolsó évtizedében Szerbiában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is meghonosodtak a variációk a rothadt Nyugat témájára, ezért itt most röviden és szemléletességre törekedve elszórakozunk velük egy kicsit.

Minél keletebbre megyünk, annál erőteljesebb a Nyugattól való irtózás. A kilencvenes években tipikussá vált szerbiai Nyugat-képzetekkel a már említett Ivan Èolović foglalkozott legmélyrehatóbban. A szimbólumok politikája című tanulmányában például ezt mondja: “A mai szerb politikai mítoszok figurái közt ismét előkelő helyet foglal el (miként ez már többször megtörtént a 19. és 20. században) egy gonosz istenség, valamiféle bukott angyal, mely Rothadt Nyugat vagy Európa Asszonyság néven is ismeretes. Ezzel a biológiailag és morálisan is lezüllött szerzettel szemben helyezkedik el Szerbia erőtől duzzadó figurája, mely undorodva és szégyenkezve szemléli az előtte álló nyomorultat. Úgy néz rá, mint az elvesztett ártatlanság vagy a rossz lelkiismeret megtestesülésére, ám ugyanakkor mint a lehetséges menekvés ígéretére. (…) A szerb mítoszok némelyik verziója szerint Európa nem mindig volt ilyen, mint most. Azért csúszott le a kísértések sikamlós lejtőjén, mert hűtlen lett saját autentikus forrásaihoz. Európa a dekadencia, a rothadás, a feledés, a korrupció szomorú gyümölcse. (…) Belezuhanása az anyagba bizonyos fajta metafizikai amnéziát is jelent, létfeledést. A létezés kontinuitása helyett Európa elfogadta a profán időbeliséget, a haladásnak értett, a ’vertikálist’ nélkülöző történelmet, melynek nincs lelke.”

Ugyanebben a könyvében Èolović emlékeztet bennünket arra, hogy ez a képzet a Nyugatról semmiképp sem újdonság, és Jan Kolar versét idézi a tizenkilencedik század közepéről, melyben a költő azt jósolja, hogy Nyugat-Európa még remegni fog az egyesült szlávok előtt. Èolović szerint “ez a vers azért is érdekes számunkra, mert felfedi annak a mitikus képzetnek az egyik legősibb forrását, mely szerint a szerb nép reproduktív képessége különleges értéket jelent. A szerbeket, akárcsak a többi szláv népet, roppant életerő és ellenállóképesség, frissesség és természetesség jellemzi; a szlávok seregletében ők őrzik az életerő és a frissesség – a reproduktív képesség, azaz az ehhez szükséges férfi instrumentumok és szimbólumok lényegét”. Egy lábjegyzetben Èolović Danilo Kišt, azaz az Anatómiai leckét is említi, ahol Kiš többek között leszámol azzal a szerb irodalmi klisével, mely szerint a szerbek a termékenységkultusz őrizői és táltosai. Ez a klisé azonban nemcsak az irodalomban létezett. A balkáni délszlávok tömegesen meg vannak győződve, hogy általában véve potensebbek, jobb szeretők és “nagyobb kanok” a nyugatiaknál, meg azoknál is, akik a “sajátjaik” közül Nyugat-pártiak.4 Az ún. nemzeti ügy “árulóit” nemcsak a Nyugat szolgáinak nevezik, hanem gyakran megkapják azt is, hogy buzik, mert balkáni nézőpontból a (főként férfi) homoszexualitás rothadt nyugati kórság, s az igazi macho szerbek, horvátok vagy boszniaiak között ilyesmi nem fordul elő. Az ex-jugoszláv hétköznapok egyik kliséje volt az is, hogy a külföldi turista nők (főleg a német nők) azért járnak az Adriára nyaralni, mert itt a hazai csődörök jobban kielégítik őket, mint az otthoni férfiak.5

A Nyugathoz való tipikus horvát viszonyulás valamivel összetettebb. A szerbek és a horvátok önképének különbözőségét a közbeszédben leggyakrabban Miroslav Krleža mondásával szokták illusztrálni: Isten mentsen a szerb hősiességtől meg a horvát kulturáltságtól. Miközben Szerbiában a Balkánhoz való tartozás elfogadott, Horvátországban meglehetősen más a helyzet.6 Boszniához és Szerbiához viszonyítva Horvátország igen határozottan Nyugatnak tekinti magát, ám amikor például Ausztriához viszonyul, akkor már másként fest a dolog. Hitler Bécse című esszéjében így ír erről Boris Buden: “Ha még él a hagyományos zágrábi, illetve horvát kispolgár jelensége, akkor világának központi fantazmája Bécs. Ez az a város, mely fontos dolgainak tekintetében mércéül szolgált és szolgál. Igaz, fontos dolga nem sok volt, ám annál többet jelentettek számára. Például a kultúra, viselkedésként értve. Hogyan kell szabályszerűen köszönni, hogyan kell tartani a kést meg a villát, kellemesen és feltűnés nélkül társalogni, egyszóval a kultúra mint illedelmes viselkedés.” Azonban az, úgymond, másmilyen kiinduló vízió mellett a tipikus horvát Nyugat-képzet is a Nyugat rothadásáról szól, Európa pedig, ha nem is vált asszonysággá (mint Szerbiában), kurvává viszont igen. Stijepo Mijović Koèan horvát író az egyik 1994-es szövegében képmutatóan mosolygó nagy kurvaként említi Európát – ennek az idézetnek a hatására írja majd meg Boris Buden Európa kurva című briliáns esszéjét. Mint mondja, a kurva tipikus szinonimája az erkölcsi és érzelmi romlottságnak. Ám az ilyen Nyugat- és Európa-képzet mögött ott van a fent említett sztereotípia is önmagunkról mint macho férfiakról. Van ebben valami abból az errefelé tenyésző szexizmusból is, melyben a férfiasság minden pozitivitás szinonimája, a nő pedig csupán anya vagy kurva lehet. Az anya metaforája a szeretett haza számára van lefoglalva, s Európának csupán a kurva szerepe marad.

Ami a tipikus boszniai Nyugat-élményt illeti, ez az utóbbi tíz évben leginkább a bosznia-hercegovinai háborúra való európai reagálás függvénye. Európa közömbösségét ebben az értelemben leggyakrabban olyasminek tartják, amiért szégyellnie kellene magát. Vehid Gunić televíziós újságíró háborús naplójának címe ki is mondja: Szégyelld magad, Európa. Szégyenre pedig természetesen az a tény ad okot, hogy Európa katonailag nem avatkozott közbe, és nem állt határozottabban az áldozat pártjára.7 Azonban Európa ily mélyre süllyedésének okai, úgy tűnik, ebben az értelmezésben is eléggé hasonlítanak az előző példákból megismert interpretációkhoz. Ebből a szempontból tanulságos lehet Ahmet M. Rahmanović Sötét lélek című regénye, melyet 1999-ben adott ki a “Svjetlost” kiadó, méghozzá rögtön 5000 példányban, ami a háború utáni körülmények közt Boszniában hatalmas példányszám volt. A szóban forgó regénynek nincsenek valami nagy irodalmi ambíciói, sajátos háborús thriller ez, a széles olvasóközönségnek szánva, ám találhatók benne olyan részletek, amelyek elég jól összefoglalják az Európáról és a Nyugatról szóló elterjedt kliséket. Egy helyütt például ez áll ebben a regényben: “Európa olyan, amilyen, egy fáradt, öreg hölgy, akinek már nincsenek eszményei, nincsenek nemes céljai, nincs semmije. Csak a puszta gazdasági erő páncélzata meg az európai ember magas életszínvonala. Mikor hallottak utoljára nagy európai íróról, festőről, zenészről vagy más művészről. Ilyen nincs.” Valamivel később ezt is elejti: “Nem tudják ők, mi a büszkeség. Az öregasszonyban, aki a szemétben turkál egy falat élelem után kutatva, több büszkeség van, mint az ő egész kormányukban. Még hogy nem így van? Ugyan már, ne beszéljen maga nekem. Tudja maga, hogy Angliában és Franciaországban már a rajzfilmekben sem használják az olyan fogalmakat, mint a tisztesség és a büszkeség? Aztán panaszkodnak, hogy a fiataloknak nincsenek eszményeik, hogy a kábítószer után mennek és bűnöznek, nem tudják, mit jelent tisztelni az időseket ésatöbbi.”

Mindebből világosan kitetszik, hogy a Nyugatról szőtt tipikus előítéleteknek közös jegyeik vannak Szerbiában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. A legrövidebben ez úgy foglalható össze, hogy a Nyugat elvesztette a saját lényegét. Ezt a lényeget különböző távlatból különböző koncepciók szimbolizálják, melyeket jobbára igen nehéz definiálni, mert próteuszi természetűek, akárcsak a Nyugat-képzet maga. Szerb távlatból ez az elvesztett lényeg, mondjuk, a szellem, horvát perspektívából a szó nagyon hagyományos értelmében vett kultúra, Boszniából nézve pedig a tolerancia. A tradíció elvesztésétől való félelem itt a nemzeti identitásvesztéstől való félelmet jelenti, valamint a félelmet attól, hogy a vallási szféra a mindennapi életben peremre szorul, végül pedig a hagyományos erkölcsi értékek elvesztésének félelmét. Ezért ha munkaszokásokról, fegyelemről, törvénytiszteletről van szó, akkor mindhárom közegben a Nyugatra szokás hivatkozni, ám ugyanennyire szokásban van teljes erőből tiltakozni az ellen, amit a nyugati életforma elkerülhetetlen velejárójának tekintenek: a kábítószer, a prostitúció, a promiszkuitás, a bűnözés, a homoszexualizmus, a pedofília és hasonlók ellen, sőt ilyenkor általában elég triviális dolgok is szóba jönnek: az idősebbek iránti tiszteletlenség, bizonyos divatok, a szórakoztatóipar stb. A szimplifikáció azon típusa ez, melyben minden rossz olyasmi, ami miránk nem jellemző, hanem kívülről erőltették ránk.

Érdekes, hogy némely ismert nyugati írók és filozófusok is támogatják a délszláv népek ez irányú előítéleteit. Amikor például Alain Finkielkraut azt mondja, hogy Horvátország azon kevés hely egyike, ahol a maga autentikus formájában él még az európai lélek, akkor megerősíti azt a víziót, mely szerint Horvátország olyan hely, ahol már-már művészien megőrizték a lényeget. Mivel ebben a konkrét esetben Finkielkraut nyilatkozatához az szolgáltatott alkalmat, hogy el volt ragadtatva bizonyos festő munkáitól és egy költő vendégszeretetétől, telibe talál bizonyos konkrét horvát fantazmákat Horvátországról mint a tradicionális kultúra őrizőjéről a világban, melyet egyre inkább fogva tart az olcsó, népszerű instant kultúra. Peter Handke lelkesedése a szerbiai élet autentikusságáért hasonló eredetű és hasonló következményei vannak. A francia filozófus és az osztrák író tulajdonképpen azt példázzák, amiről Slavoj Žižek ír Az élvezet metasztázisai című könyvének elején: “Miért igézte meg annyira Európát a kelet-európai kommunizmus bukása? A válasz nyilvánvalónak tűnik: a Nyugatot voltaképpen a Demokrácia újrafelfedezése bűvölte el. Mintha a demokrácia, mely Nyugaton egyre több jelét mutatja a hanyatlásnak és a krízisnek, és elvész a bürokratikus rutinban meg a választási kampányok propagandisztikus stílusában, felfrissülne a Kelet-Európában újrafelfedezett Demokráciától. Ennek a bűvöletnek tehát tisztán ideológiai funkciója van: Kelet-Európában a Nyugat saját elvesztett forrásvidékét keresi, a ’demokrácia feltalálásának’ elvesztett tapasztalatát.” Finkielkraut és Handke konkrét esetében a demokrácia nem valami fontos, a kulcsfogalmak tulajdonképpen az újrafelfedezés, az elvesztett forrásvidék, az elvesztett tapasztalat, ezek a fogalmak pedig kitűnően korrespondeálnak a rothadt Nyugat kliséjével. Azoknak az íróknak és értelmiségieknek az esete, akik a háború alatt Európa avantgárdjának nevezték Szarajevót és Boszniát, valamelyest más. Žižek példájában a Nyugat Keleten találja meg a saját múltját. Bosznia példájában viszont a Nyugat Bosznia múltjában (abban a közvetlen múltban, amit a háború elvágott) találja meg a saját jelenét. Salman Rushdie például valamiféle eszményképnek nevezte Szarajevót, olyan városnak, melyben a pluralizmus, a tolerancia és az együttélés értékei egyedülálló és rugalmas kultúrát teremtettek. Az ilyen láttatás némely boszniai kommentároknál téves értelmezéshez vezetett: íme, Boszniában megvan az, ami Európában vagy a Nyugaton hiányzik: különféle kultúrák gazdagsága és egymás iránti toleranciája egy kis helyen. A vakfolt miatt teljesen elkerülték a figyelmüket a nagy európai városok több fajt, nyelvet és kultúrát ötvöző szigetcsoportjai.

Azonban a Nyugatról alkotott vélemények és előítéletek ellenére, amelyeket számba vettünk, minden balkáni ország fennen hirdetett politikai célja az euroatlanti integrációkhoz való csatlakozás. A nyugati életforma elsajátítását általában az említett cél felé vezető útnak tartják. E cél megvalósítása érdekében, valamit, mondják, fel is kell áldozni, még ha arról is van szó, amire olyannyira büszkék vagyunk, és ami végső soron megkülönböztet bennünket az olyannyira megvetett és olyannyira sóvárgott Nyugattól: az autentikusságunkat, a lényegünket, a lelkünket.

Folyamodjunk ismét a futball példájához. Vágyaink oltárán című szövegében, mely A harcosok bordélyában található, Ivan Èolović elemzés alá veszi azokat az újságcikkeket, amelyek a szerb foci legnagyobb sikerével foglalkoznak, a Zvezda győzelmével az Európai Bajnokok Ligáján. Ezt a sikert az újságírók azzal magyarázták, hogy a Crvena Zvezda elsajátította az európai játékstílust, a végső mérkőzésen a játékosok inkább racionálisan játszottak, semmint szépen – azaz pontosan úgy, ahogy a jugoszláv sportújságírók a németek vagy a nyugatiak játékát szokták jellemezni. Ezt a tényt a kommentátorok általában úgy interpretálták, mint a tehetség, a képzelőerő és a szépség föláldozását egy pragmatikus cél oltárán.8 A végkövetkeztetés ismét túlmegy a futballon: igaz, hogy a Nyugat eladta vagy elvesztette a lelkét, de amit mi csinálunk, az mégiscsak fennköltebb, mivel mi – hiszen nincs más választásunk –, feláldozzuk a lelkünket.

Ismét példálózhatunk a homo sentimentalisszal is. Abban a pillanatban, amikor a Nyugathoz való tartozást önmagában való értéknek kezdik tekinteni, olyan antagonizmusok lépnek fel, amelyekről Danilo Kiš írt egy helyütt: Mi Európa vagyunk, ti viszont nem.9 Márpedig amihez mi odatartozunk, az többé nem lehet rothadt.

S ezzel eljutottunk a másik véglethez, ami a Nyugat és Európa percepcióját illeti. Innen nézve a Nyugat és Európa minden pozitív metaforája. Ezt a két végletet ábrázolta Miroslav Krleža Bankett Blitvában című nagy regényében. (Boris Buden mutatott rá erre már említett, Európa kurva című esszéjében.) Barutanski, a zsarnok számára Európa kurva, és mint kurvát, le kell lőni, miközben Niels Nielsen, a polgári értelmiségi a következőképpen éli meg Európát: “Súlyos, fenséges lucfenyők tükröződnek a hamuszín alkonyatban a mély, sötét alpesi tó kristályos, smaragd, csendes vizén. Reggeli csönd. Békés nyári derű. Egy meztelen fiatal nő fürdik a tiszta alpesi vízben. Lány. Szőke. Ez Európa.”

Kísértet lengi be a Nyugat kultúráját – a Balkán kísértete. Így hangzik Marija Todorova híres könyvének, Az imaginárius Balkánnak az első mondata. A mondat azonban megfordítható. Kísértet lengi be a Balkán kultúráját – a Nyugat kísértete. Ugyanebben a könyvben Todorova így vélekedik: “Said már az Orientalizmusban figyelmeztetett, hogy az orientalizmusra nem az okcidentalizmus a válasz, ám ennek ellenére sem ő, sem a követői nem fordítottak elég figyelmet a dichotómia uralkodó tagjának, a Nyugatnak az esszencializálódására (pontosabban önesszencializálására). Miközben a ’Kelet’ szót az utóbbi időben egyre kevesebbet használják, ez nem hatott ki a ’Nyugat’ szó hanyag használatára.” Ámde ha az okcidentalizmus nem válasz az orientalizmusra, talán válasz a balkanizmusra. Könyvének szenvedélyes végszavában Todorova azt mondja, hogy Európa szüleménye a rasszizmus csakúgy, mint az antirasszizmus, a müzogínia csakúgy, mint a feminizmus, az antiszemitizmus csakúgy, mint az antiszemitizmus elítélése, ám az úgynevezett balkanizmusnak még mindig nincs komplementer és megnemesítő párja. A válasz talán abban rejlik, hogy Európa és a Nyugat ilyen komplementer és megnemesítő párnak látják önmagukat. Hisz talán épp ez a legszembetűnőbb különbség a Kelet és a Balkán között: a Balkán Európában van.

Todorova még azt is mondja: “A balkanizmus az orientalizmustól függetlenül, sőt bizonyos szempontból az orientalizmussal szemben vagy ellenére, nagy mértékben előre haladt.” A balkanizmusra is áll azonban, amit Said mond az orientalizmusról: “Az orientalizmus inkább megfelelt az őt előállító kultúrának, mint a saját úgynevezett tárgyának, melyet szintén a Nyugat állított elő.” Ámde azt is el kell mondani, hogy az okcidentalizmus minden formája is inkább megfelel az őt megteremtő kultúrának, mint a saját úgynevezett tárgyának. Mindezekre az izmusokra áll, hogy az őket megteremtő kultúra számára a negatív karakterisztikumok tárházaként szolgálnak (Todorova). A délszláv okcidentalizmus különlegessége azonban épp a földrajzi pozíció cseppfolyósságában rejlik. Immár bevett dolog a Kelet és a Nyugat közötti hídnak tekinteni a Balkánt, vagy ahogy Milica Bakić Hayden mondja, e régió népeinek percepciójában a “Kelet” és a “Nyugat” fogalmai elhomályosulnak. Ezért lehetséges egyszerre táplálni előítéleteket – metaforikusan szólva – úgy Albánia, mint Németország iránt; ezért lehetséges úgy tekinteni önmagunkra, mint olyan Keletre, ahol nyoma sincs barbárságnak, ugyanakkor mint olyan Nyugatra, melyet még nem tepert le a fáradtság; ezért lehet Európa egyszerre alpesi tóban fürdőző szépséges szőkeség, és egyúttal öreg céda a boncasztalon.

Boris Buden éleselméjű megállapítása szerint Horvátország (és nagyjából ugyanez áll Szerbiára és Bosznia-Hercegovinára is) úgy viszonyul Európához, mint a szerencsétlen Akhilleusz a teknősbékához: elmaradhat mögötte, meg is előzheti, de sohasem érheti utol. Buden így folytatja: “Mert Európa nemcsak az hely, ahol mindig is voltunk, hanem a cél is, mely felé tartunk. Jelenlétét ugyanolyan intenzíven éljük meg, mint a távollétét. Európa az igazságosság, a szabadság és az egyenlőség legszubtilisebb értékeinek tartománya, ám ugyanakkor ezen értékek pervertálódásának helyszíne is. Imádatunk és sóvárgásunk tárgya, amiként csalódásunké és berzenkedésünké is. Mint Európa kiválasztott népe, mely hol legőrültebb ellenségeitől, hol maga magától védi meg Európát, európaibbak vagyunk nála, ugyanakkor Európa-ellenesebbek is. Mert mi nem csak feláldozzuk magunkat érte, hanem egyúttal áldozata is vagyunk. Európa a mi áldozati helyünk, dicsőségünk ragyogó emlékműve, ugyanakkor gennyes kloáka, melyen át reményeink, illúzióvá válva, elfolynak.”

 

 

Muharem Bazdulj (1977, Travnik) – szarajevói bosnyák író és a Dani című hetilap vezető kulturális újságírója, hat prózakötet szerzője, melyek közül a legutóbbi, mely 2007-ben jelent meg, a Tranzit, üstökös, napfogyatkozás címet viseli, és a posztmodern bosznia-hercegovinai regényirodalom legkiemelkedőbb alkotásának tekinthető. Itt közölt esszéjét a Sarajevske sveske című, Szarajevóban megjelenő, az ex-jugoszláv térség irodalmát átfogó folyóiratból vettük át (2004/6–7.).

1

Dubravka Ugrešić így ír erről A hazugság kultúrája című könyvében: “Néha földikkel is összefutottam, jugoszlávokkal. Két dolog, az útlevél és a valuta biztonságérzetet adott nekik, azzal az érzéssel töltötte el őket, hogy ők jobbak. Az én hazámfiai azokban az években ’embernek’ érezték magukat Moszkvában, Budapesten, Prágában, Szófiában… Jobbnak tartották magukat, mert olyanokkal voltak körülvéve, akiknek rosszabbul ment a soruk.”

2

Ebből a perspektívából nézve a Balkán (mint az európai orient) és a Nyugat kölcsönösen kizárják egymást. Ebben az értelemben érdekes az utóbbi időben meghonosodott Nyugat-Balkán szóösszetétel, amit általában az ex-jugoszláv országokra alkalmaznak, Szlovénia nélkül, és Albániát is beleértve. Ha ezek az országok alkotják Nyugat-Balkánt, akkor nyilván Görögország, Bulgária, Románia és Törökország európai része a Kelet-Balkán, mely – lám, micsoda paradoxon – az euroatlanti integrációhoz való közeledés szempontjából közelebb áll a Nyugathoz mint Nyugat-Balkán.

3

Avishai Margalit és Ian Buruma így vélekednek erről híres esszéjükben, az Okcidentalizmusban: “A lélek témája újra meg újra felmerül az okcidentalizmusban. A 19. század szlavofiljei szembeállították a ’nagy’ orosz lelket a gépies, lelketlen Nyugattal. Azt állították, hogy az orosz lélek mély érzésű és megérti a szenvedést. Ezzel szemben a nyugatiak gépiesen hatékonyak és csak ahhoz van érzésük, hogy kikalkulálják, mi a hasznos.” (Takács Ferenc fordítása)

4

Ez nem kizárólag a délszlávokra jellemző. A már említett, Okcidentalizmus című esszéjében Margalit és Buruma ugyanezt veszi észre Bin Ladennél is. “Bin Laden a férfiasság és a nők megszállottja. Mi több, ez az egyik legkedvesebb okcidentális credója. ’Ennek a régiónak [az Öböl országai] az uralkodói nem férfiak’, mondta 1998-ban. ’Ők maguk is női népnek tartják magukat. Az istenért, a muzulmán nők elutasítják, hogy ezek az amerikai és zsidó prostituáltak védelmezzék őket.’ Bin Laden szerint a Nyugat rászánta magát, hogy ’elvegye a férfiasságunkat. Mi viszont férfinak hisszük magunkat.’” (Takács Ferenc fordítása)

5

Ivan Èolović A harcosok bordélya című könyvében rámutat ennek a motívumnak egyik variánsára. Az ún. Knindzsákról (szerb paramilitáris alakulatok Horvátországban) szóló propagandisztikus képregény regényesített verziójában, melynek címe Jönnek a démonok, szerzője pedig M. Krajišnik, olyan jelenetek találhatók, amelyeket Èolović hazafias pornográfiának nevez. A szerb Sava például a repülőben a német légikisasszony bájait élvezi. Èolović így elemzi ezt a jelenetet: “Először is a szerb Savát a szépséges nő már-már alázatosan kérleli, hogy méltassa őt figyelemre. Másodszor, ez a nő német, ám elfeledkezvén nemzeti gőgjéről térden állva ügyködik Sava szerb gatyája körül. Harmadszor, ebben a gatyában olyan ’férfibüszkeség’ lakozik, amilyennel csakis egy szerb dicsekedhet, és a német nő áhítattal fogadja ezt az égi ajándékot.” Említsük meg azt is, hogy Sava segédeinek, Boškónak és Nikolának az az egyik fő jellemzője, hogy megvetik a “buzikat”, különösképp az európai buzeránsokat.

6

Ebből a szempontból árulkodó a megboldogult horvát elnök, Tuðman kezdeményezése, miszerint alkotmányosan tiltsák be a Balkánnal való társulást. Boris Buden írt erről Mission Impossible című tanulmányában. Hasonló dolog esett meg az ilyesmire szinte immunis Szlovéniában is. Milica Bakić-Hayden írt egy helyütt a szlovén parlament tíz, nyolc különböző politikai párthoz tartozó tagjáról, akik a parlament elé terjesztették a Szlovénia közép-európai jellegét leszögező határozatot.

7

Különösen bizarr momentum tanúi lehettünk vagy hét évvel később, amikor a NATO végre interveniált, ezúttal a koszovói háború miatt. Ekkor Szerbiában elsajátítják annak a diszkurzusnak bizonyos elemeit, mely Boszniában dívott, amikor itt a katonai intervenciót hiányolták. Teofil Panèić így ír erről: “Egy egyébként színvonalas hazai napilapban már hetek óta fut egy bizarr sorozat: a kultúroldalon, ahol értelmiségiekkel készült interjúk szoktak megjelenni, két-három újságíró megkérdez egy-egy riportalanyt – értelemmel nehezen követhető okokból – mindig ugyanarról a dologról: ’Megváltoztatta-e ez a háború, s ha igen, hogyan, az ön nézetét a nyugati civilizációról és kultúráról, melyben, ugyebár, annyira hittünk…?’ (…) A riportalanyok, jobbára ismert írók, rendezők, festők (…) rendre azt válaszolják, hogy ez, ami velünk történik, tényleg és biz’ isten a nyugati kultúra alkonya.”

8

Érdekes példát hoz fel a futball köréből Dunja Rihtman-Auguštin is Miért és mióta irtózunk a Balkántól? című szövegében, mely a Városom utcái címet viselő könyvében található. Egy jobboldali újságírót idéz, aki a horvát labdarúgó csapat sikerét az 1996-os Európa-bajnokságon a válogatónak, Miroslav Æiro Blaževićnek tulajdonítja. Az újságíró így vélekedik: “Miroslav Æiro Blažević élvezetét leli a cselekben, a driblizésben, a rögtönzésekben, a pimaszkodásban, sőt még bizonyos fajta, ha szabad így mondani, pozitív átverésekben is…” E játékfilozófia okát az újságíró abban vélte felfedezni, hogy “Æiro Travnik környékén született és nőtt fel, a környező iszlám és pravoszláv mentalitás erős hatása alatt.” Amikor azonban Horvátország a negyeddöntőben vereséget szenvedett Németországtól, következik a tanulság: “Az én álláspontom szerint minden téren, így a sportban is, a nyugati mentalitásról kell példát venni, nem pedig a balkániról.”

9

Slavoj Žižek szerint: “A volt Jugoszlávia esete talán példaértékű: a széteséséből lett véres darabok mindegyike azon van, hogy törvényesítse ’odabenti’ helyét, ezért az európai civilizáció (ami a kapitalista ’odabent’ általánosan elfogadott ideológiai elnevezése) utolsó bástyájának szerepében tetszeleg, mely megvédi Európát a keleti barbárságtól. A jobboldali nacionalista szárnyhoz tartozó osztrákok számára ezt a képzelt határt a Karavankák, az Ausztria és Szlovénia közti hegylánc alkotja: mögötte kezdődik a szlovén hordák uralma. A szlovén nacionalisták számára ez a határ a Kupa folyó, mely elválasztja Szlovéniát Horvátországtól: mi Mitteleuropa vagyunk, a horvátok azonban már a Balkánhoz tartoznak, bele vannak keveredve az irracionális etnikai viszályokba, amelyekhez nekünk voltaképpen semmi közünk – mi ugyan az ő oldalukon állunk, együttérzünk velük, de oly módon, ahogy a harmadik világhoz tartozó áldozatokkal érez együtt az ember… A horvátok számára a végső határ természetesen az, ami köztük meg a szerbek, azaz a katolikus civilizáció és a keleti pravoszláv kollektivista szellem között húzódik, mely képtelen felfogni a nyugati individualizmus értékeit. Végül a szerbek a keresztény Európa utolsó védvonalának tekintik magukat, szemben a fundamentalizmus veszélyével, amit az albán és a bosnyák muzulmánok szimbolizálnak.”


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs